Végel Fotó: Végel Dániel

Magányom határát anyanyelvem határa jelöli ki. Pesten régi bará­tokkal találkozom és valamit magyarázunk egymásnak. De mégis úgy érzem magam, mint Wittgenstein szövője, aki azt his­zi, hogy szövetet sző, annak ellenére, hogy szövőszéke üres, pusztán azért mert olyan mozdulatokat tesz, mintha szőne. Csak ez a közös bennünk, a hiábavalónak tűnő mozdulatok. (1992)

A csavargó, a bolyongó, a helyét nem találó ember, a gyökértelen világ mindig is az érdeklődésem, életérzésem középpontjában volt, sokszor bíráltak emiatt, mondván, hogy valóságidegen vagyok, gyökértelen kozmopolita. Ezeken a jelzőkön ma már csak mosolyogni tudok, habár annak idején nagyon bosszantottak. És fájtak is. De most elárulom, sokkal jobban fáj most, hogy a valóság ilyen durván és kegyetlenül nekem adott igazat. Az 1990-es Eckhart gyűrűje című regényemben írtam a permanens polgárháború mindent elárasztó őrületéről, az 1987-ben megjelent Parainézisben című regényemben az általános összeomlásról, de az 1991–1992-es Wittgenstein szövőszéke című esszénaplómban a saját világom vitriolként fröccsent a szemembe.

Van Szalmaszál. Interjú Varga Lajos Mártonnal (részlet).