Aki az életét menti: gondolkodás nélkül meneküljön. Azonnal. Aki alanyban és állítmányban gondolkozik, az engedélyezzen magának némi szkepszist, ne siesse el a döntést, és mintha erdei ösvényeken tévelyegne, fejezze be a mondatot, dadogjon, de addig ne meneküljön, míg az alanyra és az állítmányra ki nem írják a szabályos körözőlevelet. (1991) Szállingóznak Újvidékre a külföldi hírlapírók. Panaszkodnak: piszkosak a polgárháborús ország wc-i. Az étteremben üvölt a zenekar. Mindenki túl hangos. Viszont láthatóan csodálkoznak, mert a csemegeüzletekben angol tea vásárolható. A kirakatokban márkás francia parfümök díszelegnek. A szállodában a pincér angolul válaszol. Az újságírók nehezen tájékozódnak a polgárháború előtörténtében, de ez most nem fontos. A Balkán szállítja a szenzációt. A bennszülöttektől rövid, egyértelmű válaszokat kérnek. Mondjak prot vagy contrát, mégpedig azonnal. „A szerkesztő négy oldalt szentel a polgárháborútoknak,” mondják. „Igaz, hogy kivájják egymás szemét? Hogy felnégyelik egymást?” Bekapcsolják a magnót, abban a pillanatban talán én is bennszülött vagyok a szemében. Hogyan mondjam el azt, amiről csak dadoghatok, amit valójában én sem értek teljes egészében. Az emberek irracionális érzelmi pálfordulása borzongtat meg legjobban. Egyazon emberben kibékíthetetlen ellentétbe kerül az érzelem és a szellem. Régi ismerősömmel találkozom, a francia kultúra szakértője, ismer minden párizsi könyvkereskedést, s ma sem jelenik meg fontosabb francia szerző műve, hogy ő ne tudjon róla. A napi politikáról a legnagyobb megvetéssel beszél. Azt mondja, a legszívesebben Franciaországban élne. Fájlalja, hogy nem született franciának. Ugyanakkor habozás nélkül kijelenti, minden pillanatban hajlandó feláldozni az életét valahol a krajinai hegyekben. A Barbaricumban másmilyenek az élet törvényei, mondja. Másokon viszont az elmúlt évtizedek eszményeiből való kegyetlen kiábrándulás hatására romboló nihilizmus vesz erőt. Sokan az értelmet vádolják, úgy vélik a társadalom ésszerű megjavításának szándéka terelte őket zsákutcába, most tehát dacból az észellenességbe kapaszkodnak, mert azt hiszik, az majd átsegíti őket a sok felgyülemlett hazugságon. A jugoszláv eszményvesztés súlyosabb következményekkel járt, mint a többi szocialista országokban. Itt nagyobb volt a külső csillogás és fatálisabb a belső romlás. Félek, egy jövendőbeli fegyvernyugvás nem békíti össze az intellektust és az érzelmet, az észt és az ösztönöket, hanem újabb borzalmas destruktív erőket szabadít fel. A pártállam agóniája az idegsejtjeinkben horgonyzott le. Ami azelőtt a közéletben rejtőzködni kényszerült, mert mindenki a besúgóktól félt, most lemeztelenítve megmutatkozik a személyesben. Így meditálok, persze inkább magamnak. Az újságírót mindez nem érdekli, a csetnikekről és az usztasákról faggat. Belebonyolódok az árnyalatokba, a sokáig gondosan elfüggönyözött történelembe. A nyugati hírlapírók megfeledkeznek arról, hogy a selymet ezekre a függönyökre tőlük kaptuk, sokszor ajándékba. És közben eltűnődök a balkáni mítoszokon, amelyeknek habfodrain évtizedeken át éltem. (1991)
Fin d’un millénaire. Kétszáz kiló liszt. Száz kiló cukor. Hatvan liter olaj. 150 darab leárazott Carnex májpástétom. 100 darab harminc dekás Neoplanta darált hús. Zseblámpa, szárazelemek. 100 liter gyümölcslé. Só. Harminc liter Coca-Cola. Petróleum. 8 darab nemzeti kokárda. Nemzeti zászló. Nemzeti népviselet a család minden tagjának. Nemzeti szakácskönyv. Nemzeti liberalizmus. Nemzeti költők, bőrkötésben, felvágatlanul. Nemzeti pártkönyvecske. Két oldal füstölt szalonna. Négy füstölt sonka. A gyanús lakók listája, a tanúk neve pontosan feltüntetve. Antibiotikumok. Kalasnyikov. Kötszer. Ékszerek, vagyis a legkedvesebb pártállami emlékek. A szegényebbek: Tíz kiló cukor, négy liter olaj, tizenöt kiló liszt. Só. Rozsdás puska. Bordélyházak. Sok prezervatív. Nemzeti kokárda. Pártállami emlékek: üres ígéretek. Nemzetállami relikviák: szintén ígéretek. A hősök páncélszekrényt vásárolnak, svájci devizaszámlát nyitnak, gyermekeiket európai egyetemekre küldik. Balkáni kapitalizmus. (1991)
Sosem ott sem vetettük meg a lábunkat, ahol éppen szerettük volna, ezért hiábavalóan kerestünk egy képzeletbeli szilárd pontot, amibe megkapaszkodunk. Valóban igaz-e, hogy minden reményünk olcsó hazugság volt? Az ég és a föld között lebegtünk? Vagy történhetett volna minden másképpen is? A középpont, amelybe megkapaszkodhattunk volna, alattomos volt és üres, maradt tehát a szélsőségek valamelyik ága. Így lebegtünk, tántorogtunk évtizedeken át, és elképzeltük, hogy valahol kikötöttünk. Aztán ledőltek a kulisszák, és most hiába korholjuk magunkat, hiába kérdezzük: hova taszított bennünket az üresség? Beláttuk, hogy szertefoszlott a szilárd pont reménye. Az ágyúdörejek és a gépfegyvertűz közelségében felismerjük azt, amit eddig nem vettünk tudomásul: a múlt ólomsúlya és a jövő szép eszménye voltak azok a megszenvedett szélsőségek, amelyekbe belebonyolódtunk. Mindez nem véletlen: a kocsonyás valóság, a ítélt utópiákra bennünket. Az egyik szélsőségből kilábaltunk, a másikba beleestünk, a legrosszabb volt mégis a kettő között hánykolódni. Lehunyom a szemem, mielőtt végleg elgyengül a látásom. Mielőbb lássam az üres, alattomos középpontot! Lássam a bosszúálló, nyálkás, kocsonyás jelen időt! Lássam végre, amit eddig nem volt szabad látnom! (1991)
