Identitásválságban
2013. augusztus
Egy történet a tömegpszichózisról
Miért ilyen hangos a zene, kérdem a pincért a partra kihelyezett söntés előtt üldögélve. Azért, válaszolta a pincér, mert különben minden fürdőző vendég kihozná a saját tranzisztoros rádióját, és úgy hallgatná a zenét. És mindenki hangosabban, mint a szomszédja. El tudja képzelni uram, milyen hangzavar keletkezne a strandon? Az emberek egymás torkának esnének, azzal a magyarázattal, hogy a másik túl hangosan engedi a zenét. Mivel a mi zenénk bömböl, ezért mindenki megbékél. Ismerős helyzet. A történet valójában többet mond az emberekről, mint a pincérről és a hangos zenéről
Új arcok – régi nomenklatúra
Múlnak a napok, és azon veszem észre magam, hogy egyre fásultabban olvasok a kormányátalakításról. A sajtó végre közzétette az új kormánytagok végleges névsorát, az emberek többnyire szkeptikusak, mivel olyan sokáig tartott, hogy többet vártak. A jól informált Informer nevű bulvárlap szerint nem lesz nyugalom „a szilvafák alatt”, amíg nem Aleksandar Vučić lesz a kormányfő, ezért hat hónap múlva Szerbiában rendkívüli választások lesznek. Csupán az új kultuszminiszter Ivan Tasovac személye teremt valamiféle egyetértést. Pártfüggetlen személy, tehát az ő setében nem a pártról szól a történet, hanem az egyén személyes tulajdonságokról és érdemekről. Úgy tűnik, a polgárokat egyre kevésbé érdeklik a ködös, egymástól nehezen megkülönböztethető pártprogramok, marad tehát a személyes teljesítmény, a személyes morális tőke. Igaz feltűnnek új arcok, de – talán szándéka ellenére – a legsúlyosabb kritikát mégis a kormányfő, Ivica Dačić mondta ki. Ilyesfélét mondott a képviselőházban: Mi már 23 éve jól ismerjük egymást. És ez a legnagyobb baj, új arcok vannak, de a nomenklatúra a régi. Ez a struktúra maga alá temeti az időnként feltörő, felemás reformszándékokat. Ez játszódik le 2000 óta.
A rendszer próbatétele
Minden rendszer olyan erős, mint a leggyengébb szegmense.
Tito-rejtély
A Tito-rejtély egyre nagyobb. Tegnap arról folyt a vita, hogy osztrák származású-e vagy pedig lengyel. Pár napja viszont Keith Jeffrey, angol történész az angol titkosszolgálatról szóló könyve, az M16 keltette fel az érdeklődést. Az angol kémek úgy tudják, hogy Josip Broz Tito 1918-ban, a Sztálinnal való konfliktus idején Svájcban kért volna menedékjogot. Azt hiszem, hogy a híresztelések nagy része közönséges pletyka, amelynek a humusza az, hogy nagyon keveset tudunk a saját múltunkról. A jelenünkről pedig alig-alig van megbízható ismeretünk. Az uralkodó elit túl gyakran váltja nézeteit, gondolatait, programjait. Nincs biztos kiindulópont. Azt hiszem Szerbiára az a nehéz feladat vár, hogy kiderítse saját hiteles múltját és közelmúltját.
Álmaim
Különös álom. Megmosolyogtam saját lázongásaimat. Csak bajt hoztam a fejemre, az időmet pocsékoltam.
