2026- július 30., szerda
Talán színházi kritikuskánt sajátította el azt a tudást, hogy mennyire fontos az idő pecsétje, amelyben egy-egy mű megszületik. Félve teszem hozzá, hogy ez nem csupán a színházi előadásokra vonatkozik, hanem a regényekre, az esszékre is.
A honlapomon (www.vegel.org) felbukkant Gerold László kritikája (Vajdaság Ma, 2016. szeptember 17.) a Két tükör között című főleg az irodalomra vonatkozó naplójegyzeteimet tartalmazó könyvemről. Égi jelnek számít, amely újra meg újra figyelmeztet könnyelmű feledékenységünkre. Alig ismerek értelmiségit, akinek ilyen szerteágazó tevékenyége volt, mint neki. Magától értetődik, hogy 2001, január 13-án ő is aláírta a vajdasági magyar értelmiség petícióját a bokrosodó autokrata rendszer ellen. Talán színházi kritikuskánt sajátította el azt a tudást, hogy mennyire fontos az idő pecsétje, amelyben egy-egy mű megszületik. Félve teszem hozzá, hogy ez nem csupán a színházi előadásokra vonatkozik, hanem a regényekre, az esszékre is. Azok a művek, amelyek nem viselik a – sokszor véres – idők pecsétjét, számomra, érdektelenek. Bosnyák István mellett őt tartom az korszak komoly közéleti krónikásának, ami ma is példamutató lehet, mert tegnapi leckék ma is érvényesek. „Végel László számára – írja – a kilencvenes évek elején kezdett naplóírás (…) annak lehetőségét nyújtotta, hogy meneküljön önmagától, kibeszélje a benne levő dilemmákat, önmagával vitatkozzon, de forduljon másokhoz is, azt remélve, hogy vele egyetértő vagy vitatkozó barátokra talál.” Ebben igazat adok neki. Nem csupán másokkal, hanem önmagammal is vitatkoztam miközben korom dilemmáival vergődtem és vergődőm ma is. Úgy vitatkoztam Gerold Lászlóval is, mint magammal. Szókimondását becsültem, Írásait olvasva gyakran lelkesen bólogattam, sokszor pedig komoly kételyekkel tettem félre őket. Igazi „vitatkozó barát” volt. Ez csak egy példa arra, hogy a Symposion mozgalom tagjai nem képezett „homogén csapatot”. Ez volt a szerencsénk. Hullámoztak az eszmék, hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. A „vitatkozó barát” figyelmét sz sem kerülhette el, hogy Bori Imre halálára irt soraimban, a köztünk levő viták ellenére is elismertem, hogy Bori „tekintélye összetartó erő volt, néha kellemetlen és bosszantó, de amikor a tekintélye alapdt, kezdett szétbomlani minden. (…) „Most, hogy eltávozott közülünk, kétségbeesetten rá kell kérdeznünk, hol vagyunk. Irodalmi árvák lettünk”. Bori halála után (2004) nem sokat változott a helyzet. A vajdasági magyar értelmiség még hátrányosabb helyzetbe került. A tehetséges fiatalok vagy elárvultan vergődnek a margón, vagy pedig Budapestre távoznak, ahol legalább remélhetik, hogy irodalmi hazára lelnek. Nincsenek új szellemi mozgalmak. Nem született meg az új vajdasági magyar irodalomtörténet.