A veszélyes Arisztotelész
2012. szeptember
Satuban
Nenad Popović, a Fantomi slobode c. folyóirat szerkesztője kéri, hogy folyóiratában engedélyezzem a Bűnhődés trieszti részleteinek újraközlését. A „képzeletbeli beszélgetés” Magrisszal a San Marcóban, voltaképpen a kétféle Közép-Európáról szól. Az egyik Magrisé amelyet a Mediterrán szivében fedezett fel, a másik az enyém, amelyet a Balkán határán ismertem meg. A mediterrán számomra is fontos, mert mint ahogyan a nyolcvanas évek közepén írtam, a spliti útról szóló esszémben, (Megjelent a Hontalan esszékben) a Mediterránnal szembesülve ismertem fel véglegesen a pannon és közép-európai mivoltomat. Akkoriban a vajdasági magyar szellemi életben a kelet-közép-európaiságról alig esett szó. Aztán berobbant a kérdés, majd az EU-hoz való csatlakozás háttérbe szorította. Csak mostanság nyílik meg a kérdés, de úgy, mint egy seb. Az egyik oldalon a szocializmus, a másik oldalon a vadkapitalizmus, ha ez ember elutasítja az egyiket, akkor beletántorog a másikba. Satuban érzem magam.
Őszidőre várva
Ha csak fél óra hosszat esik az eső, akkor vigasztalódjunk, az ősz még néhány napot vagy pár hetet várat magára. Ilyenkor még nem kell eresz alá menekülni, a babonásak szerint esernyőt sem kell nyitni.
Isztriai hosszú tél
A férfi számolgatja a heteket, a napokat. Még néhány hét és eltávozik az utolsó turista is. Azután már csak az olaszok meg az osztrákok jönnek hétvégezni, ami nem sok hasznot hoz. Elfogyasztanak egy-egy pizzát, borozgatnak, aztán mennek tovább. Amit sikerült begyűjteni – azt begyűjtötték az isztriaiak. Októberben kezdődik a hosszú, unalmas tél. Abból kell megélni, amit a nyáron megteremtettek. Egészen húsvétig kell takarékoskodni. Akkor újra kezdődik a mozgalmas élet. Jó ha van legalább 2000 kg tintahal a mélyhűtőben és egy hordó vörösbor a pincében. És mit csinálnak a hosszú unalmas téli napokban? – faggatom az illetőt. A válasz egyszerű. Arra panaszkodnak, hogy a tél milyen hosszú és unalmas – munka sincs.
Újvidék agóniája
Elkeserítő hírek Újvidékről. Felelős pártvezérek azzal vádolják egymást, hogy képviselőket vásárolnak. Új városvízió szóba sem kerül. Csak a pénz és a közvállalatok irányítása. Nem az foglalkoztat, hogy melyik párt kerül hatalomra – hiszen a többpártrendszerben végül is a váltás előbb vagy utóbb elkerülhetetlen – hanem a hatalmi harc nívótlansága, üressége, öncélúsága. Az bosszant a leginkább, hogy a pártvezetők, legyenek tagjai bármelyik pártnak is, nem vesznek tudomást a város méltóságáról, amelyet nekik kellene féltve őrizniük. Az újságok Újvidék agóniájáról cikkeznek.
Matoš és a csárdás
A. G. Matoš útirajzait lapozgatom a horvát tengerpartról. Az első világháború előtt Rijekában horvátként idegennek érzi magát. Felháborodva teszi szóvá, hogy a horvát tengerpartot elöntötte a velencei művészeti giccs, a latin epigonizmus. Rijekában pedig, így írja, a magyar imperializmus dominál. Menekül abból a tengerparti városból, miközben menekülés közben is borzongva hallja a magyar csárdás dallamát.
Amiről hallgatni, és amiről beszélni kell
Vannak dolgok, amelyekről hallgatni kell. Ez a csend messzire hallatszik. Azonban vannak dolgok, amelyekről muszáj szólni, mert különben a hallgatás boldog kacajként is értelmezhető. Csakhogy manapság ez is elvesztette egyértelmű jelentését. Egyre többen azzal igazolják magukat, hogy nyilvánosan némaságba burkolództak, miközben magukban szitkozódtak. A boldog kacajt káromkodásnak szánták.
Budapesti utcák
18-án a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban vendégszerepelek. A könyvhéti zűrzavar után, nem jártam Budapesten. Abban a káoszban alig láttam néhány barátot. Most talán lesz néhány nyugodt napom. Ezen túl, csatangolni szeretnék a város utcáin, hogy valamiképp megpróbáljam megfejteni, mi történik Magyarországon.
