2021. június 18., péntek
(…)
Apáink elszenvedték a rendszett, mert reménykedtek, mi remény nélkül szenvedjük el, de rendkívül bántó, hogy a reménytelenség mosolygós arcot öltött. A demokrácia volt az „utolsó álmunk”, de amikor kiderült, hogy a demokrácia nem hullik az ölünkbe, hanem harcolni és kockáztatni kell érte, akkor a többség inkább a kényelmes önkényuralmat vállalta. Lehet, hogy az alattvalók az összkomfortos szolgaságot választják, amelyben nem maradt más hátra, mint a demokrácia mímelése. A demokrácia bohózat lett. Ezt öröklik utódaink, akik anyátlanul fogadják el ezt az örökséget. Mi lesz pár évtized múltba, azt nem merem jósolni. Az idő gyorsan elrepül, mi pedig egyhelyben toporgunk. Nem hiszem, hogy a jövőben sorsunk urai leszünk. Még a nyolcvanas évek végén írtam a vidám apokalipszisről, a Judit című drámámban: a város várja, hogy végre Holofernész, a diktátor elfoglalja a várost. Diktátorra többé nincs szükség, közeleg a diktátor nélküli diktatúra korszaka. Ilyennek tűnik az önkéntes szolgaság a nemzeti Édenben, ahol biztosított a kellemes apokalipszis, amelyből az ember legfeljebb a senki földjére menekülhet, amelyet másképpen kultúrának neveznek.