Erkölcsi dilemmák
A közéletben nem csitul a kétely. Arról folyik a vita, hogy játszhatnak-e vezető szerepet Szerbia európai útján azok a politikusok, akik a kilencvenes évek bűnös politikájának szószólói voltak. A kritikusok egy része szerint nem, mert bár igaz, hogy módosították egykori véleményüket, mégis sok láthatatlan szál köti őket közelmúlthoz, amelytől nem tudnak szabadulni, ezért az általuk végrehajtott fordulat felemás lesz. Nem vitás, hogy a jelenlegi politikai vezérkar a kilencvenes években szocializálódott, nem csak a haladók, a többiek is, az ellenzékiek is, a kormányzatiak is. Az is igaz, hogy ettől nehezen szabadul az evidens szándék ellenére is. Nem indokolt tehát a kételyeket leseperni az asztalról, akkor sem, ha óhatatlanul felmerül a kérdés: miért nem akadtak más, tisztább múltú erők, amelyek az országot a jobbik útra térítettek volna. Sajnos igaz, hogy a politikában nem érvényesülnek következetesen az erkölcsi értékek, ám a társadalomban mindig létezniük kell. Az erkölcsi erények nélküli társadalom züllésre van ítélve. Ezt azért is érdemes szóvá tenni, mert megint mások, nem annyira politikai, inkább erkölcsi meggondolásból tiltakoznak. Rezignáltan belenyugszanak abba, hogy másképpen nem lehetett, ám mégis felháborodással veszik tudomásul, hogy azokért a mondatokért, amelyek ma hivatalosnak számítanak, a kilencvenes években megalázás, kiközösítés járt. Sokszor éppen a mai hivatalosak alázták meg őket. Ez a felháborodás jogos. Mert bár a régi politikát vallók egy része más utat hirdet, az áldozatoktól senki sem kért elnézést. Szerbia bocsánatot kért más ország állampolgáraitól, de nem az áldozatoknak számító saját polgáraitól, A valós és bizonyítható áldozatokra gondolok, akiket kipenderítettek a munkahelyükről, akiket kiüldöztek a közéletből. E téren azonban óvatosnak kell lenni: manapság túl sokan tüntetik fel magukat áldozatnak, azok is, akik óvatosan meglapultak, vagy pedig a kínos években a szocialistákkal együttműködve gyakorolták a hatalmat. Ezért nem ajánlatos emlegetni a kilencvenes évek miloševići nomenklatúráját. Ki volt például Milan Panić? Hívei ellenzékinek nevezik, viszont az igazság az, hogy ő is a nomenklatúrába tartozott, élvezte Milošević bizalmát, ám később szembefordult vele. Vučić nyíltan beismerte, hogy rossz politika híve volt. De mit ismernek be a többiek? Nem elegendő, ha egyik vagy a másik pártvezér módosítja politikai retorikáját, a táborának szembe kell nézni tegnapi szókincsével. Miért olyan nagy csend az uralkodó politikai elit körében, ha a nevezetes joghurt-forradalom vajdasági következménye kerül szóba? Perdöntő kérdés, mert éppen a joghurt-forradalommal kezdődött az út, amelyet a haladók pártelnöke rossznak és tévesnek tart. Miért ez a titokzatos diszkréció?
A mediterrán piacon
A mediterrán piac mindig sokkal hangosabb, mint a közép-európai. A közép-európai kofa mindig kissé tartózkodóan kínálja az áruját. Vagy kedvetlen. A mediterrán ember viszont élvezettel kereskedik. A pultja mögött úgy érzi magát, mintha a színpadon lenne. Igazi színész! Alig várja, hogy valaki megálljon a pultja előtt és eljátssza a szerepét.
Szavak és tettek
Aleksandar Vučićról a szerb kormány első miniszterelnök- helyetteséről feltűnő rokonszenvvel ír a zágrábi Jutarnji list szerkesztője Drago Hedl. Nem ok nélkül, mert jó hallani mindazt, amit Vučić mond. Azt szeretnénk, állítja Vučić, ha Vajdaság tényleg a multikulturalizmus európai központja lenne. Jó ezt hallani, de rossz látni az ellenkezőjét. Elegendő csak végigsétálni Újvidéken, hogy lássuk hogyan is állunk a Vučić által emlegetett multikulturalizmussal. Pillantsunk az utcanév-táblákra, az autóbuszok menetirányát jelző feliratokra, menjünk el a postára, lépjünk be a rendőrségre, térjünk be a városházára, és máris kiderül, hogyan állunk a hivatalos kisebbségi nyelvekkel. Nem tudom, hogy a haladók körében e kérdést illetően mekkora különbségek vannak, de a fenti tények ismeretében nem lehet letagadni a szavak és a tettek közötti szakadékot.
Felfedezők
Babits Mihály a közismert kánonokkal ellentétben, úgy vélte, hogy a modern regény nagyjai felfedezők voltak. „Felfedezték a valóságot”. Manapság újra időszerű krédó, hiszen a valóságot egyre inkább elleplezi a hatalom védte gőgös média és a látszatokkal megelégedő valóságirodalom.
Egy adósságról
Felelős kormánytag, felelős helyen, a köztársasági képviselőházban ígéretet tett, hogy a legrövidebb időn belül rendezik a Vajdasági Rádió és Televízió anyagi helyzetét, hogy az zavartalanul sugározza műsorát. Így legyen! Azok között voltam, akik a Napló Kör nevében, fenntartásaimat háttérbe szorítva, aláírták a közleményt, amely súlyos politikai vétségnek minősítette a médiaház válságát. Ha azonban rendeződik a helyzet, akkor a Vajdasági Rádió és Televízió felelős vezetőire nagy feladat hárul, mégpedig az, hogy felülmúlják azt a válságot, amely a kilencvenes évek elején kezdődött. Mert valljuk be, 2000 után sem sikerült megfordítani a szekér rúdját. Ez a televízió ugyanis a mai napig súlyos identitásválsággal küzd. Arról nem is szólva, hogy a megannyi pártérdek között elveszik a minőségérzet.