Nach einem drei Jahre währenden Arbeitsverhältnis wurde Rózsika aus dem Textilbetrieb Europa Mode in Novi Sad-Újvidék-Neusatz entlassen. Sie gehörte zu den fleißigsten Näherinnen. Kein Wunder also, daß sie der Werkmeister zu sich ins Büro kommen ließ und zu trösten versuchte. Sogar einen Kaffee bot er ihr an. Schwere Zeiten brächen an, erklärte er, der Staat habe die Firma verkauft, und der neue Eigentümer wolle keine Verluste machen. Rózsika nahm ihr Arbeitsbuch entgegen und schickte sich an, den Raum ebenso still zu verlassen, wie sie ihn betreten hatte, doch der Werkmeister winkte das Mädchen mit einer verlegenen Handbewegung zurück. Seine Verlegenheit war verständlich, hatte doch ausgerechnet er Rózsika auf die Liste der Entlassungskandidaten gesetzt.
„Schau, Rózsika”, fuhr der Werkmeister fort, „ich weiß, daß du zu meinen emsigsten Arbeiterinnen gehörst. Aber uns ist nichts anderes übrig geblieben. Und dann”, fügte er hinzu, „ich habe gehört, daß an die Ungarn Ausweise verteilt werden, die ihnen die Möglichkeit geben, in Ungarn Arbeit anzunehmen. Für dich ist es letztlich doch leichter als für die anderen. Vielleicht fährst du dabei sogar besser.”
Rózsika nickte. Bedankte sich für den guten Rat und holte daheim den Ungarnausweis aus der Tiefe der Schublade hervor. Am nächsten Tag schlenderte sie zum ungarischen Parteibüro, wo ihr das Dokument mehr als ein Jahr zuvor feierlich in die Hand gedrückt worden war. Sogar Kaffee hatten sie ihr angeboten. Ihr Leben, so behaupteten sie, würde von nun an besser werden, sie solle keine Angst haben, sich zu ihrem Ungartum zu bekennen.
Zwei Damen, die vor den Computern saßen, maßen Rózsika verächtlich von oben bis unten. Schließlich seien sie keine Arbeitsvermittlung, wehrten sie die Anfrage ab. Und überhaupt hätten sie die Nase gestrichen voll von denen, die nur deshalb Ungarn seien, um in Ungarn Arbeit zu bekommen.
Rózsika nickte stumm und schloß leise die Tür hinter sich. Glücklicherweise eilte ihr Lajcsi Süge, ein alter Klassenkamerad, der als Buschauffeur zwischen Óbecse und Szeged pendelte, zu Hilfe. Er habe einen Szegediner Bekannten um Hilfe gebeten. Der werde schon irgendeine Gelegenheitsarbeit für sie finden, machte er ihr Mut.
Am verabredeten Tag brachte jener junge Mann aus Szeged Rózsika mit dem Auto zu einem nahegelegenen Gehöft, wo sie der Bauer für die Paprikaernte aufnahm. Kost und Logis seien frei, teilte er großherzig mit. Außerdem könne er monatlich 25.000,- Forint zahlen. Rózsika holte, um sich auszuweisen, aus ihrer Tasche den Ausweis hervor. Ratlos drehte und wendete ihn der Bauer eine Weile in seiner Hand, dann gab er ihn desinteressiert zurück. „Prima”, sagte er. „Wir Ungarn müssen uns verstehen, müssen zusammenhalten, das ist das wichtigste. Du darfst mich nicht mißverstehen, mein kleines Fräulein, aber anmelden kann ich dich nicht.”
