2019. április 16., kedd
Kora reggel Anikóval a kamenicai kórházba igyekszünk… (…) Az épület bejárata előtt újra erőt vett rajtam a szokásos szorongás. 1989 tavaszán az óverbászi kórházban a főorvos közölte, vásároljak sötét öltönyt, mert az anyám menthetetlen. Csikós Józsefhez rohantam a kamenicai klinka igazgatójához, akit még a gimnáziumi évekből ismertem, a Szervó Mihály utcában voltunk albérlők. Velem szemben bérelt egy albérleti szobát. Azóta is gyakran találkoztunk és szívélyesen elbeszélgettünk. Anyámat befogadták és vállalták a műtétet. Radovanović szívsebész műtötte meg, aki közölte velem, hogy öt évet garantál. Tíz év múlva a NATO légitámadás után halálozott el. De a lépcsőkön nemcsak rá, hanem barátaim, ismerőseim, kollégáim emléke is megjelent lelki szemeim előtt. 1986-ban (úgy emlékszem) az egyik második emeleti betegszobában búcsúztam Podolszki Józseftől. Az egyik orvos barátom figyelmeztetett, nem sok napja maradt hátra. Okvetlenül szerettem volna még látni, hiszen sok éven át barátkoztunk. Szobatársak is voltunk, 1970 körül az akkori Október 23-i sugárút, egy a pályaudvarhoz közeli „sárga házban” közösen béreltünk egy lakást. Újvidéken 17 lakásban voltam albérlő, ez volt a 16. Podolszki a nyugtalan szellemű vajdasági magyar értelmiségiek közé tartozott, párját ritkító, intellektuális felelősségtudattal. Életvidáman fogadott, tele volt tervvel, és rendkívül kritikusan beszélt a vajdasági magyar szellemi állapotokról. Soha senkinek sem mondtam el, hogy mit, mert úgy találtam, és ma is úgy gondolom, hogy a halál előtti utolsó beszélgetés nem tartozik a nyilvánosságra. Amit egy író és egy értelmiségi életében el akart mondani, azt leírta. Azt hiszem, Podolszki leírta, de nem vagyok benne biztos, hogy értik, hogy mit. A mai konformista kor nem ismeri fel a nonkonformista Podolszkit. Nagyon hiányzik az ő szellemi fogékonysága, örök kíváncsisága, kritikus kívülállása. Tehetsége nagyobb volt, mint amennyit ez a vajdasági magyar szellemi közeg elbírt, ezért nem bontakozhatott ki teljesen, ezért maradt mindig marginális. A teraszon ültünk és beszélgettünk, hosszú lejáratú tervekben gondolkodott, azt a szót, hogy halál, ki sem ejtette a száján. A betegségét sem hozta szóba. Látjuk majd egymást odakinn, mondta a búcsúzáskor az újvidéki varázshegyen. Pár nap múlva olvastam a halálhírét. Aztán 2004. tavaszán Bori Imrével hozott össze a sorsom a kamenicai kórházban. Úgy emlékszem, hogy újra egy orvos barátom figyelmeztetett. Nincs jó állapotban, mondta. Anikóval meglátogattuk a szobájában, fiataloson kelt fel a betegágyból. Meglepett rendkívül szívélyes és barátságos viselkedése. Becsültem őt, de volt köztünk némi feszültség, nem az Illyés cikke miatt, amit sokan felhánytorgatnak. Az Illyés-interjú megjelenése után nekem Szerdahelyi István Bécsből elküldte az eredeti szöveget, és annak hiteles fordítását. Illyés valójában az erdélyi magyarokról nyilatkozott, s az interjú végén az újságíró egy-két rövid mondatban átmesélte Illyés szavait, mely szerint a vajdasági magyar értelmiség nem tesz meg mindent a vajdasági magyarságért, ezt a magyar kisebbség lélekszámának csökkenésével támasztotta alá. Sejtem, hogy mit mindana Illyés Gyula a magyarság lélekszámának mostani fogyása láttán. Mit mondana a pozícionált értelmiségről? Hogyan vélekedne a kisebbségi politikusokról? Nem érte meg ezt a dámát, Bori sem érte meg. Borit Illyés mondatait személyes vádként értelmezte, válaszában ő is elvetette a sulykot, bár érzékenysége indokolt. Nem kell vele mindenben egyetérteni, de vitathatatlan, hogy egész életét a vajdasági magyarság szellemi gyarapodásának szentelte. Csak mellesleg említeném, hogy ő már akkor is magyar egyetemet követelt, amikor sok mai „nagy magyar” ezt ki sem merte ejteni a száján. Engem tehát nem ez zavart, hanem a nyolcvanas években jelentkező egyre inkább erősödő autokrata viselkedése. Csakhogy ebben is méltányos lennék. Nem csupán róla, hanem a mi kis szellemi közösségünkről szól az autokrácia könnyű térhódítása. A pluralizmus kultúrája akkor sem virágzott, mint ahogy ma sem virágzik. Mindig szükségünk volt a legfelsőbb hatalmi tekintélyre a politikában, a szellemi életben, az irodalomban. A kórházi találkozáskor viszont megismerte a másik Bori Imrét. Rendkívül őszintén beszélt csalódásairól, terveiről, a HÍD átalakításáról. Szavai megrendítettek. Nekem úgy tűnt, hogy álmodozik, amire joga volt, hiszen műveivel megalapozta reménye alapjait. Nem tőle függött, hogy halála után ezek az alapok leomlottak. Nélküle ma sem tudom elképzelni a vajdasági magyar szellemiséget, megkerülhetetlen alapozó volt, csak az a baj, hogy senki sem tudta vagy akarta kritikusan tovább gondolni azt, amit ő megalapozott, életműve nagy magányos szigetre hasonlít, ahova az értelmiségiek időnként kirándulnak. Kikisért a lépcsőházig, szorongatta a kezemet, és azt mondta, nagyon örül, mert Újvidéken maradtam. Lelkileg megroppantották távozó értelmiségiek, úgy érezte, rajta és az életművén esett sérelem. Pár nap múlva értesültem a halálhíréről. A Magyar Tanszéken megtartott mgelékezésen családjának egyik tagja elmondta, hogy én voltam, az utolsó író, akivel találkozott. Nagyon nehezen viselem el a temetéseket, de ezúttal kivételt tettem. A gyászoló tömegben úgy éreztem, hogy Bori Imre álmait temetjük. Egy korszaktól és egy vajdasági magyar értelmiségi programtól búcsúztam.