Időírás időközben II.

Naplójegyzetek, 2003-2004

2003

(Európaiságra ítélve) Nietzsche és a hontalanság. A hontalanok, írta, nem hajlandók részt venni a hazug és hamis nemzeti önimádatban. Hozzátette: őket tartja Európa igazi szellemi örököseinek. Az igazat megvallva, manapság, egyedül a nemzeti kisebbségek járják ezt az utat. Nem azért, mert bennük nem lobban fel a nemzeti önimádat lángja, szó sincs róla, hanem azért, mert a lángolás, egy idő múlva fantazmagórikussá válik, vagy pedig a nemzeti öntudat közönséges etnobizniszé fajul. A kisebbségi hontalanság ezen túl van: valamiféle szkeptikus gondolat és állhatatos érzelem ad neki értelmet.  

(Szülőföldem, büntetésem…) Illendő lenne arról ábrándozni, hogy mennyire szeretem a szülőföldem, mennyire ragaszkodom hozzá. Nem, sajnos nem tudok ezzel hivalkodni, amiért lelkiismeret furdalást érzek. Nekem a szülőföldem a büntetésem, amire tudatosan igent mondtam, nem hagytam cserben, amikor udvarlói ideiglenesen vagy tartósan cserbenhagyták. Egy berlini szobában toporogva, hűségem miatt magamat kárhoztatom.

(Jelek) Az ablak tárva nyitva. Egészen jól hallom a közeli S-Bahn hangjelét. Önkéntelenül is lépek egyet előre, hiszen tudom, ez a beszállást jelzi. Aztán megtorpanok, és a bőröndöm fölé hajolok. Csomagolnom kell. A villámzár hangja olyan, mint az életem hangjele.  

(Tartalékhaza) A magyar határrendőr bizalmatlanul forgatja az útlevelemet, bizalmatlanabb, mint a német hatóság. Lesz még részem ebből bőven az elkövetkező években. A német nyelvvel való kéthavi barátkozás után a ferihegyi reptéren az anyanyelvem köszön rám. Elmosolyodom, mivel a hangosbemondó az angolt is magyarosan ejti ki. Hasonló eset Berlinben nem fordul elő. Eszembe jut, hogy Szerbiában hányszor olvastam a tartalék hazáról szóló gúnyos megjegyzéseket. Ám legyen! Csakhogy nem ironizálok ezen, hanem melankólia vesz erőt rajtam. Miért ne lenne az embernek egy másik hazája ott, ahol az anyanyelve lakik?

(A Zöld utca) Ha messzire távozok, álmaimban rendszerint megjelenik a szenttamási Zöld utca. Egykori szomszédjaim, csak álmaimban követnek, csak olyankor, amikor távolabbra visz a sors. Tekintetükben némi gyanakvást észlelek. Felriadok, és azon töröm a fejem, miért van ez így. Eszembe jut Jovan Ćirilov egyik rólam szóló portréja, amelynek azt a címet adta, hogy „Laci a Zöld utcából”. A belgrádi Bitef igazgatója, a világszínház álmodója miért neszelte meg bennem a Zöld utcát? Éppen ő, a nagyvilági ember, a hiteles kozmopolita? Miért bennem fedezte fel ezt a faluvégi utcát, hiszen mindig nagyvárosokban szerettem volna élni? Nincs pontos magyarázatom, legfeljebb sejtésem van afelől, hogy megszimatolta a belőlem minduntalan feltörő plebejusi erkölcsi értékrendet. Ez egészen más dolog, mint a nép szeretete.  Mindig bosszantott, amikor hízelegtek az egyszerű embereknek, a János bácsiknak, a Maris néniknek.  Azt hiszem, hogy ők sem örülnek a vállveregető hajbókolásnak. Berlinben gyakran álmodtam a Zöld utcáról, arról, hogy hány értékes és tehetséges ember morzsolódott le a bácskai utcákban, kisvárosokban, falvakban. Hogyan vesznek el a bácskai tehetségek ma is. Miért?  Talán azért, mert a legjobbak nem mertek elrugaszkodni, elrepülni messzire, Berlinbe, Párizsba, Londonba, hogy aztán visszatérjenek, úgy, mint a régi erdélyi lelkészek és prédikátorok.

(A külföld) Komlós Aladár 1923-ban azon töprengett, hogy lehet-e Berlin a „mi Párizsunk”. Apáczai a holland egyetem mámorával tért vissza Erdélybe, Bessenyei Bécsben álmodta meg a „nemzet csinosodását”, Ady Párizsban látta a szellemi megújhodás forrását. Bécs már majdnem magyar otthon lett, aztán következik Berlin, Párizs viszont „külföldibb”, mint Berlin. És mi a „legkülföldibb”, kérdezi riadtan. A mai Budapest, válaszolja. Elcsodálkozom, hiszen nekem az elmúlt évtizedben Budapest jelentette Európát. Azelőtt viszont csak az anyanyelvet. Az anyanyelvet és a gulyáskommunizmust. Most Európát is, a barátokat is. Erre akkor döbbentem rá, amikor a vámház utcai csarnokban, Vajdaságból áttelepült fiatal írókkal találkoztam. Ücsörögtek az előtérben, mellettük a bevásárlótáska. Jó tokaji bort iszogattak. Bizonyára annak örömére, hogy vásárlás közben egymásra találtak. A beszélgetés alatt egyikük mellemnek szegezte a kérdést. „Nagyon egyedül vagy az ottani szellemi életben.” Adós maradtam a válasszal. Azon töprengtem, hogy nekem már Pest sem igazán külföld, lelkemnek viszont egyre inkább külföldre van szüksége.

(Ismeretlen erő) A szakértők az esetleges iraki háborúban 260 000 halottra számítanak. Vannak, akik csak százezerről beszélnek. Szerveződnek a békemozgalmak. A nyugati világ nagy metamorfózis előtt áll. Rettegés a háborútól, félelem a terrorizmustól. Melyik a nagyobb aggály? A félelem mintha jobban beköltözött volna az emberekbe, mint a hidegháború idején. Abban mégis kialakultak valamiféle játékszabályok. Most nincs semmiféle képlet. Sok ismeretlenes egyenlet. Minden ismeretlen.  Még azt is nehéz eldönteni, hogy melyik lépés lesz a kevésbé rossz. Azon töprengek, hogy a NATO koszovói merész akciója, csekélység az iraki vállalkozáshoz képest. Akkor csak egy kis balkáni állam volt a célpont, most pedig egy teljesen ismeretlen erő.

(Rendszerváltási másnaposság) Mintha Közép-Európában megjelent volna a rendszerváltási másnaposság. Vagy csak kopogtat a posztkapitalista kritikus utópia?  Nehéz lesz beletörődni abba, hogy az ígéretek mindig csak félig valósulnak meg. Csak az a gond, hogyan tehető tűrhetővé a kizsákmányolás.

(Pesti táj) Egy pesti lakás 4. emeletéről megbámulom a budai házak hófedte tetőit. Olyan, mint egy alpesi táj. A századelőn Papp Dániel szürke sapkának látta a budai hegyeket, amikor a Duna partján szállingóztak a hópelyhek. Mindenesetre a látvány több mint egy városkép. A téli alkonyatban felismerem Budapest új arcát.

(A szólamokról és azok hasznáról) Voltaképpen Pesten értesülök a további bácskai magyar exodusról.  Ki tudja, meddig tart még? Tíz évig? Aztán semmi! Egy fiatalemberről hallok, aki nagyon ügyesen feltalálta magát. Áttelepült Magyarországra, ahol egy hazatérés-projektet vezet. Tíz évig? Aztán ő is – maradt.

(A könyvtáramról) Valami mindig hiányzott a két hónap alatt. A könyvtáram, amelynek legnagyobb részét két kezemmel cipeltem Budapestről Újvidékre. Ehhez járul az élmény, hogy éppen Újvidéken olvastam őket, azonban bizonyos vagyok, hogy másként olvastam volna őket Budapesten illetve Berlinben.

(A polgári szocializmusról) Mindig a polgári szocializmusban hittem, írja Márai a naplójában. A legnagyobb tragédia, hogy ez a két fontos elv elvált egymástól. Hol az egyik oldalról ráncigálták, hol a másikról.

(Írók! Gondolkodni tilos!) Furcsa. Kertész Imre arra figyelmeztet, hogy az író akkor lesz szellemes, amikor a mondandója fogytán van. Némi keserűséggel módosítanék az állításán. Akkor lesz szellemes, amikor a közvélemény előtt hajbókolva, józanul belátja, hogy titkolni kell elgondolásait.  Gondolkodni tilos!

(A mai elégedettségről) Élni, mint egy rab. Eszmékhez és téveszmékhez láncolva. Szabadságával csak az elégedett, aki mások eszméihez és téveszméihez láncolja magát. Önszántából, minden erőszak nélkül.

(Leleplezés?) Olyan becsületesen kell élni, mintha létezne Isten, mondta egy neves gondolkodó. Sokat vívódok ezzel az elgondolással. Sehogyan sem tudom elfogadni. Inkább vallom, hogy olyan becsületesen kellene élni, mintha Isten nem létezne. Még akkor is vallom ezt, ha netán leleplezek magamban egy kimondhatatlan és megnevezhetetlen reményt.

(A mosolyról) Csak egyféle ártatlan mosoly létezik az emberi arcon: az iszony előjele.

(A balkáni boldogságról) A balkáni boldogság! A kilencvenes évek elején gyakran töprengtem azon, hogy mégis csak létezik valamiféle balkáni boldogság. Belül szabad ember voltam, szabadon gondolkodtam, az ellenzéki lapokban viszonylag szabadon kifejthettem vélekedésemet. Kiraktak a munkahelyemről, úgymond, a racionális munkaszervezés miatt, de abban reménykedtem, hogy mindez csak átmeneti állapot. Valójában akkor ismertem fel a Balkán kísérteties örvényét, abból a tudatból merítettem a hideglelős boldogságot, hogy átmeneti állapotban élek. Egy értelmiségi nemzedék kivándorolt, a tévé képernyőjén bámultam a bácskai magyar polgármesterek topolyai báljáról készült beszámolót, miközben azzal vigasztaltam magam, talán mégsem lesz nagy baj, amíg ropják a polgármesterek. Az ilyesféle bizarr ellentmondásokban soha sem lehetett pontosan meghatározni, hol fejeződik be a vad és szenvedélyes életerő, és hol kezdődik az embertelenség. Hol kezdődik a gyávaság, és hol a bátorság? Mindent elönteni készült a zűrzavar és a szenvedély, lábra kapott a kisstílű kufárság. Bíztam abban, hogy csak rövid időre szabadult ki a palackból a gonosz szellem. A vérpettyek egyre csak hullottak a balkáni életerőre, amelytől minden romlottsága ellenére sem tagadhattam meg bizonyos eredetiséget.  Mirko Kovać mesélte annakidején a belgrádi Jugoszláv Drámai Színház kávézójának teraszán, hogy teljes elszigeteltségben él. A kommunista rendszerben legalább a szomszédja titkon rokonszenvet táplált iránta, ha szembekerült a hatalommal. Ez a fajta szolidaritás, megszűnt a kilencvenes években, a szomszéd meggyőződésből veti meg őt. Az egypártrendszer kimúlása utáni szabadság, nevezzük így, egyszeriben kockázatos lett. Türelmetlen és kizárólagos. Ezért nem is várok a következő időszakban semmi jót. Amit nem fejezett be az előző hatalom, befejezi az új. Thomas Mann írt az ártatlanokról, a kékszeműekről, akik nem tudnak alakoskodni, nem tudnak romlottak lenni. Mi lesz velük? Az utcára kerülnek? Vagy ők lesznek a megvetett balkáni páriák, akiknek nem marad más, minthogy álmodozzanak egy jobb világról, mint Krúdy hősei.

(A népszámlálásról, a felelősségről) Ugyanúgy, mint sokan mások, megdöbbenéssel olvastam a szerbiai népszámlálási adatokat. Biztos voltam benne, hogy ez bekövetkezik, a döbbenet azonban ennek ellenére erőt vett rajtam. Amikor Markó Béla Erdélyben szembesült a lélekszámcsökkenéssel, kijelentette: sor kerül a politikusok önvizsgálatára. A mi helyzetünk rosszabb, de az önvizsgálatról senki egy szót sem szól. Pedig lenne rá ok, hiszen a fogyatkozás új arculata tárult fel, amelyet eddig nem ismertem. Nem csak a számokról kellene elgondolkodni, hanem a miértről, hiszen a vajdasági magyar kisebbség lélekszáma Trianon óta folyamatosan csökkent, de nem mindig ugyanabból az okból kifolyólag. Az előző évtizedekben nem annyira a félelem idézte elő a fogyatkozást, inkább a jobb élet, az előmenetel vagy egyszerűen a kényelemszeretet. Finnországban, valóban a „legmagasabb európai kisebbségjogi normák érvényesülnek”, ennek ellenére csökken a finnországi svédek száma. Nem az állami kényszer következtében, bár az is biztos, hogy a modern államban nem beszélhetünk erőszakmentes asszimilációról, legfeljebb annak puha vagy legpuhább, úgymond „jogállami” változatairól, mert az állam nagy oktatási illetőleg kulturális rendszerei stimulálják ezt. Nálunk se volt ez másként a hatvanas-hetvenes meg részint a nyolcvanas években. Az egyénre ugyan nyomás nehezedett, de dönteni lehetett. A beolvadási folyamat főképpen az új szocialista középosztály körében, mondjuk, a gondtalanabb élet reményében, de a személyes döntési lehetőségek birtokában erősödött fel. Mindenki személyesen vállalta a felelősséget. Állítom, hogy csak etno-bizniszmenek szimatolnak bűnbakok után. Helyteleníthetjük az identitásváltást, fájlalhatjuk a történetet, de ha létezett döntési lehetőség, nem beszélhetünk erőszakról. Még akkor sem, ha előfordul, hogy a puha jogállami asszimilációnak sokszor nehezebb ellenállni (mert ez soktényezős és szubtilis stratégiát igényel), mint a durva és mohó beolvasztási kísérleteknek. Részint, de csak részint, ilyen volt az úgynevezett szocialista jóléti asszimiláció. Manapság azonban a félelem kerekedett felül, amit az elmúlt évtized nagyméretű kisebbségi exodusa ékesen bizonyít. A XIX. század kihívásaira kellett válaszolni a XXI. század küszöbén. A végeredményt talán nem is mutatják ki a statisztikai adatok. Maradt egy kiöregedett, ifjúságától jelentős mértékben megfosztott kisebbségi társadalom. Talán ezért is sokkal nagyobb a mai kisebbségi politikai elit felelőssége, mint amilyen a régi nomenklatúráé volt. Németh László írta romániai naplójában, hogy a magyar kisebbség áldatlan állapotáért elsősorban a nemtörődöm anyaországi politikai elit a felelős, aztán az erdélyi magyar politikusok és végül a román hatalomtartók. Csakhogy Német László leckéje süket fülekre talál. Senki semmiért sem felelős! Mindent a többség számlájára írunk. Pedig, közel egy évtizede – így vagy úgy – de, a magyar kisebbség politikusai a hatalom részesei. Nem a diktatúra kényszeríti őket erre, hanem saját programjuk. Minek után, valamiféle felelősséggel mégiscsak tartoznak, annál is inkább, mert semmiféle struccpolitika nem rejtheti el, hogy az igazi következményeket csak tíz év múlva, a következő népszámláláskor érzékeljük majd.

(A kormányzati szerepről, az európai szótárról) Úgy látszik, tovább zsugorodik a státustörvény, habár nagy kérdés, hogy egyáltalán van-e mit összepréselni rajta. Már meghozatalakor is karcsú volt, csak a díszletei voltak kicifrázva. Viszont lelki hatása kétségtelen, ha másért nem, akkor azért, mert az egyszerű emberben felcsillantott némi reményt. Nem a pontosan megfogalmazott többletjogokat keresték, hanem némi éltető oxigénért esedeztek. Vagy az áttelepülés lehetőségét, azaz illúzióját dédelgették. Nem csoda, hogy éppen Vajdaságban és Kárpát-Ukrajnában kérelmezték a letelepedési engedélyt viszonylag nagy számban, hiszen a schengeni bársonyfüggöny őket érinti majd legjobban. A Vajdaságban tovább tart az exodus: az öregek maradnak, a fiatalok távoznak. Csakhogy a félelmi traumáknak nincs európai szótára, sajnos, ezt be kell látni, ebből kell kiindulni. Ebben az értelemben jól megjegyeztem egy nyugati szociológus vélekedését az egyik berlini kerekasztal-beszélgetésen. Azt mondta, nem érti, hogy miért van szükség státustörvényre, ha a magyar kisebbségek pártjai saját államuk kormányában foglalnak helyet. Mert, ha ki lennének zárva, akkor morálisan igazolni tudná a törvényt, talán védelmébe is venné – szavának lenne súlya, mert közvélemény-formáló szerepe meghatározó – hiszen ez esetben az erkölcsi érv előbbre való, mint a jogi norma. Tételének kiindulópontja, hogy a Fidesz sem terjesztette ki az ausztriai magyarokra a törvényt, mivelhogy Ausztria (ahol a magyarok asszimilációja megdöbbentően magas) EU-tagsága szavatolja a nemzeti kisebbségek helyzetének méltányos rendezését.  Hasonlóképpen lesz ez először Szlovákiában, később Romániában. De ezen túl, ugyanezt a szerepet képviseli a kormányzati részvétel, Szlovákiában, Romániában, Szerbiában is. Az érvelés logikus, a kisebbségi kormányzati szerep az európai diplomácia kulcsszava. Arra buzdítják a kormányokat, hogy a kisebbség képviselőit, pártjait vonják be a hatalomba, ha ez megtörténik, akkor a kisebbség helyzete rendezettnek tekintendő. Ezzel pont kerül a mondat végére. Sajnos.

(Új komisszárok) A pártkomisszárok visszataszítóak voltak, de az új, úrhatnám, pöffeszkedő, gyorsan megtollasodó, a nemzetmentő szereppel visszaélő, tisztségek után futkosó, léha és felületes új komisszárok bizonyos értelemben még visszataszítóbbak. Egyre többen vannak, lassan-lassan ilyenekből tevődik össze az elit.  A tehetséges fiatalok kiszorulnak, barátságtalan, legtöbbször vidéki műhelyekben küzdenek önmagukkal és a rémképekkel.

(Képzeletbeli világok) Ködös esték és reggelek. Napok óta figyelem a ködfelhőket, mivel a napokban újra Berlinbe kell repülnöm, ahol be vannak osztva az időm. Este: nyilvános fellépés. Úgy érzem magam, mint egy gastarbeiter, hiszen ezekből a tiszteletíjakból Újvidéken 4-5 hónapig gondtalanul élhetek majd. Az a jó, hogy még bírom a munkát. „Mindenható Isten” könyörgött Márai, „adj annyi pénzt, vagy életlehetőséget, hogy öt éven át Olaszországban maradhassak.” Hol maradnék legszívesebben? Talán mégis ki kellene találni egy sarkot a világban! Legalább egy képzeletbeli sarkot, ahol nincsenek többé illúziók, hiszen az illúziók többet romboltak bennem, mint a tények. Pontot teszek a senkiföldje szelleméről szóló előadásom végére. Igyekeznem kell a Schlemihl fattyújával.

(A nagy tabu) Érdekes, hogy nemzedékem írói nem beszélnek a halálról. A körülöttünk lopakodó kollektív enyészet, tabu témává avanzsálta a személyes halált. Megdöbbentő ellentmondás, amelyet kidomborít a bácskai plebejus szemérmesség. A halál, az utolsó személyes élmény, amit rejtegetni kell, hiszen állandóan kísért az érzés, hogy semmi más többé nem lehet személyes.

(Az önelégültekről) Elbocsátások. A húgom férje napokban került a munkaközvetítőre. A húgom már ott van. A férjével akkoriban beszélgettem hosszabban, amikor – a NATO támadás idején – kiírták a házuk falára: NATO-fasiszták. Most talán még jobban megalázzák. A bácskai kisebbségi jobbközép azonban tétovázás nélkül építgeti a vadkapitalizmust. Arról pedig szó sem esik, hogy ebben a játéktérben milyen sors vár a magyarokra. Fennáll a veszély, hogy a Milošević-évtizedben a peremre szorított magyar kisebbség gazdasági megnyomorítása ezzel lezárul. Ha lenne megfelelő érdekvédő szervezetünk, akkor naprakészen megjelennének a pontos foglalkoztatási kimutatások. A jelenlegi kormányzat azonban gondosan rejtegeti az ilyesféle adatokat. Eközben egyre világosabbá válik előttem, hogy elképesztő szemfényvesztésről van szó. Nem az a lényegbeli kérdés, hogy a guruló forintoknak köszönve legyen néhány magyar kapitalistánk, úgymond, sikeres fürdőmedencés vállalkozónk, hanem, hogy a magyar kisebbség tagjai ne kerüljenek páriasorsra. Akkor lesznek majd vállalkozók is. A guruló forintok legfeljebb janicsárokat szülnek. Ez az egyedüli feltétele annak, hogy az elmenekült bácskai fiatalok visszatérjenek. Mire jöjjenek vissza a fiatal értelmiségiek, ha ki vannak téve a hisztérikus hatalom kénye kedvének. Mire jöjjenek? Arra, hogy munkaközvetítő várólistáján az állástalanok számát gyarapítsák?

(Mi következik?) Brane Miloševićnak a Sense tudósítójának berlini naplója a belgrádi Danasban.  Szól, berlini irodalmi estjeimről, fellépéseimről, szerencse, hogy – a kimutatások szerint – a magyarok is olvassák a Danast. Szóvá teszi újvidéki elszigetelésemet is.  Bizakodó: ez az állapot már nem tarthat sokáig. Igen, az előzők a valóságot szennyezték be, az utóbbiak a reményeket. Mi következik utánuk?

(Tišma) Meglátogatom a súlyos beteg Aleksandar Tišmát. Baljós jel, ebben az általános agóniában.

(A kártérítésről) A Milošević-per helyszíni közvetítése. A vád tanúja, a helyi szerb rendőrség parancsnoka, elmondja, hogy Szent László és Kórógy magyarjai, nem akartak fegyvert elfogadni sem a szerbektől, sem a horvátoktól. Közben éppen ezeket a falvakat fosztogatták kíméletlenül Arkan szabadcsapatai. Újra Arkan! Felvillan a fejemben: vajon, mit keresett ez a gonosztevő később Szabadkán? Kikkel volt kapcsolatban? Volt-e Szabadkán vagyona? Miért nem kerül sor a kórógyi, meg a Szent László-i magyarok kártalanítására? A hágai bíróság nem illetékes a kártalanítás megítélésében, mondják a magyar tisztségviselők. Rangos vajdasági magyar közéleti személyiségek véleménye szerint sem jár. De még mennyire, hogy jár! Még annak a topolyai kiskatonának is, akit csellel, a törvényt kijátszva cipeltek a frontra. Arkan hatalmas vagyont harácsolt össze. Mindenki hallgat. A vállát vonogatja: nem az ő ügye. Pedig az áldozatokat kártalanítani kell, anyagilag, erkölcsileg és lelkileg, mindenkor és mindenhol. Belebutulunk a kisstílű napi politikába! Nem értem többé, milyen igazságot hirdetnek politikusaink. Nem értem ezt a selymes közömbösséget.

(Hová állni?) Nem értem azokat az írókat, akik úgy akarnak a szegények pártjára állni, hogy hízelegnek a nemzeti náboboknak. Az egypártrendszer összeomlott. Most már könnyű kiabálni, hogy megállj, megállj kutya bolsevizmus. Időben kellett volna felmordulni. Felszisszenni. Eltűrni néhány pofont. Lemondani néhány díjról. Jelen esetben másról van szó. Most a gyengék, a hatalom nélküliek, a kisemmizettek, a védtelenek mellé kell állni, mindig azzal a tudattal, hogy ha ilyenek vannak, akkor olyanok is vannak közöttünk, akik a korbácsot tartják a kezükben. Összeállt a nemzeti nábobok balkáni szövetsége.

(Bújócska) Olvasom a sajtót. Itt a gyilkos! Hol a gyilkos? Senki sem tudja. Keresik. Nem találják. Kezdődik az egész elölről. Közben a tömegek belefáradnak a színházi komédiába, amelyben a Változás című darabot játsszák, és amelynek szereplői bekötött szemmel keresik a bérgyilkosokat, a maffiózókat, a háborús bűnösöket.

(A Délvidékről) Délvidék! Nem politikai terminológia, nem nyelvjáték és nem is pántlika, amit a kalapunkra tűzünk. Herczeg Ferenc még ismerte a pusztát, a pusztai tüzet, a kárhozatba ejtő pusztai szelet, és a kettészakadt peremvidéki lelket. A Délvidéken nemzeteket nyel el a föld. A magyarok a németeket nevezik idegennek, a magyarokat a besenyők. Közben a magyar hagyományokhoz ragaszkodók lázadnak, mert Szent István idegen urakat hozott a nyakukra. A verseci hölgyeknek ajánlott Pogányok c. regényének (1902) főszereplője, Márton kanonok elismeri, hogy a feje megőszült: félig bűnben, félig erényben. De lehet, hogy a délvidéki boldogság fele bűnből, fele erényből tevődik össze. Az igazság másik fele hazugság. Az élet fele leomlik, egy nagyon furcsa balkáni fölcsuszamlásban. Ez lenne az a bizonyos Délvidék: csupa homály és zűrzavar. 

(Egy rítusról) Születésnapom. A szokásos séta a Duna utcában. Miért ragaszkodom még mindig ehhez a rítushoz? Csak annyit változtatok rajta, hogy a szürkületben eredek útnak. A sétáló utcán végigseper a szél. Este hétkor kihalt a Duna utca, csak néhány ember lézeng még. Találkozom Anikóval, több órán át a kis utcákban bolyongunk, elálmélkodunk azon, hogy hogyan építkeznek az újgazdagok a város legszűkebb központjában.

(A kudarcról) A kudarcért becsülettel meg kell küzdeni. Talán a legtisztességesebben érte kell küzdeni.

(Semmi új a nap alatt) Leggyakrabban azok viszik a szót, akik Milošević rendszerében békésen doromboltak? Azok vitézkednek, akik a híres nevezetes újvidéki Egyetemi Pártbizottságban Milošević jövőjéről trilláztak? Semmi új a nap alatt. Márai feledhetetlen eleganciával írt azokról, akik fasisztákkal cinkoskodtak, de rövid purgatóriumi idő után, a kommunisták kegyeibe férkőztek. Ma úgy tudjuk, a trillázó, doromboló emberkék csak pragmatikusak.

(Megszűnt a žabljaki Jugoszlávia) Egész nap szép csendesen havazik. Az úttesteken hóbuckák, az utakon hótorlaszok. Ebben a „téli idillben” a szövetségi parlament meghirdette: Nincs többé Jugoszlávia. Nincs miért sajnálkozni. Megszűnt a žabljaki Jugoszlávia. Igazságtalan háborúkat viselt, nyomorba döntötte saját polgárait, álkatonai egységeket bálványozott, gyűlöletet szított a kisebbségek ellen.

(Volt-e genocidium? Volt-e agresszió?) A Hágai Nemzetközi Bíróság elutasította a žabljaki Jugoszlávia fellebbezését – a szakértői csapatot Várady Tibor, a volt Čosić-miniszter vezette – amely szerint a bíróság illetéktelen annak megítélésben, hogy Jugoszlávia genocídiumot követett volna el Bosznia ellen. Várady abból indult ki, hogy Jugoszlávia abban az időben nem volt tagja az ENSZ-nek, ezért nem vonatkozik rá a genocídiumra vonatkozó nemzetközi szerződés. A belgrádi Vreme című kormányhoz közel álló hetilap feltevésére, miszerint ez a magyarázat esetleg cinikus, azzal hozakodott elő, hogy ez csupán az A-variáció, a szakértők előkészítették a B-változatot is, amely majd relativizálja a boszniai háborút. Voltak borzalmak ugyebár, itt is, ott is, néhány tömegsír, ugyebár! Érdeklődéssel várja Jugoszlávia NATO elleni perének folytatását. „Ugyanis – állítja a Magyar Nemzeti Tanács tagja – azok a procedurális érvek, amelyekkel a nyolc NATO-tagország képviselői kétségbe vonták a bíróság illetékességét nagymértékben azonosak azokkal a procedurális érvekkel, amelyekkel mi vontuk kétségbe a bíróság illetékességét.” (NIN, 2003. február 6.) Tehát ha a bíróság illetékes a Bosznia elleni perben, akkor illetékesnek kell lennie a NATO elleni perben is. A végkifejlet még ismeretlen, de a szerepek, sőt a szereplők felettébb ismerősek.

(Az amerikai értelmiség kérdése) Az iraki háborúról folyó vitában az amerikai értelmiségiek rákérdeznek az európai értelmiségiekre. (Die Zeit, 2003/7). Mi az európai stratégia lényege? Létezik-e ilyesmi? A balkáni háború bebizonyította, hogy Európa csak kivárni tud. Ez derül ki Richard Rorty szövegéből. Ronald Dworkin ugyanott azon töpreng, hogy kell, hogy legyen egy általános érvényű, nemzetközi jog, de ki fog ezért erélyesen síkra szállni. Elmarasztalható Amerika fellépése, de mi legyen az európai struccpolitikájával?

(Mennyei antimisszionáriusok) A belgrádi Vreme című politikai magazin a nemzeti jobbközép politikáját érvényesítve, hosszú tanulmányt közöl a kártékony értelmiségiekről, akik a szerb nacionalizmus szívósságáról szólnak. Slobodan Antonić, nemzetideológus azt állítja, hogy a szerb nacionalizmus Milošević idejében kimúlt. Szerinte a nemzetidegen értelmiségiek lebecsülik a népet, miközben a külhoni erőket kiszolgáló misszionáriusi hivatással kevélykednek. Jellemző, hogy a misszionáriusi hivatást nem ismeri fel az elmúlt évtized nemzeti ideológusainál, akik néhányszor odáig mentek, hogy a szerbséget mennyei nemzetnek nevezték.

(A jobbközépről) Bibónak mégis igaz volt. A hitlerizmust nem csak hitleristák teremtették meg, hanem ellenfeleinek bénasága. Mindenekelőtt a jobbközép belső ellentmondásai.

(Úri retorika) Tanulságos megfigyelni, hogy a Kivilágos kivirradtig című Móricz-regényben hogyan esznek az urak. A kacsák, a pulykák, a malacok, a jércék saját zsírjukban szépen heverve piros bőrüket mutogatják. Na, és a káposzta, friss sertéshúsdarabokkal tömve? A ludak, amelyeknek a máját már felfalták. „De itt nem volt szabadulás, enni kellett”, írja Móricz Zsigmond. Vad dorbézolásba torkollik a nemzetpolitika, a nemzetmentés ügye. Feltör a hányaveti, urambátyámos modor, egy zárt kaszt dagályos, „úri” retorikája. Ugye ismerős? Móricz továbbra is a legaktuálisabb írónk.

(Szadisták és mazochisták) Sokan ünneplik ma Jugoszlávia megszűnését, de más-más okból. Ljubomir Tadić, így határozza meg a žabljaki Jugoszlávia megszűnését: „A szerb oldal mazochista engedékenysége a szadista montenegrói szeparatisták iránt.” Nem marad más Szerbiának, mint a hősies magány. Milorad Ekmedžić szerint, a katolikus és az iszlám fundamentalizmussal szövetkezve, Amerika verte szét Jugoszláviát (Nedeljni telegraf, február 12.).

(Mi történik? Hol a bizalom?) Közelednek az új választások, amelyek – attól tartok – felkészületlenül érik a magyar kisebbséget, akárcsak a tavalyi népszámlálás. Az eddigi adatok mindenképpen töprengésre kényszerítenek, hiszen a kilencvenes évek közepétől kezdve a magyar választópolgárok egyre inkább távol maradnak az urnáktól.  Mi az oka ennek? Nem árt foglalkozni a számadatokkal, még akkor sem, ha azokból nem vonható le végleges és egyértelmű előrejelzés. A belgrádi Háborúellenes Központ új kiadványában (A nemzeti kisebbségek védelme) igen érdekes adatokra bukkanok. A VMSZ és a VMDP eredményeit taglalva a szerző, Miroslav Samardžić megállapítja, hogy a VMSZ továbbra is vezető párt, ám az elmúlt öt évben veszített fölényéből. A veszteség főleg a szabadkai választókörzetben érzékelhető. A Polgárok Tanácsára kiirt választásokon a VMSZ 1996-ban 32. 236 szavazatot kapott, 1997-ben 26. 122-ot, 2000-ben már csak 18. 377-et. Tehát négy év alatt majdnem megfeleződött a szavazók száma. Nagybecskereken 1996-ban 31. 612-en szavaztak rá, 1997-ben 24 200-an, 2ooo-ben pedig 29. 391-en. Ez utóbbi esetben némi növekvés tapasztalható, ám ez a növekvés sokkal nagyobb a VMDP-nél, hiszen ez a párt 1997-ben Nagyecskereken 5.363 szavazatot kapott, 2000-ben viszont 14.717-et, tehát megháromszorozta hívei táborát. A VMDP felfelé ívelő pályát mutat Szabadkán is, ahol 1996-ban 3.126 szavazatot kapott, 2000-ben viszont itt is megháromszorozta előző eredményét, amikor is 14. 717 választópolgár voksolt rá. Az egyik párt veszti a bizalmat, de a másik még nem nyerte el. A politológusok szerint ez a trend elsősorban azt jelzi, hogy a választópolgárok mindeddig nem fedeztek fel új politikai értékrendet. Mert, legalább is számomra, nem a pártok árfolyama a lényeg. Személy szerint annak örülnék a leginkább, ha mindegyikük több szavazót kapna. Legyenek befolyásosak és ellenőrizzék egymást, ez a dolguk. Engem az bánt, hogy csökken a kisebbségi pártokra voksoló magyar polgárok száma. 1996-ban összesen 41. 447, 1997-ben 31. 465, 2000-ben pedig 27. 624 voksot gyűjtöttek össze a szabadkai választókörzetben. Ez elgondolkodtató adat! A nagybecskereki választókörzetben némileg jobb a helyzet, de ott sem sikerült elérni az 1996-os szintet. Az 1992-es eredményekkel összevetne pedig az új számadatok deprimálóak.

(A szélsőjobb és szövetségesei) A volt szocialista országokban időnként felelevenedik a weimarosodásról folyó eszmecsere. Talán nem minden ok nélkül. A magyar történészek szerint nagy félreértésen alapul az a nézet, miszerint Hitlert és a szélsőjobbot a gazdasági válság segítette hatalomra. Hitler akkor került a csúcsra, amikor Németország gazdasága felfelé kezdett ívelni: a gazdasági válság után a jobbközép nem akart osztozkodni a a baloldallal, inkább „természetes szövetségese” felé fordult. Kiderült, hogy a jobbközép jobbrafordulásával önmagát morzsolta fel, és rövid idő alatt beleolvadt a szélsőjobba. Egy ilyen nagy modell alapján mi is megérthetjük, hogy miért fordulhatott elő, hogy Milošević akkor került a trónra, amikor Szerbiában a gazdasági élet viszonylag stabil volt, ami máris megkérdőjelezi a tévhitet, miszerint részleges gazdasági reformokkal megakadályozható a jobbközép és a szélsőjobb szövetsége.

