2019. augusztus 14., szerda
Egy bizonyos időtávlatból egyre inkább kirajzolódnak az anyaországi és a vajdasági szellemi élet közötti különbségeket. A két világháború különbségek evidensek, az 1945 utániakról szólni sem kell. Úgy tűnt, hogy a rendszerváltás közelebb hozza a két világot, de a rendszerváltás kezdete mást mutatott. Magyarországon volt egy reményteljes liberális intermezzo, az egykori Jugoszláviában pedig dúlt az etnikai háború. Ennek köszönve bizalmatlanul fogadtam éltem az „új kezdetet” ígérő rendszerváltást és a háborúban születő újkapitalizmust. A háborús rendszerváltás szkeptikussá tett, ezért a liberális korszak csábításait nem éltem ét. A Nagy Közép-Kelet-Európai lakoma bevonul a pikareszk regénybe című „beszélyemben” a rendszerváltás fonákját, baljós komédiáját ábrázoltam. Túl korán született meg ez a mű. A bolsevizmus vége – írta Mirko Kovač 1990-ben – nem jelenti, hogy eltűnnek a színről a bolsevik hatalmi erők. Ők csak átvedlenek. Demokraták vagy szocialisták lesznek. Kovač más írásaiban arra figyelmeztet, hogy a bolsevik totalitarizmus nacionalista autokráciává alakult át. A múlté lett a rövid ideig tartó a kelet-közép-európai liberális intermezzo. Az utókor majd eldönti, hogy miért. A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a környező országokban. A Balkáni szépség, avagy Slemil fattyújában már mmegjelenek az oligarchák, a Temetetlen múltunk pedig előrevetíti a posztfasiszta kísértéseket is. Ezzel a két regényemmel végleg elmagányosodtam.