Naplójegyzetek, fragmentumok
2021. május 14. péntek

A hivatalos Újvidék szemében idegen vagyok, én pedig hontalannak érzem magam, ám van egy másik városélményem, a barátok, az ismerősök, vagy azoknak a polgároknak a világa, akiket személyesen nem is ismerek, akik azonban hűségesen ragaszkodnak egy letűnőfélben levő sokszínű városhoz. Ezért sincs kedvem, nincs is rá jogom, hogy általában beszéljek a szerb nemzetről, hiszen ők is ugyanúgy megosztottak, mint a magyarok. Talán miattuk volt érdemes maradnom ebben a városban és vállalnom a hontalan lokálpatriotizmust, az európai hivatást és kalandot valahol Közép-Európa és a Balkán határán, valahol a periférián, annak ellenére, hogy az egész régióban a kaleidoszkópra emlékeztető nyitott identitást egyre inkább kitessékeli, a zárt, az óvatos, a kizárólagosságra törő homogén nemzeti identitás. Ezt nevezem a kisebbségi attitűd kínai csizmájának, amelytől nehéz megszabadulni. Nehéz, de nem lehetetlen. Kafkára, a kisebbségi írók ősére gondolok. Márai az Egy polgár vallomásában cseh-német írónak nevezte, majd igy folytatta: „ez a Kafka nem volt német. Nem volt cseh sem.” Magris szellemesen folytatta a gondolatot: „prágai, de nem cseh, zsidó, de a zsidóságból kiszakadt, és bár németül ír, de nem német. Az apja Hermann Kafka anyanyelve cseh volt, a fia azonban a német nyelvet választotta. Választott anyanyelvén nem a választott nyelve valóságában élt, hisz még a mondaszerkezete is jelentősen különbözött azoktól a német íróktól, akik otthon érezték magukat. Mondhatom, hogy hontalan volt, aki a nyelve és a világa ellentmondásában találta meg a honát.