Késő éjszaka bejelentik, hogy a 20. és 60. életévük közötti, vagyis a katonaköteles férfiak csak az illetékes szervek engedélyével utazhatnak külföldre. A határon ellenőrzik a papírokat. A fiókból előveszem az útlevelem, sokáig bámulom, aztán elrejtem az íróasztalfiókom legmélyére. Nem utazhatok többé? Ez lehetetlen. A külföldi levelek nem érkeznek meg, a telefonösszeköttetés gyakran megszakad, a barátok üzenetei elmaradnak, a szavak megfogyatkoznak. Ez az igazi magány. Milyen hiúk azok az írók, akik a veszélytelen időkben bejelentik, hogy a magányt választják. Ezt nem lehet csak úgy önkényesen választani. A magány vagy észbontó kényszer, vagy pedig divatos hazugság. (1991)
A minap megjelent Marko Lopusina könyve, a Jugoszláv cenzúra fekete története. Melegen ajánlanám a sok újdonsült jugoszláv-szakértő figyelmébe. Betiltott filmek, színházi előadások, könyvek… Fogalma sincs a jelenlegi jugoszláviai polgárháború hajszálgyökereiről annak, aki nem tudja, hogy mialatt a reálszocialista országokban virágoztak a szamizdat-butikok, itt az első szamizdat-kiadvány szerzőit bebörtönözték, a kezdeményezőt pedig holtan találták a belügyi szervek, mivel a „kelleténél több orvosságot vett be”. A szamizdat és a hivatalos irodalom közötti hisztérikus zónában születő művekre időnként lecsapott a szakmailag képzett, szeszélyes önigazgatói cenzúra, amelynek képviselői nem névtelen apparatcsikok, hanem sokszor rangos és elismert alkotók voltak. S akkor megremeg a kezem: megpillantom a nevem a könyvben; a névsor legalján a Judit pristinaištinai színrevitelének betiltását jegyzi a könyv. Több mint egy éve történt, 1990-ben, de nekem úgy tűnik nagyon régen játszódott le az utolsó közép-kelet-európai betiltások egyike. Csak egy ironikus peremvidéki anekdota főszereplője lettem. Akkor már ünnepelték az egykor betiltott műveket, de eme aktus fölött szemet hunytak: minek rontani az ünnepi közép-kelet-európai hangulatot. A rendező, Fadil Hysaj, az albán ellenzéki mozgalom egyik vezéregyénisége, pontosan megérezte a Judit kisebbségi-nemzeti dimenzióját. S – mint mindig – a hatalom is felismerte ezt. A színház közelében nem sokkal előtte még tankok cirkáltak. Talán nem is kell többet mondani a nemzet és az irodalom viszonyáról. Egy-egy műalkotás nemzeti, kisebbségi jellegét a tragikus idők domborítják ki, egyébként szerényen rejtőzködik, majdnem észrevétlen, semmiképpen sem olyan tolakodó, miként azt újabban azok a filiszter-díszművesek hirdetik, akik az egykori hivatalos kitüntetések megkopott díszeiből új, nemzeti cikornyákat varázsolnak elő. Hogy mennyire nemzeti irányzatú egy mű, azt valójában azok a pillanatok tanúsítják amelyekben a villámok csapkodnak, de a mű ekkor is olyan marad, mint egy gyertya, amelynek fényébe belecsapott a villám. Egy letiltás hivatalos pecsétjével a teljes hadiállapot küszöbén az íróasztalomra borulva, évtizedeken át a szökésről, az eltávozásról álmodozva, most pedig mégis odaláncolva, ahol eddig is éltem, csupán azt kívánhatom, hogy inkább szorgoskodjanak a díszművesek, csak szűnjenek meg azok az idők, amelyek erőszakosan kifordítják a mű véres bőrét. Hisz az első csak megmosolyognivaló populista státuscsata, a második pedig nyers erőszak. Közép-Kelet-Európában sosem volt nagy választási lehetőség. Vagy a nyers erőszak vagy pedig a szemérmetlen hivalkodás. Egy időben egy mindenható hatalmi párt döntötte el, ki a soviniszta, újabban a pártok kikiáltói készítik a bőrkötéses nemzeti listát. Így lesz ez még sokáig. (1991)
Az utcán egy régi ismerősömmel találkozom. Nem jön a szánkra a banális kérdés: „Hogy vagy?” Nem kérdezzük egymástól, hogy van a feleséged, mi van a gyerekekkel. Az időjárásról ízléstelen lenne fecsegni, másról pedig lehetetlen. Lakására invitál egy kávéra. Jobb kettesben hallgatni, mint egyedül. A délelőtti tv-híradót bámuljuk. Időnként egymásra tekintünk, tekintetünkkel kommentáljuk az eseményeket. Hatéves fia toppan be a szobába. Rajzait mutatja. A gyerek különböző változatban tankokat rajzol. Az apa zavartan pillant rám. Ingerülten eltolja a rajzlapokat, de nem meri leinteni a fiát. A gyerek hozzám lép, én is csak egy felszínes pillantást vetek a rajzokra. A fiúcska tanácstalanul áll a szoba közepén, nem érti az apját, és bizonyára igaza van. ő legalább ábrázolja azt, amiről mi hallgatunk. Így hallgat a néhai Jugoszlávia megfélemlített része, miközben a gyerekek rajzolják a tankokat. (1991)
