Naplójegyzetek, fragmentumok
- február 22., hétfő
Az Al Jazeera portálon Balašević halála kapcsán Boris Varg a veszi magának a bátorságot és a kritikus gondolatokkal is szembesíti a gyászoló közönséget. Álljunk a tükör elé! Vajon nem mi hagytuk helyett a gyűlölet uralmát, a középszerűség hatalmát? Vajon nem vagyunk-e bűnösök mert hallgattunk? Vajon azok a fiatalok, akik annyira becsülik Balaševićjugó nosztalgiáját és háborúellenességét. Elképzelem, hogy ezek a fiatalok rákérdeznek az apjukra: hol volt 1990 után. Kifaggatásuk miatt, hogy miért szenvedett oly gyászos vereséget Újvidéken is a Jugoszláviát menteni akaró Ante Marković reformpártja? Miért azok nyerték meg a választásokat, akik Vukovárt bombázták? A kérdések Damoklesz kardjaként lebegnek a fejünk felett, akkor is, ha tudom, hogy napjainkban zűrzavarában nagyon nehéz felelősségteljesen állást foglalni, mivel sokszor lehetetlen megvásárolni a különbségeket a jó és a rossz között, az értékrendek összemosódtak, kialvóban van a szubverzív szellem, nincs nagyon hely ahová el lehet menekülni a hatalom csábításától, az emberek elfáradtak az ellenállásban és sokszor az összes várják az autokrata mákonyt.
A mai Népszavában Ungváry Rudolf idézi Stephanie Seul: Appeasement und Propaganda című könyvét az 1939–1940 közötti angol külpolitikai koncepciókról. Érdemes elolvasni az egyik idézetet, annál is inkább, mert újabban sokszor szóba kerül a harmincas évek „visszatérése” Európába. „… Azt jelenti, hogy az állam és a közjó iránti felelősség érzője német polgárok képe lebegett a szemük előtt, akik a rendelkezésükre álló információk alapján racionálisan tudnak dönteni és cselekedni. Az angol demokraták elképzelései szerint lehetetlen, hogy a németek önként támogatni fogják Hitler háborúját. […] A brit kormány ezért arra számított, hogy a német nép előbb-utóbb felkel, és megdönti a diktátor uralmát. ”