Időnként elutaztál valahova, meglátogattál egy-egy rokont, ismerőst, barátot. Végigbaktattál valamelyik bácskai kisvárosi utcán, ahol régen jártál, vagy öt éve, gondoltad, azért nem ismerted fel. A baráti beszélgetés közben kiderült, csupán két év múlt el. Lehetetlen, döbbentél meg ezen.
Úgy láttad, minden megváltozott az utcában, csak nem tudod megnevezni, hogy mi. Semmi, éppenséggel semmi, csak a szemed káprázott, mondták ismerőseid, barátaid, akik számon tartanak minden fűszálat. Miután többször is hasonló helyzetbe kerültél, elhatároztad, végére jársz a dolognak. Visszafelé ballagva figyelmesebben szemügyre vetted a házakat.
Magadat ellenőrizted. Tényleg csak két éve lenne? Ilyen lassan múlik az idő? Közben felfigyeltél az ablakokban meglapuló hirdetésre: „Ez a ház eladó”. Nem egyben, meglehetősen sokban láttad ezt. Szívből sajnáltad, hogy nem azt írja: „Ez a ház kiadó”. Ha így lenne, akkor belépnél a házba, beszédbe elegyednél a tulajdonossal, megszemlélnéd a szobákat, a kertet, és ha nagyon kedvedre való, tehát ha úgy érzed, nyugalomra találsz, akkor bizonytalan időre kibérelnéd. Egy bőrönddel költöznél be az ismeretlen házba, csak a legszükségesebb holmival. Nincs szükséged többre, mert tudod, hogy rövid időn belül egy másik kisvárosban vagy egy másik utcában új lakást bérelsz.
Arról álmodozol, hogy körülötted és benned – legyen minden időleges. Kicsomagolod a bőröndöt, aztán visszacsomagolsz, nem búcsúzol, mert hited szerint egyszer visszatérsz, nem vándorolsz el, mert sehol sem csomagolsz ki véglegesen.
Csakhogy ezekben a bácskai kisvárosi házakban nincs többé kiadó szoba. Tulajdonosai vagy bezárkóznak és félnek az idegenektől, vagy pedig kiteszik az ablakba a hirdetést, és türelmetlenül várják az idegeneket. Hezitálva alkudoznak, mert abban sem biztosak, mennyit ér a házuk, ezenkívül sietősen adják el, ha túladtak rajta, akkor a bútorokat az új lakónak ajándékozzák, afeletti örömükben, hogy nyélbe ütötték az üzletet. Aztán úgy távoznak, hogy vissza se néznek.
A bútorok többnyire nem kellenek az új lakóknak, ezért feltüzelik; égnek a régi családi szekrények a könyvekkel együtt, melyeket a régiek itthagytak, mivel az újak nem értik azt a nyelvet, amelyen íródtak.
Bandukolsz az utcákon, a házak a régiek, csak a házfalak színárnyalatai változtak. Nem káprázik a szemed tehát. Másféle ételillat terjeng a levegőben dél körül és estebéd idején. Csupa láthatatlan és mellékes dolog, de ezekből áll össze a világ. Amit a szemeddel látsz, vagy amit a kezeddel megérinthetsz, a mai világban túlságosan csalárddá vált.
Mindig is az volt, csak a közhiedelem miatt eddig nem merted kimondani. Oda lyukadsz ki, hogy csakis azért változik meg az utca arca, mert az új lakók nem tudják többé olvasni azokat a könyveket, melyeket a régiek a nagy sietségben, vagy pedig egészen véletlenül itt felejtettek. Ha egy másik világ születik, akkor többnyire elégnek a régi könyvek. A babiloni könyvtár a legendába költözött át.
Nem ismered fel többé az utcákat, mert külsőleg még hamisítatlanul a régiek. Maradt a gyep a házak előtt, vannak még a kertek, a házfalak, az akácfák, a temetők, illegeti magát a táj, amelyről a helyi írók megható sorokat írtak, nem is gondolva arra, hogy milyen hamis a valóság.
Nemcsak hamis, hanem megvetésre méltó is. Ne ihletődj meg tőle, megleszel nélküle is. Méltóbb leszel önmagadhoz, ha egy kis bőrönddel kószálsz a színházi díszletre emlékeztető hamis tájban, az utcákban, azzal a reménnyel, hogy nem marad utánad semmi, ennek dacára örömet találsz az időlegesben, az átmenetiben.
Boldog vagy, mert nem eresztettél gyökeret, amelyet feltép az embertelenül változó idő.
(Népszabadság, Budapest, 1999. november 20).