Mit mondana Kafka, ha egy olyan állam küldené a frontra, amely állítólag nincs hadban az ellenféllel? S a fronton arra kényszerítenék, hogy két ágyúcsata között a háború értelmét dicsőítő újdonsült nemzeti klasszikusok regényeit olvassa. Valószínűleg ezt sürgönyözné Hašek úrnak: „Uram, cudarul kibasztak velünk.” (1991)
Mit kezdjünk a múltunkkal, főleg akkor, ha a jelenünk ennyire bizonytalan? Mit tegyünk mi, akiket gyerekkorunk óta a komisszár-szabványok szerint neveltek? Alkalmazkodtunk hozzájuk akkor is, ha tiltakoztunk ellenük. Hazudjunk, mint a tanáraink és mondjuk, semmi közünk nem volt hozzájuk? Legyünk melldöngető jobboldaliak? Viselkedjünk úgy, mint azok, akik a pártfotelekből egyenese a misére rohantak, és minden alkalmat megragadnak, hogy csókolgassák a lelkészek kezét? Tagadjuk meg emlékeinket, az ifjúságunkat? Mocskoljuk be azt is, amiben reménykedtünk? A legjobb esetben új flagellánsok leszünk. Megérdemeltük. A Jalta által ránkkényszerített kilátástalanság örökkévalónak ígérkezett. Az államilag tervezett gazdaság pántjainak szorításában a demokratikus szocializmus utópiája tartotta bennünk a lelket. Nem tudom, hol lennénk eme illúzió nélkül, és hogyan vészeltük volna át azokat az időket, de most azt tapasztalom, hogy a túlélők páratlan lehetőségeket szövögetnek: kompromittálódott mindennemű, az újabb túlélők esetleges jövendőbeli kudarcát gyógyító utópia. Lehet, hogy ez jó esélyt rejteget. Legalább nem kell ámítani magunkat a holnappal. Felejtsük el néhány évre a jövőt, és ne gondoljunk arra, hogy a vírusunk megint a holnap lesz. Érintsük meg nyirkos halántékunkat, nézzük hogyan kél a szél és hogyan csap le, és borzongással telten sóhajtsunk fel: még nem kapott el bennünket a láz.(1991)
Egy értelmiségi megrója kollégáját, mert nem ragaszkodik a tiszta szellemi értékekhez, úgymond, árulást követ el, ha politikailag elkötelezi magát. Vágyakozva kitekintek az ablakon, elnézem a csendes alkonyati hóhullást. Milyen szépen pergeti a hópelyheket a Duna felől belopakodó kósza szél! Ha sokáig bámulnék ki az ablakon, akkor beleszédülnék a látványba. Bőrömön érzem a csönd leheletét. Valami áttetsző anyagba szeretnék beburkolózni, hogy még ez a leheletfinom rebbenés se ingereljen. Valamelyik tömbház ablakából rézsutos fény hullik az íróasztalra. Végre néhány megnyugtató pillanat. Látom magam szertelenül vágyakozó kamaszként, dühös és reménykedő harmincévesként. 1968-ban megérintett a remény titokzatos gyötrelme, s aztán megpillantottam az erőszak viperaarcát. Eltaszíttattam ezektől az évektől, és szerteszálazódó történeteim között lefelé hömpölyögve lassacskán már csak ez a rézsútosan hulló fénycsóva tartja össze az emlékszálakat. Elfogadom, ami rám méretett. Miért vágytam többre? Ami nagynak tűnt, elsekélyesedett. Ha már nem kellek senkinek, akkor legalább találjak örömet abban a percben, amelyben önmagammal pereskedek. Igazat adok a cikkírónak, akkor is ha bánt a magabiztos hangnem, mert ezek az intelmek csak lehorgasztott fejjel, megtörten dadoghatók el. De aztán néhány bombázó húz el az égen, és erre igazat adok a megbíráltnak is. Nemcsak a bombázók feltűnése miatt, hanem azért is, mert felettem az ég soha sem volt olyan tiszta, amilyennek szerettem volna látni. Ama múlt után, amelyet magunkban cipelünk, maradtak-e még tiszta értékek? Vagy pedig mindent felperzselt a múló idő? Maradt egy szürkéllő diófa, egy kopár domb, sötét mérgektől ittas táj. A kérdés azért helyénvaló, mert a tiszta értékekre hivatkoztunk, akkor is, amikor a halottainkról nem volt szabad beszélnünk. Ahogy átbotorkáltam az egyik életkoromból a másikba, annál inkább a hazugság kiszolgáltatottja lettem. Kompromittálódott minden bölcsesség. Ezen a tájon a bölcsek mindenhez alkalmazkodni tudtak, s jutalmul megírhatták gyáva históriánkat. Nem! Csak olyan gondolatok vonzanak, amelyet úgy közelítenék meg, mint egy méregfiolát. De, mintha megvakultam volna, ilyet sem találok. (1991)
Az este váratlanul betoppant lakásunkba egy régi barátom. Vagy tíz éve elvált az utunk, én kipróbáltam a persona non grata státusát, ő pedig a pártállami nómenklatúrában foglalt helyet. Sokszor elképzeltem, hogy találkozunk, de soha sem gondoltam arra, hogy ilyen rossz körülmények között kerül sor erre. És ennyire megkésve. Felállok az íróasztal mellől, és az ablakon keresztül titokban egy pillantást vetek az Almási úti templom kivilágított tornyára, a szokottnál nagyobb fáradtság vesz erőt rajtam, görnyedt a hátam, mozdulataim nehézkesek, a hajam deresedik, és azzal is tisztában vagyok, hogy egyre kevesebb mondanivalóm maradt ismerőseim, barátaim számára. Micsoda egyhangú este, megbénítja nyelvemet, és rádöbbent arra, hogy bármit is mondjunk egymásnak, bármit tegyünk is a továbbiakban, csak a velünk megtörtént események árnyékát imitáljuk. Múlnak a napok, minden este egy régi barát tűnik el az életemből. A közös élmények olyanok lesznek, mint Peer Gynt hagymája. Voltak céljaink, de nem volt hozzájuk vezető utunk. Azok az utak, amelyek