2026. június 3., szerda
Olvasom a közösségi háló kommentárjait, találkozom ismerősökkel és barátokkal és megdöbbenten tapasztalom, hogy Forshoffer Ágnes a magyar országgyűlés elnökasszonya felszaggatta a vajdasági magyarok sajgó sebeit és fájó traumáit. Szerbiai villámlátogatása során Szabadkán boldogan mosolyogva barátkozott azokkal a a kisebbségi vezetőkkel, akik a választások előtt gyűlölettel beszéltek a Tisza pártról.
Elismerem, ők ezúttal is következetesek voltak. A találkozóra csak a Fidesz-párti médiumokat hívták meg, a Tiszával rokonszenvező médiumok nem kerülhettek az elnökasszony színe elé, aki lelkes szavakkal – amelyek akár a Tisza-párt önkritikájának is nevezhetők – méltatta a VMSZ érdemeit és megállapította: a VMSz érdeme, hogy a szerb kormány 12 éve hatályon kívül helyezte „a magyar lakosságot kollektív bűnösséggel sújtó határozatokat”. Az általánosító állítás természetesen nem fedi a valóságot. A „határozatok” csak három település magyar lakosságának meggyilkolására vonatkoznak, mivel őket a kollektív bűnösség címén ölték meg. Csúrogról, Mozsolyról és Zsablyáról van szó és a becsült áldozatok számát 2500-3500 közé teszik. De mi történt a többi áldozattal? A becslések szerint több mint 20 000 magyart gyilkoltak meg a „fasiszta kollaboráció” miatt, ezeknek utódjai a bíróságon kérhették a rehabilitációt, ami lehetetlen feladat volt, hiszen a rögtönítélő bíróságon az áldozatoknak nem volt védőügyvédjük, tanúk nincsenek, csak egy rövid szöveg rögzíti a halálos ítélet kimondását, úgyhogy lehetetlen bebizonyítani az ártatlanságot. Hogy is lehetne, hiszen az utcákon elhelyezett dobozokban bárki akár névtelenül is feljelenthette a magyar szomszédját, akinek a vagyonára igényt tartott. A szerbiai törvény a szalmaszálat a fal elé helyezte és megengedte az utódoknak, hogy átugorják. Remélem, egyszer nyilvánosságra kerül, hogy a 20 000 magyar áldozat közül hányat rehabilitáltak. Úgyhogy a magyar áldozatok óriási többsége továbbra is bírósági döntések alapján háborús bűnös maradt, a mai bíróságok csak megerősítették a 45-ben kimondott halálos ítéletet. A felmenőik a mai napig sem tudják, hogy őseiket melyik tömegsírba vetették. Németországban, ahol az amerikaiak, az angolok, a franciák és a szovjetek uralma alatt, a bíróságok a denacifikációs eljárások során mintegy 13 millió németet vizsgáltak át, ém közülük csak néhány ezer személyt minősítettek háborús bűnösnek. A történészek szerint a bíróságok 1000 vagy ennél valamennyivel több halálos ítéletet mondtak ki SS-tagság vagy náci kollaboráció miatt. A legtöbb esetben nem halál-, hanem foglalkozási, politikai vagy vagyoni szankciókat alkalmaztak. De csak azt a vagyont kobozták el, amelyre a náci uralom alatt tettek szert. A vajdasági magyarok között a „fasiszta kollaboránsok” száma állítólag rendkívül nagy volt, ezért legalább 20 000 ember tömegsírban végezte az életét, vagyonukat elkobozták, még azt a részt, amelyre nem a háború ideje alatt, hanem szüleik a békeidőben tettek szert. 70 év után a védőügyvéd nélküli, bírósági jegyzőkönyvet nem vezető hatalom végzett velük, tanúk nincsenek, ezért a rehabilitáció lehetetlen. Egyébként is, kinek kell bizonyítani? Annak, aki vádol. A fal előtti szalmaszálat lehetetlen volt átugrani. Ezt a törvényt üdvözölte lelkesen a VMSz és a Fidesz, most csatlakozott hozzájuk Forshoffer Ágnes. A sebek emiatt még fájóbbak.