(Zsugorodó kisebbség) Belgrádban kerekasztal-értekezletet tartottak, amelyen – a hírek szerint – mintaértékűnek nevezték a jugoszláviai emberjogi és kisebbségi alapokmány-tervezetet. A sajtó ezzel van tele. Kasza József a belgrádi Politikában egyértelműen leszögezi: 2000. október 5-e megszüntette az igazságtalanságot. (Politika, 2003. február 17.) Vajon valóban új időszámítás kezdődött volna 2000-ben? Az élet majd megadja rá a választ néhány év elmúltával. Az első jelek nem éppen biztatóak. Némi olvadás tényleg volt, azonban a fagyos napok még tartják magukat. A tényleges állapotról nincsenek tárgyilagos, szakszerű, hiteles felmérések. A foglalkoztatási struktúrát sem ismerjük, holott ez az alapvető mércéje annak, hogy van-e egyenlőség vagy nincs. Az élet számos területén nincs. Egy fiatal értelmiségivel beszélgetek. Azt veszem észre, hogy a fiatal kisebbségi értelmiségiek egyszerűen nyomorognak, ha nem akarnak pártkatonák lenni. Valami nagy baj lehet ott, ahol csak a kisebbségi politikusok száma gyarapodik. Nem marad más, csak a vándorbot, vagy a teljes egzisztenciális bizonytalanság. Merre induljanak? Magyarországra? Ausztráliába? Kanadába? Változtatni kellene. Csak egy példa a zsugorodásra: A média a mai világban nemcsak nagyhatalom, hanem az értelmiség befogadó tere a közösség idegrendszere. Ma már annyi új szerb nyelvű média van, mint a csillag az égen. A napilapok száma megkétszereződött, a nyolcvanas évekhez viszonyítva. A hetilapoké is. A tévéstúdiók és a rádióadók számának ugrásszerű növekedéséről ne is beszéljünk. A közszolgálati mellet, községi, és privát adók létesültek. Ezzel szemben a magyar médiavilágban szó sincs ilyesféle térhódításról, csakis – éppen ezekben a napokban látjuk – zsugorodásról beszélhetünk. Csak elbocsájtásokról olvasok. Ez jellemzi az egész kisebbségi világot. Nem csak számbeli csökkenésről van szó, hanem az igények, a lehetőségek, a távlatok zsugorodásáról is.

(Tišma halála) A történelem brutális volt. Még egyszer lepergette előttünk Tišma világát. Az ember arra született, hogy gonosz legyen.  Ez bennünk van, nem téphetjük ki a szívünkből, ha megtisztulunk, akkor elpusztulunk. A Pannon Pokol topográfiája. Eszembe jut az utolsó beszélgetésünk, mindössze pár hete történt. Lezárult egy korszak.

(Erkölcsi erózió) Vagy egy hete, ki nem tettem a lábam az utcára: úgy érzem, helyreállt belső nyugalmam. Rövid sétákat teszek a környező csendes városrészben, melyek ugyanolyanok, mint más városok mellékutcái. Havazik. Az újvidéki lakásom közelében levő keskeny úton úgy botorkálok, mintha szürke csipkefüggönyök között tévedtem volna el.  Idegenek lettek az utcák. Ettől megkönnyebbülök. Az idegenség élményével jobban elviselem a körülöttem zajló értelmetlenséget. Mocskos idők köszöntöttek be, amelyben a kétszínűség életforma lett. Ezt néhány barátom viselkedésén veszem észre leginkább. Egyre jobban meggyőződöm róla, hogy a posztmiloševići időkben fellép az erkölcsi Vietnam-szindróma, rogyadozik az utolsó norma is, amelyet úgy ahogy, életben tartott a totalitárius rendszer. Az emberek némi lélegzethez jutnak, mire poltronok lesznek.

(Mindennapjainkról) A hágai ENSZ-bíróságon Vasiljević tábornok tanúvallomásából fény derül a katonai kémelhárító osztály munkájára. Az élet legapróbb pórusaiba is beférkőzött. A mindennapokba. A barátok közé is belopakodott. A vasárnapokba és a hétköznapokba is. Erre egyértelműen fény derült a tábornok vallomástételéből.

(Szerbiai horoszkóp) Újabb lövöldözések, leszámolások várhatók a maffiózók között, olvasom. Az állami tévé bejelentette, hogy mégis merényletet kíséreltek meg Zoran Đinđić kormányfő ellen. Đinđić kizárta ennek lehetőségét, szó sincs róla, csak a sofőr tanult vezetni. A tömeg fatalista, könnyű a soviniszta karámba beterelni. Egyre hangosabbak a szélsőséges soviniszta szervezetek. A politikai hisztéria növekszik. Tavaly októberben aláírtam a fasizálódás elleni petíciót (mindössze kilencen láttuk el kézjegyünkkel), de meg is kaptam a választ.  Elszigeteltségem növekszik. Hallom, hogy Újvidék városa megfelelő irodahelyiséget biztosított a Svetozar Miletić nevű szélsőséges szervezetnek.

(Vének és újak) A vén Európa és az új Európa vitája. A kelet-közép-európai értelmiség óvatosan mérlegelve, őrzi európai identitását, mert nem feledkezik meg arról, hogy az államszocializmus megdöntését a határozott amerikai politikának köszönheti. Semmiképpen sem kellene ugyanis megfeledkezni a Versailles utáni francia Európáról, mint ahogy arról sem, hogy De Gaulle Amerika-ellenes szónoklatai után, Moszkvába sietett, egyeztetni Brezsnyevvel. Az sem titok, hogy Franciaországnak is komoly érdekeltségei vannak Szaddam olajmezőin. Olaj tör fel itt is – ott is. Az „új Európa” és a „vén Európa” vitájában a közép-európai értelmiségiek megfontoltak, hiszen jól tudják, hogy a béke és a szabadság nem mindig egy és ugyanaz. Az amerikai és az európai értelmiség vitájáról szólva Kertész Imre leszögezi, hogy ő ugyan európai, de Amerikának is hálás. Ivan Klima, cseh értelmiségi szerint az európai álláspont pontosabb és realista, de a másik oldalt is át kell gondolni. Tzvetan Todorov tisztában van azzal, hogy az iraki beavatkozás Európát bonyolult helyzet elé állítja. Az International Herald Tribune-nak (2003. február 24.) nyilatkozó értelmiségiek tehát nem kívánnak döntőbírásodni ebben a konfliktusban. Babarczy Eszter jól tette fel a kérdést: ”A dilemma: ha Amerika nem lesz a világ rendőre, akkor ki őrzi a világ rendjét?”

(Kosztolányi, újra) Kosztolányi: „Egy falu, egy kisközösség tulajdon országomban idegenebb nekem, mint egy idegen város.” Ilyesmi derengett bennem berlini tartózkodásom idején, de nem mertem lejegyezni, mert kiátkoztak volna érte. Egyszer érdemes lesz írni a hamis bácskai szülőföldszeretetről, amely a vész kitörésekor elpárolgott. A balkáni háború kitöréséig nem gondoltam arra, hogy a szülőföld szeretete is lehet konjunktúra. A szülőföldhöz, akárcsak a kisebbséghez, akkor kell ragaszkodni, amikor életveszélyben van, máskülönben viaskodni, vitatkozni kell(ene) vele. Lehet, hogy még ma sem tudjuk, miből vizsgáztunk.

(Érzelgősség és önsajnálat) Cs. Szabó László fontosnak tartotta megjegyezni, hogy az idegenbe került magyar írónak két dologtól kell megszabadulnia: „Az érzelgős kisebbrendűségi érzéstől és köldökzsinórján a panaszos önsajnálattól.” Természetesen, ez vonatkozik a kisebbségi írókra is.

(Fürgék és lomhák) A B92-es rádió közli a hírt, hogy tegnap Szabadkán Tito, Milošević, Đinđić és a (felfegyverzett) Koštunica fényképeivel plakátok jelentek meg. A plakátok szövege azt állítja, hogy a szerb testvérek 1944-45-ben 35000 magyart és vagy 100.000 németet öltek meg. A köztudottan lomha rendőrségünk, amely ma sem tudja ki ölte meg Stambolićot, amelynek fogalma sincs, hol tartózkodnak a háborús bűnösök, nem tudott fényt deríteni a politikai gyíkosságokra, a fenyegető, az etnikai tisztogatást sugalló kisebbségellenes falfirkákról és kirohanásokról tudomása sincs, ezúttal fürgének mutatkozott. Médiajelentések szerint ma délután már beidéztek négy magyar plakátragasztó fiatelemert. Nagyon érdekes lesz, hogy mivel fogják őket vádolni. Álhírek, hamisítványok terjesztésével? A VMSZ vezetői nyomban elhatárolták magukat a plakátok tartalmától. A gyorsaság meglepő, hiszen a többségi politikusok a kisebbségi- és romaellenes plakátok tartalmától csak végső esetben, hosszas töprengés után szokták magukat elhatárolni. 

(Hisztérikus inga) Megdöbbentő közvélemény-kutatási adat! Minden második fiatalember szeretné elhagyni Szerbiát! Egymillió munkanélküli! Pár hónapon belül még háromszázezerrel számol az ország. A Piackutató Intézet felmérése szerint a társadalmi szektorban dolgozók mintegy 70 százaléka a létminimum alatt él. Közben erősödnek a patrióta szervezetek. Ha egy párt nemzeti jelszavakkal kezd parolázni, azonnal növekszik a népszerűsége.  A kozmopolita vándorbot és a nacionalista ostor között ide-oda leng a hisztérikus inga. Szép, új konténer világ!

(Kis Miloševićek) Milošević hatalmát temérdek kis Milošević biztosította, máskülönben nem lett volna életképes. A nagy Milošević Hágába került, viszont maradtak a kis Miloševićek. A rendszer decentralizálódott és ezzel némileg megpuhult. Most puha, ravasz és szemforgató.

(Műveljük kertünket!) Nem lesz kétházas a vajdasági parlament, újságolja traktorista ismerősöm. Nem lesz kisebbségi felsőház. A magyar urak kiegyeztek. Hogy mit kapunk cserébe? Üveggyöngyöket, mint az indiánok, mondja és komótosan felül a traktorra. Nekiindult, hogy megművelje a földjét. Ezt kell tennem nekem is. Németh Lászlót veszem a kezembe. Magyarság és Európa, a Franklin kiadása, 1935-ből. Megakad a szemem egy félmondaton: „új csőcselék középosztály alakul”. Pontosan diagnosztizálta a harmincas évek betegségét, az úrhatnám, hanyag, műveletlen álpolgárság térhódítását. Ahogy látom, ezt akarják most példaképpé emelni. A falánk, csőcselék középosztály, üveggyöngyökért cserébe lemond, például, a kétházas parlamentről. Talán mégis meggondolják magukat, talán észreveszik, hogy a traktoristák, a tévészerelők, a szobafestők, vízvezeték szerelők, az asztalosok, a lakatosok szeme rajtuk van. A napokban a tévészerelővel is megvitatom a dolgot. Már csak a mesteremberekkel beszélhetek őszintén, csak ők művelik még a kertjüket, minden más csak egyszerű politikai bóvli. Az egyszerű bácskai magyar emberek egyre többször ismételgetik, hogy nem érdekli őket a politika. Azért, mert tudják, hogy képmutatás az egész.

(Herkóca árnyéka) Közvetítés a Szerbia-Montenegró parlamentjének üléséről. Marakodás és bohózat! A számottevő nemzeti kisebbségek közül a kormányzatban szerepet vállaló VMSZ, történelmi jelentőségűnek nevezte, az új alkotmány részének tekintendő a szándéknyilatkozatot a kisebbségi jogokról. A montenegrói albánok viszont elutasították, mert Koszovót Szerbia részének tekinti. A dél-szerbiai albánok, a szandzsáki bosnyákok elégedetlenek a kisebbségi jogokkal, a nemzeti tanácsukat sem alakították meg, mert kirakatpolitikának tartják. A vajdasági magyarok kormánypártja elégedett a kormányzattal, a kormányzat pedig elégedett a magyarokkal. Rasim Ljajić kisebbségügyi miniszter újra kidomborította, hogy Szerbiában a kisebbségek jogai nagyobbak az európai standardnál, a vajdasági kisebbségek természetesen példát mutatnak Szerbia-Montenegróban. Ez is a Solania abszurditásai közé tartozik, mert különben rajtunk kívül, mindenki elégedetlen és vesztesnek érzi magát. Csak mi nem! Úgy tűnik azonban, hogy a példa mégsem lesz elég ragadós, tehát Szerbia-Montenegróban kezdődik a hároméves vértelen civakodás kora, azzal a reménnyel, hogy békés házasságbontás lesz belőle. Közben napvilágra került a vajdasági etnikai tisztogatás ténye, a fogolytáborok és a tömegsírok ügye, a herkócai horvátok és magyarok erőszakos kitelepítése, ami után a vajdasági magyar vezetők is szembetalálták magukat a kérdéssel, hogy miért kellett Hágára várni az igazságtétel ügyében. Az egykori magyar igazságügy miniszter emlékezőképsége legyengült, hányja a keresztet, ő mindent megtett, de nem tehetett semmit. Senki semmiről nem akar tudni, senki semmiről sem tud, mindenki ártatlan, meg hős.

(A hazafiakról) „Általában pedig már Franciaországban nem lehet abból megélni, hogy valaki hazafi. Csak a Balkánon és Magyarországon lesz bölcs a szamárból, ha szépen óbégatja, hogy éljen a haza.” Ady Endre sorai jutnak eszembe, miközben figyelem hogyan ócsárolják egymást a különböző posztkommunista államok hazafiai. Az egyik szamár azt óbégatja, hogy milyen veszélyes és primitív a másik szamár. Ez az oda vissza játszma, jó megélhetési forrást biztosit.   

(A periféria lakájszelleme) Semmi kétség, az európai szellemi életben létezik egy globalizáló elit, amely gyakran fennhéjazó, koloniális diskurzust diktál a perifériának. Csakhogy a perifériák is szeretik a vazallusi szerepet, a tekintélyelvűséget és az imitációt. A kész kánonokat. A provincia szenvedélye a központ előtti hajbókolás.  A globalizáció folyamatában a legrosszabb a periféria lakájszelleme.

(Nota bene!) Cioran: „Aki az utókornak akar írni, biztosan rossz író.” Jaj azoknak az íróknak, akiknek az egyetlen reményük az utókor és egyetlen igazolásuk a hallhatatlanság.

(Ígéret szép szó…) Néha a sors ironikusan eljátszadozik azokkal, akik csak ígérgetnek, de adott szavukat nem tartják be. Volt egyszer egy ideiglenes nemzeti tanács, amelynek az autonómia-tervezetében ez állt: „A vajdasági magyar nemzeti közösség közvetlen, egyenlő, általános és titkos választások útján létrehozza a Magyar Nemzeti Tanácsot, amely a vajdasági magyarok perszonális önkormányzatának legfelső szerve. A vajdasági magyar pártok támogatják a vajdasági magyarok választói névjegyzékének létrehozását. Megalakulását követően az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács különbizottságot alakít, amelynek célja, hogy azonnal hozzálásson a vajdasági magyarok választói névjegyzékének létrehozásához. Ennek a bizottságnak 6 tagja van, valamennyi, jelen megállapodás aláírásának időpontjában létező vajdasági magyar párt egy-egy tagot delegál.” Nem tudom, hogy elkészült-e a névjegyzék, az azonban bizonyos, hogy 2001 október 20-án, amikor sok magyar politikus bekerült a hatalomba, az Ideiglenes Nemzeti Tanács Szabadkán megtartott ülésén továbbra is fontosnak tartotta a közvetlen választásokat, ezért újfent határozatot hozott, amelyben ez állt: „Az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács megbízatása addig az időpontig tart, amíg a Magyar Nemzeti Tanács – a Vajdaság és a vajdasági nemzeti közösségek önkormányzatának politikai és jogi kereteiről szóló megállapodás 3. 8. pontjában meghatározott módon – közvetlen választások útján nem alakul meg.” Ez a határozat meghozatalának napján érvénybe lépett, aztán mélységes csend, általános amnézia következett. Egyszer majd azt is megtudjuk, hogy – titokzatos körülmények között – 2002-ben ki helyezte hatályok kívülre az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács határozatát. Mosolygok magamban. Úgy látszik, egyedül Losoncz Alpár és én tartottuk magunkat az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács határozatához, azzal, hogy végsőkig kitartottunk mellette: hogy a magyarok Vajdaságban titkos és közvetlen, vagyis demokratikusan válasszák meg saját nemzeti tanácsukat.

(Hága és az orvlövészek) A hágai ENSZ-bíróság tárgyalásának helyszíni közvetítése. Helena Renta tanúskodása Račakról. Anikó jelenti a rádióból, hogy merényletet követtek el Zoran Đinđić szerb kormányfő ellen. Aztán a CNN-en egyik pillanatban megjelenik ugyanez a szalagcím. Később következnek a részletes jelentések. 12.25.kor a szerbiai kormány udvarából a kocsijából kiszálló Đinđićet a szemben levő épület ablakából, két orvlövész nagy kaliberű puskával lőtte meg. ENSZ-bírósági tárgyalás és merénylet. Đinđić szolgáltatta ki Miloševićet Hágának. Úgy gondolom, ez a két dolog szorosan kötődik egymáshoz. A BBC, a Skay Tévé már három óra körül jelenti, hogy Đinđić 13.30-kor belehalt sérülésébe. Délután négy órakor a szerbiai kormány közleményben tájékoztatja a polgárokat a kormányelnök meggyilkolásáról. Rendkívüli állapot bevezetését javasolják a szerb parlament elnökének. Az egyik szakértő felteszi a kérdést: hogyan t0rtčnhetett meg, hogy a kormányépület udvari bejáratánál ölték meg a kormányfőt.  Nataša Micić a parlament elnöke bevezeti a rendkívüli állapotot.  Késő éjszaka várom a fejleményeket. Letartóztattak három személyt, a zimonyi klán tagjait. A kormány éjszakai közleménye arról szól, hogy nem véletlenül éppen ezen a napon gyilkolták meg a kormányfőt, hiszen szerdán nagy letartóztatásokat terveztek. Köztük lett volna Milorad Luković – Legija, Dušan Spasojević – Šiptar, Mile Luković – Kum, Dejan Milenković – Bagzi és még sokan mások. Ez utóbbi két héttel ezelőtt merényletet kísérelt meg a kormányfő ellen, de a nyomozószervek és az igazságügyi hatóságok futni hagyták. Vojin Dimitrijević rezignált nyilatkozata: Most gondol először arra, hogy emigrál az országból.

(A demokrácia páncélingje) Hajnali félálomban ellenőrzöm a világháló hírvilágát. Ha a rendkívüli állapot első óráiban, napjaiban nem tartóztatják le a politikai alvilág és a maffiózók csoportjait, akkor már az Isten sem segíthet Szerbián.  Ez azt jelenti, hogy az állam erőtlen. Mint ahogy erőtlen volt a demokrácia is. A politikusok arról beszélnek, hogy hordott-e Đinđić páncélinget. Thomas Mann jut eszembe, aki azt mondta, hogy a szabadságnak és a demokráciának néha páncélinget kell öltenie, hogy meg tudja védeni magát. Ez maradt el nálunk.

Đinđjić, a legenda) Megdöbbenés. Gyász. Úgy tűnik Zoran Djindjić, halála után, legendává válhat. Valami nagyon mély drámát rejteget az emberileg mélyen megdöbbentő tény, hogy brutális meggyilkolása után legendája hathatósabb erőt képvisel, mint amit életében politikája jelentett.

(Az én purgatóriumom) Innen Pestről úgy gondolok a Balkánra, mint valamiféle személyes purgatóriumra.

(A háborúról) Újabb háború. A legnagyobb, amit az életemben átéltem. Elkezdődött az USA katonai akciója Irak ellen. Ez a háború nem fejeződik be az USA győzelmével. Olyan lesz, mint a polip. Az első háború, amelyre emlékezem, a koreai volt. Gyerekfejjel nem tudtam felfogni, hogy apám miért olvassa olyan nagy izgalommal reggelente az újságot. Aztán következett a többi, nem is tudom felsorolni őket. De, mind idegen volt és távoli. Csak a balkáni háborúk után döbbentem rá, hogy azért olvasta apám olyan nagy érdeklődéssel a napilapok legfrissebb jelentéseit, mert átélt már egy háborút. Ez a legújabb ellenségeskedés, az iraki, viszont a pórusainkba lopakodik. Századunk mindennapjainak húzódik bele.

(A háború hangjairól) A tévé előtt ülve próbálom hunyorgó szempilláim közt felfogni, a villogó képernyő káprázatát. Lecsendesítem a készüléket, közben mind erősebben hallom a zajokat, a hangokat, a rakéták süvítését.  Tomahawk, F-117. Nehezen alszom el, éjszaka többször robajlásra riadok fel. Lassan mindent elfelejtek, ellenben azokat a hangokat soha.

(Egy golyóról és a sovinizmusról) Ki ölte meg Zoran Đinđiićet, kérdezi a belgrádi Vreme kolumnájában Stojan Cerović. Hát természetesen Milošević és Carla del Ponte! Valószínűleg ez lesz a szerbiai újpatriotizmus hatékony jelszava. Tehát nem szabad tudomást venni a nacionalizmusról. Nem szabad kimondani, hogy azok tartották ezen és sok más ravaszon a kezüket, akik a gyűlölködő falfirkákat festettek Újvidék vagy Belgrád épületeinek a falára. Tabu téma, hogy egyazon szellem műve az áldozatnak a gyilkos golyó általi célba vétele meg a soviniszta gyűlölet nyelvezete.

(A bilincs polírozása) Nem hiszem, hogy eredeti író lehet az, aki nem feszegeti mestersége csillogó bilincseit. Akkor is így gondolom, ha manapság a bilincs polírozását nevezik irodalomnak, az öncenzúrát pedig követendő politikamentességnek.

(Egy mondatról) Az a mondat a legvisszataszítóbb, amely meghitt hangnemben, bársonyos suhogással, tegeződni akar mindenkivel.

(Különféle szenvedélyek) Néhány napot Pesten tartózkodom. Úgy érzem, hogy az ország népében nagy a konfliktus, úgy a szellemi, mint az érzelmi tájékozódás között. Nálunk, magyaroknál, mindig a liturgikus érzelmek voltak a legvonzóbbak, ám azok, mindig bajba sodortak bennünket. Az ész szenvedélyei viszont, sajnos, a legtöbbször elkerültek bennünket.

(Életképek) A Fudex autóbuszával átlépem a szerb határt. Most már nem Jugoszlávia, hanem Szerbia és Montenegró határát. A közeli étteremben pihenő, a tévéképernyőn a Pink csatorna műsora. Egy hiányos öltözetű turbó-folk énekesnő műsorszámát sugározza. Meglepő de, senki sem figyeli oda. Már ez sem lelkesít!? A bejárati ajtó melletti asztalkánál egy kifestett nő nézegeti magát a tükörben. A mellette levő asztalnál, egy gépfegyveres rendőr bámészkodik bambán. Mindenki magával van elfoglalva. A pincérnő lomhán körbejár, és unott arccal felveszi a rendeléseket. Mintha mi sem történt volna az országban.

(Kesztyű és papucs) Minden nyálkássá, ragacsossá vált körülöttem.  Az írók fehér kesztyűben írnak, lábukon bársony szobapapucs. El kell viselni a sejtelmes hangulatleírásokat, a provinciális esztétikát, amelynek normái magától értetődőnek tartják, hogy a hazugság lábujjhegyen szökellve, kecsesen törjön be a szavakba. Az irodalom kong, de azt hallom, hogy tetszetősen kong, mert végtére is csak irodalomról és semmi másról sem szól.

(Gondtalanul a gondokról) Nem rossz így élni. Megtűrnek. Előveszem az ingyenes orvosi ellátást biztosító, munkanélküli státusomat igazoló okmányomat. Ez az egyetlen, ami összeköt az állammal. Azonban az térítésmentesnek titulált orvosi ellátás dehogyis ingyenes, figyelmeztet az egyik barátom. Nem veszem zokon. Elégedett vagyok, mert bár rendkívüli állapot van, engem nem fenyeget semmiféle veszély, gondolom. Csak mind kevesebbet kell kószálnod az utcákon, főleg egyedül nem kéne mászkálni, figyelmeztet Anikó. Mások is ilyesféléket rebesgetnek. Két héttel ezelőtt ugyanis valamelyik szerb patrióta szervezet tagjai elraboltak egy professzort; ma sem tudni, mi van vele, hol tartják. Csak amiatt tüntették el, mert horvát nemzetiségű. Tegnapelőtt meg, ugyancsak a patrióták, megfenyegettek egy értelmiségit, aki szintén horvát származású.  

(Az optimizmusomról) Senkitől nem várok semmit. Ettől az elhatározástól visszatér az optimizmusom.

(Tankok, harckocsik, virágeső) A vörössapkások feloszlatása. Kiderül, megannyi bűntényt követtek el. Félelmetes balkáni történet: a boszniai, horvátországi, koszovói harctereket megjárt speciális rendőrségi egység tagjai, bérgyilkosok. Ők ölték meg Ivan Stambolićot is. Elrabolták, majd a Fruška gora nemzeti parkban, két golyóval végeztek vele, aztán egy frissen ásott meszesgödörbe vetették. Ki tudja, hány ilyen és hasonló történetről hallgatnak a sírok. Megvillan a fejemben a Stambolić-emlékkönyv újvidéki bemutatója, amelynek egyik szereplője voltam. Lehet, hogy ugyanazokban az órákban a kulai laktanyában a speciális egységek célba lövést gyakoroltak. Később nyilvánosan is szóvá tettem, miért éppen Kulára telepítette ezt a hírhedt egységet a szerbiai kormány. Miért nem szólaltak meg a magyar politikusok, legalább akkor, midőn kiderült, hogy Kulán igen erőteljesen csökkent a magyarok lélekszáma. Miért viselkedtek úgy, mint Várady a herkócai magyarok meg horvátok színe előtt? Nem tehettek mást? Kényszerpálya? Eszembe jut, hogy milyen sokan támogatták a vörössapkásokat, amikor azok állig felfegyverkezve kivonultak a főútvonalakra. Vitték nekik a szendvicset, a meleg teát, a kávét, és a doboz cigarettát, Crkvenjakov televíziója pedig sugározta a martalócok meg a nép találkozásának önfeledt pillanatait. Egyetlen tiltakozó hang sem hallatszott. A többi csak kommentár, magyarázkodás volt. Tankok, harckocsik, virágeső, meleg tea, boldog, önfeledt emberek! Mindez a lelkekben honol még.  Auden verse jut eszembe. „Magánmészárlások tüze parazslik/ minden otthonos, társasági szemben.”

(Temetők) „De a fejfák magyarul sóhajtottak Istenhez” jajdult fel Cs. Szabó László a házsongárdi temetőben. A Népszabadságban közölt temető-novellám jut eszembe. A házsongárdi sóhajt sajnos nem hallom, mert a fejfák némák. Idegenek bámulják az idegeneket. Egyébként többnyire idősebbek fordulnak meg a bácskai temetőkben.  Néha hazalátogat egy-egy fiatalember, hogy virágot vigyen a szülők sírjára. Ennyi. A fiatal korosztály jelentősebb része már haza sem jön. Hallottam elöregedett magyar családokról, akik eltartásért cserébe, boszniai szerb menekültekre íratták házukat, vagyonukat. Mert nincs, ki gondoskodjon róluk. Bizony, tabu téma lett ez is. Mint ahogy tabu téma az anyaországi kiürítési stratégia is. A megmaradunk jelszava mögött ugyanis az agyelszívás kapitalista stratégiája fogalmazódik meg. Megfelelő anyaországi kapcsolatok nélkül az áttelepülés költséges. Nem futja tehát az idős szülők átmentésére. Ezért főleg a módosabbak települnek át. Magyarország szegény ország, mondhatná valaki, és igazat kell adnom neki. Nem állíthat fel szociális programot az áttelepülés lebonyolítása érdekében. Túl költséges. Emiatt vadul burjánzik az áttelepülési roham, miközben elárvulnak a bácskai temetők.

(A tényekről) Hódi Sándor közvélemény-kutatási adatai (HÍD, 2003. február) arról tanúskodnak, hogy a vajdasági magyarok túlnyomó többsége szerint, az októberi változás után, romlott a helyzetük. Jobbulást, illetve annak az esélyét, szinte senki sem érzékeli. Ezek a faktumok feleselnek a magyar kisebbségi politikusok vélekedésével, akik szinte naponta bejelentik, hogy történelmi lépést tettünk előre, és a nemzetközi közösség előtt nem győzik bizonygatni, hogy az állam milyen megható gondviselésben részesíti a magyar kisebbséget.

(A végesség tisztelete) Késő éjszaka. Babits. Soha sem lángol, de mindig parazslik. A véglegest, a megmásíthatatlant szólítja meg, azzal szál perbe, még ha tudván tudja, semmi, de semmi esélye sincs. Viszont az értékek, hivalkodó viszonylagossága idején, a cinizmussá fajuló irónia korában belső szükségem van arra, hogy megőrizzem a végesség iránti tiszteletemet.

(Narkónacionalizmus) A Helsinki Bizottság 2003. március 12-én, egyre szélsőségesebb nacionalizmusnak nevezte a magyarellenes megmozdulásokat is. Figyelmeztettek, hogy a kormányzatnak erőteljesen szembe kell szállnia velük, hiszen tudvalevő, hogy a politikai elit egy része lényegében nem számolt le, nem is kívánt leszámolni a miloševići rendszer örökségével. Hogy ez hova vezetett, arra a legjobban bizonyíték, hogy még aznap eldördült a gyilkos fegyver. Szinte párhuzamosan történéssel, Slobodan Antonić, a belgrádi Vreme cikkírója a nacionalizmus kérdéseit feszegető értelmiségieket, talajtalan „misszionárius értelmiséginek” nevezi. „Azt gondolom, hogy politikai és társadalmi értelemben a szerb nacionalizmus ebben az országban nagy vereséget szenvedett. Nem tűnt el teljesen, de többé nem égető társadalmi kérdés” olvasom az Antonić-szöveget.  Azon rágódom, hogy vajon a narkómaffia beépülhetett volna-e ily mértékben az államba, ha nem támogatja a narkónacionalizmus. 

(A Novosti és a patriotizmus) Večernje novosti, 2001 tavaszán lelkesen beszámolt Legija életútjáról. Légija hazajött a francia idegenlégióból. Majd újra fegyvert fogott. „Ezúttal nem a pénz miatt vagy kalandvágyból. A nép megmaradása volt napirenden.” Se szeri, se száma az ilyesféle ömlengéseknek. Most azonban fordult a kocka. Senki sem ismeri. Senki sem találkozott vele. Igen, mondják, csak egy közönséges bűnöző volt. A köpenyegforgatás továbbra is jövedelmező. Vigyázat! Holnap új Legija kopogtathat!  

(Magyarok – Koszovóban) Némely társaságban úgy érzem, el kell hallgatnom, észrevétlenül ki kell sompolyognom a szobából vagy a teremből, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy vén rókákkal ülök szemben, akkor is, ha huszonévesekről van szó. Semmi sem múlt el nyomtalanul, valamilyen üledék maradt bennünk, hiszen ezekben az időkben mindannyian összebarátkoztunk az aljassággal, amit elmélyít az egzisztenciális, az egyébként is páriasorsba taszított értelmiség, bizonytalansága. Tulajdonképpen az ilyen és az ehhez hasonló tapasztalataim miatt, mind kevésbé érdekelnek a tévéhíradók hősei, akikről utólag mindig kiderül, hogy nagy gonoszságokat követtek el, merthogy egész életemben mást sem láttam, mint azt, hogy utólag valami kiderül róluk, de csak félig-meddig, persze. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy soha semmi nem derül ki teljes egészében, csak részben. Ez mindenkinek megfelel. A többség nem is akarja a teljes igazságot. A „vén rókák” tehát szorgalmasan fogyasztják a tévéhősöket, bólogatnak, hümmögnek, rendszerint azonosulnak az egyikkel a másik ellenében, de természetesen ügyesen lavírozva köztük, érthető tehát, hogy a gonosszal, hol csak „technikai koalíciót” kötnek, hol pedig a sors kényszerével magyarázzák, mint például, a közös történelmi koszovói víkendeket. A belgrádi Palas szállodában Adem Demachival beszélgetek. Dedikálom neki az Exterritóriumot. Kissé félénken kezdek beszélni a véres napokról. Szóba kerül a bácskai magyar kisebbségi küldöttség, amely katonai helikopterrel érkezett Koszovóba Mira Marković, Šešelj és Milošević társaságában. Nem tudom, hogy a vajdasági magyarok küldöttségét a vörössapkások biztosították-e, amikor a szocialistákkal és a radikálisokkal a nevezetes koszovói víkendre utaztak, hogy kioktassák a rakoncátlan albánokat. Igen, akkor már hadrendben álltak a vörössapkások a Koszovó felé vezető úton. Igen gyakran, általik lángba borultak a koszóvói falvak. Katonai helikopterrel repült a VMSZ-küldöttség. Miért tették? Kérdi Demachi. Nem tudom. Számomra teljesen érthetetlen. Még mindig semmit sem tudunk a homályos közelmúltról, legfőképp az utolsó tíz esztendőről.                        

(Az EU-banl) Anikó késő éjjel SMS-en küldi a hírt, miszerint a magyarok népszavazáson eldöntötték, hogy csatlakoznak az EU-hoz. A belgrádi Proleće étteremben vacsoravendég vagyok éppen. Nyomban közlöm a hírt a svéd PEN elnökével. Emeli poharát. Erre koccintunk! mondja. Csak akkor veszem észre, hogy reszket a kezem.

(Felvilágosult abszolutizmus) Szerbiában időről időre beindul az emancipációs reformista folyamat, miközben párhuzamosan íródik az új nemzeti memorandum. Paralel történelemről van szó. Olyan ez mintha két ország létezne egymás mellett. Lebuknak a faragatlan gyilkosok, a közönséges bérgyilkosok, ugyebár. Őszinte pillanatában éppen a pragmatikus Đinđić mondta ki a fatalista mondatot: Szerbiában a reformisták mindig vesztenek. Tulajdonképpen újra és újra visszakanyarodok azokhoz a gondolatokhoz, amelyekről a nagy a nyilvánosság előtt is szóltam, miszerint ebben a térségben, lehetséges, hogy csak a felvilágosult abszolutizmus segíthet. Kimondom, miután megbánom, hiszen ezzel elismertem írástudói vereségemet.

(Mementó) Szenttamáson meglátogatom szüleim sírját A kis bácskai falvakban a temetők egyre-másra rendezettebbek. Mintha az emberek az utolsó erejüket szednék össze csak azért, hogy méltóságteljes legyen a mementó. Ezekről a szép, csendesen bácskai temetőkről még egyszer írni kell. A sírok között eszembe jut Cs. Szabó László esszéje a házsongárdi temetőről. Azzal kezdi, hogy húsz évig a halottak voltak a legbeszédesebb Magyarok Erdélyben. Elhelyezem a virágot a márványlapra, amelyet a húgom szépen felmosott, időzök egy kicsit, majd kilopakodom a sírkertből. Alkonyodik. Nem vigasztalom magam, nem is hitegetem, hogy beszédesek ezek a temetők. Némák, mint az isten.