rendelkezésünkre álltak, lett légyenek szélesebbek vagy keskenyebbek, göröngyösek vagy simák, sehová sem vezettek. Elvesztettük a múltat. Reménytelen lesz az, aki megtalálja. Teázzunk tehát! A Lucifer eljött értünk, de későn érkezett, elégedjünk meg azzal a látvánnyal, hogy megrökönyödve nézzük, amint bicegve, csámpásan közeleg felénk, a szeme kancsal, az arca borostás, cipője félre van taposva. ő is tudja, hogy elkésett, tudja, hogy naplopónak tartják, aki szerencsétlen körülmények között vénült meg. Talán elszánja, hogy elégedetlenül vállunkra tegye a kezét, de akkor sem meggyőződésből cselekszik, hanem csak azért, hogy ne panaszkodjunk szürke és jellegtelen sorsunkra. A fák egyre hosszabb árnyakat vetnek, ha elfordulunk tőlük, azt hisszük, a világ összezsugorodott, és nem ér bennünket meglepetés, ha majd eljön az óra, amit annyira vártunk. (1991)
Hat hónap után először teszem ki külföldre a lábam. A határrendőr az útlevelembe pillant és ellenőrzi a katonai hatóságok kiutazási engedélyét. Szúrósan a szemembe néz. Hány embertől vett végleges búcsút ezzel a szigorú tekintettel? Mire gondolhat magában? Hogy visszatérek-e? Eggyel több, eggyel kevesebb? Egyébként sem bánják, ha a magyar értelmiség kivándorol, megtapsolják a vállát ha új útlevéllel lépi át a határt, és kellő tisztellettel fogadják, ha hivatalos kocsival érkezik. Honnan tudná, hogy egy hontalan lokálpatriótát, európai fattyúgyereket méreget, akit kitagadott a nagyvilág, és aki ebből csak azt következtetést vonta le, hogy a fattyú-gyerekek képtelenek megváltoztatni a nevüket és képzeletbeli hazájukat, ami nélkül soha sem lehetnek menekültek. Amint átlépem a határt, Czeslaw Milosz püthagóraszi idézetére gondolok, arra a fenyegetésre, hogy aki elhagyja hazája földjét, készüljön fel arra, hogy az Erinnüszek állandóan a sarkában lesznek. Hiszem azonban, hogy még ez is jobb, mint kitartóan várakozni rájuk, akik tudják rólam, hogy bárhova is megyek, hazám földjét nem hagyhatom el, mert a valóságban ilyesmi nincs, elárvult képzeletemmel teremtettem hazát. Amelyhez jobban ragaszkodtam, mint a valóságoshoz, hogy igazi legyen. Nem szándékoznak tehát büntetni, egyébként sem ez a rendeltetésük, mivelhogy csak az álnomádokkal szabad nekik csupán incselkedniök. (1991)
Berlinben a lelkesültség komor pillanataiban beismerem, hogy mindig itt szerettem volna élni néhány évet, hogy aztán lelkiismeretfurdalás nélkül engedjem át magam Szüsziphosz gyenge karjának. Hogy önámítás nélkül fogadjam el: idegen vagyok és hazátlan voltam. De végül is megelégszem azzal a végkövetkeztetéssel, hogyha nem lett volna Berlin, akkor olyannak érezném magam, mintha nem is álmodtam volna. Ez nem vigasz, hanem száraz tény. Ez az egyetlen egyértelmű tény az életemben. (1991)
A húgom házára kiírták: „Halál a magyarokra.” A sógorom munkába menet észrevette, felrázta a gyereket, aki egész délelőtt súrolta a házfalról a festéket. Egy nagy maszat maradt a falon, a gyerek többet tanult meg, mint az apja, hisz két keze munkája bebizonyította, vannak jelek, amelyeket soha sem lehet a falról letörölni. (1991)
Egy tizenkétéves szarajevói kislányt a szíven talált a halálos golyó. A béketüntetők hosszú sora kígyózott, a gyenge test megtántorodott, s aztán - talán mert pihekönnyű volt – kiegyenesedett, pár másodpercig bizonytalanul ingadozott, mintha repülni akarna, mielőtt a földre zuhan. Úgy halt meg, ahogy az újromantikus filmekben szokás. Az utolsó szavai ezek voltak: „Szarajevó, mivé lettél?” Ez a lányka többet árult el Jugoszlávia elsüllyedéséről, mint azok, akik élvezettel rugdossák, s leköpik a foszladozó testet. Megtagadják, mint az életük alkonyán az, úgymond, köztiszteletnek örvendő családapák az örömlányokat, s gyűlölködve kitörlik emlékezetükből, hogy legszebb éveiket a bordélyházban töltötték el. Többet tudott azoknál is, akik ezt az agóniát az eurobürokrácia szenvtelen diplomatáinak szemével vizsgálják, mint az aranytűre feltűzött lepkét. Két évvel azelőtt pontosan azon a ponton álltam, ahol a lány földre zuhant, szarajevói íróbarátaimmal éppen a „boszniai tavasznak” örültünk. Valóban tavaszias volt a szellemi légkör: a kései egypártrendszerben a „romlás virágai” sehol sem virítottak annyira, mint Boszniában. Senki sem gondolta, hogy a város bombázása vett véget a „boszniai tavasznak”. (1992)