Rózsika schwieg. Von frühmorgens bis spätabends schuftete sie. Nach zwei Monaten teilte ihr der Bauer mit, daß es mit der Paprikasaison nun leider vorbei sei. Viele honigsüße Worte kamen ihm über die Lippen. Drinnen in seinem Büro. Er blätterte ihr den Lohn für zwei Monate hin, exakt 50.000,- Forint. In der Fortsetzung des Gesprächs zeigte er sich ähnlich verlegen wie der Werkmeister der Europa Mode. „Es tut mir schrecklich leid, mein kleines Fräulein, aber ich kann dich nicht behalten, schwere Zeiten stehen uns bevor. Scheußliche Steuern drücken uns, die wirft das Gut kaum ab.” Und aus seiner Schreibtischschublade holte er eine Kokarde hervor. „Die soll dich an mich erinnern. Und paß gut auf dich auf!”
Bevor sie eilends den ersten Bus nach Novi Sad-Neusatz-Újvidék bestieg, erstand sie für ihren zweimonatigen Verdienst in einer Szegeder Wechselstube etwa 180,- Euro. Als erstes beglich sie bei ihrer Wirtin die Mietschulden. Sie zahlte in Euro. Alles in allem blieben ihr zwanzig übrig.
Schmachtend betrachtete die Wirtin die Banknoten. „Du kannst dich glücklich schätzen, meine Tochter, dir war es wenigstens vergönnt, Ungarn zu sehen. Sicher sind dir dort viele schöne Erlebnisse zuteil geworden”, seufzte sie.
Rózsika nickte. „Ja”, antwortete sie, „die Menschen dort sind ganz anders als hier. Sie sind nett, sympathisch und mögen uns sehr.”
„Jetzt kannst du dir ja auch die neuen Schuhe leisten?”
„Ja”, antwortete Rózsika, „ich werde mir nun die braunen Stöckelschuhe kaufen, die ich schonn so lange haben will.”
„Wann fährst du zurück?”
„Vorläufig bleibe ich. An das Leben dort kann ich mich nicht gewöhnen. Die vielen Neuigkeiten und Sehenswürdigkeiten haben mich erschöpft. Das Heimweh hat mich ständig gequält.”
Kopfschüttelnd sann die alte Frau nach: „Als du drüben warst, mußte ich unaufhörlich daran denken, wie gut es ist, Ungar zu sein. Jetzt sehe ich, wie recht ich damit hatte. Nicht wahr, so ist es doch?”
„So ist es”, sagte Rózsika kurz angebunden und rannte in ihr Zimmer.
Aus ihrer Tasche holte sie den Ungarnausweis und die Kokarde hervor. Legte beides vorsichtig auf den Tisch. Dann legte sie den zerknautschten Zwanzigeuroschein darunter. Am meisten schmnerzte es sie, daß sie ihn morgen tauschen müßte. Plötzlich und unerwartet schossen ihr die Tränen in die Augen. Nicht ihretwegen weinte sie, sondern mit der armen und unglücklichen alten Frau hatte sie Mitleid.
Aus dem Ungarischen von Hans-Henning PaetzkeRózsikát háromévi munkakor után elbocsátották az újvidéki EuropaMode textilüzemből. A legszorgalmasabb varrónők közé tartozott, nem csoda tehát, hogy a munkavezető behívta az irodába, és vigasztalni próbálta. Még kávéval is megkínálta. Nehéz idők jönnek, magyarázkodott, az állam eladta a céget, az új tulajdonos pedig nem akar veszteséget termelni.
Rózsika átvette a munkakönyvét, és olyan csendesen, mint ahogy belépett, elindult kifelé. A munkavezető azonban zavart mozdulattal intett a lánynak, hogy üljön vissza. Zavara érthető volt, hiszen Rózsikát éppen ő tette az elbocsátandók listájára.
Nézd Rózsika, folytatta a munkavezető, tudom, hogy te vagy a legdolgosabb. De nem tehettünk mást. Meg aztán, – tette hozzá – hallottam, hogy a magyaroknak igazolványt osztogatnak, amivel Magyarországon munkalehetőséget kínálnak. Neked mégis könnyebb, mint a többieknek. Az is lehet, hogy jobban jársz, mint ők.