(Miért?) Cs. Szabó László párhuzamba vonja Svájcot meg Erdélyt, minek után áthidalhatatlan különbséget állapít meg. Svájcban négy nyugati nép találkozik, mind a négy Róma örököse. „Erdélyben viszont Róma és Bizánc helyezkedik a falu két végére” szögezi le, és ebben ismeri fel a tartós erdélyi román-magyar konfliktus forrását. A történet arról szól, hogy miért nem lehetett Erdély keleti Svájc. Utalást tesz arra, hogy miért nem lehet a Vajdaság az. Megvallom, ez az elmélet némi ellenérzést vált ki bennem, nemcsak fatalista végkicsengése folytán hanem, mert személyes tapasztalataim sincsenek összhangban ezzel az általánosítással. A legnehezebb órákban ugyanis kiderült, hogy az embereket nem a vallásosság osztja meg, mert egyazon valláson, vallásos hagyományon belül is, legalább két tradíció létezik. Inkább az foglalkoztat, hogy miért az egyik vagy a másik kerekedik felül. Mitől függ mindez? Miért uralkodott el Szerbiában az elviselhetetlen nemzeti türelmetlenség?

(Párianép, néhány nábobbal) A Helsinki bizottság belgrádi irodája közzétette a kisebbségiek, így a magyarok részvételét például az ügyészségekben, a bíróságon, a rendőrség kötelékeiben, az oktatásügyben. Elemezgetem a táblázatot és nem akarok hinni a szememnek. Mindedig pártsajtónkból arról értesülhettem, hogy „történelmi lépéseket” teszünk, és persze, Európa legjobb kisebbségi törvényeivel ajándékozott meg bennünket az új hatalom. A magyar kisebbségi vezetők minderre bólogattak, miközben saját érdemeiket ecsetelgetik, ám, nocsak, a számadatok egészen másról szólnak. Sajnos, az oktatásügyi, rendőrségi és igazságügyi testületekben a magyar kisebbség képviselői nincsenek a kisebbség számával arányosan képviselve. Nem a takarítónőkre gondolok, persze, hanem a bírókra, a rendőrfőnökökre, a bankárokra, az igazgatókra. Ezt az új felállítást nem írhatjuk csupán a régi rendszer rovására, hiszen az elmúlt két évben sok új kinevezés történt, úgyhogy az arányokon tényleg lehetett volna változtatni. Eszembe jut a traktorista ismerősöm vélekedése, aki egyszer azt találta mondani, hogy a magyar kisebbség helyzetének jobbulását ne attól várjuk, hogy legyen 6-7 gazdag magyar, hanem, attól, hogy a kisebbség tagjai proporcionálisan szerepeljenek a foglalkoztatási szerkezetben. Nehogy pária nép legyünk! Főleg cselédek és béresek, mint a két világháború között. Nem néhány politikus bársonyszéke a cél, hanem az, hogy kisebbségi polgárok megfelelő versenyhelyzetbe kerüljenek.

(Nekünk elektorok kellenek) Horvátországban sor kerül a kisebbségek nemzeti tanácsainak megválasztására. A horvátországi szerbek, magyarok, olaszok, és más kisebbségiek természetesen közvetlen és titkos szavazással választják meg a saját nemzeti tanácsaikat, nem pedig elektorok útján, mint nálunk, Szerbiában. Mi, vajdasági magyarok, úgy látszik, legalább is kisebbségi politikusaink szerint, éretlenek vagyunk a titkos és közvetlen demokratikus választásokra. Nekünk elektorok kellenek!

(Egy tankönyvről) A szabadkai Hrvatska rijeć (2003. április 25) kommentárja elismeréssel nyugtázza, hogy a többségi nacionalizmus többé nem olyan brutális, mint az előző kormányzat idején, ám a nacionalizmus beivódott az élet minden pórusába és a hivatalos kultúra része lett. Még jó, hogy akad egy kisebbségi lap, amelyik ezt megírja. Hogy mennyire nyilvánvaló a nacionalizmusnak nevezett rákfene, azt mi sem bizonyítja ékesebben, mint a gimnáziumok 4. osztálya részére készített új tankönyv, miszerint Koszovóban nem voltak albán tömegsírok, csak szerb áldozatok voltak. Minek után, egyesek számára magától értetődik, hogy 1945-ben sem vermelték tömegsírokba a magyarokat. Az ügybuzgó, de nemes érzelmű csetnikek viaskodtak a kártékony partizánok ellen. Nincs benne szembenézés a múlttal, csak vegytiszta patriotizmus, mégpedig a legavíttabb formában. Úgy tudom, hogy ebből a tankönyvből tanulnak majd a magyar gimnáziumokban is, így a rövidesen háromévesre zsugorodó elitgimnáziumokban is, miközben a magyar kormánytagok éppen sziesztáztak, miután tiltakozniuk kellett volna. Nem tudom viszont, hogy mit szólnak majd a tankönyv tartalmához a magyar szülők, ha kezükbe veszik Nikolić-Zutić-Pavlović-Špadijer tankönyvét, amelyet a szerbiai Oktatásügyi Minisztérium hagyott jóvá 2002. március 23-án.

(A Monarchia „utóélete”) Utazás Szarajevóba. Latinka Perovićtyal a szerbiai eseményekről váltok néhány szót. A távlatokat illetően reménye csekély. Obrad Savić dolgozatot ír Ivo Andrić kultúrrasszizmusáról. Eszmecsere a balkáni etnikai háborúk és Versailles viszonyáról. Felelevenítem az 1945-ös vérengzést, amely hagyatéka a máig tabunak számító, német és magyar tömegsírok szerte Vajdaságban. Valójában, még mindig életben van az AVNOJ döntése a nemzetek kollektív bűnéről és büntetéséről. Köröskörül tömegsírok lapulnak meg, még mindig látszanak a romok, kísért Srebrenica emléke. Úgy érzem, az elemzésnek mélyebbre kell hatolnia, hogy tárgyilagos legyen.  Az európai tragédiák sora és a versailles-i szerződés. A Nyugat nemzetállamokat akart létre hozni ott, ahol a nemzetállami határokat nem lehetett méltányosan megvonni. Akkor kellett volna valamiféle EU-szerű képződmény. Szóba kerül a baloldali Jászi Oszkár javaslata 1918-ból: az új, nagyobb Monarchia, amelynek Szerbia is része lett volna. Filip David az Exterritóriumot méltatja. 80 év visszapillantó tükre. Obrad Savić pedig kapcsolatba hozza Grass új regényével, a Ráklépésben-nel.

(Hegyek és puskák) Belépek a szarajevói Dardania szálló szobájába. Ösztönösen kitekintek az ablakon, amely nem néz a várost körülzáró hegyekre, amelyekről az orvvadászok célozták meg azokat a polgárokat, akik kiléptek az utcára. A szarajevói hegyek koszorúja, engem még álmomban is a lesipuskásokra emlékeztet. Végigsétálok a szarajevói Tito utcán. Tájkép, népirtás után, jut eszembe Eörsi István megrázó szarajevói verse 1993-ból. Čedo Kisić is az Exterritóriumot hozza szóba. Aztán elhallgatunk: mint akiket megérintett a holokauszt-kultúra utószele.

(Patrióták) Beszélhetünk-e patriotizmusról a tömegsírok megléte után? Amikor, több mint négymillió embernek el kellett hagynia szülőföldjét. Hogy a halott lelkekről ne is beszéljünk.

(Ájtatosság) „Mért nem meséli el az egyházi vezetés a saját Kádár-kori történetét?” – kérdezi Esterházy Péter a Javított kiadásban. Érdekelne, hogy elmesélik-e majd az itteni egyházi vezetők, a Tito- és a Milošević-korszak históriáját? A pravoszlávok, a katolikusok, a muzulmánok, mind mind sorjában? Példát mutatnak-e a hívőknek bűnhődésből? Vagy a sor végén némán kullognak,  és vétkeikről hallgatnak egy életen át? Felülkerekedik-e bennük a dölyffel egyenértékű hencegés? A gyarló ájtatossága? Hogy miféle dölyfre gondolok? A legveszélyesebbre, amely belopakodott a világunkba, amelyben hiábavalónak Simone Weil intése: „Egyedül Isten születhet eredendő bűn nélkül.”

(A szülőföld szeretete) Időnként elfog a rémület, ha arra gondolok, hogy a szülőföld szeretete tulajdonképpen az egynyelvűség áldása. A kétnyelvű vitatkozik a szülőfölddel, mert a nyelv és a táj fájdalmas aszinkronba kerül egymással. Neki néha fontosabb a fa árnyéka, mint a fa. De van egy harmadik út is, amelyet Simone Weilt nyomán fedeztem fel. Ezen az úton a szülőföld valamilyen légies világgá nemesedik. Nem lesz többé fontos sem a fa, sem az árnyéka.  „Isten gyermekeinek a földön semmilyen más hazájuk nem lehet, csak maga az univerzum mindazokkal az értelmes lényekkel együtt, akik léteztek, léteznek és létezni fognak. Ez a szülőhaza, amelynek joga van szeretetünkre. (…) Katolikusnak kell lennünk, vagyis nem szabad kötődnünk semmi teremtetthez, hacsak nem a teremtés egészéhez.” A hívő ember nem a szülőföldjén él.

(Lelkünk titkai) Kosztolányi a következőket 1909-ben írta Veljko Petrovićnak: „Én magamat régen-régen, mióta csak öntudatosan nézem az életemet és érzéseimet, szlávnak érzem. A famíliám régi nemesi család, de hiába büszkélkedik ősi kúriánk felett a magyar címer, tudom, hogy az apám családjában sok szláv vérkeveredés történt, ami engemet poétává és szerencsétlenné tett. Ha elolvassa írásaimat, amelyeket a mai postával küldtem el, észreveszi, hogy egy magyar hangom sincs. Ez a szépség és ez az átok: szláv. A szláv kísértetlátó és álmodó. Gyerekkoromtól fogva vonzódtam is hozzájuk. Rokonaimat nem a franciák és angolok között kerestem, de igenis az oroszok, lengyelek s később a csehek között, és rájöttem arra, hogy ezeké a jövő”. A román Cioran magyar melankóliájára gondolok. „Lelkemben románnak és magyarnak érzem magam, magyarnak talán inkább, mint románnak”, írta. Miféle titokzatos ösztön szüli az abszurditással való azonosulást? Vagy éppen ilyen lenne az idegenség utáni nosztalgia? Az idegenség misztikuma? Ha az ember nem tud kitörni magából, akkor befogadja az idegenséget. Vagy csak Esti Kornél két lelke nyugtalankodik énünk legtitkosabb rekeszében?

(A nép igazságáról) Akkor is nagy veszély leselkedik ránk, ha a népnek mindenben igaza van.

(Az adai szárma) A tartományi kormány tisztségviselője Lazar Kuzmanov a tartományi végrehajtó tanács ülésén beszámolt arról, hogy Vajdaságban mintegy 20 000 ház tátong üresen. Kuzmanov javasolta, hogy a helyi önkormányzatok olcsón vásárolják fel őket és osszák ki azok között, akiknek nincs tető a fejük felett. Az épületek java részét, át lehetne engedni tanároknak, orvosoknak, meg természetesen a menekülteknek. A tartományi kormány magyar tisztségviselői bizonyára nyilvánosságra hozzák, hogy a nevezetes kormányülésen milyen álláspontot képviseltek, meg azt is, hogy miféle pénzből fedeznék majd a költségeket. Tudtommal ugyanis a helyi önkormányzatok csak közpénzekkel rendelkeznek. Nyilvánvaló, hogy a magyar képviselők is támogatták a fenti javaslatot, mert a tartományi végrehajtó tanács nyomban felkérte az önkormányzatokat, hogy tegyenek megfelelő lépéseket az ügyben. Ezekről is vannak Kuzmanovnak pontosan körvonalazott elképzelései. „a szárma mindig húsból és káposztából készül, így például Adán egy ház ára 14 000 dinárba kerül négyzetméterenként, Újvidéken pedig 40 000 dinárba”, olvasom Kuzmanov bölcselkedését az újvidéki Dnevnik napilapban. A magyar kisebbségi pártlapok szófogadóan hallgatnak az új betelepítési előterjesztésről.

(Bordélyházból – bordélyházba) A szellem emberei – itt és most – arra a férfiúra emlékeztetnek, akik kurvának nevezik a nőt, akit egykor szerettek.

(A tömegsírok kultúrája, újra) A Ráklépésben-t (Günther Grass) olvasva számba veszem az Exterritórium írása közben felmerült dilemmáimat. Nem arról van szó, hogy tömegsírok léteztek-e vagy sem. Ezt megírták mások, becsülettel. Nem is arról akartam írni, hogy ezt a tényt a szerbiai társadalomnak nem szabad többé elhazudnia. Kegyetlen bosszú volt, az igazság évtizedekig a föld alá kényszerült. A méltányosságról, az igazságról, a megbékélésről a politikusoknak kell(ene) nyilatkozni. Az új tankönyvekben lapozgatva keserűen jegyzem meg, hogy ilyesmi meg sem fordult a fejükben. Olyan tankönyvek jelennek meg, amelyeket a patrióta „Legija úr” – hogy belügyminiszter előkelő szóhasználatával éljek – is jóváhagyna. Valahogy cinikus dolog ezek után „nyílt társadalomról”, „tanügyi reformról” beszélni. A politikusok nem végzik a dolgukat. Engem az Exterritóriumban valójában túl a politikán, a tömegsírok tartós lelki és szellemi állapota, kultúrája érdekelt, amely beköltözött a nyelvünkbe és onnan formál bennünket akkor is, amikor nem kell többé félni az igazságtól. A kultúrában létezni fog. Grass is tisztában volt ezzel, mert regényének befejező részében fia puszta ököllel szétverte a Wilhelm Gustloff hajó makettját. Arról van ugyanis szó, amely hajót az orosz tengeralattjáró torpedója elsüllyesztett, miközben közel tízezer német civil veszett oda. Többnyire asszonyok és gyerekek. Erről a botrányról sokáig nem volt szabad szólni, mert a németekkel kapcsolatosan csak a nácizmust volt szabad felemlegetni. A sokmillió ártatlan német tömegsírjáról, a tenger csak az egyik ilyen tömegsír, hallgatott a világ. A gyermek szétverte a makettet és rákérdezett az apjára: „Most elégedett vagy apu?” Az apa erre nem tud mit válaszolni. Nincs végleges válasz a bácskai 45-ös tömegsírokra sem. Nem lehet a tömegsírok makettjeit megsemmisíteni. Mint ahogy nem lehet széjjelverni a holokauszt „makettjét” sem. Mindkettő kultúránk része lett.

(A sértődés elleni orvosság) Most már egyre gyakrabban megtörténik velem, hogy távozáskor sokáig bámulok egy-egy várost. Búcsúzom. Attól tartok, nem látom többé. Most éppen Dubrovnikból indulok, hosszasan bámulom a tengert. Ennyi. Bele kell törődnöm. Nem engedhetem meg, hogy a benyomásaim visszacsábítsanak, és a rajongás vegyen erőt rajtam.  Lacta tanácsa jut eszembe, az, amit Garren Péternek adott. Márai regényciklusában A Garrenék művében Garren Péter kérdezte szülővárosa öreg orvosától, hogy mit tanácsol a sértődés ellen? „Módszeresen figyeljen, Garren Úr. És könyörtelenül”, hangzott a válasz. Sértődés?! Talán ez a legjobb kifejezés a mi korunkban is, amelyben az illúziók csak arra valók, hogy gyorsan beszennyezzük őket. Módszeresen figyeljük tehát az illúzióinkat. Hátha átmenetileg sikerül megtisztulnunk tőle, még akkor is, ha egyszer úgyis beszennyezik őket.

(A kisasszonykákról) A montenegrói szomszéd panaszkodik: „Bizony a montenegrói kisasszonykák nem szívesen mennek férjhez a montenegrói fiatalemberekhez. Már évtizedek óta szívesebben választják az olaszokat vagy a görögöket. Az olasz férfiak készséggel visznek haza innen menyasszonyt, mert becsülik a patriarchális montenegrói nevelést. Nálunk ugyanis tudni, hogy hol az asszony helye. Az olasz férfiak megunták a modern olasz nőket. Úgy tudom, teszi hozzá bizalmasan, hogy ezért keresnek a montenegrói férfiak magyar feleséget Bácskában. Mert ők is ragaszkodnak a patriarchális neveléshez.”

(Vigasz) „Még az is a jó szerencsém része, hogy nincs házam”, írta Nietzsche a Vidám tudományban. A mai európaiak közt nincs hiány olyanokban, tette hozzá, akik jogosan nevezik magukat hontalanoknak.

(A történet neve) Herceg Noviból látszik a horvátországi Prevlaka. Amikor Dubrovnik bombázása kerül szóba, akkor legtöbbször a „gonosz évekről” beszélnek. Vagy pedig következőképpen fejezik ki magukat: „Azokban az időkben”.  Még nincs bátorságuk megnevezni a történteket. Csak ha négyszemközt maradok egyikükkel másikukkkal, akkor bizalmasan bevallják, miről is van szó: „Raboltunk és fosztogattunk.”

(A megfiatalodásról) Egy belgrádi nyugdíjas hölgy meséli: Öregségére az ember csak egy jó döntést hozhat. Eladja a lakását, ahol eddig élt, és a tengerre költözik. Ettől megfiatalodik. Azonban van ennél egy fontosabb dolog is. Megszabadul a régi kapcsolataitól, amitől meg lelkileg fiatalodik meg. Aztán elárulja, hogy hat éve él itt, alig van néhány ismerőse, de a tengerparton nem érzi magányosnak magát.

(A vadkapitalizmus szelíd irodalma) Egyre többször megfigyelhetem, hogy az új regények, furcsa módon, mind jobban hasonlítanak egymásra. Szó sincs plágiumról, ellenkezőleg: minden szerző tehetséges és eredeti Csakhogy időközben éppen az eredetiség uniformizálódott.  „Regényt írni, anyag nélkül, nos, ez rendben van, de mire jó megírni tízet vagy húszat.” Cioran mondata jól megvilágítja a kísérletek uniformizálódását. Rendkívül tehetséges emberek többé nem akarnak különbözni, hanem hasonlítani, s ez a – sokszor zseniális – idomulás, egyre tökéletesebbé csiszolja műveiket. A csiszoltság gyengéddé teszi az alkotást, amiből pedig megszületik a legnagyobb ellentmondás: a vadkapitalizmus szelíd irodalma.

(Ügynök és példakép) Múltunk tükre: a besúgó, írja Révész Sándor a Népszabadságban. A tükör azonban még mindig homályos és csonka: ilyen a magyar közelmúlt A Political Capítal politikakutató és tanácsadó intézet honlapján 17 ügynök neve látott napvilágot. Nagy érdeklődés előzte meg az ügynöklista közzétételét, de kiábrándulás fogadta. Tarr Sándor, az író. Medgyessy, a volt kormányfő. Járai Zsigmond, bankelnök. Ezt eddig is tudtuk, hallom értelmiségi körökben. Az ügynökök között található, az elmaradhatatlan Csurka István író és a pártvezér, akit több vajdasági magyar politikus példaképének nevezett, miután megrótta a nemzetietlen bácskai értelmiségieket, mert nem követik útját. A szabadkai városházán Csurka István tiszteletére megrendezett díszünnepély jut az eszembe. Ez már akkor történt, amikor Antall József, a konzervatív magyar miniszterelnök tapintatosan figyelmeztetett: nem példaképről, hanem besúgóról van szó. De ki hallgatott akkor Antall Józsefre? Senki. Ügynök legyen a példaképünk? Az ügynöklista természetesen még szerény, ha tudjuk, hogy Lengyelországban 230 ezer besúgó neve került az internetre. Csehországban a teljes lista olvasható a honlapon.

(Újvidék) Kiadós vasárnap délutáni séta. Újvidékhez két dolog köt: a dolgozószobám és a tervezgetésre alkalmas nyugalmas séták.

(Nem tudjuk…) Megdöbbenten nézem a belgrádi B-92 televízió-stúdió Insider elnevezésű sorozatában a Szigorúan bizalmas című politikai dokumentumfilmet. Megszólaltak a tábornokok, a Hadititok című betiltott könyv szereplői. Már aki hajlandó volt megszólalni. Lassan, a félhomályban kirajzolódik a közelmúlt, amelyet átéltünk, amelyről igazából fogalmunk sincs még. A múltat is elrabolták a közelmúltban. Már nem is szükséges hamisítani, hiszen egyszerűen eltűnt. Nincs tudomásunk, hogy valójában mi történt velünk 2000 előtt, arról sincsenek megbízható ismereteink, hogy mi történt utána. Vagy mi történik éppen most. A katonai és a belügyi titkos hálózatok uralták a közéletet, övék volt az utolsó szó. Még a puha, a nyugati szakértők szerint időnként egészen elviselhető titoista diktatúrában is a kemény titkosrendőrségi mag játszotta a főszerepet. Nem a párt volt a mindenható, hanem a titkosrendőrség. Ezért a pártszervezetek gyakran nagy színházra hasonlítottak, amely fölött azonban időnként elsötétedett az ég és csapkodott a ménkű. Az áldozatokról pedig nem ildomos beszélni, amikor utólag mindenki áldozatnak tünteti fel magát.

(Vigasz) Beülök a buszba és kiszállok Szenttamáson. Megtorpanok a volt piactéren, ahol az ötvenes évek elején nagyanyámmal árultam a virágot. Köröskörül új butikok. Kínai üzletek. A temető felé tartok. Az úton megállít egy osztálytársam fia. Családostól települ át Magyarországra. Villanyszerelő. Békéscsabán talált munkát. Most éppen a szenttamási házát árulja, sajnos nehezen talál vevőt, mert sok ház eladó. Az apját is átköltözteti. Azzal vigasztalom, hogy nem hagyja cserben a szüleit, nem csatlakozik a mai kannibalizmushoz.

(A ravasz németek és az ostoba amerikaiak) Milošević hágai perében a vádlott Francois Mitterand-t idézi, aki szerint, Amerika és Németország elsiette Szlovénia és Horvátország elismerését. Az amerikaiak azért mert ostobák, a németek pedig azért, mert az Osztrák-Magyar Monarchia politikai örökösének tartják magukat, miből kifolyólag, felújították a Monarchia hagyományos szerbellenességét. Szóval, az uniós politikusokban is élnek még a történelmi sztereotípiák, nem csak Szerbiában, ahol mély gyökerei vannak a gyanakvásnak, amely évtizedeken át Szerbiában stigmatizálta a közép-európaiság gondolatát. Kirajzolódik, hogy a hatvanas években miért vált botránykővé Aleksandar Tišma esszéje Közép-Európáról. Az is kiderül ebből a mondatból, hogy miért nevezték gyanús hazátlannak Danilo Kišt, aki a nyolcvanas években ugyancsak a közép-európaiságra esküdött. Utólag, most már megértem, miért lett munkahelyi botrány abból az esszémből (Imaginárius térkép), amelyben közép-kelet-európai embernek neveztem magam. Az volt a kifogás, hogy az esszémet 1985 telén egy budapesti katolikus folyóiratban a Vigíliában közöltem. Politikai operettre hasonlított az egész, ma már csak mosolygok rajta. Milorad Ekmedžić vezető szerb történész arról értekezett, hogy a közép-európai gondolat Szerbia legnagyobb ellensége. Később, mindössze pár év múlva, a hatalom már nem feszegette a kérdést, főleg abban az esetben, ha kulturális élményként került napirendre, így ebben a formában divatos téma is lett belőle. Tudálékosan lehetett szakdolgozatokat készíteni a Közép-Európa Múzeumról, de ennél többre nem merészkedtek az újdonsült közép-európaiak szakik. Folyik tehát a hágai per, a hazai közvélemény-kutatók szerint Milošević népszerűsége is növekszik, ami óva int, mert mégsem csak operettről volt szó.

(Egy kommentár) A belgrádi Danas kommentárja szóvá teszi, hogy Boris Tadić koszovói látogatása során állandóan a „mi népünkről” beszélt, nyilvánvalóan a szerbekre gondolva. Sajnos, nem szólt az ártatlan albán áldozatokról, nem hajtott fejet egyetlenegy tömegsír előtt sem.

(A villanyáram) Már vagy két hónapja a szerbiai közéletben általános felzúdulást váltott ki, hogy a koszovói szerb falvaktól megvonják az áramszolgáltatást. Valóban felháborítónak tűnt, hogy etnikai alapon vonják meg a villamos energiát. Most azonban Kofi Anan, ENSZ-főtitkár közölte, hogy a fogyasztóknak alá kell írni a szerződést a koszovói elektromos művekkel, rendezni kell visszamaradt adósságukat, és rendszeresen kell törleszteni a számlát. A szerbiai sajtó erről nem cikkezik, mi több a politikusok is kevesebbet beszélnek az áramról.

(Leleplezés) Čedomir Jovanović. Talán érdemes megjegyezni ennek a fiatal politikusnak a nevét. Több mint két órán tartó párbeszédében lerántotta a leplet Szerbia minden hazugságáról. A Hága ellenes lobbiról, a sanda és kétszínű pártpolitikákról, a hadseregről, az egyházi vezetőemberek egy részéről. Olvasom, hogy többször is halálosan megfenyegették.

(Urbánus és népies) Lassanként kirajzolódik az új egzotikus Vajdaság-kép. Furcsa, lidérces álomra emlékeztető történet – balkáni fűszerekkel. A képzeletbeli pokol elhagyatott tündérkertje! Az avítt népies idill helyett urbánus, modern idill következik.  

(Egy tanulság) Sinkó Ervin valójában az előtörténetünk része, jegyezte le valamikor 1977-ben írott, mindmáig mérvadó tanulmányában Radnóti Sándor. A mai magyar próza egyik legjobb ismerője az Optimistákat és a Tizennégy napot elemezve jutott arra a következtetésre, hogy Sinkó prózája a korszak nagy kérdéseinek bölcsőjében érlelődött meg. Több mint húsz év elmúltával döbbentünk rá, hogy Esterházy, Kertész, Nádas is éppen ezt a reprezentativitást képviselik. Ezt domborítja ki a mulandó idő, ha még egyáltalán érzékelik az időt és a korokat, a hallhatatlanság mámorában élő kortársak.

(Autonómisták és a narkódillerek) A távollétemben felhalmozott újságok között lapozok. Most már biztos vagyok benne, hogy megérkeztem Szerbiába.  A Vreme című politikai magazin újra kitett magáért. A május 15-i szám vezető kommentárja szerint az autonómiaért folytatott harc a narkodillerek felé vezet. Ezzel csak az a pár héttel ezelőtti állítás vetekszik, mely szerint Zoran Đinđić kormányfőt Slobodan Milošević és Carla del Ponte (!) ölte meg.

(A hamisítvány) Megismerni a valóságot? Sok pénz kell hozzá! Csak az álom ingyenes. A valóság drága vagy pedig ügyetlen hamisítvány. De ha már be kell érnem a hamisítvánnyal, akkor csak azt tartom valódinak, amit álmaimmal meghamisítottam.

(Kétféle jobboldal) Debreczeni József, jobboldali közíró a magyar jobboldal válságáról értekezve megállapítja, hogy azt a jobboldal nagyformátumú politikusa, Orbán Viktor idézte elő, mert összetévesztette a kétféle magyar jobboldali hagyományt. Az egyik a Bethlen István féle arisztokrata, realista, liberális és konzervatív, a parlamenti kormányzást és a jogállamiságot érvényesítő hagyomány, a másik pedig az 1919-es kommün után kialakuló, velejéig antiliberális populizmus, illetve jobboldali radikalizmus, amit Gömbös Gyula neve fémjelez. Az elsőt Antall József próbálta felújítani, ebből indult ki Orbán is, ám – Debreczeni ettől tart – az egységes jobboldal megteremtése folyamán mindinkább a második felé billen. Ezért nem világos előttem, ha valaki jobboldalinak nevezi magát. Melyik jobboldalról van szó? Az elsőből jó lenne Bácskába is beszállítani, a másodikból máris túl sok van.

(A stílus) Nem élte, hanem kitalálta az életet. Aztán szorgalmas íródiákként lejegyezte saját krónikáját. Egyedül azt hallgatta el, ami legjobban fájt neki. Ez volt stílusának titka. Csak erről van szó, és semmi másról.

(A túlélők alázata) Éjszaka Móricz Zsigmond publicisztikáját böngészem. Az író 1927 júniusában Erdélybe és a Felvidékre látogatott s egészen közelről, alulnézetből figyelte meg a kisebbségi életet. Találkozik a hordárokkal, a pincérekkel, az egyszerű emberekkel. Jogosan tette fel a kérdést: mi alapján követelik tőlük, hogy mártíriumi életet éljenek. Csak az az író tud így kérdezni, aki már előzőleg Bethlen Gáborról töprengve lejegyezte: „Az erdélyi fejedelem megírta alázatos levelét a szultánnak, s ugyanazzal a tollal és tintával írta a másik papíron a hűségnyilatkozatát a császárnak.” Ez nem gyávaság, hanem a túlélés művészete. A túlélők pedig sosem lehetnek hősük, mint ahogy Móriczcal ellentétben a mai vidéki próféták hirdetik. Nem is vértanúk. Nem is vidéki nábobok, mint a funkcionárius-próféták. Néha olyanok, mint a tarack. Alázat és hűségnyilatkozat? Beleborzongok! Ez is lehet legalább olyan bátor cselekedet, mint a vértanúság.

(Szirénaszó és különbségek) A pesti kánikulában hisztérikusan szirénáznak a mentőkocsik. Felkapom a fejem, lúdbőrzik a hátam, idegrendszerem a háborúkra emlékezik. Újra és újra azokra a háborúkra, amelyekből – félek – egyre több lesz. Lehetséges, hogy a balkáni szeizmográf csak előrejelzett valamit a settenkedő 21. századból? Pesti barátaim észre sem veszik a szirénákat, hiszen megszokott jelenségről lévén szó, a süvítő hang hallatára nem gondolnak semmi különösre. Csak arra, ami tényleg megtörténik. Egy példa arra, hogy még a zörejek, robajok, a vijjogások, a sikoltások, a matatás sokszor mást jelent nekem és mást nekik. Talán így vagyunk a szavakkal is. Nem mindig pontosan ugyanazt értjük egyazon szó alatt.

(Az életformámról) Figyelem az Újvidék felé vonuló Dunát. Pesten ráeszmélek a maradék újvidékiségemre. Hiányoznak megszokott könyveim. Meg az elszigeteltségem. Az utóbbi évek legszebb élménye, hogy ezt a hogylétet is meg lehet szeretni. Egykor, az Új Symposionban, sokat töprengtem a legjobb életformán, most, jóllehet nagy késedelemmel, felfedeztem.

(Így hirdetünk mi) Egy hirdetés a Múzeum körút egyik lakásának kapuján: „Magyarok! Magyar pulit vásároljatok!”

(Megméretettek a politikusaink) Eljut hozzám a bácskai beiratkozási katasztrófa híre. Várható volt, hogy ez be fog következni. A magyar fiatalok – összlétszámukhoz viszonyítva – kisebb arányban jelentkeztek a felvételi vizsgára. Tehát nem is próbálkoznak beiratkozni középiskolába. Elitgimnáziumokat alapítunk, miközben a nem-eliteknek szánt tantermek kiüresednek. Drámai hangon válaszoltak azok, akikről megfeledkeztünk. Gašo Kneževič, a szerbiai oktatásügyi miniszter, álszent módon arról bölcselkedik, hogy a magyar fiatalok túlságosan önkritikusak, ezért nem vállalkoznak a felvételi megmérettetésre, úgy, mint a szerbek. Úgy tesz, mintha az velük született adottság lenne. Ez a tudományos válasz, véli. Némi cinizmussal még kiegészítette, hogy boldogabb emberek lesznek azokból, akik ilyesféle önkritikával rendelkeznek. Mintha a „boldog magyaroknak” a génjébe lenne írva az önkritika. A magyar politikusok okosan bólogattak, fogadkoztak, hogy majd próbálnak tenni valamit. Hát hogyne!? Természetesen mozgósítják a szakbizottságot. Majd a Magyar Nemzeti Tanács illetékes bizottsága hosszú távú tervezeteket dolgoz ki. Arról nem szól senki, hogy éppen ez pótolhatatlan veszteség jelzi, hogy mit mulasztottak a kisebbségi politikusok, 2000 októbere óta, miután belesüppedtek a bársonyszékekbe. Nem génekről, nem önkritikáról van itt szó, hanem a magyar kisebbséget különösképpen sújtó távlatnélküliségről. Eddig azzal áltattak bennünket, hogy a magyar kisebbség történelmi lépéseket tesz a kisebbségi jogok gyakorlásában. Nos, a jelentkezési számarány megmutatta, hogy hova haladunk és – milyen léptekkel. Gondoljunk csak a tömeges elbocsátásokra. Milyen tanulságot von ebből le a magyar fiatalember? Ismerjük a fiatal értelmiségiek tényleges esélyeit. Miért képezzék magukat? Emlékezzünk, hogy a nemzeti érzéssel hivatkozó közéleti személyiségek, azokat támogatták és méltányolták a legjobban, akik távozásra adták a fejüket. Azok beszéltek, nyilatkoztak a nevükben Pesten is. Milyen tanulságot von le ebből a józanul gondolkodó magyar fiatalember? Azt, hogy neki csak a kaptafa maradt. Gondoljunk csak arra, hogy az elmúlt években a vajdasági magyar közéletben milyen gőggel ócsároltuk a vajdasági magyar kultúrát! Azt mondtuk, hogy nincs! Saját kultúrájának érvényesülése nélkül egy bácskai magyar fiatalember önbecsülése hihetetlen módon megcsappan: vagy pedig a reménytelenül nosztalgiázik. Vagy áttelepül, vagy pedig lemond minden ambíciójáról.

(Biztos, ami biztos) Beülök a Fudexbe, Újvidék felé zötyög velem a kombi. Egy belgrádi fiatal lány Pesten keresztül utazik Belgrádba. A mellette ülő belgrádi hölgy megkérdezi tőle, hogy sikerült-e neki amerikai állampolgárságra szert tenni. A lányka kelletlenül elismeri, hogy még nem. De sínen van a dolog.  A belgrádi hölgy egyetértően bólogat. Az amerikaiakkal a legnehezebb. Tartják magukat a kvótához, mindent tüzetesen ellenőriznek. De hidd el lányom, a magyarokkal sem egyszerű. A férjemnek jól menő cége van Pesten, ennek ellenére csak hosszas utánajárással sikerült megkaparintania a magyar állampolgárságot.  Nem volt olcsó mulatság, de egyelőre jó lesz, ez is. A férjem azonban beindította a svéd állampolgárság megszerzését is. Ott is egy céget alapít. Igaz, hogy májusban Magyarország is EU-tagország lesz, de mégis… Biztos, ami biztos!

(Lelkén száradjon) Kasza József, vajdasági magyar politikus, az újvidéki Dnevnik c. napilapnak adott interjújában elítélte az Észak-Bácskában kiragasztott, a trianoni döntés felett siránkozó magyar plakátok terjesztőit. Elismerte, hogy Koszovó a szerbség bölcsője, együtt érzett a szerbek Koszovóval kapcsolatos fájdalmával, hiszen, mint mondta, Erdély ugyanilyen szerepet játszott a magyar történelemben. Kár, hogy nem szólt a vajdasági magyarok mai fájdalmairól, amelynek egyikét (sajnos, sok van) a Vajdasági Pax Romana szabadkai vitatribünjén tette szóvá egy szabadkai magyar polgár. A szerbiai kormányzat részéről még mindig nem történt meg a jóvátétel, mármint 1944-45-ben, a vajdasági magyarok ellen elkövetett vérengzésekkel kapcsolatosan a bűnösök megnevezése, a bűntett elitélése, és tegyük hozzá: az áldozatok örököseinek kártalanítása.