Kora reggel cseng a telefon. „Ne haragudj, mivel csak így, telefonon veszek búcsút tőled. Fél óra múlva indul a vonatom. Münchenbe vándorlok ki. Talán befogadnak a távoli rokonok.” Így fogyatkoznak körülöttem egykori ismerőseim. Szeretnék azoknak a lelkébe látni, akiket nem az életveszély, a katonai behívó késztet távozásra, hanem az, hogy egy reggel a tükörbe néztek, úgy érezték, nem bírják a várakozást, és kirohannak a vasútállomásra. Este ilyesféle gondolat meg sem fordult a fejükben, reggel becsomagolnak, telefonálnak néhány barátnak, ismerősnek, búcsút vesznek a várostól, tudják, hogy ide soha többé nem térnek vissza. Az álomkórosokhoz hasonlatos mozdulattal megvásárolják a vonatjegyet. Feltételezem, hogy éjszaka éppen azt álmondták, elhagyták ezt az átkos vidéket, s amikor megmagyarázhatatlan lelkiismeretfurdalással felriadtak, valójában nem tettek mást, mint követték álmukat. Azoknak az emléke kínoz, akik elfogynak, mint a pislákoló gyertyák, és mindörökre eltűnnek az életemből, nem pedig azok, akik azért távoztak, mert mindenkinél jobban feltalálták magukat, ésszerűen cselekedtek ebben a hologramszerű világban, és a távolból számon kérik az itt maradóktól, hogy legyenek eszményi mártírok. ők, mártírokat akarnak látni, hogy józanságukra utólagos magyarázatot találjanak. (1992)
Újvidék belvárosában egy lelket sem látok. Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban megdöbbenek, mert úgy érzem, mintegy vezényszóra, számomra ismeretlen okból kihal a város. A nyár közeledtével egyre gyakrabban szembesülök ezzel. Vagy előfordult máskor is, csak eddig nem tulajdonítottam neki nagyobb fontosságot? A reformpárt irodájából rádióhidat teremtettek Szarajevóval. Az adót egy pincében szerelték fel, onnan sugározzák a műsort, miközben gránátok hullnak a városra. Zdravko Greboval beszélgetek, egyenesben sugározzák a beszélgetést, a pincékben rejtőzködő emberek hallgatják a pincerádiót. Bombatalálat érte a Kamaraszínházat, mondja Grebo, ahol pár évvel azelőtt a Médeia tükre című darabodat vitték színre. Majd egy üres téren játszani fogjuk még, folytatja. Romok között, sóhajtom maga elé. Az jár az eszemben, hogy ebben a szerencsétlen térségben minden előadást romok között kellene színre vinni. Aleksandar Tišmával távozok, nem vagyunk képesek Szarajevóról beszélgetni. Járjuk a belvárosi utcákat, mintha számba akarnánk venni, helyükön állnak-e még. Nemcsak a politikai körülmények szülik bennünk ezt az érzést, sokkal mélyebb bizonytalanságtól van ez. Naptárilag a tavasz utolsó heteiben járunk, de nekem úgy tűnik, csak annak bizonytalan előérzete lebeg a levegőben. Ortega y Gasset tűnődött el a biztonság-nélküli határszéli kultúra paradox formáját képviselő, a kor és a történelem híján levő goyai világon. Amelyhez talán Andrić is a határszél-jelleg miatt vonzódott. A határszél gyorsan romba dől, összeroppan. A peremvidéken kíméletlenül meg kell tanulni a történelem nélküli életet. Ezt nehezebb elviselni, mint a bizonytalanságot. (1992)
Belgrádban tüntetnek az egyetemisták! Végre! Lehet, hogy erre vártam hónapokon, éveken át. Egész nap, egész éjszaka a rádió mellett ülök, és a híreket hallgatom. Örök életemben hírzárlat alatt éltem, a „szabad” belgrádi adókat Újvidéken nem tudom fogni. Sose volt annyi pénzem, hogy megfelelő világvevőt vegyek. Most is inkább csak elképzelem az eseményeket, miközben különböző idősíkok összekeverednek bennem. 1991. március 9-ének éjszakája jut eszembe, amikor éjfél után csengett a telefon, akkor is a rádió mellett kuporogtam, lestem a híreket, akkor is világvevőt szerettem volna venni, és azon aggódtam, hogy mi lesz a Száva hídon bekerített egyetemistákkal, akik közé a rendőrök könnygázbombát dobtak, és lezárták a hidat. Az ablakomat verte a hideg kossava és elképzeltem, milyen csontfagyasztó hideg lehet a hídon. Késő este bevonultak a Néphadsereg tankjai Belgrádba, a TV képernyő néma képsorán láttam, ahogy a város főutcáján elsuhannak. Tito tábornokai a Tito marsall utcára vezényelték a tankokat. Két óra körül ez egyik ellenzéki lap szerkesztőségéből telefonáltak. Úgy éreztem magam, mintha éppen felriadtam volna, pedig egészen biztos, hogy ébren voltam. Arra kértek, pár mondatban, röviden válaszoljak, a nyomdagépek sürgetnek, mi a véleményem az előző napi eseményekről. Amíg tankokat vezérelnek be a városokba, addig nem beszélhetünk demokráciáról, nyilatkoztam, s közben rádöbbentem, a félálombeli állapotom valójában onnan származik, hogy a `68-as belgrádi egyetemista tüntetések látványa nyomasztott, akkor is, éppen Belgrádba utaztam, s láttam az autóút mellett felvonuló tankokat. S 1991. március 10-én reggel Belgrádba utaztam, hallottam, hogy a rikkancsok a Terázián, másokéval együtt, az én nevem is kiabálják; vettem tőlük egy példányt, a parlament elé mentem, s a közeli mellékutcában egy tankot pillantottam meg. Azóta mindig ingerült leszek, ha a lehetséges és a lehetetlen közötti különbségre emlékeztetnek; a tankokkal való találkozásaim végleg meggyőztek, hogy nem ugyanazt a dolgot értjük e fogalmak alatt. Évtizedeken át azok vezényelték a tankokat az utcára, akik a lehetséges prókátorai voltak, és őrködtek, hogy a valóságban még véletlenül se bukkanjon fel a lehetetlen kísértése. Akkor inkább jöjjenek a tankok, parancsolták a szervezettségre és az objektív lehetőségre felesküvő politikusok. A realitásérzék volt az ostor, amelyre azóta sok csomót kötöttek. (1992)