Rózsika bólintott. Megköszönte a jó tanácsot, hazatérve pedig elővette a fiók mélyéről magyar igazolványát. Másnap beballagott a pártirodába, ahol több mint egy évvel ezelőtt ünnepélyesen a kezébe nyomták a dokumentumot. Még kávéval is megkínálták. Azt mondták neki akkor, hogy jobb lesz az élete, csak ne féljen magyarnak lenni.
A komputerek ellőtt ülő két hölgy lenézően méregette Rózsikát. Nem vagyunk mi munkaközvetítő hivatal, hárították el kérését. Egyébként is torkig vagyunk azokkal, akik csak azért magyarok, hogy munkához jussanak Magyarországon.
Rózsika némán bólogatott és csendben betette maga után az ajtót. Szerencséjére régi osztálytársa Süge Lajcsi, az Óbecse-Szeged között közlekedő autóbusz sofőrje segítségére sietett. Egy szegedi ismerős révén intézkedett. Az majd talál valami alkalmi munkát, biztatta.
A megbeszélt napon az a szegedi fiatalember személyautóval vitte ki Rózsikát egy közeli tanyára, ahol a gazda paprikaszedésre felfogadta. Koszt, kvártély biztosítva, közölte nagylelkűen. Ezenkívül, tudok adni még havi 25 ezer forintot. Rózsika, hogy igazolja magát, táskájából elővette igazolványát. A gazda egy ideig tanácstalanul forgatta a kezében, aztán érdektelenül visszaadta. Nagyszerű, mondta. Az a fontos, hogy mi magyarok megértsük egymást, hogy összetartsunk. Ezért, ne érts félre lányom, nem tudlak bejelenteni.
Rózsika hallgatott. Kora reggeltől késő estig robotolt. Két hónap múlva a gazda közölte vele, hogy sajnos vége a paprikaszezonnak. Nagyon mézes mázos volt, hiszen még az irodába is beinvitálta. Leszámolta neki a kéthavi bért, kereken 50 ezer forintot. Ő is ugyanolyan zavartan folytatta, mint az EuropeMode munkavezetője. Nagyon sajnálom lányom, hogy nem tarthatlak meg, de nehéz idők várnak ránk. Borzalmas adókkal nyomorgatnak, alig dűlőzök ki a birtokkal. Aztán az íróasztala fiókjából egy kokárdát húzott elő. Ezt emlékül adom neked. És nagyon vigyázz magadra.
Rózsika egy szegedi pénzváltóban euróra váltotta kéthavi keresetét, és sebtében az első busszal Újvidékre utazott. Az első dolga volt, hogy törlessze háziasszonyának a házbértartozást. Euróval fizetett. Mindössze húsz eurója maradt.
A háziasszony sóvárogva forgatta a kezében a bankjegyeket.
Szerencsés vagy lányom, te legalább láthattad Magyarországot. Biztosan sok szép élményben volt részed, sóhajtotta a házinéni.
Rózsika bólintott. Igen, válaszolta, az emberek egészen mások, mint itt. Kedvesek, rokonszenvesek és nagyon szeretnek bennünket.
Most, megveheted magadnak az új cipőt is?
Igen, válaszolta Rózsika. Megveszem azt a barna körömcipőt, amire oly régóta vágyom.
Mikor utazol vissza?
Egyelőre maradok. Nekem már szokatlan az ottani élet. Kimerített a sok újdonság, érdekesség és látnivaló. Állandóan honvágy mardosott.
Az öregasszony értetlenül tűnődött. Amíg oda voltál, szüntelenül arra gondoltam, hogy milyen jó magyarnak lenni. Most látom, hogy mennyire igazam volt. Ugye jól gondolom?
Nagyon jól, mondta kurtán Rózsika, majd berohant a szobájába.
A táskájából előszedte a magyar igazolványát és a kokárdát. Gondosan az asztalra tette. Aztán alájuk helyezte a gyűrött húszeuróst. Azt fájlalta legjobban, hogy holnap be kell váltania.
Akkor váratlanul záporozni kezdtek a könnyei. Nem magát siratta, hanem megesett a szíve a szegény szerencsétlen öregasszonyon.