(A hontalan anyanyelv) A kisebbségi irodalmak sajátossága mégis a nyelvben rejlik. Lapozgatom Derrida filozófiai jegyzeteit az anyaországról, az anyanyelvről. Az anyaország közeli is meg távoli is, írja, de nem idegen. Álomország az objektiválhatatlan távolban. „Az anyaország nyelve volt az anyanyelv, igazából egy anyanyelv helyettesítője a másik nyelveként.” Az anyaország nyelve nem ott székel, ahol élek, tehát akarva-akaratlanul, a másik nyelve lesz, folytatja.  A másik nyelve lesz, mert az anyaország anyanyelve az én világomban szükségszerűen utal a másik nyelvre. Az anyanyelvem tehát, egy konfliktusban válik az anyanyelvemmé. Konfliktusforrás, amelyben az anyanyelvem nem az „objektiválhatatlan távolban” levő anyaországra utal, akkor sem, ha onnan érkezik, hiszen a megkettőzött dolgok világában él. Derrida a virtuális francia-francia fordításról beszél, szükség lenne virtuális magyar-magyar fordításról is szólni a magyar irodalmon belül. Hogyan kellene tudomásul venni az anyanyelvtől idegen világ jelentésvilágát?

(Mucsaiak) A mucsai antimarxisták bizonyára nagyot néznek, ha fülükbe jut Derridának azon megállapítása, hogy van jobboldali és baloldali marxizmus. A pluralista marxizmusról szóló elmélete pedig alaposan felbőszíti majd őket. Ez a veszély azonban egyelőre nem fenyeget, mert Mucsán nem tudnak Derridáról, hanem egymással versengve, önelégülten ismételgetik a jobboldali marxizmus szólamait.

(Búcsú Balassától) Balassa Péter halálhíre. Közös belgrádi kirándulásunk jár az eszemben, amelyet professzorosan megszépítve, felelevenített a szabadkai Üzenetben. Az Atelje 212 nevű színház melletti étteremben üldögéltünk Danilo Kiš társaságában. Danilo szebbnél szebb lányokat csalogatott az asztalhoz, biztatta őket, huppanjanak csak Balassa Péter ölébe. A lányok nevetgéltek, Péter feszélyezett volt, nem szokta meg a déli közvetlenséget. Szerbül figyelmeztettem Danilót: Ne túlozz, mégis tanárember. És az volt, a velejéig! Tanárember. Habitusában volt valami régimódi, szenzibilitásában pedig hihetetlenül újszerű. „Talán még a váteszből is volt benne csipetnyi”, olvasom az egyik nekrológot, majd kisesszéit veszem elő. „Európaiak csak akkor lehetünk, maradhatunk, írja, ha azt tesszük egyetemessé, amit elsősorban az élet- és tapasztalatvilágunk képes kifejezni, megformálni: a tér egyetemességét a tragikomikusan szűkös helyi keretek között.” Annakidején aláhúztam a mondatot, úgy olvastam, mint baráti biztatást. Egyrészt a vidékies kozmopolitizmus fojtogatott, másrészt a kozmopolita vidékiesség: mindkettő a saját tapasztalatainkat ócsárolta. Az egyik távcsövet hordott, a másik szemellenzőt. Aztán megérkezik keserű, talán végrendeletszerűnek nevezhető vallomása az ÉS-ben, azokról a mocskos, névtelen levelekről, amelyeket kapott és főleg azokról a szellemi és politikai mozgalmakról, amelyek a levélírókat inspirálják.

(Patt-helyzetben) A szerb kormány egyik minisztere bevallotta, hogy a vörös sapkások lázadása idején az államnak nem volt ereje leszámolni a lázadókkal. Sőt, a kormánytagok úgy érezték, hogy a katonaság is ellenségesen viselkedik a kormány iránt. Mire erőt gyűjtött, a kormányfő életével fizetett. És most? Mire maradt ennek az államnak kondíciója? Csak a kapkodást érzékelem, öt perccel tizenkettő előtt. Józanul mérlegelő barátaim szerint, ami utánuk jön, még rosszabb lesz. Patt-helyzetben élünk. Milošević egykori bizalmi embereiből piaci fundamentalisták lettek. Nem győzik dicsérni a kapitalizmust. És természetesen mélységesen megvetik a szocializmust. Miféle egalitárius álmok? Ugyan kérem!

(Valamit elrontottunk) A becsei gimnázium magyar tagozataira 60 tanuló felvételét tervezték, azonban a második körre 44 szabad hely maradt.  Majdnem mindenhonnan hasonló hírekről hallok. Mi pedig ülünk a hatalomban, kormányzati hatalommal rendelkezünk, és – hallgatunk. Pedig beszélni kellene, hiszen szemünk előtt zajlik a Kis Magyar Népszavazás. Amit a Magyar Nemzeti Tanács megválasztása esetében ügyesen elimináltunk. De a nép, lám, szavaz, mégis, mert szavazni akar. Ahol bír! Valamit nagyon elrontottunk az elmúlt években – bizony, bizony. Pedig milyen zengzetes ígéretek hangzottak el! Hiába volt a figyelmeztető szó, hogy a magyarságról nem szabad kirekesztő módon beszélni, hogy az ember sokféleképpen lehet magyar, hogy recepteket ebben a kérdésben nem lehet osztogatni. Mert kisebbségben magyarnak maradni nem szükségszerűség, hanem a szívós belső szabadság. Hiába ismételgettem hangosan a babitsi intést az ezerarcú magyarságról, hiábavalónak bizonyult a figyelmeztetés, hogy nemzeti érzést nem szabad a modern életfeltételekkel és értékrendekkel szembe beállítani. Hiába volt a kérés, hogy az önbecsülést erősítő kulturális öntudat, a kisebbségnek a saját kultúrájába vetett bizalma fontosabb, mint a politikai szólamok. A szólamok mégis győztek. Sokszor azok hirdették ezeket, akik nem is élték ezt a kisebbségi életet, ami tovább gyengítette az önbizalmat, az önérzetet. Jöttek, mentek, győztek. Kudarcba vezetett a jó szándékú nemzeti radikalizmus útja.

(A nép igazsága) Akkor is nagy veszély leselkedik ránk, ha a népnek mindenben igaza van.

(Mikor lesz vége?) Újra felajzottak a politikai szenvedélyek. Az újságírók panaszkodnak, hogy a kormány rá akar tenyerelni a médiára. Az EBESZ, az Európai Tanács szintén kifejezte ebbéli aggodalmát. Miért nem jönnek Bácskába a szegény székvárosi újságírók? Itt olyan szabadok lennének, hogy nem tudnának mit kezdeni szabadságukkal. A pénzügyminiszter és a Nemzeti Bank kormányzója egymás torkának ugrott. Leváltják a bankkormányzót. A nemzeti bankból távoznak a legjobb szakemberek. A lakosság az újabb inflációtól tart. A munkaközvetítő hivatal igazgatója szerint az elkövetkező években drasztikusan fog növekedni a munkanélküliek száma. Mikor lesz már vége a szerbiai kálváriának?

(Törékeny mondatok) Azon mondatok foglya vagyok, amelyeket mindeddig nem mertem leírni. Annyira törékenyek, hogy minden pillanatban összeroppanhatnak.

(És a felelősség?) Több mint egy évvel ezelőtt látni lehetett, írtam is róla, hogy a kormánypárti politikusok le fogják építeni a magyar kisebbségi médiát. Ma már ezt senki nem vitatja el. Üléseznek a szakbizottságok, ülésezik a Nemzeti Tanács. Lanyhán tiltakoznak, de senki sem meri kimondani, hogy ki a felelős. Sajnos, a felelősség a VMSZ-é, ezúttal nem háríthatjuk sem Šešeljre, sem Miloševićre. Nehéz lesz visszatornázni magunkat a miloševići zéró-pontra, talán egy nemzedék energiáját emészti majd fel, ha egyáltalán maradt még némi energia. Ezzel ellentétben, napjainkban a szerb nyelvű közszolgálati és kereskedelmi média soha nem látott expanzióját tapasztalom.

(A kofákról) Minden utcasarkon csalhatatlan igazságokat árulnak a kofák. Az igazság többé nem hősies dolog. Egyszerű üzleti kérdés.

(A groteszk intimitás)  Izgalmas könyvében (Háborús bűnök) Aryeh Neier számba veszi a náci és a szerb haláltáborok közötti különbséget. A nácik személytelenné tették a gyilkosságot, a szadizmust mellőzték, mint ahogy a nemi erőszakot is. A precizitás, a rideg ügyintézés volt az eszményképük. Észbontó, hogy mennyire ügyeltek a haláltáborok tisztaságára. A hóhérok semmilyen tulajdon érzést nem engedtek kifejezésre jutni. Ezzel ugyanis a saját felsőbbrendűség-tudatukat sértették volna. Ha előfordult, akkor büntették. A korrupció szigorúan tilos volt. Ezzel ellentétben, a szerb haláltáborokban, ugyanezek a dolgok mindennaposak voltak, a szálak gyakran a táboron kívüli világot is behálózták, úgyhogy a gyilkosok zsarolták a hozzátartozókat meg a rokonokat. Például le kellett fizetni az őröket, hogy a rabok megkapják siralmas kosztjukat. Persze, senki sem tudta, hogy másnap kit ölnek meg. Neier mindenek előtt azonban a „groteszk intimitáson” ütközik meg.  A hóhérok és az áldozatok nagyon sokszor egy faluból származtak, vagy éppen szomszédok voltak, következésképpen a hóhérok egy bratyizó, személyeskedő hangot ütöttek meg az áldozataikkal.

 (Elárvult újvidéki polgárok) Anikóval hosszú délutáni séta Újvidéken. A Koruška utca – a Hontalan esszékben írtam erről az egykor csendes kis utcáról – már nem viseli a régi nevét. Szerb Nővérek Köre, az utca új neve. A régi házakból egy sincs a helyén. A Dominó kávéház tulajdonosának lerombolt családi háza helyén új, négyemeletes épületet emeltek. Közel negyven évvel ezelőtt Lajosnál, az egykori Park szálló pincérénél voltam albérlő. Az egykori szálló ma rehabilitációs központ. 1957-ben még Lajoséknál sem volt fürdőszoba, emiatt szombatonként együtt jártunk a jódfürdőbe fürödni. Aztán pár év alatt nagyot változott a világ. Lajos fürdőszobát építetett, felmondta a munkahelyét, vendéglőt nyitott, amit Dominónak nevezett el. Kezdetben csak egy szoba volt, négy-öt asztallal. Akkoriban még rendszeresen jártam oda, később egyre ritkábban, megváltozott a vendégek összetétele, eltűnt a zárt, kis világ, amiről Lajos álmodozott, és furcsa, hangoskodó társaságok verődtek ott össze. Győzedelmeskedett az üzlet. A néhai Koruška utcából a zsidó temetőbe térek be, a kis európai Bábelbe, ahol szépen megférnek egymás mellett a gót, a latin és a héber betűs feliratok. Az impozáns síremlékek vallanak arról az újvidéki kozmopolita polgári rétegről, amely létrehozott egy várost és őrizte annak nemzeti tradícióját. Ám, egy-egy síremléken fellelhetők a XX. század véres pettyei. Az újvidéki ráció áldozatai, olvasom az egyik márványlapon. Máshol pedig csak egy szót találok. Auschwitz. Aztán átsétálok sírkert katolikus részébe. Hátul az újvidéki retorziók magyar áldozatainak emelt emlékmű, amelyért Pap Ferenc több mint egy évtizedes elkeseredett harcot vívott. Ledöntötték, ő azonban polgártársaival együtt újra felemelte. Tizenharmadszor, írja a kereszten. Az emlékművet az újvidéki polgárok állították, olvasom. Aztán a sírkeresztek között kószálok és számolgatom magamban az elárvult nyughelyeket, melyek azonban arról árulkodnak, hogy Újvidék nem mezőváros volt, hanem kereskedőváros. Itt eresztett gyökeret, a szívós európai látókörű magyar polgári réteg, amely nem kellett senkinek. Újvidék magyar polgárai mindig is árvák voltak. Hogy ne mondjam: kegyvesztettek. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején Budapest nem kívánt magyar gimnáziumot létesíteni ebben a városban. A polgárok magukra hagyatva küzdöttek. Ma is így van ez valahogy.  Csakhogy ma már, még ez a polgári hagyomány sem kell senkinek.

(Az Egységről) Ki beszél már az újvidéki Egység kultúregyesületről, amelyet a két háború között az újvidéki magyar polgárság önerejéből létesített, aztán államosították, majd megszűnt. Ismerek lelkes embereket, akik makacsul őrzik emlékét, de egyedül tehetetlenek. A kisebbségi politikát nem érdekli az egykori magyar polgári hagyomány.  A valamikori pompás épület romokban áll. Semmi sem jelzi, hogy mi volt itt egykor. A falakról hullik a vakolat, a parkettapadló sem teljes már. Minden bizonnyal a város legelhagyatottabb épülete. Az ablak- és az ajtófélfákat kitépték. Csak a mennyezeten maradt meg a plafondísz nyoma. Az omladozó falakon olvasom: Halál a fasisztákra. Mellette a Dávid csillag. A magyarok és a zsidók céltudatos azonosítása nem véletlen. A dolgozószobámba „megtérve” egy a Zsablyán kiadott könyvet lapozgatok, amely arról szól, hogy Szerbia a zsidók karmai között senyved, és a szerbség legnagyobb ellenségei közé sorolja Konrád Györgyöt. A listavezető természetesen Soros György.

(Pthrügyiék) Pthrügyi Pál béna karjára mutatott, és azt mondta: „Ez a béna kar jelképezi a magyar Középosztályt. Én vagyok az a magyar Középosztály, amely az ónodi gyűlés óta megbénulva várja a feltámadást.” A Krúdyt oly nagy szeretettel olvasó, a magyar középosztályt bíráló Márai lelki szemei előtt, bizonyára sokszor lebegett ez a béna kar. A mohó, korrupt, szűklátókörű magyar középosztállyal a független polgárt állította szembe. Aztán következnek a lidérces jelenetek. A mi Pató Páljaink is fel-feltűnedeznek, mint a kísértetek, a feltámadást ígérik, miközben béna karjukat hősi ereklyeként fitogtatják.

(Késő) Tudom, tudom. Későn jött minden elismerés. Gyenge vigasz, hogy ezzel tisztában vagyok.

(Az új veszély)  A liberalizmus híveként mindenek előtt azért szállok síkra a kisebbségi autonómiáért, hogy a kisebbségi polgárok semmiképpen se szenvedjenek kárt nemzeti hovatartozásuk miatt. Az élet megannyi területén ugyanis kiviláglik, hogy az egyéni jogok biztosítása nem számol ezzel. Ugyanakkor máris kezd kirajzolódni a másik veszély: a kisebbségi autonómia a kisebbségi polgár egyéni jogait nyomja el. Abban a kisebbségi közösségben, amelyikben nincs alternatíva, nincs kompetitív pluralizmus, hanem csak „egylistás/zártlistás „választás” van, ott nyilvánvalóan az uralkodó politikai elit intoleranciájáról van szó.

(Visszapillantó tükör) „A szerbiai orvosprofesszor annyit keres, mint a szlovéniai takarítónő. (Blic, 2003.07. 31.) Hogy is szólt a rege 1989-ben? A szlovénok nyomorgó osztrák lovászlegények lesznek.

(A méltányos kegyelet) A belgrádi Duna-konferenciára készülődve kezembe veszem az újvidéki Stav című hetilapban kilencvenes évek legelején közölte, majd könyv formájában szerbül – 1992-ben, Aleksandar Tišma ajánlatára – később magyarul is (2000-ben) kiadta Dunai habfodrok című esszémet. Voltak itt magyar „hideg napok” is és szerb „hideg napok” is, írtam akkor, de tíz év után, egy amerikai újságírónak kénytelen voltam elmondani, hogy a kettő között továbbra is óriási különbség van. Mintha az utóbbi tíz év alatt nem történt volna semmi! A magyar hideg napok áldozatairól annak rendje-módja szerint kegyelettel szól a társadalom, emlékművel figyelmeztet arra, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie. De a szerb hideg napokról senki sem akar tudomást venni, senki sem emel emlékművet, hogy emlékeztessen: ennek sem lett volna szabad megtörténni. A hozzátartozók személyes kis emlékművét barbár kezek tüntetik el, a rendőrség pedig, mint hasonló esetekben rendszerint, nem tudja felfedezni a tettes kilétét.

(Kérdések) Micha Glenny a Jugoszlávia bukása – A harmadik balkáni háború című könyvében felidézi beszélgetését a zágrábi Dubrovnik szálloda teraszán, a jugoszláviai értelmiségiekkel. Közvetlenül a háború kitörése előtt Milorad Pupovac, Žarko Puhovski, Ratko Močnik és Veton Suroi szellemesen, ironikusan taglalták saját nemzetük mitomániáit, ostobaságait. 1991 tavaszán történt ez, bizonyára röviddel később nem volt már erejük az iróniára. Más-más alkalommal külön-külön én is találkoztam ezekkel az értelmiségiekkel. Puhovskival 1990-ben együtt utaztam egy a Szabadkáról Újvidék felé tartó minibuszban. Arról érdeklődött, hogy a vajdaságiak miért nem tüntetnek az autonómia mellett. Nem tetszik nekik? kérdezte gondterhelten. Amikor Suroi megtudta, hogy Észak-Bácskában milyen olcsók a földek, lelkesen az asztalra csapott. „Íme a vajdasági magyarok esélye. Vásároljatok földet”, mondta. „Nem vásárlunk, hanem eladunk, azért olyan olcsó a termőföld Észak-Bácskában. Mindent eladunk. Házat is és termőföldet is” válaszoltam. Megütközve pillantott rám, bizonyára nagy ostobaságnak tartotta azt, amit mondtam. Rastko Moćnikot pár hónappal ezelőtt láttam a szlovéniai Koperben. Ő is megütközve nézett rám, amikor értesült róla, hogy majdnem lekéstem a tanácskozást, mert vízum után kellett szaladgálnom. „Nincs magyar útleveled? Magyar író vagy. A szlovén alkotmány előlátja, hogy minden utánajárás nélkül úti okmányhoz jusson mindenki, bárhol éljen is, aki valamivel hozzájárult a szlovén kultúrához.” Az EU-hoz csatlakozó Szlovénia rangos értelmiségije bizonyára nem gondolja, hogy a magyar illetékesek másképpen képzelik el az EU-normákat. Legérdekesebb találkozásom mégiscsak Milorad Pupuvaccal történt. 1999 őszén egy újvidéki tanácskozáson Momčilo Grubać alaposan megbírálta Losoncz Alpárt meg engem, mivelhogy a kisebbségi autonómia létjogosultságát bizonygattuk. Azt állította, hogy a „polgári társadalom” ellenfelei vagyunk. Röviddel később Milorad Pupovac ugyanabban a teremben előadást tartott a horvátországi szerbek követeléseiről, melyben az autonómia volt az első helyen. Momčilo Grubać professzor igen kiváló polgári elképzelésnek tartotta a követelést. Akkor tanultam meg, hogy mitől polgári jellegű valami, és mikor „csak” etnikai.

(Egy axiómáról) „A balkáni politikusok axiómája szerint a hazugság az egyetlen igazság.” Misha Glenny.

(Egy sétáról) Vasárnap délutáni séta Latinka Perovićtyal a Duna-parton. Váratlanul megkérdezi: „Önnek ebben a városban nagyon hiányzik Tišma, ugye?” Megtorpanok. „Még nem hiányzik, mert látom, amint távolodik” válaszolom. Számomra ez a borzalmas városi csönd lesz az egyre elviselhetetlenebb, gondolom magamban. 

(Az elhallgatásról) Töredelmesen tudomásul veszem: néha az elhallgatás sokkal nagyobb lelkierőt igényel, mint a puszta hallgatás. Jogát azonban csak az életet meghatározó bűntudat árán lehet kiérdemelni.

(A választói jogról) Egy történész mondja: Ne csodálkozz, hogy a legrangosabb bácskai magyar politikusok viszolyogtak a Magyar Nemzeti Tanács közvetlen megválasztásától. Miért nem akarták, hogy a magyarok szabad és titkos szavazással válasszák meg őket? Mélyebb hagyományról van szó. Ne feledd el, hogy Magyarországon 1913-ben csak a polgárok 6 százaléka élhetett a közvetlen választói joggal. Amikor például Franciaországban és Belgiumban 22 százalékos volt ez a mutató. Ne feledd, hogy ez már a magyar polgári forradalom és a reformkorszak után volt. Miért nem veszed tudomásul a hagyományokat? Ellenőrzöm az adatokat. Pontosak. Nem vigasztal, hogy Romániában a lakosság két százaléka rendelkezett választói joggal.

(A porladásról) Szenttamásra van mehetnékem. Réges-régi jelenetek peregnek le a szemem előtt. A szenttamási korzón a fiatalok Orion táskarádióval a kezükben sétafikáltak. Ott láttam először táskarádiót. Még az olajzöld színükre is emlékszem. Jalta gondtalan gyermekei örültek a magyarországi hadikárpótlásnak. Az olajzöld színű táskarádióra pontosan emlékszem, de arra nem, hogy mikor láttam először narancsot. Egy magyar íróval, Örkény Istvánnal való párbeszédem jut eszembe. 1947-ben játszódó történetben egy budapesti narancsárusról ír. Ez lehetetlen, mondtam. Miért ne? Budapesten 1947-ben az utcán árulták a narancsot. Azóta töprengek, hogy én pontosan mikor láttam először narancsot. Arra a jelenetre viszont emlékszem, amikor először fogyasztottam narancsot: Fehér Mária megfelezte velem az osztrák rokontól ajándékba kapott egy szem narancsot. Átszellemülten ismételgette: ez igazi narancs. Azt hallottam, a piszkos testvérháborúk kezdetén kivándorolt Kanadába. Talán attól tartott, hogy Szerbiában soha többé nem fognak narancsot árusítani? Nem sejtette, hogy a háború kellős közepén az újvidéki piac pultjain valóságos narancshegyek tornyosulnak.. Emlékszem a narancs olcsóbb volt, mint az alma. Mindig eszembe jutott, valamennyiszer, a háborús narancsokat bámultam a pultokon. Nem támadt fel bennem semmiféle tiltakozás az emlékek lassú elporladása ellen, még a fájdalom sem kínzott, tudomásul vettem a tényeket, csak a felejtés módja nyugtalanított. Minden történet úgy hullik szét, mintha meg sem történt volna. Minden történet úgy fejeződik be, hogy még a fák és a kavicsok is elkárhoznak benne. A narancs is. 

(Mégsem mozog a bácskai föld) Az egypártrendszerben az egyetemi pártbizottság tagja volt. Milošević idején is. Most a Nemzeti Tanács tagjaként flangál a bácskai magyar közéletben. Egykedvűen tudomásul vesszük, hogy vannak emberek, akik örökké a hatalomhoz dörgölődznek, ízlik nekik a hatalom közelében lenni, bármilyen legyen is az. Sajnos, mégsem mozog a bácskai föld.

(A végnapok hedonizmusáról) Pályi erotikus-politikus regénye, a Megérkezés. Ezt is meg kellett írni, a sok utólagos misztifikáció miatt is. A hamis történetek ugyanis valami hősies ellenállásról szólnak. Magyarország a rendszerváltás előtt ugyanis ”tele volt kurvás hanghordozással, gőggel, pozőrséggel, a szétrakott combok fülledt lázálmával…”, mondja Baróti Dániel, a felemás pártfunkcionárius. Pontosan erről van szó, mármint a végnapok elpuhult hedonizmusáról. Ebbe a kocsonyás féldiktatúrába könnyebb volt belenyugodni, mint a durva elnyomásba. Éppen ezért jár ki a legnagyobb elismerés azoknak, akik elutasították a kádárizmus lenge szirénjeit.

(Košice, Novi Sad) Teljesen át tudom érezni Márai Sándor megdöbbenést, amikor 1973-ban kezébe vette a Košice című könyvet. A könyv szerzői úgy mutatták be Kassát, mintha ott nem is lett volna semmiféle komoly és színvonalas magyar kultúra, mintha abban a városban nem született volna jelentős magyar művészi érték. Márai úgy élte át az egészet, mint egy fájdalmas ütést. Szinte naponta rándulok meg ugyanettől az ütéstől, ha különböző újvidéki antológiák, almanachok és alkalmi kiadványok kerülnek a kezembe. Így van ez tartományi szinten is. Időnként összegyűlnek a magyar és a szerb politikusok és a multikulturalizmusról cseverésznek. A szellemi világ haldoklik. Maradtak a kisebbségi sátrak, a sátortáborok, a kisebbségi törzsfőnökök, akik időnként feldíszítik a sátrakat. Néha az állami televízió stábja kiszáll a helyszínre és meglátogatja a sátortábort, ekkor a táborlakók tüzes táncba kezdenek. Utána a népkonyha finomságai következnek majd népművészeti kiállítás. Törzsfőnöki szónoklatok a kisebbségi Kánaánról. Ha maradt még eleven vajdasági magyar érték, akkor az elköltözik, vagy belső exiliumba vonul. Ha Pestre költözik, akkor harciasan bevonul az összkomfortos tájházba, ha marad, akkor titkos szellemi életet él. Ha reprezentatív sátortábori rendezvényeink író szereplőit veszem szemügyre, akkor kiderül, hogy Vajdaságban nincs is magyar író. Csak pártíró van. Ha pedig éppen író kell, akkor Pestről beszállítanak alkalmi verseket a politikusaink.

(Gyávaság) Esti séta Teofil Pančićtyal. Levegőért kapkodok, mert még este tíz után is fullasztó meleg szél fúj a Duna felől. Még néhány nap kánikula, mondják. Jövő héttől lehűlés várható. Az újvidéki sugárúton bandukolunk, aztán egy kis kávézóba térünk be, miközben azon töprengünk, hogy miért változott meg annyi jellemes ellenzéki Milošević bukása után? Belefáradtak a kitaszítottság állapotába? Elegük lett mindenből? Egy biztos: a szellemi munka leértékelődött, az írásból élő értelmiségiek csak a politika asztaláról lehullott morzsával kárpótolhatják magukat. Most sokkal több az óvatosan meghúzódó, kiváró, gyáva ember, mint öt évvel ezelőtt. Eszembe jutottak a régi kommunisták, akik 1945-ig elismerésre méltó bátorságról tettek tanúbizonyságot, ám 1945 után legtöbbjük talpnyaló, hízelgő, behódolt politikussá vált. Eszembe jut Damján Pál a Parainézisből. A morális csapdahelyzetek sora. Mi történt velük? Vagy éppen a hatalom birtoklása tesz gyávává és megalkuvóvá?

(Egy videó ürügyén) Délelőtt Želimir Žilnik csenget fel hozzám. Videó kazettára átjátszotta nekem az 1988-as újvidéki tüntetésekről szóló dokumentumfilmjét.  Befurakodott a tömegbe és onnan fényképezte a várost. Később röviden csak annyit mondott, hogy az állambiztonságiak vezényelték le ezt a tüntetést. Valamikor még 1971-ben írtam (A nemzetiségi elit kritikájáért) az akkori Képes Ifjúságba, hogy Vajdaságban nem szakítottak az állambiztonsági múlttal, vagyis a rankovićizmussal. A közélet jeles képviselői viszont győzögettek, hogy ez létezhetetlen. Ilyesmi Vajdaságban nem volt. Bácska fiai az idillikus rónáról énekeltek. Bár elképzelhető, hogy eközben sírt a lelkük. Aztán modernizálódtunk, és a kertek jöttek a divatba. Felejteni kellett, hogy létezett rankovićizmus. 1971-ben is ezek az erők irányították az eseményeket, 1988-ban is, 2000-ben is és még ma is erősen beárnyékolják a jövőt.

(Hordószónokok és hamis realisták) Kosáry az EU küszöbén is a deáki politikát javasolja. „Deáknak sem a hátrálás, az engedékenység a fő vonása, ahogy azt sokan tévesen hiszik, hanem az, ahol nem kell, ott nem provokál, és lehetővé teszi, az ellenfélnek a megegyezést, a kiegyenlítődést”. Felötlik bennem a kérdés, hogy milyen is lehetne a deáki politika a kisebbségi világban, amely – ebben Bibónak tökéletesen igaza van – par excellence elviselhetetlen, vagyis nem nevezhető teljes értékű emberi életnek. Még akkor is torzulna, ha az államban csakugyan méltányos, kisebbségpártoló törvények uralkodnának. Tehát mi marad hátra? Vajon van-e a szép beszédű poltronok és a meddő radikálisok ellentétén túli távlat? Vagy csak a „hamis realisták” (Bibó) és a nemzeti demagógok között választhatunk?  Hogyan lehetne egyesíteni a bölcs sztoicizmust és a kritikus gondolkodást? Hogyan teremtsünk előnyt abból a tudatból, hogy bár nem élünk teljes értékű emberi életet, ám a hátrányból a túlélés új minőségét hozzuk létre? Ez bizony nem az ünnepélyes kinyilatkozások szintjén tárulkozik fel, hanem a kultúrában, az érzésekben, a mindennapi életben. Ebben keresendő a deáki politika, nem a radikalizmust mímelő szócséplésben. Már csak azért is érdemes erről tűnődni, mert a változó Európában elsősorban nem a külső brutális elnyomás a legnagyobb veszély, hanem a belső összeomlás. Csökken a túlélés esélye abban a kisebbségi társadalomban, amelyikben a demokratikus energiák nem szabadulnak fel. Akkor eluralkodik az apátia, az önbizalom hiánya. Ahol a kritikus szónak nincs becsülete, ott nincs gát a beolvadás előtt.  Elhalásra ítéli magát az a kisebbségi társadalom, amelyik saját kultúráját nem tudja tematizálni a modern korban. Ha azonban a kisebbségi társadalom demokratikus értékei kifejezésre jutnak, ha a kultúrája lépést tud tartani a korral, akkor a kompromisszumok nem sodorják veszélybe. Nincs az a kompromisszum, amely veszélyeztetné azt a kisebbséget, amelyik élni akar.

(Az urak teniszeznek) A tévészerelő, régi ismerősöm, nem fogadott el tőlem pénzt a javításáért. Hallottam, hogy időnként Pestre utazol, amikor valószínűleg bejárod a könyvkereskedéseket, mondta. Hozzál nekem cserébe szakkönyvet a teniszről. Ugyan minek neked az ilyesmi, kérdeztem tőle meglepetten. Mire kioktatott. Gondol ő a jövőre, tehát beíratta a fiát tenisztanfolyamra. Nem akar belőle teniszbajnokot nevelni, „csak” magán-tenisztanár lesz a gyerekből. Be sem fejezte a tanfolyamot, de máris órákat ad. Fogalmad sincs, hogy mekkora hiány van tenisztanárból, kiáltott fel diadalmasan. Merhogy a tenisz úri sport, ha nem tudtad volna, beköszöntött az urak órája. Jönnek az újgazdagok, és magától értetődik, hogy teniszezni akarnak. Még a teniszütőt sem tudják tartani, de már megvásárolták a méregdrága szerelést. Ezeknek aztán annyi pénzük van, mint a köles. Már megrendelték a teniszpályához dukáló kifogástalan márkájú személyautót is – szeretőt is tartanak.  Magyarok is vannak köztük, ők megkövetelik a magyar szakkifejezéseket. Azt mesélik, hogy gyakorta csak azért utaznak fel Pestre, hogy lejátszanak egy meccset, hogy kondícióban tartsák magukat, hogy teniszezzenek a pesti urakkal. Hitetlenkedve hallgatom. Látom, régimódi könyvmoly vagy, fedett meg. Azt gondolod, hogy a könyvtárban kell kapcsolatokra szert tenni. Hajdan talán így volt, most azonban a teniszpályán terem a babér, barátom. A pesti teniszpartnerek miatt viszont meg kell tanulniuk a magyar szakkifejezéseket. Nos, ezért kell a gyereknek az a magyar szakkönyv. A teniszezők már megszerezték a kettős állampolgárságot, csak a szaknyelv hiányzik még.

(Az adófizetők pénze)) A belgrádi Danas közli, hogy mekkora támogatást kapnak a tartományi közszolgálati lapok. A Magyar Szó 43,5 millió dinárt, a Hét Nap pedig 14,4 milliót. Nyilvánosságra hozza a vezető beosztásban levő emberek alapfizetését is. A Magyar Szó igazgatójának a fizetése 37.5, ezer, a főszerkesztőé pedig 25 ezer dinár. Ez természetesen csak az alapfizetés. Érdekes, hogy az arány a Hét Nap esetében fordított. Ott az igazgató alapfizetése 29 ezer, a főszerkesztőé pedig 32 ezer dinár. Természetesen újra csak az alapfizetésről van szó. A Danas újságírója sokalja az összeget, és megállapítja, hogy az illető közszolgálati alkalmazottakat kiadósabban jutalmazza az állam, mint a minisztereket. Nem vagyok illetékes eldönteni, hogy helytálló-e ez a megállapítás, de jó, ha az adófizetők tudják, mire költik a honatyák az adót, a közpénzeket. Nem értem azokat az újságokat, amelyek olvasói előtt részben vagy teljes egészében eltitkolják ezt. Miért kell titkolózni a magyar olvasók előtt a közpénzekről? Az adófizető pénzével az utolsó paráig el kell(ene) számolni, ami nálunk még mindig nem szokás.

(Nem tudom… ) Csak az a kérdés, írja a Bácskából Budapestre áttelepült Szűgyi Zoltán egyik megrendítő versében (Budapesti tájvers), hogy közelebb zárta-e magát az Istenhez, az, aki nesztelenül behúzta maga mögött hazája ajtaját. Nem tudom. Mint ahogy azt sem tudom, hogy látta-e az Istent az, aki elárvult önérzettel magára zárta hazája ajtaját, és úgy él zárkájában. 

(Csak őrt állok) Mi maradt a kalandból? Küzdelem a jövő és a végtelen határain? Apollinaire nagy összegező versének (Egy szép vörösesszőkéhez) gondolata jut eszemben. A képzeletemben feltűnik néha a csodás vörösesszőke nő. Tudom már, hogy nem érkezik meg soha, a haja sem lebben, úgy, mint egy szép, hosszantartó villanás. Kialudt a láng, amely lobbot vet keményen. A jövő és a végtelen határán csak őrt állok, nem harcolok immár. Figyelek, amíg erőmből telik. Nincsenek új tüzek, és nincsenek új színek. A szürke színek váltogatják egymást. Megelégszem azzal, hogy legalább a szürke különböző árnyalatai között különbséget tudok tenni. Ez is, boldog bácskaivá tesz. Ha másért nem, akkor ezért ismételgetem magamban a vers utolsó sorát: „Ó irgalmazzatok nekem”.