Végre! A belgrádi után az újvidéki bölcsészkar hallgatói is sztrájkba léptek. Ez a közép-európai kisváros évtizedenként legfeljebb egyszer, vagy még annyiszor sem, felriad történelmi letargiájából, de csak annyira, hogy emlékeztessen sebeire, amelyekről soha senki nem mert nyíltan beszélni. Úgy hordoztuk a titkot, mint az anyajegyet, csak egy lebegő, traumatikus életérzés tanúskodik róla. Milyen erő szülte a talajtalan lebegést? Mi fejlesztette ki az inkognitóba menekülő, a próteuszi élet iránti hajlamot? Mi táplálja az állandó készenlétet a több-lehetőségre? (1992)
A bölcsészkar amfiteátrumában sztrájkoló egyetemisták az eltékozolt időt pótolják be, ami akkor is nagy dolog, ha egyelőre csak a „refolúció” távoli szellőjét képviseli. A hivatalos sajtó az egyetemisták nemzetietlenségét ostorozza, a hatalom részint magatehetetlenül, részint baljós hallgatással szemléli az eseményeket. Mintha láthatatlan tejüvegszerű burokból lépnék ki, úgy fogadom az egyetemisták meghívását, hogy beszéljek a sztrájkfórumon. Tele a terem, a barátságos benti csendre baljós külső csend nehezül. A militánsok incidenst szeretnének kirobbantani. Az egyetemisták legjobban Šešelj vajda embereitől tartanak. Amióta az eszemet tudom, Európában a fiataloknak nem kellett a gonosz medúzaarcával ilyen közelről szembe nézniük. A beszélgetést az ólmos évtizedekről szóló Parainézis című regényem egy részletével fejezem be, amely arról szól, hogy a városban elterjedt a hír: tüntetnek az egyetemisták. A regényhősok rohantak az egyetemi város felé, de üresen kongó épületekre találtak. Semmi sem okozna nagyobb örömet, mint az, hogy ennyi évtized után kiderülne: a hír mégis igaznak bizonyult. Vagyis prózaíróként talán megérem a valóság reinkarnációját, mégis sikerült a valóságködből, kivésni egy formát. Más valóság nem is volt, csak az a ködösen gomolygó szürkeség. (1992)
Ne beszéljünk a költészetről! Sokkal több bukott el, a szavak rongyolódtak le. A szélsőséges tapasztalatoktól menekülve a szavakba kapaszkodtunk, mert féltünk, hogy a tapasztalati megismerés, a végletes dolgok megközelítése megfoszt bennünket a tiszta lelkiismerettől. Meglehet, hogy a távoli jövőben a személyes és konfliktusos élettapasztalatokra nem hullik az erkölcsi gyanú árnyéka, s beköszönt a várva várt erkölcsös és unalmas kor, olyan mint ahogyan Fukuyama jellemezte a történelem végét. Egyelőre távol vagyunk ettől a szürke nyugvóponttól, Közép-Kelet-Európában a legbátrabb elmék az erőszakkal megszakított történelmet akarják visszahódítani, de ómódi történelemmel túltelített légkörben találtam magam. A posztszocializmus tele van történelmi jelképpel, analógiával, és főleg tévhittel. A valutaüzérek tőszomszédságában a múlt század jelképeit árusítják ki. A színházakban avítt nemzetmentő darabokat mutatnak be. A régió országai történelmi múzeumokra emlékeztetnek. Tévhitek formájában tört ránk az elkeseredésből feltámasztott múlt. Az erőszakkal megszakított történelem idejében a diktatúra az örökösen józanul fontolgató középszerűkre támaszkodott, akik hallgattak, amikor beszélni kellett volna, de megeredt a nyelvük amikor emiatt hallgatni kellene. Boldogok, mert nem kísértették meg őket a szélsőségek, s ebből kifolyólag jogot formálnak arra, hogy fölényeskedve ítélkeznek a megismerés, úgymond, bűnös szenvedélye felett. Boldogok, mert megtalálták a történelmet, amely elfüggönyözi a csődtömeget. Az új arisztokrácia fehér kesztyűt hord, hogy tiszta maradjon a lelkiismerete, és szenvtelen szkepszissel figyeli az eseményeket. Sosem ismerjük meg azt a világot, amelyet elutasítunk, másik pedig nem áll rendelkezésünkre. Mi lesz velünk, ha tele lesz fehér folttal az életünk? Nem hiszem, ugyanis, hogy a közeljövőben megszabadulunk a jó és a rossz párhuzamos megtapasztalásának bűnös szenvedélyétől, a szélsőségek borzongtató megközelítésétől, amelynek folyamán megpillantjuk a dermesztő hidraarcokat, amelyeknek egyik vagy a másik időnként ránkmosolyog. „A szenvtelenség maga is erkölcsi állapot”, írta Isaiah Berlin, én valójában ettől a tetszelgő, émelyítően affektáló állapottól félek az elkövetkező években. (1992)
Egy napilap szerkesztőségben jártam, ahol a bekötött évfolyamokból kitépdesték az újságlapokat. Eltűntek a mindenható hivatalos szervek jegyzőkönyvei is. A jövő nemzedékei arra a következtetésre jutnak majd, hogy orális totalitarizmusban éltünk. Csak a szavak maradtak, amelyek időközben megváltoztatták a jelentésüket és az igazság felismerhetetlen lett. Megdöbbenve nézem a neorwelli buzgalmat, amellyel annyian új múltat teremtenek maguknak. Könnyen döntenek így, akik zokszó nélkül elfogadták a totalitarizmust, most igazolva látják egykori tétlenségüket, mondván, radikális pesszimisták voltak, annyira megvetették azokat az időket, hogy vele még jobbító szándékú vitába sem keveredtek. A sunyi hallgatás gőgjének megnőtt az ázsiója, s egyszeriben tévedhetetlenség lett a neve. Mennyivel nehezebb azoknak, akik látták a repedéseket a kőkemény falakon, s akármennyire abszurdnak tűnt a vállalkozás, -igaza van Günther Nenningnek: a remény nagy szerelme éppen az abszurditás – megpróbálták feszegetni a repedéseket! Kiderült, hogy nem azon a részen omlott össze az épület, ahol a hajszálvékony repedések kirajzolódtak, s nem is úgy játszódott le, ahogyan remélték, továbbá a végeredmény, mármint az összeomlás, alaposan beárnyékolja az illúziókat, mert a régi falak, a régi repedésekkel együtt, beépültek az új épületbe. Ezek, az előbbiekkel ellentétben, már pusztán ezért sem cserélhetnek életrajzot, mert a karjuk ösztönösen felemelkedik, hogy körmükkel elmélyítsék a réseket a falban. Ilyenek maradnak a posztszocialista Don Quijottek. (1992)
