(Magyar fordítás)
Végel László író, esszéista és kritikus, 1941-ben született Srbobranban. Újságíróként dolgozott, több lap szerkesztőségében is tag volt. 1980-tól a Novi Sad Televízió dramaturgja volt, ahonnan 1992-ben eltávolították. 1995 és 2002 között a Nyílt Társadalom Alapítvány újvidéki irodájának koordinátoraként tevékenykedett. 2002 óta Újvidéken él, és irodalmi munkásságából tartja fenn magát.
Szerbre fordított vagy szerbül írt művei közül a legismertebbek: *Memoari jednog makroa*, *Dupla ekspozicija*, *Paraineza*, *Odricanje i opstajanje*, *Abrahamov nož*, *Ekhartov prsten*, *Život na rubu*, *Vitgenštajnov razboj*, *Bezdomni eseji*, *Eksteritorijum*, *Ispisivanje vremena u međuvremenu*, a *Judita* című dráma, valamint a *Ispaštanje – Berlinski testovi,*. Végel számos díjat kapott, főként irodalmiakat, köztük a rangos Košut-életműdíjat.
***
A ma Végel Lászlónak átadott díj nem irodalmi elismerés. Mint láthattuk, irodalmi díjakból nincs hiány az életében, és ami még fontosabb: Végel a közép-, kelet- és délkelet-európai kortárs irodalom egyik legjelentősebb alakja. A Konstantin Obradović-díjat azonban nem azért kapja, mert jelentős író, hanem azért is, mert tevékenysége és reputációja alapján különleges módon járult hozzá az emberi jogok kultúrájának fejlődéséhez.
A Konstantin Obradović-díjat olyan személynek ítélik oda, aki előmozdította az emberi jogok kultúráját. A díjazott nem feltétlenül emberi jogi aktivista – bár gyakran az is –, hanem olyan ember, aki egész munkásságával hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon az emberi jogok érvényesüléséhez szükséges társadalmi légkör: a mások iránti megértés, a tolerancia, valamint az önvizsgálat és önkritika képessége. Ezek a folyamatok erősítik és támogatják az emberi jogokért folytatott közvetlen küzdelmet is, hogy azok védelmét végül a semleges állam, a bíróságok és más intézmények vehessék át – ahogyan reméljük, nálunk is így lesz.
A mai díjazott és a díj kapcsán fontos megjegyezni, hogy az emberi jogok kultúrája nem fejlődhet elszigetelten. Hatása csak akkor teljes, ha minden olyan közösségre kisugárzik, amely – különösen nehéz időkben – hasonló kihívásokkal szembesül. Ilyenkor könnyen feléledhetnek olyan káros indulatok, mint a győzelem mámorából fakadó gőg, a vereség miatti kétségbeesés, a bosszúvágy vagy a kellemetlen és szégyenteljes múlt elfeledésének kísértése.
A zsűri Végelt Végel azért választotta, mert saját életéből és tapasztalataiból kiindulva, őszintén, minden szépítés és utólagos racionalizálás nélkül írta le a valóságot – ellentétben sok más értelmiségivel. Végel maga mondja, hogy egy olyan peremvidékről származik, ahol a Balkán találkozik a pannon tájjal, ezért gyakran érezte úgy, hogy „gyanús európainak” számít, akinek a „kétségbevonhatatlan” európaiak előtt mindig magyarázkodnia kell.
Végel főként anyanyelvén, magyarul ír, és a hozzáértők szerint mestere ennek a nyelvnek. Saját bevallása szerint a Mária Terézia korában betelepített magyarok és más népcsoportok leszármazottja, akik számára a mocsaras Vajdaság afféle „európai Amerika” volt, ahol különböző népek keveredhettek és szolgálhatták a birodalmat. A birodalmak eltűntek – az osztrák és az osztrák–magyar is –, és Vajdaság mai arculatát az első világháború utáni békeszerződések határozták meg, amelyek sok nemzeti csoportot – és még inkább azok romantikus, hangos vezetőit – elégedetlenné tettek. Végel maga is írja valahol, hogy nem tudja, meddig magyar, és honnantól balkáni. A vajdasági nem szerb nemzeti kisebbségek közé tartozik, akik még a tartomány autonómiájának legsötétebb időszakában is otthon érezték magukat. Mint hallottuk, ez a Magyarországon is elismert magyar író Újvidéken maradt, közel szülővárosához, Srbobranhoz.
Végel sok írásában foglalkozik azzal, hogyan próbált ellenállni a leegyszerűsítő kategorizálásnak. Ismertek azok a törekvései, hogy jugoszláv írónak tekintsék, aki magyarul ír, ám ezt sok jugoszláv író nem fogadta el, mondván: a nyelv olyan ketrec, amelyből nem lehet kilépni. A jugoszláv eszme és állam széthullásakor pedig azt állították, hogy jugoszláv irodalom nem is létezhet, mert nincs jugoszláv nyelv.
