2026. február 3., kedd
Anikóval a városi temetőben szűk rokoni és baráti körben megemlékeztünk Teofil Pančić halálának évfordulójáról. Lassan-lassan eltűnnek életemből a legjobb barátaim. Nem vagyok hajlandó a telefonnévjegyzékből kitörölni a nevüket, úgy érzem, továbbra is kötelességem párbeszédet folytatni velük. Élek azzal az illúzióval, hogy még élnek. Nem panaszkodom a kortárs fiatal nemzedékre, végzik a dolgukat, viszont ez a rendszer a nemzedékek között buborékokat épített ki. Azt szeretné elérni, hogy mindenki kussoljon a sajátj buborékjába. Esterházy Péter jut eszembe, aki az egyik rólam szóló lucid jegyzetében írta: „De lehet, hogy ezt már csak én gondolom így, noha szívesen lennék e tekintetben Végel árnyékában. Az a másik barátom idézte akkor Camus-t is: ’Ma minden író beszáll kora gályájába. E gálya nagy utazója Végel.” Lehet, hogy nem csak utazója, hanem rabja is, tenném hozzá. Ám akkor is leírom: csak a gálya szabadít ki bennünket a buborékból.