Láthatatlan ablak előtt állva
Ezekben a szeptemberi napokban valamiképpen újra fontos lett egy régi 1991-es esemény, az újvidéki Ablak, amelyet sokan az első szervezett újvidéki értelmiségi ellenállásnak neveznek. A Wittgenstein szövőszékét lapozgatva jövök rá, hogy naplójegyzeteimben írtam azokról a napokról, ám a szöveg nem jelent meg Újvidéken, sem magyarul, sem szerbül. A Borba közölte, majd könyv formájában a belgrádi Vreme adta ki szerb nyelven (Witgenšteinov razboj). Magyarul a budapesti T-Twinsnél látott napvilágot, Wittgenstein szövőszéke címmel. Az utóbbi könyv a vajdasági magyar olvasóhoz nem jutott el, ma pedig sehol sem kapható, esetleg valamelyik budapesti antikvárium őriz egy-egy kallódó példányt. Talán ezért is érdemes szóról-szóra idéznem azokat a napokat: „Szorongva ballagok az újvidéki mellékutcákban. Ma estére kimenőt adtam magamnak. Nem vagyok képes minden éjszaka munkába temetkezni… A J. J. Zmaj utcában kötök ki, megnézni az ellenzéki értelmiségiek élő tv-híradóját, amelyben a minap magam is felléptem és elismerem, miközben az ablak előtt álltam – féltem. Az újvidékiek „ablaknak” keresztelték az élő tv-híradót, mert a munkatársak egyszerűen az ablak elé állnak, és az utcán csoportosuló tömegnek elmondják azt, amit máshol nem mondhatnak el. Az ellenzéki habitus mindig is összefüggött a formabontással, ne szégyelljük ezt akkor sem, ha az avantgárd sokszor csúfosan fejeződött be, mint annyi más ígéretes, szép dolog. A „híradó” befejezése után találkozom az egyik szerkesztővel. Elpanaszolja, hogy több jugoszláviai magyar író részvételére számítottak, de nem hajlandók vállalni a kockázatot. Zavaromban csak hallgatok, és Gaál Gábor szavai forognak a fejemben. „A görögség új népe akkor leszünk, ha megvalósítjuk magunk között – s ezáltal sugározzuk szórványaiban a közöttünk levőkre – a demokráciát, vagy elveszünk.” Hazamegyek. A besötétített ablak mögül lesem a sugárutat. Katonai mentőkocsik száguldoznak. Újabban már szürkületkor elcsendesül a környék, s a csendes éjszakában, egyedül, egészen magányosan hallgatom a bombázók moraját. Vagy csak képzelődöm? Illyés Gyula naplójegyzeteit veszem elő, az anyanyelvi elnyomás hatására kialakuló védekező energiák megőrző erejének dicséretén tűnődök. „Nagy fogyatékosság lenne mégis, ha egy-egy szükséges közösség megformálásán csak ilyen külső, negatív előjelű erők munkálkodnának. Szerencsére vannak belső, pozitívak is.” A mai nap tapasztalata alapján kérdem magamtól: mi lenne ez a pozitív tapasztalat itt és most? Mit sugározzunk ki magunkból? Hol is van az a kisebbségi „görögség”? A Zmaj utcában? Vagy Pesten, a menekültek irodalmi estjén, amelyen a korosztályombeli férfiak, vagy a sorozástól nem veszélyeztetett nők panaszai, szavai csengnek fel? Utána jön a hálás taps, majd a kellemes társalgás, borozgatás? Száz dilemma merül fel naponta, tehát egyetlenegy nap alatt százszor lehet tévedni. Az eszményi döntés esélye minimális. Mi marad akkor? Csak a védekező energiák, amelyek Illyés naplójegyzeteiben is a „minél rosszabb, annál jobb”-gondolatával vigasztalnak. Vagy az utólagos bölcsességgel hivalkodó duzzogó hallgatás? Vagy a kivonulás, az önkéntes elszigetelődés?” Huszonöt év után nem az elszigetelődést választottam, nem az utólagos bölcsességgel hivalkodó hallgatást. Az utóbbi sokkal ellenszenvesebb. Mégis ebből akad a legtöbb. Mostanság éppen ők zsibongnak körülöttem, én pedig úgy érzem magam, mint aki egy láthatatlan ablak előtt áll.
Az emberi sors
Pascal, a nagy hívő sok dolgot tudott ez emberi sorsról, amelyet mi kimondani is ódzkodunk. Képzeljünk el egy csomó embert, írta, láncra verve, egytől-egyig halálra ítélve. Naponta kivégeznek néhányat a többi ember szeme láttára, akik pedig életben maradnak, fájdalommal, reménytelenül bámulják egymást, és várják, mikor következnek. Ez az emberi sors. Sajnos, csak ez. A többi álom és képzelet. És ebben rejlik a nagysága.
Már a régi görögök is megmondták….
Arisztotelész valóban nem hajlott a szélsőségekre. A görög polisz természetrajzát nem jellemezte senki olyan átfogóan, mint ő. Azonban kénytelen volt megállapítani, hogy a közügyekkel foglalkozó emberek többségét valójában nem illeti meg az „államférfi” elnevezés. Miért? Azért, írta az Eudémoszi etikában, mert a közügyekkel foglalkozó emberek többsége a vagyon kedvéért és nyerészkedési vágyból választja ezt az életformát. Ezt az örök igazságnak számító görög mondatot manapság veszélyes leírni, mert a legkisebb vidéki funkcionárius is azzal kérkedik, hogy a nemzetért hoz áldozatot és szó sincs nyerészkedési vágyról vagy vagyonszerzésről.
Családi Kör, 2012. september 20.