2021. január 30., szombat
Naplójegyzete – fragmentumok
Előveszem az Akadémiai Kiadó kiadásában megjelent könyvet, a Drugost Lasla Vegelát. Szerbhorváth György az ÉS pénteki számában megjelent a születésnapi köszöntőjében emlékeztetett a három évvel ezelőtti a munkásságomról szóló tanácskozásra, tanúsítja, hogy „a délszláv térségből érkező kollégái mennyire értően és részben másképp értelmezik (Végel) munkáit, mint mi, a résztvevő magyarok. Akiken kívül más magyar szinte meg sem jelent a konferencián, az esti irodalmi esten viszont fürtökben lógtak az emberek – főképpen szerb fiatalok”. Elismert, rangos szereplők vettek részt a zágrábi Slobodan Šnajdertől kezdve egészen a szarajevói Đorđe Krajišnikig. Megjelent a mai boszniai költészet klasszikus képviselője Mile Stojić vagy a legjelentősebb szerb irodalomkritikusok egyike Vladislava Gordić Petković. Ki ne tudna Teofil Pančićról, az egyik legjobb szerb publicistáról, a Vreme irodalomkritikusáról, aki már éve óta az egyik legrangosabb szerbiai irodalmi díj, a NIN-díj zsűrijének az elnöke? Az Akadémiai Kiadó szerb nyelven kiadta a tanácskozás anyagát, viszont a magyar kiadás még várat magára. Nemcsak rólam van szó, hanem az idegen nyelvi környezetben megszülető magyar irodalomról, s arról, hogy az miként kerül be a többségi nemzet értékrendjébe. Izgalmas irodalomelméleti kérdés ez, amelyről érdemes lenne egyszer komolyan beszélni. Ez a könyv szerény adalék lehetne ebben a kérdésben. Másrészt izgalmas olvasmány a másságról, tehát a magyar másságról is.