2026. augusztus 31., hétfő
Manapság már nem égetik el a „káros könyveket” csak kiiktatják a közéletből, a médiatérből, sokszor az államilag díjazott kritikusok segítségével.
Az utóbbi napokban reggelenként nem ellenőriztem az új híreket, mert már megundorodtam a hétköznapi gonoszságoktól, nem akartam rosszul kezdeni a napomat. Ez a menekülés egyre jobban felerősödik bennem. Éppen Blake verseit olvasgattam, amikor csöngött a telefonom. Ezúttal óvatlan voltam és felemeltem. A Novosti újságírója jelentette, hogy Meghalt Slobodan Šnajder. Elhűlt bennem a vér. Úgy tudom, régi barátok voltak, szeretnék, egy nyilatkozatot kérni ebből az alkalomból, mondja az újságíró. Az első pillanatban nem tudtam mit válaszoljak. Igen, nyögtem ki kínosan, csak nem azonnal. Újra távozott egy nyugtalan szellemű író és értelmiségi, aki tudta, hogy veszélyes időket élünk. 68 után találkoztunk Zágrábban, ahol bemutatták a Minigolv című 68-as drámáját. A 68-as eszmékhez hű maradt, ebben a szellemben irt utószót a magyar és a szerb nyelven megjelenő Áttüntetések című regényemhez. Aztán A Horvát Faust című drámájáról írtam egy hosszabb esszét. Ő pedig a Meghalni Horvátországban icímú esszékötetében „válaszolt” egy rólam szóló hosszabb tanulmányban, amely sosem jelenthetett meg magyarul. Pedig az esszékötet Horvátországban az év legjobb esszéköteteénak kijáró díjat érdemelte ki. Érdekes lenne a négy írást egy kis kötetben kiadni, hogy kirajzolódjon két író párbeszéde. Magától értetődő, hogy a fiatal horvát balosok Fáklya című folyóirat tanácsának tagja meg. Így tisztelték meg a nagy ősüket. A horvát író igazi hazája azonban Jugoszlávia volt és Közép-Európa. Jugoszlávia megszűnt, maradt a virtuális közép-európai haza. Nyugtalan baloldaliként súlyos sebeket kapott nem csak jobboldalról, hanem baloldalról is. Miljenko Jergović írta, hogy Šnajder Krleža utódja és a legnagyobb prózaíró, akit Horvátország nem tudott igazából elfogadni. Magyarország sem vett tudomást róla, bár a Rézkorszak című regénye egyedülálló kelet-közép-európai freskó. Ez a regény egyébként megjelent a nagyobb európai nyelveken. A lefordítandó könyveket mindig ragyogóan választó Csordás Gábor remek fordítása segítette volna az útját a magyar kritikusok és értelmiségiek felé, de süket fülekre talált. Halála után ismert írók és értelműségiek feljegyezték, hogy Horvátország nem érdemelte meg Šnajdert. Nem hódolt be egyetlen hatalomnak sem, mert birált és nem menekült a hallgatás meleg és elismeréskét biztosító meleg kuckójába. Már régen belenyugodtam, hogy nagy hatalomnak vannak ilyes kis politikai bosszúi, és tudom, hogy ebben nem vagyok egyedül. Attól tartok, hogy egyre többen vannak. Manapság már nem égetik el a „káros könyveket” csak kiiktatják a közéletből, a médiatérből, sokszor az államilag díjazott kritikusok segítségével. Pedig a Horvát Faustot érdemes lett volna az elműlt 16 évben bemutatni Budapesten, hogy a vájtfülűek felismerák, miről is van szó. Most is tanulságos lenne bemutatni, hogy a vájtfülűek megértsék, miről is volt szó, miért térhet vissza a múlt. Mi ezt Szerbiában megtapasztaltuk. Felételezem, hogy Šnajdert halála után minden bizonnyal a hivatalos közvélemény szelídíti. Nem lesz könnyű, hiszen prózája ma is eleven traumákat tár fel.