Lisztmoly-lepkék repdesnek a lakásban, kiderült, hogy a háborús tartaléknak szánt lisztből bújtak elő. Egy nagy műanyagteknő felett szitálom a lisztet, fülemben cseng a figyelmeztetés, a lisztet szakértelemmel kell tárolni, ki tudja melyik pillanatban lesz szükség rá. Mondják, hogy Szarajevóban sok ember halálát éppen az okozta, hogy nem volt tartalék lisztjük, és elindultak kenyeret keresni. A karom kifárad, a kánikulában dől rólam a verejték. Felkattintom a rádiót, az ellenőrizhetetlen boszniai háborús metasztázisról szóló a belgrádi, a budapesti, a zágrábi, az újvidéki híradókat hallgatom, az egyik ezt az mozzanatot hallgatja el, a másik azt, tehát végül is a BBC mellett döntök, mert ebben ismerem fel azt a tárgyilagos hangot, talán csak ott tudják, hogy miért ülök az asztal mellett és miért szitálom a lisztet, egy helyre szögezve, mint a Szüsziphosz, akinek homokhegyét elseperte a szél és ellopták a kőszikláját. Magamra maradtam a liszttel, az ételkonzervekkel. Tenyeremmel bosszúsan elkapom a repkedő molypilléket. Megéri-e a fáradtságot? Tartóssá vált a magányom, vagyis hozzáedződtem a háborúhoz. (1992)
Azokon az éjszakákon, amikor bereteszelt ajtók és elsötétített ablakok mögött félve összebújtak az apák és a fiúk, ami nem volt alaptalan, hiszen az utólagosan közzétett hiteles dokumentumok tanúsága szerint, hajszálon múlott az általános mozgósítás, én a pályaudvaron kószálva, saját sorsomon töprengve úgy éreztem, hogy azok a híres-nevezetes hajszálgyökerek olyanok, mint a végtelen hosszú, vékony acélszálak. Az írtam: „mozdulatlan őrszemként – maradok”. A legnehezebb órákban maradni kell, egyébként legyünk vándorok és hontalanok. (1992)
Végső ideje különbséget tenni. A hontalanokat nem karolja fel senki. Nem értem miért sajátítják ki maguknak ezt a szót azok, akik mindenhol megtalálják a pártfogóikat, befolyásos mentoraikat. A hontalanság elsősorban észjárás, erkölcsi túlérzékenység, amely csak arra való, hogy meghosszabbítsa a magányosságot, és semmi köze ahhoz a kandallómeleg honfoglaláshoz, amely körül oly sok bába sürgölődik. (1992)
Akik belső meggyőződésből szolgálták hitüket, csak most derült ki milyen kevesen voltak, bizonyára levonták a következtetéseket, miként a szürrealista és a kommunista Koča Popović, a hadvezér, a diplomata és a keserű renitens: minden másképpen is történhetett volna, mondta. Csak ennyit, egy szóval sem többet. Lesz, aki megszenvedi illúzióit, lesz, aki érzéketlenül halad tovább, végtére a kétszínű Kelet-Közép-Európában szert tettünk legalább ekkora immunitásra. De mi legyen a meggyőződés nélküliekkel, akiket babusgatott az romosodó, szklerotikus pártállam? Ebből a cinkos ágyastársi viszonyból tabu-téma lett, holott jól tudjuk, hogy nem a legendává dagasztott nyers erőszak, hanem ez a hízelkedő zsarnokság jellemzi a közelmúltat. Az ártatlanság csúfondáros, mivel csak abban az esetben nem piszkoltuk be a kezünket, ha odafentről alkalmatlannak találtattunk erre, csak akkor maradtunk ártatlanok, ha ezt büntetésként szabták ki ránk, úgyhogy sincs mivel dicsekednünk és kimagyarázkodnunk. (1992)
Via Kelebia. Amikor csak átkelek a határon, tekintetem a senki földjére téved. Ott lenne a helyem. Nem sikerült. Merjem-e kívánni, hogy oda temessenek és síromra egy határkarót helyezzenek. (1992)
Ki vagyok? Magyarországon: idegen. Szerbiában: magyar. Egy kentaur, akinek nem találtak kalickát az állatkertben. (1992)
Azokhoz könyörgöm, akik Pesten a leghangosabban hivalkodnak a magyarságukkal, jöjjenek velem Újvidékre, és éljenek legalább néhány hónapig ott, ahol próbára tehetik magukat. Tanulják meg, hogy mit jelent ok nélkül elszédülni, és az égbolttal szemben sokáig bámulni egy ismeretlen pontot. Bámulni egy balkáni lány ébenfa-arcát. megjegyezni, hogy mindennek legalább két neve van, akkor is, ha bezárkózunk egy szobába. Bizonyára bölcsebben térnek vissza, ha egyszer elképzelik a saját Rue Descartes-üket, hasonlóképpen, miként Czeszlav Milosz tette. (1992)
Magányom határát anyanyelvem határa jelöli ki. Pesten régi barátokkal találkozom és valamit magyarázunk egymásnak. De mégis úgy érzem magam, mint Wittgenstein szövője, aki azt hiszi, hogy szövetet sző, annak ellenére, hogy szövőszéke üres, pusztán azért mert olyan mozdulatokat tesz, mintha szőne. Csak ez a közös bennünk, a hiábavalónak tűnő mozdulatok. (1992)
