Kentaurbeszéd
Hová tűnt a kétharmad?
Szerbiában lezajlott a szerbiai parlamenti, tartományi, önkormányzati és az előrehozott államelnöki választások első fordulója. Hogy milyen lesz az új kormány, arról majd csak (május 20) az államelnöki posztért folytatott küzdelem a második fordulója után lehet pontosan válaszolni, viszont magyar kisebbségi szempontból többé-kevésbé kibontakoznak azok a kérdések, amelyekre nem csak a napi politika, nem csak a pártérdekek szintjén kell választ keresni. Arról van szó ugyanis, hogy más szakszerű kutatások és felmérések híján a parlamenti és a helyhatósági választások jelzik a közösség állapotát, értékpreferenciáit, dilemmáit.
Tulajdonképpen a kisebbségi politikák minőségének igazi mércéje a lélekszámcsökkenés foka és a választási eredmények. Hiábavalók a nagy szavak, ha a lélekszám rohamosan csökken. Megtörténik ugyanis, hogy miközben a pártpolitikák átütő sikerekről számolnak be, a kisebbség lélekszáma nagyobb arányban csökken, mint például, az elmarasztalt egypártrendszer idején. Ez esetben nyilvánvalóan a kisebbségi politika téves premisszáit kell hibáztatnunk. Hasonlóképpen jelzésértékűnek számítanak a parlamenti és a helyhatósági választások is. Ha a kisebbségi polgárok jelentős mértékben távol maradnak az urnáktól, vagy pedig jelentős számban a többségi pártokra szavaznak, akkor nem a polgárokban kell keresni a hibát, nem is a többségi pártokban, hanem a kisebbségi politikában.
Az idei szerbiai választásokon kifejezésre jutott a vajdasági magyar kisebbségi politika megannyi dilemmája. A kilencvenes években, a többpártrendszerű parlamentáris demokrácia bevezetése lehetővé tette a nemzeti alapon szerveződő pártok alapítását. A Délvidéken kezdetben egy, a közösséget sikeresen mozgósító párt alakult, amely népes szavazótábort tudott maga mögött. Erre a későbbiekben nem akadt példa. Idővel azonban ez a párt, VMDK, a különböző világnézeti szempontok vagy anyagi érdekek nyomvonalán osztódni kezdett. Jelenleg öt bejegyzett párt van, illetve hat, mert közvetlenül a választások előtt még egy kisebbségi párt alakult.
Hat párt egy 300 000-es közösségben tényleg sok, azonban nem lehet „adminisztratív” úton felszámolni őket. Egy kis közösségben hat párt ténykedése tünetértékű, jelzi a közéleti eltorzulásokat, ám a bajokat kell orvosolni, nem a tüneteket. Annál is inkább, mert tényleges dilemma, hogy egy pártra vagy pedig többre van szükség.
Elvben egy párt is elegendő lenne, amennyiben szigorúan a kisebbségi érdekvédelemi alapon szerveződne. Az elmúlt húsz év gyakorlata azonban bebizonyította, hogy ez nemes óhaj maradt, amelyet a helyi viszonyok és az anyaországi pártérdekek meghiúsítanak. De nem csak ez a megoszlás oka. Oka lehet a területi érdek, az, hogy szórványról van-e szó vagy tömbről, de szem előtt kell tartani a szociális tényezőt is, amit a kizárólagos nemzeti retorikát gyakorló, szociálisan érzéketlen kisebbségi politika gyakran a szőnyeg alá seper.
A kisebbségi helyzet egyszersmind szociális kérdés is, amelyben a szociális különbségek a szokottnál élesebben jelentkeznek. A szerbiai Helsinki Bizottság egyik régebbi felmérése szerint a kisebbség nincs arányosan képviselve a különböző szakmai, közigazgatási elitekben, mindannak ellenére, hogy a politikai életben, a politikai tisztségek elosztásában fennáll az arányosság. A munka világában jelentkező kisebbségi hátrányokat szinte lehetetlen megbízható számadatokkal bizonyítani, tehát ez „láthatatlan érdekként” működik. Magyar a magyar munkanélküli is, és a magyar villatulajdonos is – de másként.
A szociális kérdések figyelembe vétele kiderítené, hogy a kisebbségi közösség a nemzeti érdeken belül szociális szempontok szerint is tagolódik, tehát kétséges, hogy egy ideológiai esernyő (legyen az jobboldali vagy baloldali, konzervatív, szocialista, vagy liberális, egyszóval „egypárti struktúra”) képes-e a kisebbség egészét tömöríteni. Ha a kisebbségi szavazópolgárok távol maradnak a választásoktól, vagy pedig értékrendjükkel, professzionális érdekükkel, szociális helyzetükkel egybevágó többségi pártra szavaznak, avagy annak színeiben lépnek fel, akkor nyilván arról van szó, hogy az egypárti struktúra nem elegendő összefogó erő.
Az idei délvidéki választások újdonságának számít, hogy az anyaországi kormány a jobb eredmények reményében, úgy döntött, hogy egyetlen délvidéki pártot támogatott. Ennek köszönve az általa támogatott párt szinte kisöpörte a közéletből a többi kisebbségi pártot. Az anyaországi politikusok a helyi vezetőkkel karöltve a nemzeti hovatartozás legfőbb bizonyítékát abban látták, hogy a magyar választópolgárok magyar pártra szavaznak, s ennek szellemében nemzetidegennek, „janicsároknak” minősültek azok a magyar polgárok, akik a valamelyik többségi pártra szavaztak vagy annak listáján szerepeltek.