(Szegények, de elégedettek) Szegények vagyunk, de elégedettek, közlik a szabadkai magyar politikusok. A Belgrádi NIN beszélgetésre invitálta Korhecz Tamást a VMSZ „kiemelkedő funkcionáriusát”. A „kiemelkedő funkcionárius” szerint a magyarok elégedettek a szövetségi kisebbségi törvény biztosította jogokkal, emiatt nem tartanak a készülő szerbiai alkotmánytól. Egyetlen gond, állapította meg Korhecz, hogy a költségvetés egy dinárt sem látott elő a nemzeti tanács működtetésére. A NIN ugyanakkor megnyugtatja a közvéleményt, hogy megbizható értesülései szerint , a VMSZ elállt a választásokon beígért területi autónómiától. 

(Botrány az állami tévében) Szerdán (2003.09.10.) este az Újvidéki Televízió felháborító módon köszöntötte Stjepan Mesićet, Horvátország elnökét. Jovan Pejin, a Svetozar Miletić népi mozgalom tagjának a könyve több mint egy órás műsoridőt kapott az Újvidéki Televízióban. Ilyen bőséges műsoridőt a vajdasági szerzők közül még Aleksandar Tišma sem érdemelt ki az Újvidéki Televízióban. Aki végignézte a műsort, rögtön felismerte, hogy nem csak véletlenszerű, hanem tudatos műsorpolitikáról van szó. Az ünnepelt szerző azzal köszöntötte Mesićet, hogy Baranya horvát megszállás alatt áll, továbbá a vajdasági románok, szlovákok de főleg a magyarok, közönséges kolonizátorok. A magyarokról egyébként faji szempontból volt egy jó szava is, éspedig szerencséjükre Árpád fejedelem orosz törzsekkel érkezett a Kárpát medencébe, ezért van a magyaroknak olyan szép szláv arcuk. A vajdasági magyarokat az Újvidéki Televízió „szerbmagyaroknak” nevezte. A szerbiai állami televízió újvidéki stúdiója szerint Vajdaságban nincsenek horvátok. A DOS-televízió műsorvezetője a nézők tudtára adta a DOS-televízió álláspontját: miszerint vendége megdönthetetlen érvekkel rendelkezik. Csütörtökön egész délelőtt várom a hírt, amelyben az állami televízió vezetősége elhatárolja magát a botrányos műsortól és megnevezi a felelősöket. Semmi. Úgy látszik, Crkvenjakov vezérigazgató helytállónak tartja a tévé műsorvezetőjének állításait. A politikusok is hallgatásba burkolóztak. Délután megírom majd továbbítom tiltakozó levelemet a Beta hírügynökségnek.

(A mi kis operettünk) Ivo Andrić regényében, a Híd a Drinán-ban találkozom Újvidékkel. Pontosabban egy újvidéki magyar nővel, aki a város szélén, bordélyházat nyitott Visegrádban. Először négy magyar örömlányt hozott magával: Irmát, Ilonát, Fridát és Arankát. Aztán még többet. Ez volt a kaszaba szégyenhelye, írta a Nobel-díjas író. Az I. világháború árnyai már megjelentek, a híd még állt, de a gyűlölet már betört az életbe. A folyó két partján a nemzetek valóságos kavalkádja zajlott. Rövidesen kitör az I. világháború. S akkor megjelenik az újvidéki magyar hölgy az örömlányokkal. Kis Magyar Operett.

(Kik vannak hatalom?) Čedomir Čupić, egyetemi tanár szerint Szerbiában a titkosszolgálatok vannak hatalmon. Ők az újgazdagokat szolgálják. 

(Áttelepültek és szellemi kivándorlók) Kölcsey halálakor Wesselényi csak ennyit mondott: „Nem közénk való volt.” Ez a mondat jár az eszemben a Parainesis olvasásakor. Tiszta és világos gondolatok a közjóról, a közéleti tisztességről. Ha valahol felolvasnám, a legkisebb pártfunkci is kinevetne. A látszat kedvéért azonban időnként haptákba vágná magát és elénekelné a Himnuszt. Aztán meg eldörögné, hogy ezeknek a tanításoknak bezzeg semmi köze nincs a valósághoz. Aki pedig legalább részben tartja magát a szabályokhoz, az előbb vagy utóbb menekül a valóságtól, tehát lassan-lassan kiderül, hogy a menekülés az egyedüli jellemes cselekvés. Az egyszerű ember nem is tesz mást, elfordul a közélettől. Eltávolodik, mert elkergetik. Csak néhány ritkán megjelenő barátom vigasztal, az a pár ember, aki elmagányosodva rója betűit ebben a boldogtalan Bácskában. Olvasgatom írásaikat, aztán gondosan elraktározom őket. Látom, hogy számos vajdasági magyar író könyvéről a pesti újságok beszámolnak, néha meglepő gyorsasággal, a helyi pártsajtó azonban elhallgatja őket. A magyarországi folyóiratokban kíváncsian olvasgatom a fiatal vajdasági magyar szerzőket majd  fellélegzek, lám, mégis vannak új tehetségek. Csakhogy ezek a tehetségek szellemileg kivándoroltak. Ami egészen más, mint az áttelepülés. Az áttelepült egyszerűen távozik, a szellemi kivándorló hűségesen kitart közössége mellett, éppen ezért magányos. Nem kellenek itt a magyar írástudók. Legfeljebb ügyeskedő Magyar Himpellérek.

(Balkán-bódulat) Séta Radnóti Sándorral Belgrádban. A sétáló utcán nem árulják immár a csetnik-jelvényeket. A Knez Mihailo utca ragyog a tisztaságtól. Óriási a nyüzsgés még éjfél körül is. A város központ tele fiatallal, akik éjfélkor elfoglalják a várost. Sok szép fiatal lány sétál, hangosan nevetgél. A tér és a sétáló utca kávézói zsúfoltak.  Nagy élénkség, vidámság tombol. Baljós jel? Vagy csak a traumám mindez? Emlékszem erre a derűre a háborús időkben, Szarajevót ágyúzták, de Belgrád akkor is vidám volt. Vagy ez már végleg a múlté, mindenki elfelejtette? Sándor bölcs, az arcán megbocsátó mosollyal élvezi a mediterrán hangulatot, elemzi a budapesti és a belgrádi éjszakák közötti különbséget, reflexiója rám is felszabadítóan hat. Nem menekültem a Balkántól, amikor divat volt, nem is akarom a Balkánt divatként látni, mint ahogy az áttelepültek látják, inkább mélyen magamba szippantom, egészen közelről, naponta. És nem csak víkendeken szagolok mélyet a levegőbe,  felszippantva a bódító, szédítő illatot. 

(Üljük körül az asztalt) Találkozom Srdja Popovićtyal. A politikai perek legendás hírű ügyvédje ebben az évben megjelenteti a hetvenes és nyolcvanas évek pereit. Benne lesz a zentai kísérleti színház ügye is. A leghitelesebb tanútól fogjuk majd megtudni, hogy valójában miről is volt szó. Ami már csak azért is érdekes, mert nem azok vették magukra a védőügyvéd stallumát, akik, úgymond, már gyermekkoruk óta ellenzékiek voltak (egy magyar pártvezér önarcképe!), hanem egy belgrádi szerb ügyvéd, aki ma is, ugyanúgy, mint tegnap, liberális és demokrata volt, de mindenek  előtt antinacionalista. Gyorsan szót értünk az éppen most zajló önkéntes és általános morális züllés ügyében.  Később találkozom Dusan Janjićtyal és Mihajlo Mihajlovval, a börtönviselt ellenzékivel, aki a börtönévek után egy amerikai egyetemen volt az orosz irodalom professzora.   Radnóti és Mihajlov az „új szocialista realizmusról” folytatnak eszmecserét, majd Mihajlov táskájából előveszi az Időírás, időközben című könyvem szerb nyelvű fordítását és megkér, hogy dedikáljam. Nem tudom tartani az tollat, nem tudom, mit írjak a könyvbe.

(Szembesülés) Nem tudom, színre lép-e valaha egy bátor és kérlelhetetlen nemzedék, amely kimondja, hogy melyik magyar oligarchia tékozolta el azt a vagyont, amelyet az egykori partizán, Sóti Pál biztosított. Ezzel a kérdéssel szembesülök én, aki Sóti Pált, hatalmának teljében bírálta, vagyis akkor, amikor mindenki hajlongott előtte. Nem sejtettem, hogy a titiozmusban az lesz a legrosszabb, ami utána következik.

(Majd eltűnünk…) A fiatal történész Ablonczy Balázs számot vet a Trianon-legendákkal, a tévhitekkel, a hamis reményekkel, melyek a magyar közvéleményben sokáig elevenek voltak. Csak megmosolyogni tudom azokat a vélekedéseket, melyek szerint a „románok kéjnőket” vetettek be, hogy megpuhítsák a diplomaták szívét, ugyanakkor a román sajtó a magyar „állami hetérák” megjelenéséről firkált. Úgymond, ők akadályozták meg, hogy egészen a Tiszánál vonják meg a román határt. A politikusok sokszor visszaéltek a csalfa reményekkel, melyek nevében további legendákat gerjesztettek, úgyhogy nem is csoda, hogy traumák lettek belőlük. Ablonczy vitathatatlannak tartja a békeszerződés igazságtalanságát, de a bajok mélyebb forrását keresi, és kimondja, hogy a magyar kultúra, az életforma, az együttélési modell, vagyis a magyar szellem nem volt képes kitölteni a túlságosan is tágnak bizonyuló állami kereteket. Az egész Kárpát medencére érvényesnek tartja Németh László erdélyi tapasztalatait, amelyek arról vallanak, hogy a magyar szellemi elit még jóval Trianon előtt egyszerűen leírta Erdélyt. A magyar dzsentrit nem érdekelte Erdély. Ennek emléke ébred fel bennem a kettős állampolgárságról folyó vitában is. Egyszer majd szép csendben eltűnünk, hogy még a rossz emlékek se legyünk. Amikor már majd nem lesznek magyar kisebbségek, akkor a magyar társadalom álmai nyugodtabbak lesznek. Jobban esik majd az európai csárdás.

(Nacionalizmus és etnobiznisz) A Helsinki Bizottság szervezésében vitaesten veszek részt az újvidéki Művelődési Központban: Az előadás a kisebbségi nacionalizmusról szól. A romák képviselője arról beszél, hogy a magyar többségű községekben a magyarok ellenszenvvel viselkednek a romákkal szemben. Ez elgondolkodtat, a jövőre nézve pedig buktatókat is rejteget. Viszont ettől függetlenül a kisebbségi nacionalizmust csak egyszerű belső traumának tartom, fejtettem ki a vitafórumon. Észrevettem, hogy sokan kétkedve fogadják állításomat, miszerint ez operettszerű, veszélytelen, mert nincs ráhatása a nagy állami rendszerekre.  A mi nacionalistáink valóban a peremre kiszorított, szánalomra méltó hadfiak, megelégszenek a puszta szájhősködéssel, amely abban merül ki, hagy „magunk között” licitálunk arról, hogy ki a nagyobb magyar. Díszelnökök, díszgyűlések, üres melldöngetés. A nacionalizmus vidékies szimulációja. Színjáték Pest felé. A mi nacionalistáink gyorsan bebújnak az egérlyukba, amint szembekerülnek a szerb nacionalizmussal. Nem vállalkoznak a nyílt vitákra, eszmecserére. Ugyanakkor van benne valami önsajnálkozó kultúrfölény, bezzeg, mi másmilyenek vagyunk, mondják az árvalányhajas nacionalistáink, és nem tudnak párbeszédre lépni azokkal a többségi értelmiségiekkel, akik egész életüket a nacionalizmus elleni küzdelemnek szentelték. Azt mondják, ilyen nincs. Ha csak egy akadna, akkor ezzel az eggyel is számítani kellene! Biztos, hogy nincs annyi, mint ahogy szeretném, de egészen biztosan több van annál, mint amennyit a vidéki szájhősök számon tartanak. Valójában a kisebbségi nacionalizmus szimulációja gyakorta egyszerű kisebbségi etnobiznisz, a magatehetetlenség és a gyávaság jele. Nem egyszerű kommunista paradigma az, hogy ha a kisebbségi politikus hatalomra kerül, akkor ultralojális lesz. Így volt ez a két világháború között, akkor is lojális érdemeket kellett szerezni ahhoz, hogy állandó bejárása legyen a királyi udvarba, hogy „tegyen valamit” az érdekünkben. Így van ez ma is. Ultralojalitás nélkül nincs karrier. Ezekkel a gondolatokkal ülök az újvidéki Ifjúsági tribün vitaestjén, és egy harminc évvel ezelőtti diskurzus története fordul meg a fejemben, amikor is a Nemzetiségi elit kritikájáért című írásom kapcsán a vezető magyar pártfunkcionáriusoknak felróttam, hogy számukra a stallumok fontosabbak, mint a közösség. Majdnem teljesen magamra maradtam. Az ellenem irányuló hajszában nem álltak mellém azok, akik ma nagy magyarok lettek. Éppen fogat húztak. Könyveltek. Az ördög tudja, mit csináltak. Jogászkodtak. Tanárkodtak. Parnasszista verset írtak. Szófogadó, lojális polgárai voltak annak a rendszernek, amelyet ma ócsárolnak. Akkor is elviseltem az egész életemre kiható megbélyegzést, mint ahogy ma is elviselem a nemzeti neofiták büntetéseit. Akkor is etnobizmiszről volt szó, ma is arról beszélhetek.

(A Balkán szívében) Autóbusszal a tenger felé. Elhagyjuk Kragujevácot, Kraljevo felé közeledünk. Tenyérnyi táskarádiómon a Kossuth Rádiót hallgatom. Éppen a Gondolat-Jel ismétlése van műsoron. Beszámoló az NDK-nosztalgiáról.  A keletnémetek 1990-ben eufórikusan fogadták a német egyesülést, most azonban azt gondolják, hogy kijátszották őket. Aztán hírek. Éjfél körül Novi Pazar, a Kossuth hullámhosszán egy bolgár adó jön be. Bámulok az éjszakába, benn voltam a Balkán szívében. Éjfélkor megállunk az egyik út menti resti előtt, hatalmas zsivaj, az emberek beszédbe elegyednek egymással, legtöbbször már az első mondat után tegeződnek.  Guggoló WC.  A kocsmából kihallatszik az énekesnő hangja. Dúl a turbó-folk, az újnépies műzene. A Crna Gorai határon a montenegrói rendőrség átvizsgálja az autóbuszt, néhány utas bőröndjébe is belepillantanak. Mit visznek magukkal, kérdezik a montenegrói határrendőrök. Noha Szerbia és Montenegró egyelőre egy államközösséget képez, a válás kezdetét a határrendőr kérdése pontosan ábrázolja. Hajnalban megállunk Beraneban. Onnan Keletre Kosovka Mitrovica, a koszóvói szerbek ma is harcias fellegvára. Délkeletre Peć, amely 1999-ben az albánok elleni retorzió fészke volt. Mit tudok én a Balkánról, kérdezem magamtól félálomban. A legnagyobb tévedés lenne ezt a fogalmat leegyszerűsíteni a primitivizmus valamelyik válfajára. Inkább a kiszámíthatatlanság és az anarchia jár az eszemben. Az, hogy az élet semmiféle formát nem tűr meg. Hogy a gyűlölet és a szeretet között nincs semmiféle átmenet, és ebben a szélsőséges ingamozgásban, van valami hiteles. Amitől félek, amihez ugyanakkor vonzódom is.

(Boldogság) Herceg Novi. Anikó vár a pályaudvaron. Végre itt vagyok a tenger közvetlen közelében, erről álmodtam hónapokon át. Csak azt érzem, hogy könnyedén lépkedek. A ragyogó ég alatt úgy érzem magam, mint aki véletlenül betévedt egy idegen városba, és egyedül ennek köszönheti boldogságát. A tengerre vetem a tekintetem, miközben arra gondolok, hogy milyen kicsinyesen éltem az életem.

(Kirándulás Dubrovnikba) Először tapasztalom, hogy a horvát határrendőr unott arccal üti be a pecsétet az útlevelembe. Rám sem pillant, ami némi bizakodással tölt el. Kezdjük először talán azzal, hogy észre sem vesszük egymást. Anikóval, Radnóti Sándorral, Csáky Judittal, Eörsi Lászlóval és Katival üldögélünk a Városi kávéház teraszán. Úgy tudom, Krleža is gyakran megfordult itt, hiszen ez az a pont, ahonnan mindenhova könnyen el lehet jutni. Néhányszor körbejárom az óvárost. El kell ismernem, hogy Dubrovnik hangulatában van némi mesterkéltség, manierista képzelet. Mintha nem is lenne valódi város, hanem egy hatalmas urbánus játékszer. Csak a nyelvek bábeli zűrzavara hiteles, mi ehhez adjuk hozzá a magyart.  A sokszínűségben feloldódom, nem lep meg, hogy a Stradunon magyarul beszélek. Újvidéken ugyanis gyakorta észreveszem, hogy vagy rajtam felejtik a tekintetüket, vagy valaki csodálkozva végigmér, ha magyarul szólalok meg. A várost az idegenek teszik otthonossá. Anyanyelvem szavai Dubrovnikban otthonosan repkednek a levegőben, mint a szirmok, a pelyhek vagy a falevelek.

(Az ostor nyele) Az interneten olvasok az újvidéki katolikus temetőben történt vandalizmusról. Több mint nyolcvan sírkeresztet döntöttek le, gyaláztak meg. Temerinben magyarverés volt. Kikindán magyarellenes falfirkák. Nem értek váratlanul az események, az állami televízió újvidéki stúdiójának gyűlöletbeszéde után mindez várható volt. Tulajdonképpen folytatódik az a nacionalista trend, amely Djindjić kormányelnök meggyilkolása utáni rendőrakciók folytán, rövid időre megszakadt. Az újvidéki polgármester felháborodásának ad hangot, kijelenti, hogy meggyalázták Újvidéket. Ebben igaza van. Azonban, hogyan kellene lemosni a gyalázatot? A rendőrség intenzíven nyomoz, stb. Ki tudja, hogy hányadszor nyomoz erélyesen és sikertelenül. Időben kellett volna elkezdeni; nem lett volna szabad hallgatni akkor, amikor a tévében elhangzott a gyűlöletbeszéd. A történet egyébként ismerős. Ha netán a rendőrség a sírgyalázók nyomára jut, akkor a tettesek védőügyvédjei jogosan hivatkozhat akár az újvidéki televízió műsorára is. Nem kellett volna sunyin lapítani a felelős vajdasági tisztségviselkedőknek sem. Nem akkor kell kiáltozni, amikor csattog az ostort, hanem amikor megmarkolja az ostor nyelét egy durva kéz. Viszont bátorító, hogy a köztársasági kultusz- és tájékoztatási miniszter, erélyesen emelte fel szavát, a belgrádi Danas pedig vezércikkben állapította meg, hogy a sírgyalázás és a televízió gyűlöletbeszéde összefügg. A rendőrség ellenben majd valami elszigetelt, kis szektára bukkan, ha egyáltalán ráakad valakire.

(Bársonyfotel és vándorbot) Csodálatos, egyszerűen fantasztikus. Az újvidéki nyomozók megállapították, hogy két holtrészeg fiatalember öt óra hossza alatt szétvert nyolcvanvalahány síremléket, ezen kívül puszta kézzel, tíz körömmel kiástak egy sírgödröt is. Ez akkor is nehéz lett volna, ha a hosszú, forró nyár után, a föld szivacsból lett volna, a síremlékek pedig habszivacsból. Azonban, a következő felfedezésük még fantasztikusabb; ilyesmi szerintem még a hollywoodi B-kategóriás filmekben sincs. A két fiatalember totális vákuumban élt, nem látta az újvidéki soviniszta falfirkákat, nem nézte az újvidéki televíziót, a családban és a megreformált iskolában pedig minden nap a testvériség-egységért, a toleranciáért imádkoztak. Mestermunka. A világ tanulmányozni fogja ezt a csodálatos, egyedülálló heccet. Az egész botrány a Szerb Rádió és Televízió gyűlöletbeszéde miatt lassan háttérbe kerül. A köztársasági tájékoztatásügyi miniszter felelősségre vonást követelt ugyan, viszont a tévé vezérigazgatója mossa a kezeit, mondván, hogy az újvidéki stúdió ügyeiben a tartomány az illetékes. A tartományi tájékoztatási miniszter Mihail Ruszkovszki viszont hallgat. Kész bohózat az egész, amelyben teljesen egyedül maradtam. Pedig ha nem türtőztetjük az indulatokat, akkor attól tartok, hogy  holnap nehezebb lesz leállítani. A következményei nem csak a sírgyalázások lesznek, hanem az a láthatatlan és kitapinthatatlan diszkrimináció, amelyet, már tudjuk jól, a tévé szokott a Balkánon vezényelni. Magamra maradtam most is, mint annyiszor. Mint 1971-ben, amikor a magyar politikusokat bíráltam, mert már anyanyelvüket is elfelejtették. Talán elsőnek a Kárpát medencében. Megfizettem az árát, a legjobban viszont azok lapultak, akik harminc év múlva, amikor már semmiféle kockázattal nem járt, rádöbbentek magyari mivoltukra. Aztán húsz évvel később, Milošević hatalma csúcsán, a szerb kormány nyelvpolitikájával szálltam szembe, mert nem engedélyezte a magyar települések neveinek használatát a magyar kulturális hagyomány szellemében. Vita folyt a Politikában, a NIN-ben. Magamra maradtam. A kisebbségi párt valamiképpen belépett a Milosevic féle hatalomba, „technikai koalícióban” volt vele, ami azt jelenti, hogy lehetett ugyan „magunk között” panaszkodni, siránkozni, tiltakozni, de nem ajánlatos nyílt vitát folytatni a hatalommal. Nem volt az egypártrendszerű totalitárius állam, hanem népszavazásos diktatúra. A nép maga választotta saját kormányát. Milošević nem korbáccsal uralkodott, ilyesfajta dajkamesékkel ne jöjjön elő senki, hanem mézesmadzaggal. Mézesmadzag lehetett a nacionalizmus is, meg az anyagi juttatás is a vadkapitalizmus hajnalán. Némi protekció, ahogy mondani szokták. Morzsa a hatalom asztaláról, mint tudjuk. Vagy éppen őrző-védő stallum. Akik akkor meggazdagodtak, holnap még gazdagabbak lesznek. A parlamentben magyar alelnök ült, amidőn a vajdasági magyarok tömegesen települtek át az anyaországba. Polgármesteri tisztségekbe jutottak egyes magyarok, mások meg hanyatt-homlok menekültek: a bársonyos fotel meg a vándorbot egymás mellé került. Ki erre, ki arra. Magamra maradok most is, töprengtem. Véleményem szerint ugyanis, nem a budapesti Határokon Túli Magyarok Hivatalában kell lobogtatni a fényes kardot, nem egymás között kell bizonygatni, hogy ki a nagyobb magyar, hanem ott, ahol a dolgok eldőlnek: a többségi közéletben. Szembe kell tudni nézni a világgal, amiben élünk. Nem lehet bezárkózni a kisebbségi kuckóba. A többségi diszkriminációval szemben, kisebbségi magyar vagyok, a kisebbségi világban azonban törekszem európai lenni. Nem akarom vállalni az önkéntes diszkriminációt a kisebbségi kuckóban. Ezek a gondolatok foglalkoztattak,  amikor utolért a hír, miszerint az újvidéki magyar civilszervezetek a legerélyesebben felemelték a szavakat. Nem bágyadtan tiltakoztak, hanem a törvényesség betartását követelték. Remélem, példájukat követik a magyar politikusok is, akik váll rángatva nem csak azt ismételgetik, hogy „nono”, „ejnye-bejnye”, hanem a törvényességet követelik. Egyébiránt mert ez a kutya kötelességük, ezért vannak a hatalomban. Ez a tulajdonképpeni mérleg, amelyen lemérhetik, miért léptek be a hatalomba. Mert az állami televízió segédletével árasztott gyűlöletbeszédet nem kiskorú mintadiákok gerjesztették, hanem épp az állami televízió, amiért minden kétséget kizáróan felelősséggel viseltetnek a köztársasági meg a tartományi kormánytagok is. A magyar kormánytagok is! Mint ahogy a bohózatot imitáló, rendőrségi nyomozásokért is felelősek. Ez a mai kormány belügyminisztériuma, nem pedig Šešeljé. A gonosszal való cinkosságot jelenti a kormányerők meg a kormánypártok részéről, ha a gonosz tettekkel csak verbálisan és nem tettekkel szállnak szembe.

(A szépség kezdete) Harangszó. Egy szőke montenegrói lány kecsesen, bájosan, egyenes testtartással lép be a templomba, mintha szépségét kínálná fel az Istennek. Nem ismeri a bűnt! A bűntudatot! Talán ezzel kezdődik a szépség.

(A magányos halálról) Tišma naplójában olvasható egy megdöbbentő feljegyzés 1993-ból. Arról ír, hogy eljött az idő, amikor felesége – akivel cseppet sem volt harmonikusnak nevezhető a viszonya – felkészüljön a magányos életre. Az asszonynak meg kell tanulnia egyedül élnie. Tíz év múlva, néhány nappal a halála előtt, egy teljes órát beszélgettem Tišmával. Felesége a másik szobában várakozott. Amikor elbúcsúztam az asszony engedélyt kért a férjétől, hogy leszaladjon az üzletbe kenyeret vásárolni. Ekkor már Tišma egy percet sem akart a felesége nélkül maradni. Élni ugyan lehet magányosan, de meghalni nagyon nehéz.

(Terveim) Anikóval hosszú esti séták a tengerparton. A tenger igazi ajándéka, a levegő. Ezt soha jobban nem érzékeltem, mint ezen a szelíd őszutón. Séta közben azon tépelődöm, hogy képes leszek-e valaha befejezni a Schlemihl fattyúját? Előtte tető alá hozni a Dornstädter-mikrokozmoszt. Aztán megszólaltatni a csodaváró nemzedék történetét, amely arról szól, hogy a rossz és a jó milyen közel van egymáshoz. Néha nem is tudtunk különbséget tenni köztük, annyira hasonlítottak egymásra.

(Volt egyszer egy jugoszlávság) A mi írónk, állítja egy montenegrói, Danilo Kišről. Közvetlenül a halála előtt Želimir Žilnikkel együtt, eltöltöttünk vele egy egész délutánt meg egy egész éjszakát. Danilo belgrádi szobájában üres könyvespolcok tátongtak. Új könyvállványokat csináltatott, hogy tudja hová elhelyezni a könyveit, ha hazaköltözik Párizsból. Mert eltökélte szándéka volt, visszatérni Belgrádba, hogy felvegye a harcot az akkor formálódó szerb populizmussal. Aztán elindultunk a Judit című drámám bemutatójára a belgrádi filmvárosba, útközben csatlakozott hozzánk Aleksandar Tišma is, aki akkor érkezett meg Újvidékről. A bemutató után hajnalig üldögéltünk, beszélgettünk a filmváros egyik bisztrójában. Talán ez volt Tišma és Kiš utolsó találkozása. Danilo visszament Párizsba meghalni, Tišma sem él már. Mindketten halálukig az utolsó jugoszláv írónak vallották magukat. Mindkettőjüket fizikai rosszullét környékezett a nacionalizmus feltűnésekor. Félig-meddig önkéntes száműzetésben, félig meddig elszigetelten, valamiféle belső idegenségérzéssel gondolok arra, hogy volt egyszer egy ilyen jugoszlávság is, amely olyannak tűnt, mint egy Európa felé vezető kis, gazdátlan ösvény. De ezt az ösvényt benőtte a gaz, alig emlékezik rá valaki; mert még azok is megfeledkeztek róla, akik ismerték a járást ezen a gyalogösvényen.

(Mint egy betolakodó) A Neretva völgyében virítanak a mandarin-ligetek. Az útmentén zsákokban árulják az idei utolsó mandarin szüret termését, az egész völgyet csatornák szelik át. Elmerül a szemem a „feneketlen zöldben” (Pilinszky).  Most újra béke honol és teljes a bőség a katlanban. Úgy érzem magam, mint a betolakodó. Lassan már mindenhol ez a kellemetlen érzés kerít hatalmába.

(Cserbenhagyott bennünket a kaland) Splitben először is a színházteret keresem fel, aztán a régi spliti barátaimmal találkozom egy kerthelységben a riván. Felébred bennem a régi színházi ember, először is tehát a teátrumról érdeklődöm. Az ismerősök csak legyintenek. Középszerű, rutinos repertoár. Úgy látszik, általános jelenség a rendszerváltás utáni kulturális pangás, amiben szembetűnő a színházak elszürkülése. Még a nyolcvanas évek végén elidegenültem a színháztól, akkor, amikor a színház a nemzeti propaganda eszköze lett. A későbbi züllés már csak fokozta az elidegenülést. Nem tudott visszacsalogatni a helyébe lépő felmelegített reciklázs-avantgárd sem, hiszen a rendszerváltás és a háború után, már nem ugyanazt jelenti, mint a hatvanas években jelentette. Lagymatag lett meg bágyatag. Igaz az ifjú széplelkek diadalittasan fedezik fel, amiben van némi vigasztaló: ők legalább nem lesznek nacionalisták. Ez pedig nagy szó manapság! Aztán azt látom, hogy mily könnyedén rálépnek az akadémizmus sétányára, minek következtében az új, megszelídített avantgárd kellemesen ötvöződik az akadémizmussal. Közvetlen környezetemben a művészet bársonyos, a valóság durva és nyers. Sehol semmiféle ellenállás. A századelőn kiderül, hogy csak egy hajszál választja el a kettőt. Túl gyorsan megöregszik az ifjúság, és bosszúból cserbenhagy bennünket a kaland. Valójában a háború is, amit átéltem, a béke is, amelynek áldását élveztem, rutin műve volt. Miért legyen a szellem másmilyen? Ülök a riván, és figyelem a régi barátokat. Velem együtt mindannyian megőszültek.

(Az új remeteség) Kiköt a szárnyashajó Hvaron. Kicsit sajnálom, hogy nem folytathatom az utat Korčula felé és nem láthatom még egyszer azt a szigetet, amelyet a legeslegjobban kedveltem. Eszembe jut a korčulai nyári filozófiai iskola, a Praxis nevű eretnek marxista filozófiai folyóirat munkatársainak gyászos története. A marxisták többségében az a legrosszabb, amivé utána lettek. Voltak, akik az oltár elé vetették magukat, mások pedig fő nemzeti ideológusokká váltak. Éppen ők csepülik ma leginkább Marxot, akiről csak a nyugati újságokban, folyóiratokban, könyvekben lehet színvonalas írásokat olvasni.  Az egykori marxista eretnekek többnyire a szerb nacionalizmus mellett tették le a voksot. El kell ismernem, a lázadók, ha hatalomra kerülnek, gyakran válnak kizárólagossá. A régi vágású konzervatívok, valahogy nem éltek vissza ilyen mohón és ilyen komikusan a hatalommal. A régi hvari reneszánsz színház tövében leülök egy padra és bámulom a városka főterét. Valamelyest az vigasztal, hogy némi örömet lelek a visszatérésben, gyakorolom a megbékélést. Talán a sziget a legalkalmasabb hely erre. Mint egykor a kolostorok. Valamiféle újféle remeteségre gondolok.

(Carla) A horvát újságokat lapozgatom. Létezik egy nő, akiről nem tudni, hogy hol átkozzák jobban, Szerbiában vagy Horvátországban. Az olasz maffia la Puttanak, vagyis kurvának nevezi, a békés svájciak kiutálták, küldik haza, Olaszországba. Állítását, miszerint Svájc a maffiózók paradicsoma, bizonyítani merészelte. Ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy a  korrumpált olasz politikusok azt híresztelik, jó helyen van Svájcba. A svájci bankárok a pokol fenekére kívánják, mert bebizonyította, hogy haszonlesésből cinkoskodtak a nácikkal azért, hogy rátenyerelhessenek a zsidók pénzére. Olyan, mint egy buldog, jellemezte egy svájci újságíró. Satrafa, ábrázolta a horvát hírlapíró. Milošević új Gestaponak nevezte. A belgrádi Vreme sem maradt le a jelzőkben, Djindjić gyilkosának kiáltotta ki. Igaz, metaforikusan, de az olasz maffia sem gondolta komolyan, hogy tényleg, la Puttana. Szóval, Carla del Ponterol van szó.

(Nincs szavam) Szerbhorváth György mailje. A belgrádi Glas javnosti szerint, Nagy Magyarország újrateremtésén fáradozom. Elolvasom a cikket, miközben Karl Kraus jut szembe. Egy alkalommal, olyan ostobasággal került szembe, amelyet a következőképp kommentált: erre már nekem sincs szavam.

(Művészet és valóság) Mindenfelé csak düh és harag. Acsarkodás. Titkos alkuk. Zsarolások.  Bosszúvágy. Szellemi kupeckodás. Senkit sem érdekel a valóság vagy az igazság. A valóság megbosszulta magát. Megelőzte a művészetet.

(Sziget és valóság) Hvár. Néhány napig fürdésre alkalmas idő lesz, mondja az újságárus. Már ismer, tudja, hogy melyik újságokat vásárlom. Magamon érzem fürkésző tekintetét, biztosan azon töpreng, hogy ki ez az idegen, aki horvát újságokat vásárol. Helyet foglalok a szemközti kis barátságos teraszon, megrendelem a szokásos kávémat. Hat kunába kerül. Majdnem egy euró. Megtanultam lipában számolni, tanulok kunában is. A pincér nagyokat ásít, miközben bámulja az eget: végre szabad, nem nyüzsögnek körülötte a turisták. Napokon keresztül figyelem a főteret, figyelem hogyan néptelenedik el, hogyan hal ki a városka. Az üres tér megigéz. Ha remete lennék, bizonyára könnyen állnék kívül a valóságon. Akkor bizonyára sokkal jobban tudnám, hogy mi is az valójában. A szigeten döbbenek rá, hogy számomra a valóság éppen olyan, mint a tenger csapkodó hullámai, teljességgel kiismerhetetlen, iszonyú csoda, amivel lehetetlen meghitt viszonyt teremteni. Nem, is értem azt az irodalmat, amely intim viszonyban van vele. Az irodalom, mint a valóság Intim Pistája? Nem! Az intellektuális distancia nem a gőg, hanem az alázat következménye.

(Emléktáblák) Cattaro. Lépten-nyomon a néhai Monarchia emléke. Több emléktábla is bizonyítja a tényt. Legnagyobb meglepetésemre, az emberek elevenen emlékeznek múltjukra, történelmükre. Sokkal jobban, mint Vajdaságban.

(Szerbiában) Úgy érzem, hogy a kanyargós szerpentineken az autóbusz egyszerűen Szerbiába zuhan velem. Valahol Zlatiboron megállunk pihenni. Az egyik kocsma előtt néhány csendőr ténfereg. Egymást heccelik azzal, hogy Mladićot keresik, aki „nem tartózkodik otthon”. Feltételezem, hogy huzamosabb házon kívüliségre rendezkedett be, miután a közeljövőben nem fogják megtalálni.

(A demokrácia erősítése) Olvasom a szerbiai kormánytagok határozatait. Nem szolgáltatják ki Milošević tábornokait meg rendőreit. A hágai vád destabilizálja a szerbiai demokráciát. Ha az érveik helytállóak, akkor a demokrácia megerősítése végett, talán visszahozhatnák Miloševićet és Šešeljt is.

 (Kupecek és megváltók) „Mer gyáva lenni. Ezt becsülöm!” Eörsi adja Széchenyi szájába ezt a ma is időszerű mondatot (Széchenyi és az árnyak). Időszerű annyiban, hogy a gyávák a makulátlan hősök szerepében tetszelegnek. Ma már minden kocsmának megvan a saját nemzeti megváltója, aki, úgymond, minden áldozatot meghoz nemzetéért. Csak később derül ki, hogy az áldozatot mások hozzák, ő csak megtömi a zsebét. Kupec és megváltó – a kettő között manapság nincs különbség. 