Sokan – különösen írók – a nacionalizmusban kerestek menedéket, főleg akkor, amikor az harminc éve biztonságos, divatos, sőt kifizetődő lett. Végel éleslátóan jegyzi meg, hogy bár egyes írók a nacionalizmus előfutárai voltak, őket hamar megelőzték az egykori kommunista politikusok, a nacionalista értelmiségieket pedig – csalódottan és jutalom nélkül – otthagyták ellenzéki pártok alapítására, amelyek közül sok természetes módon nacionalistává vált.
Végel László nem ezt az utat választotta. Nemcsak azért, mert minden mélyen gondolkodó és művelt ember idegenkedik a nacionalizmustól – különösen annak örök önsajnálattól átitatott változatától, amely minden bűnt a saját nemzet sérelmeivel igazol –, hanem azért is, mert a hatvanas években formálódott, azok között, akik hittek abban, hogy az emberiesség és a szabad kritika légkörében sok, e térség tragikus dilemmái közül hamisnak bizonyul majd.
Végel két nagyon különböző korszakot élt meg mint magyar nemzetiségű, magyarul író értelmiségi. Ha szabad ilyen összehasonlítást tenni: kezdetben könnyebb és biztonságosabb volt számára Jugoszláviában élni magyar íróként, ahol – a háborús kommunizmus első időszakát leszámítva – a művészetet nem ellenőrizték olyan szigorúan, mint a többi szocialista országban, így Magyarországon sem. Bár Jugoszláviában is voltak ideológiai korlátok és politikai ellenőrzések, Végel ugyanazt a szólásszabadságot élvezte, mint a szerb és más jugoszláv írók. Míg magyarországi kollégái csak külön engedéllyel utazhattak az Adriára, Végel – akárcsak mi mindannyian – éjszakai vonattal ment Triesztbe, nappal vásárolt a Ponte Rossón, majd este hazautazott. Ezt nem tréfából említem, hanem azért, hogy felhívjam a figyelmet Végel rendkívül szellemes leírásaira arról, hogyan hatolt be a fogyasztói mentalitás a mi köreinkbe – amiben ő ironikusan részt vehetett, ellentétben magyarországi kollégáival.
Aztán elérkezett életének második szakasza: a kilencvenes évek eleje, amikor Magyarországon hirtelen jobb és szabadabb lett az élet, Szerbiában pedig rosszabb és szűkösebb. Ez az élmény mély nyomot hagyott Végelben és munkásságában. Ez az időszak Szerbiában, majd később Magyarországon is egybeesett a nacionalizmus térnyerésével, amikor az emberek megítélésében egyre nagyobb szerepet kapott a nemzeti hovatartozás. Baloldali és „hatvannyolcas” hírneve ellenére Végelnek Szerbiában egyre inkább csak magyarként kellett léteznie, és mint kisebbséginek, állandóan bizonyítania kellett lojalitását egy olyan állam felé, amely egyre kevésbé volt polgári, és egyre inkább nemzeti. A sírok feltárása – egyesek dicső múltjának igazolására, mások mártíromságának hangsúlyozására – mindent elárasztott. Mint nemrég elmondta, Végel Lészló csak ekkor, érett férfiként hallotta meg édesanyjától a régóta elhallgatott igazságokat a vajdasági parasztok – békés, politikailag passzív magyarok és németek – elűzéséről és kivégzéséről.
Hasonló folyamat zajlott le lassabban Magyarországon is, amely odáig jutott, hogy az Európai Unióba való lelkes befogadása után ma már az emberi jogok visszaszorítása miatt kell magyarázkodnia Európa előtt, miközben a fasizmus legsötétebb alakjait rehabilitálják.
Végel László azért kapja ezt a díjat, mert mindennek határozottan ellenállt – nemcsak irodalmi műveiben, hanem számos nyilvános megszólalásában is. Ebben sokat segítette őt fiatalkori emlékezete a második világháború utáni nehéz időkről, amikor látta a köpönyegforgatókat, a hamis győzteseket, a demagóg vezetőket és az ártatlan embereket, akik vezetőik ostobasága és elvakultsága miatt szenvedtek.
Így – visszatérve a kiindulópontra – Végel László nagyban hozzájárult az emberi jogok kultúrájához, nemcsak Szerbiában, hanem egy egész régióban, amely magában foglalja Magyarországot és azt a térséget, amelyet ő „közép–kelet–délkelet-európának” nevez. A zsűri úgy véli, hogy a mai díjazott megtestesíti azt az értelmiségi ideált, amelyre az európai integráció korában törekednünk kell, és amely azt mutatja, hogy Szerbia nem pusztán földrajzi térként kíván az egységes Európához tartozni, hanem olyan emberi potenciállal, amely túlnő saját határain.
Vojin Dimitrijević
2012. június 25.
A zsüri összetétele;(Vesna Pešic, Gordana Matković és Vojin Dimitrijević)