Ahogy látom, sokan körmölik a mondatokat a „véres balkáni háborúról”. Háttérmotívumként divatos lett a Balkán, mint egy új párizsi kalap. Csak lebegjen a háttérben, de ne tekintsünk medúzaarcába, vagyis lelkünk közepébe. Az örök vándorlásról elmélkednek, akik csupán azért mentek tovább, mert Délen előreláthatóan nem fog kifogástalanul melegíteni a kandalló. És a joghurtért is sorba kell állni. Az étolajért. A sóért. Nem lesz üzemanyag, hogyan utazzunk ki a ranchra? Kényelmesebb tehát időnként „kibérelni” és irodalmasítani a Balkán-élményeket. Gombrowiczi tollal kellene írni az enyelgő menekültekről, az örök vándorokról, akik a pesti újságokból vesznek tudomást az odalenn történtekről, hiszen számukra az „örök vándorlás” annyit jelent, mint besétálni a szállodaszobába, átunatkozni a tudományos tanácskozásokat, reggelente elsétálni az első újságárusig, átfutni az aznapi tudósításokat, ásítozni a karosszékben, sós mogyorót rágcsálva néhány pillantást vetni a Panorámára, a hazai ízek kedvéért. Danilo Kiš volt hiteles menekült-bolyongó, ő nem háttérmotívumot és háttérélményt keresett, hanem a veszély előérzetének engedelmeskedve Párizsból hazatérve könyveit rendezgette belgrádi (!) lakásán, mert tudta, hogy időnként oda kell zarándokolni, ahol a veszély a legnagyobb. Párizs is ilyen kaland volt, s Belgrád is az lett volna. Megint. (1992)
„Modernek mindig azok voltak és azok is lesznek, akik az idő teljes drámáját átélik.” (Pilinszky)
A pesti szürkületben makacsul kísért Cs. Szabó László árnyéka. Miért lett olyan tanácstalan? Most még reménytelenebb lenne minden? Ha mégis így van, akkor ezt nem szabad mondani! Megállok egy forgalmas utcasarkon, nem tudom merre fordítsam tekintetem. Hova induljak? Miért fojtogat az érzés, hogy el kellene távolodnom valamerre, azt sem tudva merre? „A legszegényebb magyarországi vándornál is szegényebbnek érzem magam, ő csak az üres zsebét vitte, én a honvesztés szégyenét is.”, írta, amikor Erdélyből megérkezett Pestre. „Igaz, ma sem vagyok szívvel-lélekkel pesti, csak megbékélt fogoly.”, tette hozzá. Kinek mondjam el, hogy a hű unokák már csak afféle önkéntes, kissé komikus foglyok lettek, aki ebből az állapotból ki akar szabadulni, az nem hazát, hanem hűséget veszít, és örökké áltatnia kell magát, hogy hűségnek nevezett belső elsötétedést valamivel kárpótolja. (1992)
Hajnalban felriadok, álmomban a nagyapámat látogattam meg a verbászi kórházban. Az I. világháborúban Franciaországban volt hadifogoly, a II. világháborúban a szegedi Csillag-börtönben négy hónapot raboskodott. Egy távoli pesti rokonunk — azóta végleg eltűnt, most nincs ott egy rokonom sem – váratlanul meglátogatta, de amint kiderült, kommunista volt, s agitálni jött Szenttamásra. Pár nap múlva távozott, de mindenkit, akivel találkozott letartóztattak. Nagyapám hónapokon át a Csillagban krumplit hámozott. Életében csak ennyit tartózkodott Magyarországon, többé nem volt alkalma vagy pedig nem is kívánt oda menni. (1992)
A felettem lakó férfi délután hosszan, élesen csenget. Kinyitom az ajtót. Zavarában átnyújtja a katonai behívót, nem tehetett mást, őt is kirángatták az ágyból, ez csak rutinos ellenőrzés, holnap jelentkezzem, hogy új hadibeosztást kapjak. Írjam alá, minden rendben lesz, biztat. Aztán afelett siránkozik, hogy neki is nehéz. Rezignáltan aláírom a papírt, valójában eddig is ilyen szituációkban éltem az életem. (1992)
Nemhivatalosan tudomásomra hozzák, hogy pár nap múlva eltávolítanak a munkahelyemről. Először ideiglenesen, majd ha a törvényes feltétel megteremtődnek, akkor véglegesen. De ha nem tájékoztatnának, akkor is érzem: megváltozott körülöttem a légkör. Az egyébként is ritkuló telefonhívások megszűnnek. Akikben maradt némi rokonszenv, sajnálkozva tekintenek rám. Azt olvasom ki a tekintetükből, hogy miért kellett mindezt bevárnom. „Legjobban tennéd, ha áttelepülnél Magyarországra, ezek után nem érhet semmiféle vád. Az egyetlen író vagy, akit beleegyezése nélkül távolítottak el. Az a lista, amelyre felírták a neved valójában feketelista. Közölték az újságok. Mozgó célpont leszel. Miből élsz meg? Akik eddig eltávoztak, okkal vagy ok nélkül, saját elhatározásukból hagyták el környezetüket, munkahelyüket, te kényszerből teszed.” Pár nap múlva valóban kezembe nyomják a végzést, alig nagyobb mint a tenyerem. Másnap felmennék a szerkesztőségben maradt könyveimért, jegyzeteimért, de a főbejárat előtt hallom, a portások detektorral ellenőrzik a feketelistásokat, akik be akarnak lépni az épületbe. Lelassítom lépteimet és szembefordulok Újvidék panorámájával. Ez az én városom. Mégegy hajszálgyökeret eresztettem a semmibe. Maradjanak a könyvek, ahol vannak. Beköszöntött az idő, amikor kezdenek cserbenhagyni a tárgyak. (1992)
Részletek az Wittgenstein szövőszéke (T-Twins, Budapest, 1995) címú esszémapló-kötetből. (Elfogyott) A naplójegyzeteket a belgrádi Borba c. napilap közölte 1991-1992 közöt.