(Eső után késő a köpenyeg) Néhány kisebbségi vezető erélyesebben veri az asztalt. Felriadtak, tehát közelegnek a választások. Most már senki sem dicsekszik a történelmi eredményekkel, a legmagasabb európai standardokkal. Bevallják, hogy baj van a kisebbségi jogokkal, nagy baj. Eső után késő a köpenyeg.

(Nemzedékek) Nincs ellenszenvesebb dolog, mint az öregkor mohósága és a fiatalkor higgadtsága, írta Füst Milán. Az meg egyenesen botrányos, amikor a mohó öreg totojázza a higgadt fiatalt. Ha már nincs nemzedéki konfliktus, mert ahhoz formátumos idők kellenek, akkor legalább legyen némi nemzedéki félreértés. Már az is jó jel, ha az ifjúság félreérti az idősebb nemzedéket. A félreértés szellője legalább felszaggatja a pókhálót, amely körülvesz bennünket. 

(A tehetségről) A tehetség csak akkor hiteles, ha legalább néhány dologban tévedéshez vezet.

(A boldog öregkorról) Slobodan Šnajder ismerteti a fiumei Novi listben az Időírás, időközben c. könyvemet. Megfosztottak bennünket a boldog öregkortól, írja. Ez rosszabb mintha boldogtalan ifjúságunkat pazaroltuk volna el.

(Bojkott) A dél-szerbiai albánok bojkottálják a közelgő szerbiai elnökválasztást.

(A reményről, a kételyről) A remény rendetlenséget szült az életemben. A kétely rendet teremtett.

(A felvilágosult abszolutizmus) Dusan Mijić emlékeztetett az egyik félmondatomra: lehet, hogy Szerbiában a felvilágosult abszolutizmus átmeneti szakasza nélkül, nem jöhet létre semmiféle demokrácia. Ha ilyesmire céloztam, akkor mindig elismertem saját eszményeim bukását is, hiszen nem ezt akarom, nem szeretném ha bekövetkezne, de mégis úgy tűnik fel, mint a szalmaszál. Szerencsénkre vagy balszerencsénkre azonban a felvilágosult abszolutizmusnak sincs esélye. Csak az avítt tekintélyelvű kollektivizmusnak, populizmusnak van élettere. Az átmeneti felvilágosult abszolutizmus nem más, mint tiszta fikció. Legyintek tehát, és töredelmesen bevallom Mijićnek, hogy szerintem megérzésem szerint, abból sem lesz semmi.

(Pedál és út) Betöltöttem a tizenötödiket, amikor először vetődtem Újvidékre. Apám előttem kerékpározott, én mögötte karikáztam. Pontosan emlékszem a Njegoš utcára, ahol megálltunk pihenni, erőt gyűjteni. Azóta is itt tengek-lengek ebben a városban. Közel ötven éve. Úgy találom, hogy azóta szorgalmasan taposom a pedált. Egyedül a pedál emlékeztet arra, hogy létezik valamiféle út. 

(Boldog oázis?) Vajon az irodalom elvesztette-e érzékenységét a szegények, az elesettek iránt? Létezik, hogy nem maradt más, csak az önimádat irodalma? Boldog oázisba költözött a szó? 

(A köpenyegforgatók mentsége) Interjút adok a B92-nek (Pešćanik). Néhány éve rendszeresen, évente kétszer-háromszor ezt teszem. Azt mondják a szerkesztőnők, hogy kész az archívum is, rövidesen egy CD-én, rendelkezésemre bocsátják. Miért van nálunk annyi köpenyegforgató, tudakozódik az újságíró? Ne foglalkozzunk velük, hisz nem őket kell elítélni, hanem a köpenyegeket kell alaposan szemügyre venni. A köpenyegek ugyanis túlontúl hasonlítanak egymásra.

(Kétközben) Nem tudom, mit tegyek. Ez az állapot hosszú életű lesz. Egyre inkább világos előttem, hogy tollal a kezemben nem sokat tehetek ellene. Ellenben más szereppel hogyan tudnák azonosulni? Már minden szerep lezüllött?

(Via Kelebia) A Fudex-minibusza Újvidéken tele van belgrádi utassal. A határ előtt segítek a sofőrnek összegyűjteni az útleveleket, midőn magamban döbbentem konstatálom, hogy az utasok több mint fele, magyar útlevéllel rendelkezik. Ahogy látom, közülük egy sem Újvidéken szállt be. Egyszeriben értelmetlennek tartom a kettős állampolgárságról folyó vitát. A minibusz valahol Magyarország területén megáll, betérünk az Avala vendéglőbe. Az étlapon nem forintban, hanem euróban írja az árakat, a pincér szerbül szól hozzám, harsog az új szerb népzene. A dolgok mindig máshol dőlnek el.

(Egy dilemma) Füst Milán Adyt olvassa, és nem tagadja, hogy plakát-stílusról van szó. Ez a költészet tele van odadobott, rikoltó nagy szemtelen színfoltokkal. Bizonyára zavarja ízlését ez a harsány, profetikus hang.  „S mégis, mily nagyszerű! Mily tehetséges: egy-egy szava velőkig hat s kinyitja a világ új panorámáját” jegyzi le a naplójába. Ha jobban meggondolom, akkor ennél a dilemmánál kezdődik a mai magyar irodalom minden gondja. Csupa mestermunka, csak éppen a világ új panorámája homályosul el.

(Szavak) Májusban a magyar polgárok személyazonossági igazolvánnyal utaznak majd az EU-tagországokba. Másként írja le tehát azt a szót, hogy Bécs egy magyar írótársam és másként én. Ennyit a szavakról, a szövegről.

(Nem értem…) Az októberi reményeket már az orosz tankok taposták el. Budapesten 1956 novemberében különböző, egymástól elszigetelt felkelőcsoportok, felvették a teljesen kilátástalan harcot az orosz túlerővel. Olyan hír terjedt köztük, hogy Maléter Pál Bakonyban harcol, ezért bíztak abban, hogy egységes főparancsnokság irányítja majd a hadműveleteket.  Az egyik ilyen csoport eskütételi szövegét olvasom Eörsi László Mítoszok helyett című könyvében: „Esküszöm, hogy Magyarország függetlenségének kivívását minden erővel elősegítem. Esküszöm, hogy Magyarországon semmiféle kapitalizmust, valamint imperialista törekvést elő nem segítek.” Ez is ötvenhat hagyományához tartozik, akárcsak a manapság lesajnált  munkástanácsok. Ezt az úrhatnám bácskai ajakbiggyesztést azonban nem értem. Mint ahogy nem értem azt sem, hogy miért nevezik népinek magukat azok, akik mostanság Horthy és a történelmi magyar úri osztály emléke előtt hajlonganak. Nem olvasták volna Illyést? Nem tudják, hogy népük legnagyobb bajkeverőjének éppen Horthyit tartották? Már senki sem olvassa Illyést Gyulát?

(Szobafogságra várva) Éjjel az interneten ellenőrzöm a szerbiai választási eredményeket. Kudarcba fulladt az elnökválasztás. De nem is ez a fő gondom, hanem a radikális jobboldal jelentős térhódítása. Barátaim kétségbeesett villámpostája. Bizonyára akadnak majd különböző magyarázatok, de azt senki sem tagadhatja, hogy a számadatok pontosan tükrözik a szerb társadalomban lezajló folyamatokat. A választópolgárok kiállították a számlát, a kormánypártok fizetik az előző kompromisszumuk cechjét. A kormányelnök, a kormányalelnökök, a sok miniszter vakarhatja ott is ahol nem viszket a kobakját. Egyénileg azonban elégedettek lehetnek. Megúszták, hiszen úgy kormányoztak, hogy még vagyonnyilatkozatot sem kellett tenniük, mint ahogy ez,  a demokratikus államokban szokás. Úgy üzletelhettek, hogy nem volt összeférhetetlenségi törvény. Most meg gondterhelt arckifejezéssel közlik, hogy a választópolgárok távolmaradása, csendes tiltakozása, komoly figyelmeztetés a kormánynak. Sajnos, mindennek megvan az ára. Eljött az elszámolás ideje, a kontót nekünk kell majd állni, nem nekik. Reménytelenül térek vissza Újvidékre, folytatódik tehát szerbiai szobafogságom. Néhány baráttal találkozom, esténként sétálgatok az utcán, míg azzal vigasztalom magam, hogy nincs mit vesztenem. Az írás lesz az egyedüli menedékem.

(A tengerről, Pesten) Őszi fény, párás budapesti reggel. Behunyom a szemem. A fák, az illatok, a tenger… Arra gondolok, hogy az elmúlt években a Mediterrán világban éreztem a legjobban magam. Ott önfeledten álmodozhattam anyanyelvemről, a magyar nyelvről. Tökéletesen átérzem Márai honvágyát Olaszország után. A világméretű hazátlanságban a tenger pótolja a hazát. Igen, talán a tenger kárpótol!

(Sértődött nemzet) A szerb nemzet ma rosszkedvű, sértődött nemzet. A legsúlyosabb sérelem érte, amelyből a legnehezebb kigyógyulni. Önmagát csorbította meg. Ilyenkor kockázatos csodákban bízni. 

(Meglepetés) Betérek az Írók Boltjába és megpillantom új könyvemet, a Hontalan esszéket. A meglepetéstől nem tudok magamhoz térni.  Szalagcímen jelzik a Füst Milan Díjat. A kiadó a napokban közölte velem, hogy csak a hónap végén jelenik meg. A nyomda gyorsabb volt. December elején könyvbemutatók.

(A peremvidék új energiája) Eszmecsere György Péterrel, aki rövid jegyzetben emlékezett meg rólam az Élet és Irodalomban. Januárban tanácskozás Pesten az európai végekről. A peremvidék új energiája. Nem hajbókolni a Centrum előtt.

(Mérlegen) A statisztikai adatok fölé hajolok. Az elmúlt tíz évben Szabadkán a vajdasági átlagnál nagyobb mértékben csökkent a magyarok száma. Abszolút számokban gondolkodva pedig ebből a városból majdnem annyi magyar távozott, mint Temerin magyar lakosainak száma. Az egykori Újvidék-centrikusságot tehát a mai Szabadka-centrikusság váltotta fel. Csak azzal vigasztalom magam, hogy Zenta tartja magát, megállta a helyét a legsúlyosabb próbatétel idején.

(Az utópia és a zéró-pont) Ötven éves koromig csakis valamiféle utópiának köszönve vészeltem át szellemi nyugtalanságomat: a szakadék szélén botladozva az utópia volt a mécses, amelyre figyeltem, s amely néha el is vakított. Miféle utópia? Az a hit, hogy létezik valamiféle igazságosság, egyenlőség, hogy a fennállóval dacolva kivánszorgunk abból a purgatóriumból, amelyet örököltünk. Lázongva, protestálva ki kell tartani: vagyis a szemem előtt lebegett valami cél. Aztán az ötvenedik életévemet betöltve hirtelen rám zúdult a felismerés, hogy létezik valami, ami rosszabb annál, amit a legrosszabbnak hittem. Több mint tíz évig azzal vergődtem, hogy újra megkapaszkodjunk a zéró-ponton. .Most már nem reménykedem semmiben, s ez a legrosszabb állapot.

(Kőszeg) Varga Lajos Márton megjegyzi: Most már értem azt a mondatot az Időírás, időközben című könyvedből, hogy megpihenni Kőszegen.

(Sztoicizmus) A sztoicizmusnak akkor van értelme, ha mögötte az elégedetlenségből táplálkozó önromboló szenvedélyek és nagy szellemi tervek kavarognak. A sztoicizmus csak a rémület formája, az utolsó pánt szorítása az összeroppanás előtt. Minden más esetben haszonleső megalkuvásra és rossz modorra vall.

(Számvetés) Kire haragudjak? Csakis önmagamra! Nem vádolhatom a külvilágot, hiszen nem fosztott meg attól az esélytől, hogy másképpen döntsek. Szabad voltam. Rendszerint azért döntöttem a saját káromra, mert szabad akartam maradni.

(Csendélet, éjfél után) Éjfél után végigböngészem a szerbiai honlapokat. Milošević és Šešelj elégedetten bólogathat Hágában.

(Újvidéki anziksz) Visszaindulva Újvidékre, rendszerint eszembe jut Želimir Žilnik, aki 1999. március 24-én délelőtt tíz órakor az újvidéki Zsidó utca sarkán leállított, és közölte velem, hogy van még 14 óránk, hogy átlépjük a jugoszláv-magyar határt. A bombázások este kezdődnek és éjfélkor lezárják a határt. Van két üres hely a kocsiban, egy óra múlva indul észak felé. Felajánlotta, hogy szóljak Anikónak, csomagoljuk be a legszükségesebbet és induljunk együtt. Arra gondoltam, hogy a háromszázezer megmaradt magyarból legalább kétszázötvenezer marad. Vagy kétszázezer. Sem előtte, sem utána nem éreztem jobban, hogy ehhez a közösséghez tartozom. Éppen én, aki egy életen át Európáról álmodoztam, a modern európai kultúra fogalmaiban gondolkodtam, a mediterrán után sóvárogtam, sajnálkoztam azokon, akik a budai villák langymelegében a helyes nemzettudatról okoskodtak, erről oktattak, többek között engem is. Szóval européer akartam lenni, miközben peremvidéki európai fattyúgyerek lettem. Abban viszont ma sem vagyok biztos, hogy ezt üzenetnek, küldetésnek vagy valami hasonlónak kell-e nevezni. Álltam az újvidéki Zsidó utca sarkán, pontosan emlékszem, egy virágüzlet előtt és nem győztem csodálkozni, hogy a virágüzlet nyitva tart és micsoda rendkívül gazdag a kínálata. Žilnik tágra meredt szemmel nézett rám, majd kezével egy sürgető mozdulatot tett. Előző este Eörsi István írt egy meilt: Gyertek, várlak benneteket. A lakásom ajtaja nyitva. Azt válaszoltam Žilniknek, hogy maradok. Nem találtam ebben a döntésben semmi rendkívülit, egyszerűen ennek így kellett lenni. Így gondolom közel fél évtized múltán is, miközben a budapesti Stadion Szálló parkolóhelyén várakozom a Fudex-mikrobuszra.

(Hol vagyok?) Megérkeztem. Az utazástól sajog a derekam. Kirakom a bőröndből az új könyveket. Köztük van a Hontalan esszék is. Sokáig szemlélem a könyvtáramat. Nehezen alszom el, reggel a szemem dörzsölöm: hol is vagyok? A tengerről álmodtam megint.

(Terepszemlén) Délelőtt séta a városközpontban. Verőfényes őszi nap. Csinosítgatják Újvidék utcáit. Találkozom néhány ismerőssel, mindannyian megdöbbenten számolnak be a történtekről, a szélsőséges nacionalisták előretöréséről. Miért vezeti félre magát még a jóindulatú ember is? Honnan ez az önámítás? Hiszen semmiképp sem beszélhetünk meglepetésről. Ennek be kellett következnie, mert nem lehet büntetlenül kacérkodni a nacionalizmussal. Az elmúlt három évben valójában más sem történt. A hatalom a leginkább attól óvakodott, nehogy megbántsa a nacionalizmust. Ennek érdekében, kerülgette az igazságot, mint macska a forró kását. Ez viszont súlyos következményekkel jár. Szerbia újra kaotikus. De, szerencsére, fáradt is. Talán ez menti meg. A kisebbségi magyar sajtóban viszont ostorozzák a választási törvényt, mert a kisebbségi pártoknak esélyük sincs arra, hogy saját, önálló választási listát állítsanak fel és így jussanak be a parlamentbe. Kétségbeesett fogcsikorgatás. Most már senki sem dicsekszik a „legkiválóbb kisebbségi törvényekkel”, mint ahogy néhány hónappal ezelőtt a kisebbségi magyar kormánypolitikusok tették. Bizony megkoptak a bársonyszékek. Azt meg éppen senki sem kéri számon, hogy a vezető magyar politikusok miért nem követelték a választási törvények megváltoztatását akkor, amikor ez lehetséges volt. A kisebbségi magyar közélet teljesen kifakult.

(Kisebbségi tabutéma) Csak egy bátor gesztusról tudok. Intenzíven átélni a saját belső ellentmondásaimat. Mindig más is akartam lenni, nem csak kisebbségi. Tulajdonképpen ebből származik minden ellentmondásom. Észrevettem azonban, hogy ezekről szégyellünk beszélni. Valódi kisebbségi tabutéma. A román Cioran jutott eszembe, aki a magyar uralom idején azt álmodta, hogy magyar szeretne lenni. 

(Egy a sok közül) Az egyik szenttamási iskolatársam fiának három hónappal ezelőtt felmondtak a munkahelyén. Ez idő alatt alkalmi munkával tartotta el a családját. Az egyik szegedi nagyáruházban raktáros lehetne, de annyi papír kellene hozzá, erre már nincs pénze.  Meg aztán attól is tart, hogy felesleges kiadásokba bocsátkozik, hiszen senki sem szavatolja, hogy a költséges szaladgálás után, mégis megkapja a munkavállalási engedélyt.

(A barbárokra várva) Lehet, hogy tényleg át kell engedni a barbároknak a hatalmat, főleg akkor, ha olyan sokan várják a barbárokat. A nacionalizmus csak akkor szenved vereséget, ha saját magát semmisíti meg. Csak ez mentheti meg ezt a boldogtalan Szerbiát. Más erőt egyelőre nem látok.

(Háborúra várva?) A podgoricai tévében vitaműsor a szerbiai és a horvátországi jobboldal előretöréséről. Ivan Zvonimir Čičak zágrábi közíró, Tudjman engesztelhetetlen kritikusa, szóvá teszi, hogy szakértők szerint, a Balkánon tíz év múlva, újabb háború törhet ki.

(Nádas megdöbbentő élménye) Nádas Péter megdöbbentő felismerése: „Aztán a rendszerváltás után – legalábbis számomra – világos lett, hogy itt most a horthyzmus és a kádárizmus restaurációja következik. Mert a tudatban nincsen más tartalék. Azt viszont tényleg nem láttam előre, hogy ezek milyen jól megférnek majd egymással. Ez csak az utóbbi időben vált nagy élménnyé.”

(Ars poetica) Most kezdem megérteni, hogy a próza alapja mégiscsak valamilyen matematika, amely kiküszöböli a modern és a hagyományos fecsegést. Írni annyit jelent, mint megütközni a képzelettel. Vissza kell verni. Ars poetica: tilos szabadjára engedni a képzeletet. 

(A tökéletes mondatok) A tökéletes mondatok úgy csillognak, mint a tajték fodrai. Jelenleg a tökély korát éljük, mindenben: a politikában, az irodalomban, az életformában. A tökéletesség populista tömegcikk lett.

(A gyanús Márai) Budapest. Az örök témákat, a mindig időszerű vitákat hallgatva újra Márai Sándor jut eszembe.  „Nem lehetek kommunista, mert baloldali ember vagyok; mindig az voltam; a hivatásos és szakszerű baloldaliaknak soha nem voltam „eléggé” az, de a magyar társadalom egésze számára mindig gyanúsan az voltam; ma is az vagyok; számomra minden jobboldaliság, ami elnyomás, szellemi szabadság elfojtása; minden elárulása a szocializmusnak, ami nem tiszteli az egyént”, írta Márai 1948-ban.  

(Šnajder vallomása) Budapestről egyenesen Belgrádba utazom. Slobodan Šnajder új drámájának, a Szél menyasszonyának a bemutatója a belgrádi Nemzeti Színházban. A darab Šnajder iszonyúan fájdalmas vallomása. Egy színésznő, aki csak színésznő akart lenni, erre tette fel az egész életét, sehol sem kellett. Mellőzték. Bécsben a déli akcentusa miatt, Zágrábban pedig azért, mert Bécsben kurválkodott – mondták. Mert, mi más lehet egy színésznő a tősgyökeres nemzetiek szemében, mint egy közönséges kurva. A századelőn a nemzetiek a fiatal Szerbiáról álmodoztak, amíg azon ügyködtek, hogy mindenáron elszakadjanak Bécstől. A szünetben Dušan Makaveljev Eörsinek regényemről, az Exterritóriumról mesél. Azzal az érzékenységgel értelmezi, amellyel megteremtette saját új formanyelvét. 

(Odakinn, idebenn) Késő éjszaka érkezem meg Újvidékre. A pályaudvar környékén morgolódó szél fogad. A lakás bejárata előtt megállok a zsebemben matatok, mire megtalálom a kulcsköteget. Kirakom a táskámból az új könyveket.  Nehezen alszom el, félek az ébredés bizonytalanságától. Álmatlanságom a budapesti mozgalmas élet következménye. Még mindig folytatnám a baráti beszélgetéseket, mondanék valamit, de nincs kinek. Holnap a nyakamba veszem a várost, kószálni sehol sem olyan kellemes, mint Újvidéken. Rendezem a számlákat, veszek új autóbuszjegyet Budapestre, kisétálok a piacra, bizonyára találkozom néhány ismerőssel, de valójában senkinek sem mondhatom el mindazt, amire akkor gondolok, amikor magamra zárom az ajtót. Itt csak arról szólhatok, mi történik odakinn, ott meg arról is, mi játszódik le bennem.

(Koncz István és a Tisza fénye) Még ebben a hónapban időt kell szakítanom, hogy Magyarkanizsán tiszteletemet tegyem Koncz István sírjánál. Az autóbusz megáll Temerinben, Óbecsén, Adán, Zentán, minden állomáson új utasok szállnak fel, lesz tehát alkalmam bőven, mindig elölről kezdeni a beszélgetést. Így kell közeledni Koncz felé, beleveszni a tömegbe. Aztán a csend meg az okos magány. Szeretem azt az erős tiszai fényt, amely Zenta után ragyog fel. Biztos, hogy a Tisza küldi, Koncz István sírjára.

(Dornstädterben – az utolsó osztrák császárral) Délelőtt hosszú séta Újvidék központjában. A Katolikus Portán autóbuszjegyet vásárolok. Lopva bepillantok a néhai Dornstädter cukrászdába. Titóval beszélgetek a Dornstädterben, ezzel kezdődik a pszeudomemoárom. Hol vannak azok az értelmiségiek, akik személyét dicsőítették? De nem lépek be, nem tűröm azt a bűzt. Délután Titóról szóló verseket olvasok. Böngészem az alkalmi folyóiratszámokat, az antológiákat. Vannak jobb és rosszabb költemények, mint ahogy vannak jobb és rosszabb udvari költők. Tito volt az utolsó osztrák császár, többek között azért is, mert akadtak kiváló udvari poétái.

(Felelősség és erszény) Már az is jó, ha az ember tisztában van azzal, hogy legalább egy embernek tartozik felelősséggel. Jobb, mint arról szónokolni, hogy a tömegnek, a népnek. A nép tudja legjobban, hogy ezeknek a szónokoknak a felelősségtől dagad az erszénye.

(A történet önfegyelme) Úgy látszik beköszöntött a rövid novella korszaka. Befejeztem a nagyapám emlékének szánt Dobszóval, mindhalálig-ot. A rövid novella olyan, mint egy precíz matematikai egyenlet, amelyben a történet logikai pontosságát szerettem volna kidomborítani. Vannak idők, amikor a homályosság önmagáért beszél, főleg akkor, amikor a rend apokalipszise uralkodik az életben. A mai káoszban azonban a történet pontossága több titkot mond ki, mint a mágikus, szürrealisztikus asszociációk.

(Odüsszeuszi honvágy) Újra olvasom Homéroszt. Most már más szemmel. Milyen volt Odüsszeusz honvágya?

(Túl az ötvenen) Időnként megdöbbenek. Parti Nagy Lajos éppen ötven éves. A különböző rendezvényeken, a legváratlanabb pillanatban fitten fel-feltűnő Kukurelly Endre is túl van az ötvenen. Esterházy pedig ötvenhárom. Mit is jelent ötven évesnek lenni? Egyszerűen elvesztettem az életkor iránti érzékemet.

(Távoznak az ápolónők) Egy ápolónő mondta: Eddig nem vettem ki a státusigazolványt, ezután pedig nem lesz rá szükségem. Alig várom, hogy Magyarország belépjen az EU-ba. Akkor majd a magyarországi ápolónők Nyugatra távoznak, mert ott jól megfizetik őket, engem meg tárt karokkal várnak a pesti kórházakban.

(Ami nincs) Ha legalább két hetet töltök Pesten, ismételten ráeszmélek, hogy Újvidéken minduntalan egy kicsit megszépítem Magyarországot. Valószínűleg ugyanez játszódna le bennem, ha évente csak néhányszor tenném be a lábam Újvidékre. Mindkét esetben bizonyára arról van szó, hogy még nem találtam ki magamnak a képzeletbeli világot, amelyet minden felelősség nélkül eszményíthetnék. Szépítgetem a létezőt, mert nincs hova menekülnöm.

(Élmények) Visszaértem Újvidékre. Radnóti Sándorral utaztam, aki nem győzött csodálkozni a nagyméretű újvidéki építkezéseken.  A szomszéd arra panaszkodik, hogy a lakások hidegek, mert a Távfűtő Művekben rosszul végzik a dolgukat. Csak mellékesen jegyzi meg, hogy esze ágában sincs szavazni. Nem hisz már senkinek. Az emberek bizalmatlansága a politikusok iránt óriási. Ez az első meghatározó élményem rövid távollétem után.

(A városi parasztok) Bocskoros kapitalistáink szidják a szocializmust, amelyben a parasztnak földe osztottak. Ismerek földműveléssel foglalkozókat, akik 30-40 holdat művelnek, viszont ők sosem feledkeznek meg arról, hogy az első néhány holdat a szocializmustól kapták. Közéjük tartoznak a magyar szántóvetők is. Épp ezekről a szorgos, józan, szívós parasztokról feledkeznek meg a mai városi parasztok. Tartsuk ezt is szem előtt, miközben a múlttal szembesülünk!

(A hagyomány, mint divat) A hagyomány nem a lemaradást sejteti, hanem az előrelépés felelősségét. Kullogni, közben tradícióról ágálni, azon túl, hogy képtelenség, egyszersmind óriási felelőtlenség. Azt is mondhatnám, hogy ez a legnagyobb hagyományrombolás. Vidékies divat.

(Figyelmeztető adalékok) A Népszabadságban olvasom, hogy Magyarország 2005-2050 között, 900 000 bevándorlóval számolhat. A prognózis szerint, ezzel együtt az országnak 2050-ben, 8,7 millió lakosa lesz. Az EU-s csatlakozás után, számítani kell a kivándorlásra is. Hablicsek László demográfus szerint ez a folyamat már a csatlakozás előtt érzékelhető, hiszen a 2001-es népszámlálás adatai szerint, a 20-30 év közötti fiatalok, jelentős számban hiányoznak az anyaországi népességből. Sokan élnek külföldön. Hogy mennyien térnek vissza, azt nehéz előre látni. A demográfus arra figyelmeztet, hogy integrációs szempontból, a legegyszerűbb megoldást a magyar nemzetiségűek, áttelepülése képviselné. Ám, az állami szándék, illetőleg, hogy a magyar nemzetiségűek esetében a szülőföldön maradást szorgalmazza, erőteljesen korlátozza a magyarok bevándorlását. Honnan jönnek akkor majd a bevándorlók, teszem fel magamban a kérdést. Honnan érkezik az a 900 000 ember?

(Újvidéki karácsony) Anikóval Újvidék belvárosában sétálunk. Sehol semmi külső jele az ünnep közeledtének, sem az Adventi készülődésnek sem küszöbön álló katolikus karácsonynak. Tavaly ilyenkor másképpen volt. Idén a város vezetői mintha féltek volna alkalomhoz illően feldíszíteni a várost. Vajon ez, a választások utáni irányvonalát jelképezné?! A városháza erkélyén ízléstelen karácsonyfa díszeleg. Odafenn a magasban hivatalosnak és idegennek tűnik. Nem tudom, így marad-e a pravoszláv ünnepekre. Még a Katolikus porta is dermedt állapotban várja a karácsonyt. A falakon összefirkált, félig-meddig letépett választási plakátok. A sétáló utcán szórólapokat lebegtet a szél. Nehezen elviselhető disszonancia. A tavalyi berlini csillogásról, felemlegetjük azt a fennkölt hangulatot, majd sietünk haza, hogy legalább a lakásban meghitt légkört teremtsünk. Így vagyunk mindennel; teljesen elválik egymástól a közélet és a magánélet. Párhuzamosan élünk két külön világban.  

(Centrum és perem) Ha igaza van Clifford Geertznek, akkor a régi fogalmaink elavulnak. A peremvidéknek megadatik, hogy emancipálódjon. Csak az a kérdés, hogy a peremvidéki ember képes lesz-e élni a posztmodern esélyekkel. „A kozmopolitizmus és a provinciális szellem nem ellentétes többé, összefüggenek egymással és kölcsönösen erősítik egymást”, írja a széthulló világról szóló esszéjében.  A központ provincializmusa máris érzékelhető, legfőképp akkor, amikor az exotikumot keresi a peremvidéki életben. Ellenben a perem is provincia marad, amint a centrum elvárásaihoz alkalmazkodik.

(Két áporodott oldal) Esterházy Péter karácsonyi sóhaja: „Egy áporodott jobb oldal áll szemben egy áporodott baloldallal.” A két poshadás mintha meghipnotizálta volna egymást, teszem hozzá.

(Délibáb) Egyre gyakrabban mérlegelem, hogy bizonyos események remélhetőleg bekövetkeznek, azonban azt az időt, én már nem érem meg. A jövő elfogy, egyre inkább délibábra kezd hasonlítani, ám szeretnék erről a délibábról tárgyilagosan beszélni.

(Albán válasz) Riza Halimi, dél-szerbiai albán politikus bejelentette, hogy a szerbiai albánok bojkottálják a választásokat, mivelhogy a szerb kormány nem terjesztett be olyan törvényt, amely lehetővé tenné, hogy a kisebbségi pártok indulhassanak. Ezek után a koszovói albánok nevetségesnek és megalázónak tartják, hogy holmi koalícióban lépjenek fel.

(Magyar, de európai) Furcsa, kacér tél. Éjfélkor József Attilát lapozgatom. „Magyar vagyok, de európai”. József Attila versében ez egészen mást jelent, mint az úri osztály Európája.

(Hol vétettük el a lépést?) Hát, megtörténtek a választások. A politikai osztály most precízebben osztotta el maga között a kártyákat. A belgrádi független sajtó máris tapsikol: A radikálisok győztek, de nem alakíthatnak kormányt. A reformerők mégis győztek. Miféle reformerők? Mióta képviseli a reformerőket Vuk Drašković avítt pártja? A reformerők vezéregyénisége végérvényesen Vojislav Koštunica lett. Kisebbségi pártok nem indultak ezeken a választásokon, mert eleve nem léphették volna át választási a küszöböt. Furcsa koalíciókat alakítottak. A Cesid adatai szerint, még így sem érték el az öt százalékot. De az igazi kérdés, nem az, hogy a koalíciós partnerként bejutnak-e vagy sem a kisebbségi pártok a parlamentbe. A lényegi kérdés az, hogy képesek-e bejutni önerejükből. Sajnálom, de persze, soha sem tudjuk meg, hogy ha magyar pártjaink összefognak, akkor, a mintegy 240 000 szavazati joggal rendelkező magyar polgár vajon bizalmat szavazott volna-e egy ilyen összefogásra. Vagy mennyien támogatnák az ilyen kezdeményezést, legalább 190 000 adta volna voksát? Elvben ugyanis a magyar kisebbség, bejuttathatta volna a magyar képviselőket a parlamentbe. Ehhez azonban a bizalom ritka maximumára lett volna szükség. Élvezik-e a magyar pártok a bizalom maximumát?  Nagy hiba volt 2000 októbere után, nem követelni a választási törvény megváltoztatását, éppen akkor, amikor Szerbiát felvették az Európa Tanácsba. Egyedi alkalom kínálkozott, sajnos a magyar de a bosnyák politikusok is elmulasztották a lehetőséget. Európa azonban felfigyelt erre a hiányosságra. Az európai politikusok minden bizonnyal már ezekben a hónapokban nyomást fognak gyakorolni a szerbiai politikusokra, hogy új választási törvényt hozzanak, amely biztosítja a kisebbségek helyét a parlamentben. Mert ezt így nem lehet és nem is szabad folytatni. Nem lenne szerencsés, ha a választási kudarc kishitűséggel végződne. Most kellene komolyan és szabadon, nem az egypártrendszerű hangnemben, hanem a kisebbségi demokrácia eszközeivel, hozzálátni a magunk revíziójához? Hol vétettük el a lépést?

2004

 (Idegen és szörnyű Ithaka) Volt-e valaha nagyobb hontalan Uliksesnél? Tulajdonképpen a hontalanság azzal a fájdalmas felismeréssel kezdődik, hogy a kíváncsi embert mindenhonnan kirekesztik a végső határokat fürkésző nyugtalanító, kártékony kíváncsisága miatt. Ezért az írók gyakran még a hontalanság látszatát is kerülték, nehogy rossz hírbe keveredjenek. Mert az írónak, főleg a kisebbséginek, kell, hogy legyen egy hiteles világa, szülőföldje, amihez makacsul ragaszkodik; gyermekkora amelyet sóhajtozva unos-untalan megidéz, ah, milyen szép volt, milyen hiteles. Mostanában azonban már senki sem tudja, mi a hiteles. A „leghitelesebbek” eliszkoltak a „hitelesből”. Közben akadtak egyedülálló bravúros megoldások is. Gondoljunk csak a műgyökerekre! Az ember ösztönösen cipeli magával rejtélyes utazótáskáját, hogy azután bárhova is veti a sorsa, általában oda veti, ahol éppen a legjobb – ubi bene, ibi patria – felnyitja majd kirakosgatja a gyökereket. Mutogatja, mint a színes üveggolyókat, néhány nap elmúltával pedig expressz-gyökeret ereszt a legfrissebb talajban. Ulixesnek nincsenek üveggyöngyei, minek után nincs min csillogjon a szikrázó napfény. Azonban valamit tud, ami a Márai-regényben, a Béke Ithakában le van jegyezve. Tudta, hogy az istenek unatkoznak. Az isteni lét borzalmas. Az istenek féltékenyen, sőt irigykedve szemlélik az emberek halandóságát, ami feszültséget és értelmet ad az életnek. Meg aztán azzal is tisztában volt, hogy hontalan lesz az ég és föld közötti világban, ha elhagyja a földi partokat. Emiatt mindig visszatért Ithakába, ahol szintén hontalan volt. Legalább volt egy földdarab, amiről elmondhatta, hogy az övé, mert ő művelte. Miközben szigetről szigetre vándorolt és élvezte az istennők kegyeit, arra gondolt, hogy neki csak Ithaka maradt, a szörnyű, idegen tartomány.

(Tervek) Ha befejezem a Schlemihl fattyúját és az Ápolónőt, akkor megírom a regényemet a regényhőseimről. Csokorba gyűjtöm őket, hogy eldicsekedjék egymásnak: minden másképpen történt, mint ahogy a szerző akarta. Saját igazságuk birtokában megtagadják szerzőjüket.

(Az írásról) Az írás mindig kín, az igazi élvezet a készülődés az íráshoz.

