- január 3., vasárnap
Hogyan rekonstruálnám a saját Trianon-történetemet, kérdezi a Litera szerkesztő asszonya Nagy Gabriella. A kérdés jogos, válaszolni könnyű volna, ha átköltöztem volna, mondjuk, Budapestre. Akkor mesélhetnék a múltról, amely emlékké vált. Az a gondom, hogy nem kell rekonstruálnom, hiszen mindennapi életem része. Nincsenek a szentimentális trianoni emlékeim, nem gyűjtögetem őket, mint a filatelisták a bélyegeket, hiszen vele élek, amit nem szívesen veszek tudomásul. Megtanultam kellő öniróniával és kritikával szemlélni a poszttrianoni léthelyzet ellentmondásait és csapdahelyzeteit. Eszembe se jut, hogy kitűzőként használjam. Magam választottam, távozhattam volna, de maradtam, nincs jogom panaszkodni, sztoikusan tudomásul veszem, hogy nem volt szerencsénk a 20. századi történelemmel, az viszont bánt, hogy a kudarcokból nem sokat tanultunk, tehát nem csoda, hogy a Trianon narratíva önigazoló oblomovista fatalista bumerángja. Inkább látok benne rokonszenves sziszifuszi feladatot. Nem is ünnepelem, inkább feleselek vele. A Temetetlen múltunk című önéletrajzi regényemben utaltam Musilra, az Osztrák-Magyar Monarchia „szellemi krónikásának” gondolatára, miszerint könnyű azoknak a kozmopolitáknak, akik a nemzeti azonosságban kollaterális adottságot látnak, de könnyű azoknak kizárólag a nemzetre esküvő nemzetieknek is, akik nem ismerik a nemzetfelettiség eszméjét. Ez szó szerint vonatkoztatható Trianonra is. Könnyű azoknak a kisebbségben élőknek, akik kozmopolita buborékba menekülve elegáns gesztussal túlteszik magukat a trianoni történeten, de könnyű azoknak is, akik kizárólag a trianoni szenvedéstörténeti romokra építkeznek. Az egyik oldal híveit sem csábítják trianoni labirintusból való kijárat keresésének kalandjai, kockázatai. Inkább vállalom a kettő szellemileg romboló és építkező konfliktusát miközben felül akarom múlni Trianon átkát, az idegenektől való félelmet. Nincs szándákomban összebújva rettegni az idegenektől, hanem versenyre akarok kelni velük.(…)