Az a kérdés, hogy ez milyen helyzeteket, ellentmondásokat szült és milyen veszélyeket rejteget. Mi történt ezek után?
A Köztársasági Választási Hivatal hivatalos adatai szerint a VMSZ államelnökjelöltje 1,65 százalékot, vagyis 63 200 szavazatot kapott. A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) a köztársasági parlamenti választásokon 1.77 százalékot, tehát valamennyivel többet szerzett, amivel az eddig négy helyett, öt képviselői mandátumra tett szert. 2008-ban a Magyar Koalíció 74 874 szavazattal 4 parlamenti mandátumhoz jutott, tehát a magyar kormány közbelépése nem hozott változást a szavazóbázisban, a választói bázis nagysága 70 000 körül mozog. Jellemző, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsot is valamennyivel több, mint 70 000 polgár választotta meg. Ezek után felmerül a kérdés, hogy hova tűnt el a magyar szavazótábornak vagy két harmada? A legfontosabb nemzeti érdek ezt megfejteni és ezt kijavítani. Mi ennek az oka?
A rosszabbra sikeredett helyhatósági választási eredmények vezetnek nyomra. Óbecse lakosságának száma: 40 987, ebből 20 019 magyar. A VMSZ a szavazatok 15.94, aDemokrata Párt 16.81, a Szerb Haladó Párt 16.55, az Óbecsei mozgalom pedig a szavazatok 16.55 százalékát szerezte meg. Szabadka: 148 4101 lakos, ebből 57.097 magyar. A VMSZ a szavazatok 22.67 százalékát vallhatja magáénak. Ada: 18.994 lakos, 14.558 magyar, a VMSZ 19.70 százalékos eredményt ért el, a Demokrata Párt pedig 50.40 százalékosat. Zenta: 25.568 lakos, 20 587 magyar, a VMSZ a szavazatok 33.98, a Demokrata Párt27.42 aSzerbiai Szocialista Párt 5,1, az Egyesült Régiók Pártja pedig 9.75, a Magyar Polgári Szövetség pedig a szavazatok 9.4 százalékát szerezte meg. Folytathatnánk Bánsággal valamint, Dél- és Közép-Bácskával. (A lakosság számát a 2002-es népszámlálás alapján tüntettem fel, mivel a legutóbbi népszámlálás adatait még nem hozták nyilvánosságra. Igaz, csökkent a magyarok száma, de tudni kell azt is, hogy a többségi nemzet lélekszáma is csökkent. Ha pedig a lélekszámcsökkenés alapjaiban változtatta meg az arányokat, akkor a kisebbségi politika felelőssége is fennáll.)
A számadatok figyelmes tanulmányozása kideríti, hogy a magyar választók jelentős része azért adja a többségi pártokra a szavazatát, mert (a) kérdéseire nem kap választ, vagy pedig azért mert (b) önkormányzati szinten nincs erre lehetősége.
A magyar szavazótáborét vívott küzdelemben azonban egyik csoport felett sem ítélkezhetünk könnyelműen. Küzdeni kell értük – de nem ellenük. Nyilvánvaló, hogy a magyarok egy részét nem elégítette ki a felkínált kisebbségi pártprogram, alternatíva híján a többségi pártokban kereste a megoldást. Mivel a Délvidéken nincs fair plurális struktúra, de HÍD-MOST jellegű párt sincs, a kisebbségi polgárok elsősorban a Demokrata Párt felé fordultak.
A Bánságban és a Dél-Bánátban élő kisebbségi választópolgárok nagy részének lehetősége ennél is bonyolultab, mivel a kisebbségi választópolgár önkormányzati szinten, ha akarna, akkor sem szavazhatna kisebbségi pártra, az pedig szóba sem kerülhet, hogy jelöltként politikailag érvényesüljön. Az uralkodó kisebbségi retorika ezeket a polgárokat arra ítéli, hogy lemondjanak polgári jogaikról, ha nem akarnak, mint ahogy a pártvezetők mondják, „janicsárok” lenni. Tehát, vagy kivonulnak a közéletből vagy pedig a többségi pártban vállalnak szerepet és ott próbálkoznak kisebbségi jogaik érvényesítésével. A velük szemben tanúsított nemzeti kizárólagosság káros következményekkel jár, mivel elidegeníti őket a nemzeti közösségtől.
Az egyik csoport és a másik csoport példája is arra figyelmeztet, hogy (a) a kisebbségben sem szabad elhanyagolni a politikai alternatívát, tehát ésszerű keretek között támogatni kéne a kisebbségi politikai pluralizmust, mert annak hiánya a kisebbségi polgárok jelentős részét a többségi pártok felé taszítja. Ugyanakkor (b) megfelelő választ kell adni azoknak a szórványoknak, amelyekre nem terjed ki a kisebbségi politikai háló, s a legjobb akarat mellet is reménytelen próbálkozásnak számít azt kiterjeszteni. Ezekben az esetekben el kell fogadni, hogy helyi szinten a többségi pártokban érvényesüljenek, ami nem jelenti azt, hogy köztársasági vagy tartományi szinten ne támogassák a kisebbségi pártok valamelyikét. Sajnos, ezek a területek egyre nagyobbak, s nem vagyunk olyan sokan, hogy a megosztó és kizáró nemzetpolitika nevében lemondjunk a kisebbségi magyaroknak jelentős részéről.
Népszabadság, 2012. 05.12.