Ez a következetes következetlenség, a nyelvi és műfaji tisztaság helyett a kevertség, a műfajok és előadásmódok folytonos hibridizálása, történeti tényszerűség és parabolisztikus fantasztikum ötvözése, a radikálisan polifonikus írásmód válik mind nyilvánvalóbb jellemzőjévé Végel munkáságának a kilencvenes évek elejétől, mint ahogy ennek a polifonikus jellegnek logikus mögöttese, forrása és hordozója, a polifonikus Én, a peremvidéki lét termékenyen sokidentitású peremvidéki embere is. Végelt idézem: „A peremvidéki embert többféle anyagból gyúrták, sehova sem tartozik teljesen, de sokfelé kötődik; többet lát, de mégis mindennek a szélén marad. Sorsszerűen eklektikus, polifonikus, és ezért soha sehol sem értik pontosan, mit mond.” [„A Duna utca (Nominentur Neoplanta)” Hontalan esszék. 171. old.]
Talán mégiscsak vagyunk néhányan akik értik, amit mond, ha talán pontatlanul is. Ami végtére is annyit tesz, hogy szabadon és termékenyen, azaz a végeli alkotószellem jegyében. Ez a szellem találta meg a formáját – pontosabban szabad és termékeny formátlanságát – Végel újabb könyveiben, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földjé-ben (2013), a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyújá-ban (2015) és a Temetetlen múltunk-ban (2019) – klasszikus véglegességgel, mondanám a szokvány kényszerének engedelmeskedve, de rögtön vissza is vonom. Nincsen semmi klasszikus és semmi végleges ezekben a szabadon szárnyaló és a végtelent ostromló művekben.