(A haszonélvezők) Lassan kezdjük megérteni, hogy nem túlságosan nagy öröm hazavárni azt, akit a személyes haszonélvezet csábított el, mert az ilyent, egyedül a személyes haszon képes visszacsábítani. Azonban, miért vetül árnyék a személyes haszonra, a személyes érdekre? Mi sem természetesebb annál, hogy az ember önös érdekét tartja szem előtt, tehát emberi becsvágyát, hiúságát elégíti ki, még akkor is, ha nagy és nemes dolgokat művel. E szerint, a személyes érdek tiszteletet érdemel. Megvetést akkor érdemel, ha álruhába öltözik, vagyis a közérdek stallumában tetszeleg.

(Különböző vétkek) Szűklátókörű ember! Nem keveredik ellentmondásba önmagával. Ennél csak egy nagyobb vétség létezik, éspedig amikor nem veszi tudomásul, hogy önmagával ellentmondásba keveredett.

(Az életről és a bosszúról) Nagyon tudom irigyelni azt az embert, aki minden szorongás nélkül ki tudja mondani, hogy szereti az életet. Talán már senki sem szereti, de görcsösen ragaszkodik hozzá, azzal a reménnyel, hogy bosszút állhat sérelmeiért.

(Éhezők) Szerbiában minden ötödik polgár éhezik. Borzalmas adat. És még ez a hír sem józanítja ki a polgárokat.

(Az író dolga) Az író menjen el a végső határig önmaga leleplezésében. Mutassa meg saját belső ellentmondásait, tévedéseit és kételyeit. Gyengeségeit és reményeit. A többit bízza az olvasóra.

(Ami hiányzik…) Ausztria, mordul fel Bruscon, Thomas Bernhard Színházcsináló drámájának a hőse, majd így folytatja: Ausztria, mintha egy pecegödörben vendégszerepelnénk. A jelen pillanatban, egy Bernhard szerű írói jelenség, meg tudná váltani az egész magyar irodalmat. 

(A radikálisok korbácsa) Itt tengődöm, ebben a radikális fészekben. Az utcára sincs kedvem kilépni. Néha felhívnak az újságírók, némi csömörrel válaszolgatok még azoknak is, akikről egyébként jó véleményem van. Viszont a kis, ügyeskedő, tolakodó, újvidéki soviniszta újságírók, akik a sovinizmust még a kommunista pártirodákban sajátították el, akik úgy fogyasztották el kenyerük javát, hogy a párttitkároktól kértek tanácsot, szóval ez a gyászos újvidéki hírlapírói középnemzedék, a tolerancia nevében nem is engedi, hogy kifejtsem a véleményem. Elegem van ebből a kisszerű újvidéki nacionalizmusból, amely mazochista módon várta a radikális ostort. Ez a bársonyos, szemforgató, gerinctelen újvidéki nacionalizmus, megérdemli a radikális korbácsot. A kisszerű, pillenyakkendős, álszent szalonnacionalisták tényleg rászolgáltak arra, hogy a radikálisok kivezényeljék őket az utcára, hogy a fagyos téli szélviharban hazafias dalokat énekeljenek. 

(A patriótákról) Igen, ezen a ködös újvidéki reggelen idézhetem továbbra is Thomas Bernhardot. Ahol tegnap pázsit volt, ott ma parkolóhely van. De ez nem ejt kétségbe. Ahol tegnap játszótér volt, ott ma konténerek vannak. Megtelt a város új, hivalkodó villákkal. Ezt is képes vagyok megszokni. Azonban abba sehogyan sem tudok beletörődni, hogy ahol tegnap ember volt, ott ma patrióta ácsorog.

(Az olajbogyó) Judit ül az asztalnál, barátjával, szeretőjével. Mindegy. Bizonyos életkoron túl egészen mellékes, hogy szeretők-e vagy barátok. A napnyugta kultúrájában, amikor pusztulni kezdenek a megbízható értékek, aligha van e kettő között jelentős különbség. Éppen az olajbogyóról beszélgetnek. Budapesten soha sem lehetett igazi, paradicsommal töltött olajbogyót kapni, panaszolja a férfi. 1945-öt írnak, Budát még bombázzák. A nő rákérdez: miért fontos az olajbogyó? A férfi folytatja vallomását. Az olajbogyó csak egy kis íz a műveltségben. Ez, a műveltségnek vége. Mindketten tudatában vannak ennek, ez teszi őket szeretőkké. Néha a szerelem csak a kultúra utolsó fellobbanása. Csak azért maradt meg valami ebből a kultúrából, mert volt egyszer egy olajbogyó. Ne ironizáljunk az olajbogyón, mert ma nagyon könnyű gúnyolódni. Márai kétségbeesetten keresi, hogy mi maradt meg. Mert legalább egy emlék szükséges ahhoz, hogy a szeretők átöleljék egymást. Ez pedig a lehetetlennel határos.

(Fenyegető üzenet) Nebojša Čović erélyesen tiltakozik, mert a koszovói bíróság szabadon engedte a szerbverő albánokat. Jelzi, hogy ez rossz üzenet. A szerbiai kormányalelnök azonban nem nyilatkozik arról, hogy a vajdasági bíróságok még csak perbe se fogják a magyarverőket, a rendőrség – szokásához híven – képtelen felfedni a magyarellenes incidensek szervezőit. Ez vajon milyen üzenet? Čović egyoldalú üzenete önmagában is igen fenyegető.

(Mindennapi népszavazás) Valójában nem az a legnagyobb gond, hogy néhány kisebbségi politikus nem került be a parlamentbe, ez csak sajnálatos következmény. A gondok sokkal súlyosabbak. Miről is van szó? Az egyik ok mindenképpen ott keresendő, hogy megfeledkeztünk a kisebbségi közösségépítés bonyolult kultúrájáról. Ezen belül is a kultúra közösségteremtő funkciójáról. Éles törések játszódtak le az emberek életében, hiszen drámaian tántorogtunk be a többpártrendszerű piacgazdaságba, felemás, vadkapitalista környezetbe. Ez már önmagában is egyféle kulturális sokk. Drámai korszakváltásban élünk, módosult a világhoz való viszonyunk. Az értékválság radikális, a tegnapi értékek omladoznak. Mondjuk, hamisak voltak, azonban, helyükbe nem léptek újak. Az ember, aki elvesztette kultúráját, nem tud élni a szabadsággal. Kultúra nélkül pedig fabatkát sem ér a nemzeti önérzet, a nemzeti hovatartozás tudata. Vajon, tudunk-e élni a szabadsággal? Nem elemezte mélyrehatóan senki, hogy Szerbiában a hatvanas években miért erősödött fel a magyar kisebbség asszimilációja. Épp akkor, amikor a diktatúra fellazult. Miért ért el a beolvadás eddig soha nem tapasztalt méreteket? Miért játszódott le ugyanez a diktatúra megdöntése után Erdélyben és Felvidéken? Vajon, ez nem arról szól, hogy nem tudunk élni a szabadsággal? Az egyszerű emberek azt mondják, hogy elegük van a politikából. Igazuk van, mert a politikusok túlontúl sokat áltatták őket. Sokan azt gondolták, hogy elegendő, ha néhány politikus bevonul a médiába, belesüpped a bársonyszékbe, ügyes látszatpolitikát folytat és megoldja gondjainkat. Nem így történt! Egyik napról a másikra kisstílű, vidékies, tekintélyelvűség hatalmasodott el. Ismételten kiderült, hogy újra nem tudtunk élni a szabadsággal. A hagyományos politizálgatás a kultúrális hajszálerek nélkül fabatkát sem ér. Valamiféle polgári útról rebesgettek, de polgári kultúra nélkül, vagy ami ennél is rosszabb, annak ellenében. A populista és a polgár nem léphet egymással frigyre. A kisebbségi politikának külön étosza van, nagy hiba lenne ezt összetéveszteni a többségi politikai technikával. Ezért egyszer helyükre kell, hogy kerüljenek a kisebbségi pártok is. Pártok nélkül nincs többpártrendszer, de jól jegyezzük meg, hogy a pártok még önmagukban nem biztosítják a demokráciát. A demokratikus hagyományokkal bíró társadalmak vizsgálata kiderítette, hogy a pártok önmagukban soha sem demokratikusak. A pártok mindig tekintélyelvűek. Demokratikussá kényszerülnek azzal, hogy alárendelik magukat a közösség demokratikus intézményeinek, hatalomra kerülve együttműködnek az ellenzékkel. Hogyan működött együtt saját ellenzékével a hatalomba bejutó magyar kisebbségi párt? Sehogy. Ebből egyértelműen kiderül, hogy hogyan is állunk mi a demokráciával, és miért jutottunk oda, ahol éppen most vagyunk. A kisebbségi élet nem csupán az időszakos voksolás kérdése, nem csak azt jelenti, hogy négyévente szavazunk. A kisebbségi élet – Renan után, szabadon – mindennapos népszavazás. Sajnos, ezeket a szavazócédulákat nem veszi senki figyelembe. Ezek után csodálkozunk, hogy közömbössé, tartózkodóvá váltak a kisebbségi polgárok? Ne csodálkozzunk. 

(Gyertyafény) Néhány megható óra az Újvidéki Színházban. Mezei Kinga rendezésében Domonkos István Via Itália című regényének színrevitele. Lassan a magyar kultúra egyetlen kis szigete marad e tenyérnyi hely. A többi kopár lett és szürke, ahol nincs többé miről beszélni. Ez a színház ma több mint egy színház. Néhány színész gyertyát szorongat a kezében, miközben körülöttünk csapkodnak a villámok. Az előadás után a terem közepén Mezei Kingát látom, egymagában áll és riadtan néz maga elé. Talán az ő fejében is az a kérdés motoszkál, hogy kell-e még a gyertya a sivatagban, annál is inkább, mert a villámok is beleuntak a homoktenger látványába.

(Kiért szól a harang?) Pravoszláv újév. Az Újvidéki Televízió Ceca Ražnjatović Arkan koncertjét közvetíti. Végre, nem csak a kisebbségi csatornán táncolnak. Tűzfegyverek ropogásától hangos az ország, míg népe ropja a táncot. Eszembe jutnak az Újvidéki Televízió háborús tudósításai a baranyai frontokról. Terepszínű egyenruhák a riportereken, háborús jelszavak, patrióta propaganda. A hágai ENSZ-bíróságon zajló Milošević-perben (ki tudja hányadszor) szóba kerülnek Ražnjatović Arkan álkatonai alakulatai is. Éjfél után az újságokat lapozom, most a horvátellenes incidensek vannak soron. Immár másodszor döntik le Matija Gubec szobrát. Halállal fenyegetik a Hrvatska riječ szerkesztőségét. Mindenki ujjal mutogat a másikra, vagy a vállát vonogatja, mintha nem az rá tartozna a kérdés. Mások álszenten forgatják a szemüket, és azt állítják, éppen most kezdődött a kisebbségellenesség. Amikor ők hatalmon voltak, akkor kizárólag csak nagy vívmányok születtek. Nem. A kisebbségellenes hisztéria nem most kezdődött, nem közvetlenül a választások előtt, hanem évekkel ezelőtt. Immár két éve nyilvánosan rimánkodom, vegyék már észre. Mint ahogy arra is fel kellett volna figyelni, hogy október 5-e éjszakáján, a belgrádi „vértelen forradalomból” visszatérő „forradalmárok” Újvidék főterén harcias soviniszta dalokat énekeltek. Magam előtt is unalmas vagyok már ezzel az akríbiával. Több mint egy évvel ezelőtt többedmagammal petíciót írtunk, amelyben figyelmeztettünk: Szerbiában a szélsőségesek felülkerekednek, minden akadály nélkül terjed a gyűlöletbeszéd. Ugyanezek a kisebbségi vezetők, akik ma jajveszékelnek, akkor kioktattak: váltig hangoztatták, hogy Európa legjobb kisebbségi törvényének az országában élünk. A mellüket döngették, történelmi sikerekről beszéltek. Két év alatt egyre nagyobb lendületet vett a xenofóbia, mert a hatalom nem állta útját. Most drágán fogjuk megfizetni az akkori meghunyászkodást. Rasim Ljajić, kisebbségügyi miniszter, Belgrád központjában multikulturális tortaszeleteket osztogatott, hogy eldicsekedje a világnak, szobordöngetés közben Szerbiában mennyire szeretik a multikulturalizmust. Három éven át szőnyeg alá seperték a problémát, most azonban kiderült, hogy nem lehet többé rejtegetni. Attól tartok, hogy rosszabb lesz. Nem csupán néhány funkci foteljét kell őrizni. Ez, működtethető az ismert receptek alapján: néhány kisebbségi politikust tisztségekkel ruháznak fel, aztán legyen csend. Nem az ő stallumuk és jövedelmük foglalkoztat, hanem a hétköznapi nacionalizmus, a kisebbségi polgárok rossz közérzete, kiszorítása a közéletből. A foteleknél sokkal nagyobb gondot okoz az egyre tömegesebb kisebbségi munkanélküliség.

(A ragadozók kora) Reggel kisebb hóvihar kerekedik. Az ablakom előtt autóbuszmegálló. Figyelek. A busz fékez, az emberek egymást tapossák, hogy feljussanak a járműre. Az a legfurcsább, hogy ezt már észre sem vesszük. A hétköznapi életünk durvult el, mindenki fél valamitől, a munkanélküliségtől, a Nyugattól, a rablóktól, a betörőktől, az útonállóktól, a felfegyverzett messiásoktól, az orvosok hanyagságától, a főnököktől, az inflációtól. A republikánus erényeket nem becsüli senki. Ez a közösség hosszabb vagy rövidebb időre, de felbomlott, beköszöntött a ragadozók kora. 

(A Megváltó kardja) Mi lesz akkor, ha kiderül, hogy nincs kit megváltani? Mi legyen akkor, ha a megváltás csak erőszak útján játszódhat le? Kinek lesz jogában ezt az erőszakot elutasítani? Mi lesz akkor, ha a Megváltó kardot ránt? Hiszen a Biblia emlékeztet, hogy szigorú és kegyetlen is tud lenni.

(A holtakkal való visszaélésről) Leltárt készítek. Álmaimban megjelennek azok az emberek, akik jót tettek velem. Sokan már nincsenek az élők sorában, emiatt, sajnos sosem tudom már megköszönni nekik. Meg aztán a halottak manapság nem örvendnek, ha hozzájuk fordulunk. A mai nemzedékek, visszaéltek saját halottaikkal.

(A közömbös igazságról) A legkevésbé vagyok abban biztos, hogy létezik valami igazságos lény, aki méltányosan megítéli botlásainkat és erényeinket. Nem is az Isten léte vagy nemléte foglalkoztat, hanem az gondolkodtat el, hogy az igazság közömbösé vált; nem számít többé ránk, vagy pedig nem vagyunk fontosak számára. Az igazság eltávolodott tőlünk, vagyis isteni lett. Ezzel kezdődött elárvulásunk, elhagyatottságunk története.

(Karl Marx) „Lehullottak a határok, az idő és a tér határai.”, így határozza meg Rolf Dahrendorf a globalizációt. Bomlásra és szétesésre panaszkodik korunk embere. A kor megszabadult a saját bilincseitől, egyre ellenőrizhetetlenebb, hirdeti az antiglobalista diskurzus. Csakhogy ebben a diskurzusban a marxisták szótárát ismerem fel. „A burzsoázia korát minden többi kortól a termelés folytonos felforgatása, minden társadalmi állapot szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg. Minden szilárd, berozsdásodott viszony, a nyomában járó tisztes képzetekkel és nézetekkel, feloldódik, a kialakult új viszonyok elavulnak, mielőtt még megcsontosodnának. Minden, ami rendi és állandó: elpárolog, mindent megszentségtelenítenek, ami szent…” Az idézet mondatok nem egy mai antiglobalista dolgozatból valók, hanem Karl Marx művéből, a Kommunista kiáltványból. Nem csak a baloldaliak, hanem a jobboldaliak is visszhangozzák őket, persze, sokszor anélkül, hogy tudatában lennének ennek.  Nem is sejtik, hogy jobboldali marxisták lettek.

(Mi a teendő?) Azok közé tartozom, akik vallják: a kettős állampolgárság mérsékli az anyaországba való áttelepülést. Ennek még 1992-ben hangot adtam, amikor tetőzött a vajdaságiak áttelepülése. A magyar kormány most nyilvánosságra hozta az áttelepülési statisztikákat. „A rendszerváltás óta valamennyi budapesti kormány alapelvként fogalmazta meg: célja, hogy a határon túli magyarok szülőföldjükön boldoguljanak. Ennek ellenére az elmúlt 13 évben több mint félmillió határon túli magyar települt ki, illetve át” olvasom. A számok megingatnak. Több mint félmillió! Ők nem a diktatúrák idején menekültek, hanem az, úgymond, a sikeres kisebbségi pártok megalakulását követően. A berlini fal ledöntése utáni években, biztatóbb kisebbségi jövőkép született és látványosan megélénkült a kisebbségi közélet. Áltattuk magunkat? Ha a kárpát-medencei magyar népvándorlás tényleg ilyen nagyméretű, akkor ezt semmiféle rigorózus törvénnyel, romantikus jelszavakkal nem lehet megakadályozni. Ha az adatok hitelesek, akkor nem marad más hátra, minthogy tegyük emberségessé az áttelepülést. Ne legyen belőle fejvesztett menekülés, hanem ésszerű, megfontolt és tervezett átköltözés. Akkor mérsékeljük a szólamokat a szülőföldről, feledjük el a kisebbségi fantazmagóriákat. Újfent ott kötünk ki, amitől a hivatalos Magyarország mindig csak berzenkedett: a kettős állampolgárság elismerésénél.

(Reménysugár?) Claudio Magris Triesztről szóló monográfiája újra beindítja képzeletemet. Amikor Triesztet elcsatolták a Monarchiától, kulturálisan provinciálissá vált, éppen azzal, hogy beolvadt az egyetemes olasz kultúrába.  Az olasz nacionalizmus elégedett volt, provinciává tett egy világvárost, elszürkült az olasz peremvidék. Trieszt öt évtizeden keresztül álmos tengerparti kisváros volt. A nyolcvanas években azonban új kulturális reneszánsz kezdődött, mégpedig azzal, hogy Trieszt felelevenítette a Monarchia korából  gyökerező hagyományát. Különbözni kezdett Olaszországon belül. Miért ne játszódna le ilyesmi Újvidéken is?

(Amikor megszületett a jövő) Marko Nikezić mindössze 51 éves volt, amikor Tito marsall eltávolította a politikai életből. A szerbiai kommunisták első számú embere 1972 októberében megtartotta utolsó beszédét a Központi Bizottságban. Az elmúlt négy évben a jelenlegi Központi Bizottság fő politikai feladata a nagyszerb nacionalizmussal vívott küzdelem volt, állította. Azt mondta még, hogy ezen dől vagy bukik minden. Akkor 1972 őszén Jugoszláviában, mindenekelőtt Szerbiában visszafelé fordult a történelem kereke. Addig hátráltunk, míg elértünk Slobodan Miloševićhez. Valójában azon az őszön, 1972 októberében született meg Slobodan Milošević. A bábák nem sejtették, hogy milyen gyereket segítettek a világra és meg sem fordult a fejükben, hogy ez a gyermek majd őket is felfalja.

(Az éjszaka árvája) „Vagyis e sötétség elleni harc miatt leszünk most az éjszaka árvái”, írta Alain Finkelkraut. Talán ez is jobb, mint a világosság rabszolgája, lakája lenni?

(Európai mondat) „Én valóban a jobboldalhoz tartozom, de nem vagyok hajlandó mindenkivel egy tálból cseresznyézni”, olvasom Boross Péter, MDF-politikus mondatát.  Érthető és érvényes európai mondat.

(Törékeny egyensúly) Alain Finkelkrautnak az új francia jobboldal filozófusának könyvében (A hálátlanság) megakad a szemem egy mondaton: „Törzsi ugyanis az a mámor, amelyben az egyén feloldódik, hogy családban, fajban vagy nemzetben érezze magát. Törzsi az ész bilincsbe verése. A törzsi azt a kötelezettséget jelenti, hogy a fiúk apjuk nyomdokaiba lépjenek. A törzsi végül azt jelenti, hogy valaki kizárólag a területében vagy a nyelvében gondolkodik és érez.” Ezen a nyomvonalon haladva kérdőjelezi meg a nemzetek feletti integrálizmus eszméjét. Mi jogon beszél Európa oly felszínesen a balkanizmusról? Mért nevezik a nemzeti emancipációt balkanizmusnak? Az egyetemes értékekre esküvő európai értelmiségiek Jugoszlávia széthullásakor miért nem vették tudomásul, hogy ezzel a diskurzussal kiegyenlítették az üldözőt és az üldözöttet? Ezt kérdezi Finkelkraut, aki a jobboldalon egyrészt érvényesíti és modernizálja az identitásfogalmat, másrészt szembeszegül azokkal, akik csak az identitás démonjait észlelik. Miért nem jelentkezik nálunk egy ilyen európai lát szögű, modern jobboldal? A területiség és a nemzeti identitástudat sérülékeny viszonyát kutató Hódi Sándor írásaiban fedezek fel hasonló impulzusokat. Minél elmélyültebb, válasza annál kevésbé egyértelmű. Logikus. Aki elmélyül az identitások modern labirintusának vizsgálatában, felismeri az identitás mai drámáját, amit nem lehet meghatározni sommás ítéletekkel. Nem lehet az emberben megszüntetni a nemzetit, de nem is lehet bezárni a nemzetibe. A kettő egyensúlya pedig főleg a kisebbségi világban sérülékeny.

(Európai strázsa) A Bundestag január 27-én, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának évfordulóján emlékülést tartott, amelyen a német politikusok mellett részt vett Orbán Viktor, volt magyar miniszterelnök, a magyar jobboldal vezető egyénisége is. Az emlékülés szónokai sürgették a mind erélyesebb kiállást az egyre erőteljesebb antiszemitizmus ellen. Vajon Orbán jelenléte csillapítani fogja-e Magyarországon a kedélyeket? Vajon a magyar jobboldalon ráébrednek-e, hogy a jobboldali konzervativizmus becsülete megköveteli az erélyes fellépést az antiszemitizmus ellen?  Ugyanezen a napon az Európa Tanács rasszizmus és intoleranciaellenes bizottsága is ülést tartott. Figyelmeztették Belgiumot, hogy a parlamenti pártok vetélkedése során, rasszista felhangok hallatszanak. Norvégiában erősödik az idegengyűlölet. Szlovákiában a rendőrség soraiban lehet tapasztalni a rasszizmust. A svájci rendőrség sem mentes a rasszista megnyilvánulásoktól. Peter Schieder, az ET parlamenti közgyűlésének elnöke leszögezte: az antiszemitizmusról nem lehet elmondani, hogy a múlt csökevénye. A napokban egy zsinagóga üvegajtaját kövekkel zúzták be Strasbourgban, panaszkodott Schieder. Ezek után rögtön a megszenvedett Vajdaságra gondolok. Egyre erősödnek a kisebbségellenes hangok, amelyek már a holtakat sem hagyják nyugton. Az élők pedig tanácstalanul kérdezik: Meddig még? Nem volt elég? Az ET jelentésébe persze ez az aggodalom is helyet kapott, ugyanis szóvá tették, hogy a szerbiai választások idején felerősödtek az antiszemita és a nacionalista hangok. Szerbia és Montenegró képviselői azonnal tiltakoztak: ez nem igaz.

(Csak egy lépés…) Az ÉS-ben Határ Győző új versei. Fájdalmas végelszámolás? „Kerestem a Valaholt megleltem a Seholt/ országot siratok/ ki hazám sose volt.” Ismerem az út végét: a Valaholt csak egy lépés választja el a Seholtól. Vagy még annyi sem. Lehet, hogy a kettő ugyanaz.

(Tito-nosztalgia) A zagrábi Nacional nevű népszerű hetilap körkérdést szervezett arról, hogy ki a horvát történelem legjelentősebb személyisége. Az első helyen Josip Broz Tito neve szerepel. Őt követi Rudjer Bošković, Nikola Tesla és Miroslav Krleža. Franjo Tudjman az ötödik helyen áll.

(Gonosz idők) Átvettem Újvidék városának Február Díját. Egész idő alatt anyámra gondoltam. Hogy elrepül velem ez az átkozott idő. Nem szabad emlékeznem. A jövő héten Proustot olvasok majd. Nagy félreértés, hogy az emlékekről írt. Csak az időről, és semmi másról. A kegyetlen és gonosz időről.

(Államszocialista széplelkek) A Nárcisz évtizedeken át fensőbbséges tudatlanságban élt, el volt foglalva önmagával, lelki életével, meghitt érzelmeivel, nem volt ínyére foglalkozni a piszkos valósággal. Még csak nem is botolhatott meg benne. Aztán összeomlott minden, összerogytak a bársonyos államszocialista szinekúrák, mire Nárcisz levetette hálósapkáját, lerántotta könyökvédőjét és harciasan közölte: a tudatlanság valójában az ártatlanság bizonyítéka. Ez a harcias tudatlanság manapság kötelezően értelmiségi pózzá merevedett. Az új Nárcisz úgy tesz, mintha nem élvezte volna az államszocialista szinekúrákat, nem őt jutalmazták volna az államszocialista díjakkal. A bűnös mindig a másik. Valójában ez már ízléstelenség. Ugyanakkor ez a széplélek időnként harci díszbe öltözik, aztán sátra előtt a titáni harcot szimulál, ám nagyon jól tudja, hogy az egész játék csak arra jó, hogy a kíváncsi turisták fényképezzék. Egy ideig kattognak a gépek, aztán a turisták ráunnak a széplélek háborúsdijára.

(Kosztolányi és a tiszta irodalom) „A ,,tiszta irodalmon” nálunk többnyire az eredetiség nélkül való eredetieskedést értik”, írta Kosztolányi. Kevesen értették meg ezt a mondatát, akik megértették, úgy tettek, mintha nem értették volna. Márai pontosan értette, miről van szó, ezért jellemezte olyan pontosan Kosztolányit „Nem akart ’hatalmasat’ alkotni; igazat akart alkotni.”

(A hetvenkilenc milliárd) Lengyel László kíméletlen diagnózist közöl. „Magyarország pénzügyi válságok között hányódik. Az Orbán-kormány, a Medgyessy-kormány és a Járai-jegybank hármasa felelőtlen és kiszámíthatatlan gazdaságpolitikákkal törékennyé tette az ország pénzügyi egyensúlyát. A helyzet kritikus. Nincs tovább. A pénzügyi piacok előtt elfogyott a magyar szereplők hitele. Eljött az igazság pillanata.” Mindezt azután olvasom, hogy egy beszélgetés alkalmával arról értesülök, hogy Magyarország nem támogatja eléggé a magyar kisebbségeket. Hazajövet ellenőrzöm az adatokat. 2000-ben 21 millió dollárt fordított a magyar kormány a kisebbségtámogatásra. 2003-ban 47 millió dollárt, 20104-re pedig 57 millió dollárt lát elő a költségvetés. 1990 és 2004 között 79 milliárd forinttal támogatták a magyarországi adófizető polgárok a magyar kisebbséget. Hogy ebből mennyi jutott Vajdaságnak, azt nem tudom. De biztosan gurult ide annyi forint, hogy az egyszerű magyar polgár eltöprenghet, milyen eredménnyel járt áldozatkészsége.

(Házikolbászos nosztalgia) Juliska néni telefonál. Érdeklődik. Mikor utazom Pestre? Házikolbászt szeretne küldeni a fiának. Tudja kedves László, ilyenkor összejönnek a barátaival és elméláznak, majd arra a következtetésre jutnak, hogy nincs szebb a szülőföldnél. Nincs lelkierőm elmagyarázni az idős asszonynak, hogy a határon az ilyesfajta vállalkozás mind kockázatosabb. Nem veszi tudomásul, hogy Magyarország EU-tag lett, az élelmiszert szigorúan ellenőrzik. Ő még abban a korban él, amelyben az apám a zöld határon ment át Magyarországra, hogy részt vegyen valamelyik bácsalmási vagy jánoshalmai rokonunk esküvőjén. Kézben vitte a lakodalmi tortát meg az ajándéknak szánt sonka, kolbászt. Akkor a házikolbászos nosztalgia némi kockázattal járt.

(Nemzeti önismereti tanfolyam) Mancika hazaért az anyaországi nemzeti önismereti továbbképzésről. Az anyaországban még a Coca-cola is ízletesebb, újságolta a szomszéd János bácsinak, aki éppen a tavaszi szántáshoz készülődött. Mancika csak tanfolyamra járt, János bácsi viszont az élet egyetemén diplomázott. 

(Próbatételek) Ne mi kéredzkedjünk Európába, jöjjön Európa hozzánk! Mindig is Európához tartoztunk! Nem fogunk hatrét görnyedni Európa előtt! Csak néhány a banális szólamok közül, amelyek uralják a szerbiai médiát. Az elmúlt egy-két évtizedben Miloševićet nem néhány politikus rehabilitálja, hanem a szerbiai társadalom jelentős, hangadó része, noha ez semmiképpen sem kizárólag Milošević táborának szókincse. Ő csupán végzetesen visszaélt vele. Visszaemlékezve saját életpályámra, be kell látnom, hogy mindig ezt vágták a fejemhez, ami nem volt „tősgyökeres”, vagy „tiszta forrásból” való, azt a „bűnös” Európával hozták összefüggésbe. Egész életemet behálózták az Európa-ellenes mondatok, ettől volt terhelt a kisebbségi élet. Ma is nyomasztó, bár ugyanakkor el kell ismerni: a terhet az aggodalom, s a szorongás helyezte a vállunkra.  Ez a trauma mind a mai napig él és rombol bennünk. A szerbek ellenében nem kis kultúrfölénnyel Európára hivatkozunk, ám „egymás között” ugyanazokat a közhelyeket variáljuk. Pedig más esély nincs. Akkor sincs, ha ez tömérdek kihívással, megpróbáltatással jár, és sok veszély meg kiábrándulás leselkedik ránk az európai úton.

(Üzlet és nemzet) Évekkel ezelőtt, Jakab úr még arról beszélt, hogy a magyarországi tőkét, át kell hozni Bácskába. Itt kell befektetni, mondogatta. És a megmaradásról regélt meg a tájhaza szeretetéről. Ez a nemzeti érdek, harsogta. Aztán sikerült kapcsolatba lépnie valamilyen pesti alapítvánnyal. Most áruba bocsátotta ingatlanját meg minden ingóságát. Minden megy, mint a karikacsapás, örvendezett. Rendeztem a papírokat, áttelepülök. Pesten leszek azonban visszajárok majd vállalkozóként. Munkát biztosítok a kisebbségnek, ígérte azoknak, akik azon tűnődtek, hogy Jakab úr megszegte a szavát. Az üzlet, az üzlet, gondolom, amikor búcsút veszek tőle.

(A jóság menhelye) A haldokló ács fia mellé a szegények szerszámot és élelmet tettek. Aztán ezekkel a szavakkal távolodtak el tőle: „Jobb volna szegénynek a halál, mert amilyen kórságos a szíve s az elméje, valóban nem e világra való.” Pap Károly regényében (Megszabadítottál a haláltól) a jóság utolsó esélye az együgyűségben lelhető fel. Nincs más menhely a jóindulat számára. Nem kell az embernek vallásosnak lennie, hogy felismerje a krisztusit az elvétve felbukkanó naiv és ártatlan emberekben.  Csak azt nem értem, hogy miért fogyatkoznak ezek az emberek, amikor a hívők száma növekszik. Vagy éppen azért?

(Szerbiai ellenforradalom) Vojin Dimitrijević, egyetemi tanár, a belgrádi Emberjogi Központ igazgatója szerint Szerbiában 2000 októberében nem volt semmiféle forradalom, ennek ellenére napjainkban bizarr, atipikus ellenforradalom kezdődött, amelynek részesei azok, akik el akarják felejteni Milošević rémuralmát.

(Ortodox nyomvonal) Latinka Perović tanulmánya (Srpska krha vertikala) a reformkommunista Marko Nikezićről. Az ortodoxia reneszánsza Szerbiában valójában 1972-ben kezdődött, akkorára készült el a bölcső, amelyben Slobodan Miloševićot ringatták. Ezt Európa észre sem vette, csak akkor botránkozott meg, amikor már ropogtak a fegyverek. A reformkommunisták túl korán jelentkeztek és idő előtt buktak meg. Mire a világhelyzet megváltozott, Szerbiában az európai szemléletű rendszerváltó erők vereséget szenvedtek. Tito végzetes hibája, hogy 1972-ben nagyobb veszélyt látott a szerbiai reformkommunizmusban, mint a szerb nacionalizmusban. Ma ezen az ortodox kommunista nyomvonalon halad mindegyik tekintélyelvű nacionalista politikus.

(Kisebbségi válság?) A vajdasági kisebbségi közéletben szembetűnő zavar és tanácstalanság uralkodik. Kétségtelen, hogy ez részben a szerbiai politikai válság elmélyülésével magyarázható. Ám a kilencvenes évek elején, amikor a helyzet súlyosabb volt, a veszélyek is jókorábbak, a vajdasági magyar kisebbség nagyobb belső energiatartalékkal rendelkezett. Mi történt tíz év alatt? Ha ezzel nem nézünk szembe, akkor a jelenlegi kisebbségi válságra sem találunk magyarázatot. A kisebbségi politikusok egymás között marakodnak, néhány elvi különbség felismerhető ugyan, de azokból skolasztikus viták lesznek. Igazi vita, párbeszéd nincs, mert hiányzik a demokratikus aggóra. Viszont a kisebbségi közérzetre már a viszályok sincsenek nagyobb hatással. Pár évvel ezelőtt még felháborodást idézett elő, ma már csak tudomásul veszik az emberek. A kisebbségi választópolgárok egyre kevesebben járulnak az urnák elé, mintha beletörődtek volna a kiúttalanságba. Vagy pedig személyes túlélési stratégián törik a fejüket. Ki arra számít, hogy áttelepül, ki pedig arra, hogy még jobban összehúzza magát. Az emberek egyre gyakrabban hangoztatják: nem érdekli őket a politika. Velük szemben nem kellene fölényeskedni, kioktatni sem kell őket. Az okokat kell ismerni! Az egyik mindenképpen az, hogy szertefoszlott az illúzió, miszerint néhány kisebbségi politikus Mózesként, kisebbségi autonómiába vezeti a népet. Több mint tíz éves tapasztalat után, kiderült, hogy a kisebbségi politika sokkal bonyolultabb, mint a többségi pártpolitika. Nem csak másként, hanem máshogyan kellene politizálni! Talán még nem késő, hogy a messiási tervezetek mellett gondoljunk a hétköznapi élet politikájára, a nagyszabású kulturális reneszánszra. Csak egy alapvető kisebbségi dilemma létezik: kultúra vagy – asszimiláció. A többi elem viszonylagos, gyakorlati és változó.

(Az utolsó szó jogán) Nem tudom elképzelni, hogy nem lázad a szív, amikor utolsót dobban. Az utolsó szó jogán kudarcaim igazolását keresem ebben.

(A kétértelműségről) A szavak kétértelműségének csábítása engem is sokszor megejtet, miközben igyekeztem észben tartani, hogy a testamentum mégis egyértelmű. A kétértelműség merő játék az egyértelműség tébolyával összevetve. Az irodalom viszont a téboly és a csábítás közötti kínos egyensúly keresése.

