2026. június 27., csütörtök
Csak annyi történt, hogy a néhai szocialista eszképizmus talaján megszülető lombikirodalmat a kapitalista eszképizmus talaján megszülető buborékirodalom váltotta fel.
A régi kézirataim között keresgélek, de sehogyan sem találom az 1967-ben a Magyar Szóban megjelent lombikirodalomról szóló vitacikkemet. Jugoszláviában a robbanás előtti baljós csendre emlékeztetettek ezek az évek, miközben a vajdasági magyar irodalomban eluralkodott a valóságtól való félelemérzet és idegenkedés. A jóléti szocializmus bódító hatása tagadhatatlan volt. Rövidesen azonban némileg változott a légkör. Az 68 szelleme beszivárgott a Vajdaságba is, legfőképpen az Új Symposion folyóiratba. Érdekes, hogy a több évtizeddel későbbi ünnepi megemlékezéseken ez feledésbe került. Mintha a mnkatársak restellnénk a ’68-at. Lehet, hogy ehhez hozzájárult a Jugoszlávia 1971-es brezsnyevi fordulata, a híres-nevezetes antiliberális kampány, ami újra lombikba kényszerítette a szellemet. Tíz évvel később Sziveri János próbálta felidézni azokat az éveket, de sajnos 1863-ban eltávolították a posztjáról. Pedig, ha hosszabb életű lett volna, akkor hidat képezhetett volna a bársonyos forradalmak irányába. Ez kudarcba fulladt és azóta sem született a vajdasági magyar közéletben erőteljes értelmiségi mozgalom. A politikában voltak változások, törések, viszályok és ellenállások, a nagy politikai ígéreteket rendszerint nagy csalódások követték. A vajdasági emberek, köztük a magyarok, sokat csalódtak. Vajdaság autonómiája inkább jelképes, a Magyar Nemzeti Tanács sem a néhai ígéretek megvalósulása. A „talpra állunk – megmaradunk jelszót pedig baljós elvándorlás váltotta fel. A szélsőjobbos nacionalista Šešelj pártja távozásra szólított fel és az anyaországra tartó vonatra ültetett volna fel bennünket. Mi történt azóta? Šešelj visszaétért! A szellemi vákuumban nem született újjá értelmiségi mozgalom. Csak annyi történt, hogy a néhai szocialista eszképizmus talaján megszülető lombikirodalmat a kapitalista eszképizmus talaján megszülető buborékirodalom váltotta fel. A kettőt nem egyenlíteném ki, habár van bennük közös vonás. A nagy különbség szerintem az, hogy az újonnan születő parlamentáris demokráciában az értelmiség elvesztette kitüntetett szerepét s vele együtt a társadalmi tekintélyét is. A tőke legyőzte a kultúrát. Igaz, a többpártrendszer megosztotta, atomizálta az értelmiséget, de a kultúra elárvulásának mélyebbek a gyökerei. A debreceni könyvhét megnyitóbeszédén töprengve felmerült bennem a gondolat, hogy a több mint három évtized után új eszmények, új nemzedékek tűntek fel a horizonton. Eliramlott a demokráciába vetett naiv remény kora, hiszen kiderült, az „újdemokráciát’ csak néhány lépés választja el az autokráciától. A világ egyre kiszámíthatatlanabb lett. Az események felgyorsultak, képtelenek vagyunk követni őket. A tanácstalan polgárok követik az ide-oda lengő hisztérikus történelmi ingát. A brechti „sötét idők” újra meg újra feltünedeznek. Vajon ebben a zűrzavarban van-e esély arra, hogy az irodalom újra visszanyerje tekintélyét? Mi lesz velünk, ha már semmiben sem bizakodhatunk?