Naplójegyzetek, fragmentumok
- április 14., szerda
Mirko Kovač a Távolodó idő című regény-memoárjában arra emlékeztet, hogy nem éri meg csak önmagáról írni, az ilyesféle nárcizmus, az önimádó irodalom távol állt tőle. Akárcsak a jelentős alkotókat, őt is elsősorban saját korának szelleme érdekelte. Ennek jegyében írt a koráról, pontosabban a kortársaival folytatott találkozásokról, eszmecserékről és a barátai műveiről. Regényének mottója: nem bosszantani a holtakat és nem magára haragítani az élőket. Csodálom az empátiát, amellyel azokról a személyekről írt, akikkel egyébként nem rokonszenvezett. Igaza van. Csak a silány embereknek van silány ellenfelük. Író kollégáival folytatott beszélgetéseiből kiderül, hogy mennyire foglalkoztatták őket koruk sorsdöntő problémái. Az apró-cseprő magánügyek háttérbe szorulnak, inkább hangulati elemeknek számítanak. Ezért tartom Mirko Kovač regény-memoárját egyszerre fontos szellemi panorámának, önéletrajznak és memoárnak. Hogy az író barátaival folytatott eszmecserék mennyire előrelátók voltak, azt éppen a Danilo Kišsel folytatott egyik eszmecseréje bizonyítja. Kovač egy társaságban találkozott Milovan Đilasszal, az „első kommunista disszidenssel”, aki hat évig volt hatalmon és utána hat évet töltött börtönben. Tehát nem afféle műrostos ellenzéki volt. Erről a találkozásról számolt be Danilo Kišnek, akinek ezzel kapcsolatban volt egy keserű megjegyzése. Milyen nemzet az, amelynek csak egy disszidense akad, kérdezte, majd előrelátóan – 1971-ben történt az eset – kitért a kommunista kaméleonokra is. Az ő antikomunizmusuk gyomorforgató, mondta Danilo, hiszen kisstílű nacionalizmussal kidíszített útjuk a másik nemzet és a nemzeti kisebbségek iránti gyűlöletbe vezet. Húsz év múlva kiderült, hogy 1971-ben mennyire igaza volt Danilo Kišnek.