(A peremről) Róma és Bizánc határán születtem, sóhajt fel Milosz, majd elpanaszolja, hogy nem értik személyiségének „keleties jegyeit”.  Erről jut eszembe, hogy a magyar irodalom egyik, igaz kisebbik, peremvidéki része is magán viseli ezeket a keleties jegyeket, amelyeket magunk sem értünk, vagy nem akarunk megérteni, mert belénk verték, hogy szégyellni kell.

(Pazar menhelyek) „Az elefántcsonttornyok összeomlottak”, írta Camus 1939 szeptemberében. A kilencvenes években volt alkalmam látni, hogyan tatarozzák őket a megrémült írók. Igazi rohammunka volt! Pazar és jámbor menhelyek épültek a néhai büszke és dacos tornyok romjaiból. Köröskörül pedig a bácskai por és sár, úttalan utak, ködös táj. 

(Csend é némaság, 1) Vannak percek, amikor elnémulunk, és halljuk a csendet magunk körül. 1991 júliusában kezdetét vette a háború. A jugoszláv néphadsereg erőszakkal akarta megakadályozni Horvátország kiválását a föderációból. A propagandagépezet szerint a horvát Krajinában élő szerbek jogait oltalmazták, akik fegyvert ragadtak az új horvát állam ellen, mondván, hogy államalkotó nemzetként nem hajlandók megalázó kisebbségi sorsban tengődni. Akkor mondta ki először a hivatalos propaganda, hogy a kisebbségi sors lealacsonyító, eleve méltánytalan. Kizárólag a szerbiai kisebbségek jogait találta mértéktartónak. Senki sem követelte, hogy a horvátországi szerbek ugyanolyan jogokat élvezzenek, mint a szerbiai albánok vagy magyarok. Az emberek bizalmasan suttogták, hogy háború lesz. Éjszaka dübörgő tankok vonultak Baranya felé. Még határozottan emlékszem a csendre, amikor egy este Konrád György telefonált. Azokban a hetekben szájról szájra terjedt a hír, hogy nap vagy órák kérdése, hogy lezárják az országhatárokat. Így múltak a napok. A nappalok túl zajosak voltak. Aztán következett az alkonyati csend, majd végül a lármás éjszaka. Sok barátom, ismerősöm egyik napról a másikra eltűnt, mindannyian tudtuk, hogy Magyarországra távoztak. Volt ebben az elvonulásban némi romantikus, konspiratív színezet is. A szerb nacionalisták boldogan vették tudomásul az exodust, azt mondák, repüljön minden madár a saját fészkébe. Azon az estén jó volt hallani egy budapesti barát hangját. „Ülj fel a vonatra, várunk Budapesten. A Duna parton sétálunk és az irodalomról beszélgetünk”, győzögetett Konrád. „Az idő kellemes, indulj mielőbb”, folytatta. Nem akarta kimondani, hogy rövidesen lezárják a határokat, hiszen tapasztalt ellenzékiként, gyanította, hogy a telefonokat lehallgatják. Szorongattam a telefonkagylót, és hallgattam. Nem bírtam kimondani azt sem, hogy igen, azt sem, hogy nem. Akkor Konrád Gyuri is elnémult. Hallottam a lélegzetét, bizonyára ő is hallotta az enyémet. Pár percnyi csend után banális témákra tereltük a szót. Fellélegeztem. Ma is úgy érzem, hogy nem én döntöttem, hanem egy másik erő, amelynek természetért nem tudom józanésszel leírni.

(Csendről és némaság, 2) Egy másik csend jut eszembe 1999-ből. Március 24-én délelőtt Újvidék központjában találkoztam Želimir Žilnikkel, az ismert újvidéki filmrendezővel. Egy utcai telefonfülkéből telefonált, amikor meglátott, gyorsan letette a kagylót. Úgy láttam zavarban volt, mert hirtelen elvörösödött. Percekig némán néztük egymást. Karjával egy mozdulatot tett, mintha kezet akart volna fogni velem. De nem tette meg. A tekintetéből kiolvastam, hogy búcsúzik tőlem. Így múltak a másodpercek, a zajos városban néhány percre nagy csend borult ránk. Ezekben a napokban, megint ismerősnek tűnt a távozók zavara. A belgrádi szerb ellenzéki elit jelentős része már Budapesten várta, hogy lehulljanak az első bombák Szerbiára. Voltak olyanok is, akik a budapesti Fidesz-villából védték Szerbiát, mert – közölték a világgal – a szomszédos államok fel akarják darabolni. Napokon keresztül figyeltem a nagy exodust. A rendszer tekintélyes tisztségviselői Pestre küldték fiaikat. Az első bombák után, a köztársasági elnök aláírta a rendeletet, hogy zárják le a határokat. A rádió kora reggel, két légiriadó közötti, vészjósló csendben sugározta ezt a hírt.

(Csendről és némaság,3)  A csend és az elnémulás történetéből egyszer meg kell idézni azt a némaságot, amely 1944 őszén tört ki Bácskában. Nem a tömegsírok csendjét említem, nem azt, ami a sorozatlövések előtt és után fojtotta el a jajszót, hanem az ezt megelőző idő csendjére, amikor a magyar hadsereg kivonult Bácskából, de a partizánok és az oroszok még nem vonultak be. Ebben a rövid intervallumban nagy emberi drámák játszódtak le, a többi már a gépies tömeggyilkosság, a bosszú területére tartozik. Mit gondoltak az emberek abban a hosszú, dermesztő csendben? Az ártatlanságra? Az igazságosságra? Miben reménykedtek azok, akik maradtak? Mire gondoltak az egyszerű emberek azokban a napokban? A felszabadulásra? Ez így, aligha hihető. Hitler megbukott, Európa felszabadult, viszont a bácskai magyarok nem tudták, hogy mi lesz velük. Az ellentmondás a görög drámák szellemét eleveníti fel. A maradó magyarok tudatában a felszabadulás is ellentmondásos fogalom lett. Idővel ugyan elvesztette drámaiságát, hiszen a hivatalos szóhasználat nem csak a politikai diskurzust sajátította ki, hanem az irodalmit is. Valamiféle lírai pátoszt is nyert. Azok is használták, akik bizonyára nem felszabadulásként élték meg azokat a hónapokat, akik semmiképpen sem voltak tisztességtelenek, hízelgők és talpnyalók. Nem rájuk gondolok, hanem azokra, akik egyidejűleg visszafogottan ellenkeztek is, lelkesedtek is. Akik karriert kovácsoltak a hivatalos szóhasználatból, azok ma már vagy sunyin hallgatnak, vagy pedig köpenyeget fordítottak, és manapság is ugyanolyan ügybuzgók, mint egykor. Azonban, egyikből meg a másik csoportból is kevesen vannak az élők sorában, és nem kizárt, hogy elmarad a személyes tanúságtétel. A történelem megint zárlat alá került. Időnként némely családtörténetben apokrif hangok törnek fel. „Ne beszéljünk erről”, hárította el kérdésemet egy idősebb ember. „Valamilyen hadseregnek meg kellett érkeznie, bár ezzel az erővel jöhettek volna az amerikaiak is.  Azt sajnáljuk, hogy az oroszok jöttek.” Alkonyatkor a tisztaszoba ablakából bámulta, hogyan rakodnak be a nagy teherutókba a magyar tisztek meg a pesti kisasszonykák, akik elfoglalták az itteni hivatalok fontosabb posztjait. Ők ugyanis megbízhatóbak voltak, mint a bácskai leánykák. Csak nézte, hogyan oldanak kereket azok a magyarok, akik a lelkes beszédeket tartották és pöffeszkedve lobogtatták a magyar zászlót. Amikor felpakolva megfutamodtak, becsukta az ablakot és éberen álmodott, leste a virradatot. Feleségével üldögélt a sötétben. Úgy érezte, hogy elárulták, becsapták, neki nem jutott hely a teherautóban, neki nem jutott hely az urak között. Aztán megérkeztek a partizánok meg az oroszok. Éjszakánként a sötét szobában virrasztott, mert spórolni kell a petróleumot, mondta. A petróleumhiányról beszélt, miközben én arról töprengtem, miért elviselhetőbb a csend meg a félelem a szoba sötétjében.

(A kockázat erkölcse) Tévelygéseim láttán, arra gondolok, hogy ha az Isten nem akart volna kockáztatni, akkor nem teremtette volna meg a világot.

(Igaz szavak) Egy utcalány mondata jut eszembe: „Uram, nem csak a testemet adom, hanem a lelkemet is.” Csupán néhányan ismerték fel gyalázatunkat olyan egyértelműen, mint ő.

(Petőfiék) Mit akartak Petőfiék, kérdezte Németh László március 15-e ürügyén. Befogadni a magyar népet a magyar nemzetbe. Nem csupán a nemzeti középosztályt, amelynek természetrajzát Márai Sándor fogalmazta meg kíméletlen iróniával. Arról viszont már alig esik szó, hogy milyen is ez a középosztály a magyar újkapitalizmusban.

(Népi-újvidéki) Sokadmagammal kiléptem a Magyar Írószövetségből. Igazából már régen nem volt semmi kapcsolatom vele, csak a belépés napjaiban. Akkortájt Milošević uralkodott Szerbiában, ezért az elsők között léptem be, mert valamiféle hitvallást, dacosságot jelentett. Utólag olvasom a kilépők listáját: köztük van Nádas Péter, Esterházy Péter, Radnóti Sándor és sokan mások. A pesti sajtóban néhányan rosszhiszeműen, az urbánus-népi viták felmelegítéséről cikkeznek. Az efféle ellentétben azonban sehogy sem találom a helyem. Nem vagyok sem urbánus, sem népi. Urbonépinek tartom magam, ami azt jelenti, hogy urbo-újvidéki és népi-újvidéki, tehát újvidéki. Ergo: idegenkedem, mind az urbánus, mind a népi selyemfiúktól. Valójában a kilépésre inkább a népi-újvidéki lelkem ösztönzött, mivelhogy tanúja voltam olyan dolgoknak, melyeket a budai népi kandallók mellől nem szoktak látni. 1999 májusában ugyanis láttam, miként ássa meg a származás és keresztlevél alapján kisebbségbe került nép a négy méter széles árkokat, mindeközben nem tudva, hogy mi célt szolgál majd az árok. Vajon az esetleg Magyarország felől betörő tankok elleni védőárkot-e vagy pedig a saját írját, hiszen a négy méter széles árok az 1945-ös tömegsírokra emlékeztette. Kubikolt tehát a kisebbségi nép, miközben a feje fölött a NATO-bombázók cirkáltak. Láttam a szorongó, tanácstalan tekinteteket, midőn véglegesen megérlelődött bennem a gondolat, hogy soha, semmilyen körülmény között nem fogadom el a származás és a keresztlevél alapján történő megkülönböztetést. Nem, és nem! A nációról még csak ennyit: 1919-ben is menekültek Bácskából a módosabbak, a nép volt az, aki maradt. Nem érheti vád azokat, akik a személyes érdek nevében távoztak. 1945-i népvándorlás ismétlődött, amikor is a módosabbak elszeleltek, a nép maradt. Nos, a kilencvenes években is főként a tehetősebbek távoztak. Őket sem érheti vád. A származás és a keresztlevél alapján hátrányos helyzetű nép hátra maradt. Maradni egészen más dolog, mint a Hősök terén a nemzetért flangálni. Aki a nemzeti mivoltáért naponta kiáll, nem csak „magunk között”, hanem farkasszemet néz azokkal, akik ezt elnyomják, annak nincs szüksége semmiféle kirekesztő, exkluzív nemzettudatra. Az ilyen ember nem hetvenkedik a nemzettudatával, hanem csak megállapítja: „Ma is teljesítettem mindennapi feladatomat”. Aki így gondolkodik, az érti Babits mondatát: „a magyar író magyarságát nem a keresztlevél, sem a családfa, hanem kizárólag művei alapján szabad megítélni.”

(Ady védelmében) Babits Mihálynak még 1932-ben is védelmébe kellett venni Ady Endrét, akit a nemzetárulással vádoltak. Még akkor is gyökértelennek, hazátlannak titulálták.

(Szabó Magda is) Szabó Magda is kilépett a Magyar Írószövetségből.

(Részeg újvidékiek?) Délelőtt rövid séta Újvidéken. A városközponti pékségek kirakatában egy kartonlap, rajta cirillül a figyelmeztetés: „Ez szerb pékség.” Vagyis, ne verjék be az ablakaikat. Az éjszakai „békés tüntetés” során a Tartományi Végrehajtó Tanács épülete előtt letépték Vajdaság új zászlaját. A tüntetők megütköztek a rendőrséggel. Szétverték a muzulmánok ideiglenes újvidéki imaházát, az albán pékségek ablakait. Még a B92 honlapján is azt írja, hogy békés tüntetők sétájáról van szó. Újvidéken pedig részeg újvidékiek kilengéseiről. Kilengések? Részeg Újvidékiek? El kell utazni innen. Hosszabb időre. Nem akarom látni mindazt, ami még történni fog.

(Szavak és tettek) Zentán sírgyalázás. A koszovói albán erőszakhullám ellen tüntető ifjúság beverte az Újvidéki Színház ablakait. Az igazságért nem lehet igazságtalan tettekkel meg szavakkal küzdeni.

(Egy pompás hálózat) Nino Brajović a szerb újságíró-szövetség elnöke elárulja, hogy Koszovóban 27 rádióállamos sugároz szerb nyelven műsort. A legnagyobb gond az, hogy ez a pompás kis hálózat nincs összekötve. Pedig, fejti ki az elnök, veszély esetén a hálózat sikeresen riadóztathatná a koszovói szerbeket. Nem tudom, hogy Vajdaságban hány magyar nyelvű rádióállomás sugároz folyamatosan magyar nyelvű műsort. Jó lenne, ha lenne 27, még akkor is, ha nem képeznének hálózatot.

(Magyar Anteusz) Babits hitvallása: „A magyar lélek olyan, mint egy fordított Anteusz, ki mindig akkor kap új erőre, ha el tud szakadni a szülőföldjétől, s a magyar kultúra minden újabb szárnyra kapása, mint a föl-földobott kő minden új lendülete, egy-egy ilyen elszakadás, ha százszor visszahull is. Visszahull; s annál nagyobb erővel hull vissza, minél távolabb tudott kiszökni az idegen magasságba.”

(A csóka és a vakondok) „Én inkább a csóka mellett tartok, akit minden messze csillogás csábít és szárnyra kelt, mint a vakondokkal, aki egészen elégedett sötét és hazafias odvában.” Elolvasom e mondatot, aztán kikeresem Babits fotóit, hosszasan tanulmányozom, és arra a következtetésre jutok, hogy sokat szenvedhetett ez az ember, sokkalta többet, mint amennyit bevallott. Aztán eltűnődök azon, hogy a csóka élete mennyivel nehezebb, mint a vakondoké.

 (Terveim) Egy olyan könyvről ábrándozom, amely összefogja műveim széteső szálait. Képzeletbeli találkozások a Dornstädterben. Többnyire önmagammal. A legtöbb embernek, így nekem is, ezek a legfájdalmasabb pillanatok. Mert mit érnek az én igazságaim, eredményeim, ha minden romokban hever körülöttem?

(Lehetőségek) Irodalmi est szülőfalumban, Szenttamáson. Találkozom majd néhány baráttal, osztálytárssal, ismerőssel, vagy szomszéddal. Olyan ez mint az ideiglenesen ható érzéstelenítő.  Újra és újra megfordul a fejemben, hogy az én archimedesi pontom mégis  a vákuum, ebbe kell jól megkapaszkodnom; aztán lesz, ami lesz.  Meg kell győznöm magam, hogy nem a legkilátástalanabb megvakulni. Tulajdonképpen jobb megvakulni, mint látni, amint elsötétül körülöttem minden. Ha ezt nem érjük meg, akkor ártatlan tekintettel mosolygunk az emberekre, továbbá azzal a szelíd meggyőződéssel tántorogni előre, hogy valahol még szeretnek vagy megértenek bennünket.

(Terjed a gyűlölet) A múlt héten megszentségtelenítették a szabadkai katolikus temetőt. Bačka Palánkán beverték a Szlovák Otthon és az evangélikus templom ablakait. A djurdjevói ruszin nyelvű művelődési otthonra sértő falfirkákat pingáltak. Ugyanott összeverték a helységben fellelhető kétnyelvű feliratokat, a ruszin lakóházakat pedig megrongálták. Zentán sírgyalázás. Előtte megkövezték az Újvidéki Színházat. Ki tudná mind felsorolni? Beteljesült az, amit évekkel ezelőtt jósoltam, a xenofóbia módszeresen szivárog Észak-Bácska felé.  A rendőrség – ugyanúgy, mint néhány évvel ezelőtt – közli, hogy nagy erőkkel nyomoz, aztán elhallgat. Nem nyilatkozik a Magyar Nemzeti Tanács, még az ilyenkor szokásos, lagymatag közleményét sem adja ki, holott parlamenti vizsgálóbizottság felállítását kellene követelnie.

(Imígyen beszél egy politikus) „Felelősséggel merem állítani, hogy ezeknek a szélsőséges ellenreakcióknak és kilengéseknek nem volt magyarellenes jellegük” –jelentette ki Korhecz Tamás tartományi kisebbségügyi titkár az Erdélyi Krónikának. Imígyen szól egy politikus. Minden káprázat volt csupán.

(Az ellenállás új formái) Szerbhorváth György cikke az Élet és Irodalomban az Újvidéki Színház megkövezéséről. Jobban körülnézek, látom, egyre többen felemelik a szavukat a már huzamosabb ideje tartó kisebbségellenes akciók ellen. Nagy tévedés lenne azt hinni, hogy ezek a cselekmények új keletűek. Legalább két évvel ezelőtt, erőteljesen kibontakoztak, csakhogy akkor, sokan nem vették komolyan. Akkor, amikor, úgy tűnt, hogy van kormánypártunk. Talán ezzel magyarázható, hogy napjainkban az ellenállás a reprezentatív kisebbségi politikán kívül, ugyanakkor az mellett eresztett gyökeret. Egyre többen vannak azon a véleményen, hogy muszáj hallatni szavukat, ki kell fejezniük nemtetszésüket. Ami pedig határozott újdonság: a tiltakozások híre beszivárog az internetre, abba a térbe, amit legnehezebb cenzúrázni. Ott olvasom a szégyenteljes hírt, hogy szerb diáktársai hátba rúgtak egy magyar kislányt, úgyhogy a lány gerincrepedéssel kórházba került.

(Hangyák, bolhák és elefántok) Szomorú óbecsei történet. Mrozek tollára való, egy a sok közül. A nagyobbik kisebbségi párt kiebrudalta a hatalomból a kisebbiket.  A többségi pártok nem is értik, miért folytatnak egymás ellen életre-halálra menő harcot a magyar kisebbségi pártok. Valóban mi történik velünk? Tragikus eset meg komikus is egyben. Minél nagyobb a kilátástalanság, annál hátborzongatóbb a komikum. Az abszurd irodalomban találkozhatunk ilyesféle történetekkel. Az írói fantázia megengedheti magának ezeket a kitalációkat. Azonban, az életünk, amely realitásokon kell(ene), hogy alapuljon, abszurd történetekhez kezd hasonlítani, amelyekben a kicsik, politikai gigászoknak képzelik magukat. Kipenderítették a községi vezetésből Tari István költőt is, akiben a közösség iránti hűség, néha-néha az írót is legyőzte. A kísérletező költő, minden átmenet nélkül, egyszer csak komor világba zuhant, váratlanul, mint ahogy megőszült. Apropó: deres fejjel veszem tudomásul, hogy fiataljaink milyen gyorsan őszülnek. Mondhatja valaki, hogy elfogult vagyok az írókkal szemben, talán pár évvel ezelőtt igazat is adtam volna az effajta vélekedéseknek. Ellenben az elmúlt hónapokban, egy bizonyos idő távlatából, barátaim és kollégáim könyveit lapozgatva azon kaptam magam, hogy morfondírozom, mi maradt belőlünk, hova kerültünk, mi vár még ránk. Egyértelmű, hogy az írók jobban megértették világunkat, mint a politikusok. Kivéve azon tollforgatókat, akik a politikusok uszályába szegődtek. Nem a dörgedelmes politikai jelszavak segítették át a közösséget a vészhelyzeteken, hanem a kultúra, amelyet a vajdasági írók óvtak és ápoltak. A kultúra kitartássá acélosodott. Nem kétlem, hogy a szakavatott elemzők – izgalmas ugyanakkor hálás feladat vár majd rájuk – árnyalják majd a képet, és kimutatják az időről-időre felbukkanó tanácstalanságot, azokat a gátakat, melyeket a szocialista eszképizmus hagyománya hozott létre. Minek következtében ragyogtak az elefántcsonttornyok, lakói pedig kinyilvánították, nem ide valók, aztán ejtettek néhány könnycseppet.  De most újra bajok vannak.  Ne ragyogjanak az elefántcsonttornyok! Nem annak jött el az ideje, hogy az egyik párt kiebrudalja a másikat. A VMSZ eddigi, győzelemittas politikai retorikája darabokra hullott. A kár nagyobb lesz, ha nem módosítjuk eddigi elképzeléseinket. Valahol olvastam, hogy az egyik párt vezetője bolhának nevezte a másik pártot.  Nem tudom magam feltalálni a bolhák és az elefántok perpatvarában. Ezért javaslom, legyünk inkább hangyák, mintsem elefántok vagy bolhák. Amikor ezt mondom, természetesen a hangyaszorgalomra gondolok. Lehet, hogy vannak elefántjaink és bolháink, de inkább legyek hangya, aki bólint egyet, látván a többi serénykedő hangyát, mert határozott elképzelése van arról, hogy csak hangyaszorgalommal lehet túlélni a zsarnokot, meg a zord időket.

(Zokog a tenger) Azt álmodtam, hogy nagy hajórajok indultak a nyílt tenger felé. Lassan eltűntek a fényözönben, maguk mögött hagyva   a tenger elfojtott zokogását. Felriadtam, és a munkába menekültem, hogy mielőbb felejtsem. Mindig ezt teszem, amikor rossz álmaimat nem tudom megfejteni.

(Megajándékoz-e Koštunica bennünket azzal, amitől megfosztottuk magunkat?) A VMSZ vezetői Koštunicánál jártak ahol nagylelkű ígéreteket kaptak. A kormányfő megfogadta, hogy erélyes intézkedéseket követel, a magyarellenes akciók ellen, egyben támogatta a Magyar Nemzeti Tanács közvetlen és titkos megválasztását is. Egyre kevésbé értem, hogy ki akadályozta mindezidáig. Nem tudom, hogy erre miért nem került sor a törvény meghozatalakor, hisz az idő tájt a feltételek jobbak voltak. A szakértői bizottságban, a szerb kisebbségügyi szakértők és alkotmányjogászok is ezt támogatták! Ám, ami késik, nem múlik. A nemzeti tanács közvetlen és titkos megválasztása, bizonyára csillapítja majd a bácskai politikai perlekedést, lehet, hogy lesznek viták, de a viszálykodások csökkennek.

(A gonosz üdvöskékről) Az I. Világháború végére pontot tevő, büntető és jutalmazó békekonferencián a nemzeti önrendelkezésről Woodrow Wilson a következőket írta külügyminiszterének, Robert Lansingnek: „Ebben a fogalomban robbanóanyag van. Olyan reményeket ébreszt, melyek sohasem valósulhatnak meg. Attól tartok, ezrek életébe fog ez kerülni.” Éppen ő írta ezt, aki a nemzeti önrendelkezés elvét meghirdette, utána viszont szembesült a kelet-európai és a balkáni valósággal, ahol lehetetlen igazságos nemzetállami határokat megvonni. A döntés még ma is szedi áldozatait. Nem ezrek, hanem százezrek, milliók estek áldozatul! Több mint nyolcvan év múltán kiderült, hogy azok az államok okozzák a legtöbb bajt meg gondot, amelyeket a legbőkezűbben jutalmaztak a párizsi béketárgyalások.

(Szederkényi Ervinről) A pécsi Jelenkor kiadta Szederkényi Ervin naplóját. Válogatását ez a hozzá írt levelekből, gazdag fotódokumentumokkal illusztrálva. Az egyik, a folyóirat szerkesztőségét ábrázolja. Szemem előtt lebeg, a faragott íróasztal képe. Valamikor a nyolcvanas évek kezedén ez az íróasztal előtti fotelben ücsörögtem, amikor Szederkényi bejelentette, hogy szeretne, rendszeresen közölni írásokat tőlem. Rövid gondolkodás után, gondterhelten néztem rá, majd kénytelen voltam bevallani, hogy a mellőzendők listáján vagyok, a magyar demokratikus ellenzékiekkel való jó viszonyom miatt. Tudom. Felvállalom, válaszolta tömören Szederkényi. A két egyszavas tőmondat, ma is a fülemben cseng. Ő volt az első magyar irodalmi szerkesztő, akivel találkoztam. Az idő tájt az írókkal barátságban álltam, de egyetlen egy szerkesztőt sem ismertem. Aztán egyre gyakrabban küldtem az írásokat a Jelenkorba, minek köszönve, megnyílt előttem a magyarországi közlés lehetősége. Újvidéken ugyanis publikálásra esélyeim mind csekélyebbek voltak. Csupán a szabadkai Üzenet szerkesztője, Dér Zoltán nyújtotta felém baráti jobbját, aztán ugyancsak Szabadkáról, Csordás Mihály a 7 Nap irodalmi szerkesztője kért fel, hogy írjak neki rendszeresebben. Ám, Újvidékről csakhamar gyorsfutár érkezett, durván lehordták, amiért merészelt közölni tőlem.  A Jelenkor azonban biztos pont maradt. A kiadónak köszönve a nyolcvanas években, egyenként láttak napvilágot a Lemondás és megmaradás esszéi. A Jelenkor Szederkényi-számában (2004. április) olvasom Ilia Mihálynak Szederkényihez intézett levelét: „Végelhez itt is gratulálok. Hosszú idő után ebben a kérdésben ez a legjobb szólás ott és itt”, írta Ilia Mihály, mindannyiunk gondviselője, aki még annak idején felfigyelt a nyolcvanas években írott: Lemondás és megmaradás című esszéfüzéremre.

(Az újmódi szónokokról) Rossz érzést keltenek bennem azok az emberek, akik (alapítványi) komoly pénzekért prédikálják a nemzet, illetve a kisebbség önzetlen szeretetét. Leginkább, kerítőkre hasonlítanak. 

(Egy kérdőjelről) Csak egy dolog érdekel. Akad-e szerb politikus, aki kellő hatalommal fellázad népe ellen? 

(Másként) Az ámokfutó szeme felcsillan, és azt mondja: Nem érdekelnek a valóság kényszerképzetei.

(Múlt és jövő) Semmit sem értett meg a jövőből. Miért foglalkozik akkor a múlttal?

(Páriák és nábobok) Azt hiszem a vajdasági magyarok között is lezárult a durva, vadkapitalista szociális rétegződés. Immár nem is titok, hogy kik lesznek a nábobok és kik a páriák. Most már meghozható az összeférhetetlenségi törvény. A kisebbségi nincstelenek négyévente szavazhatnak a módosabb kisebbségi vezetőkre. Azok a kisebbségi korifeusok, akiknek nem volt lelkük meggazdagodni, egyszerűen balekok voltak, esetleg alakíthatnak valamiféle törpepártot. Úgy dísznek! A kisebbségi nincstelenek pedig mindent megtesznek, hogy kivándoroljanak az anyaországba. A koldusszegények azonban ott sem kellenek. Marad Kanada vagy Ausztrália. Minden kezdődik elölről. A húszas években a kisebbségi vagyontalanok, tömegesen vándoroltak a tengerentúlra. Múltidézőn hatott rám, amikor Belgrádban váratlanul összetalálkoztam a földimmel, aki éppen a kanadai konzulátuson járt, mert a papírjait intézi. Közeleg a nap, amikor indulhat a tengerentúlra. Úgy tudja, Kanadában létezik egy kisebb település, amelyet Adának hívnak, azért mert főleg adaiak lakják. Ő ugyan nem ott fog élni, de ha egy kicsit rendezi a dolgait, először a kanadai Adára látogat el. Kezet fogtunk, aztán eltűnt a tömegben. Eggyel kevesebben leszünk. De mi lesz, ha eltűnnek a páriák és maradnak a nábobok?  Ki fogja a nábobokat megválasztani? Mi fog történni, ha sok lesz az eszkimó és kevés a fóka.

(A szellemi kondícióról) Szellemem nincs összhangban szenvedélyeimmel. Viaskodik bennem a szkeptikus és a lázadó. Az első túl sok dologra tanított meg, a második abszolúte semmire. Ráadásul mindig a vesztemet okozta. Ám, biztos vagyok benne, hogy ez utóbbi tart szellemi kondícióban és – életben.

(Kellemetlen mellékzönge) Szerbia és Montenegró népirtás vádja miatt beperelte a NATO-t – az 1999-es légicsapásoktól van szó – a hágai Nemzetközi Bíróságon. A vádpontok összegyűjtését, ahogy a minap olvastam a Danasban, még Miloševićék kezdték el. Jelenleg éppen arról folyik a vita, hogy illetékes-e ez a bíróság az ügyben. Várady Tibor az államközösség jogi képviselője nem kíméli a NATO-t. Szerinte a katonai szövetség, amelynek egyébként Magyarország szavazati joggal rendelkező tagja, népirtást követett el Szerbiában. Példaként hozta a kínai nagykövetség dolgozóinak a névsorát, a Szerbiai Rádió és Televízió bombázásakor áldozatul esett alkalmazottak nevét, egy belgrádi kórház tucatnyi ápoltjának, továbbá a niši polgárok egy csoportjának halálát. Rövidesen kiderül, hogy a bíróság helyt ad-e Várady kemény vádjainak, de előbb, természetesen illetékességéről kell meghozni a döntést. Persze a NATO-ellenes szónoklatoknak van egy nagyon kellemetlen mellékzöngéje. Miközben Hágában Várady a NATO-t bírálja, itt Vajdaságban újra meg újra a magyarellenes falfirkákról olvasok. Sokszor nem merek már a házfalakra nézni. „Öljük meg a magyarokat”, díszeleg az egyik a főutcán. Ki tudja, hányadszor? Vajon ez nem nyilvános felhívás a népirtásra? A rendőrség, úgymond, tehetetlen. Nem képes a tettesek nyomára bukkanni. Ha netán mégis felfedi, akkor bizonyára ismét néhány felelőtlen és ártatlan kiskorút vagy illuminált kamaszokat vagy feltűnési viszketéstől szenvedő sihedereket csíp el. Röhög az ország!

(Babitscsal, útra készen) Utazás előtt. A bőröndöm oldalába helyezem Babits Mihály verseit. Nincs modernebb hang a mai magyar költészetben az ő kissé patinás hangjánál.  Ama ritka költők közé tarozik, aki gondolkodni is mert.

(Elhunyt Bori Imre) Meghalt Bori Imre. Negyvennyolc órával a halála előtt találkoztam vele a kamenicai klinikán. Nem feküdt az ágyban, hanem az asztalnál ült. Az újságokat böngészte. Az éjjeliszekrényén a HÍD legújabb száma. Felvette és megmutatta. Megjelent, mondta. Hangja reszketett. Közel egy óra hosszát beszélgettünk, derűs volt és valami elemi bölcsességgel beszélt a halálról. Ami Szenteleky volt a XX. század első felében, az volt ő a másodikban. Illetőleg ennél sokkal több is. Ő volt az, aki sokszor megelőzte korát, magyar egyetemről beszélt, amikor ilyesmi eszébe sem jutott senkinek. Akkor, amikor szólni sem mertek a mai bátrak. Régészeti kutatásokba kezdett, hogy bebizonyítsa, a délvidéki magyarság igenis mély gyökerekkel rendelkezik. A Kilátó szerkesztőjeként emlékszem, hogy a hetvenes években milyen hisztériával fogadta ezen gondolatát az akkori pártelit. Egyszerre volt gyanús is, hivatalos is. Avantgárd és tradicionalista. Ellentmondásai mögött azonban komoly munka áll. Ezen alapult tudományos és kritikusi tekintélye, amely gyakran őt is akadályozta. Azonban tekintélye összetartó erő volt, néha kellemetlen és bosszantó, de amikor a tekintélye elapadt, kezdett szétbomlani minden. Nem tartoztam kedveltjei vagy kegyencei közé; akkor vitáztam vele, amikor renoméja sérthetetlen volt. Talán soha sem értettük meg egymást. De éppen ebből a távolságból vallom, hogy életműve jelentősebb, mint amennyit megérdemeltünk. Durva, és akaratos módszereivel nagykorúvá tette a vajdasági magyar kultúrát és irodalmat. Most, hogy eltávozott közülünk, kétségbeesetten rá kell kérdeznünk, hol vagyunk. Irodalmi árvák lettünk. Én is elárvultam, aki sokszor úgy érezte, hogy Bori Imre túlságosan szigorú irodalmi mostoha apám. Vallom, hogy nekem jót tett az ő rigorózussága, mert kiűzött belőlem minden vidékies önbizalmat. Iskolát teremtett, mondják joggal. Az iskolának vannak eminensei és stréberei, de voltak rakoncátlan, makacs iskolakerülői is. Talán, ez utóbbi csoportban levők közé tartozom én is.

(Visszajövök) Hosszabb ideig nem fogom látni az újvidéki belvárost. Szeretnék majd önfeledten sétálni benne. A Szabadság tér környékén újra feltörik az aszfaltot. Szemügyre veszem, valamilyen vezetéket helyeznek el a friss ásott árokban. A néhai Dornstädter cukrászda épületét még mindig tatarozzák. Sejteni lehet, hogy hónapokon belül esetleg elkészülnek vele. Néhány új bank nyílt a város központjában. Vagy csak most veszem észre őket? Nem tudom leplezni meghatódottságomat. Abban is biztos vagyok, hogy a következő hónapokban sokat fogok álmodni erről a városról, habár szemem előtt pusztulnak ki azok az értékek, amelyeket szerettem benne. Nem tudok elmenekülni, nem tudok romjai alól szabadulni, még ezek is vonzanak, ezek a szörnyű csökevények. Visszajövök, mondom magamnak és veszem a bőröndömet. 

(Nyugatra nyit, keletre zár) Anikó mutatja, hogy próbaüzembe helyezik az Erzsébet hídi vízesést. Dunára vizet! A pestiek máris EU-s Niagarának titulálják. De a zászlók még nem lobognak rajta. Megszemlélem a többi hidat is, még egyet sem díszítettek fel EU-s zászlókkal. Cserélik az államhatártáblákat. „Egy tranzitország Nyugatra nyit, Keletre zár”, írja a Magyar Hírlap öles betűkkel. Nem titok, hogy a határellenőrzés Dél felé lesz a legszigorúbb. A zöldhatárt 28 mobil hőkamerás kocsi ellenőrzi, műholdon keresztül figyelik a határszakaszokat. A határőrség több száz szeizmikus és infra lépésellenőrző készülékkel rendelkezik, amelyek az otromba fal helyett, láthatatlan vonalakat húznak, azaz hálózzák be a határsávot. Ezek a technikai eszközök mindent felismernek, még az ember és az állat között is különbséget tesznek. Az állatnak nem lesz semmi bántódása.  Ezer hőkamera, digitális leolvasók, lézerek, védik majd az EU-idillt. A legmodernebb, demokratikus berlini fal épül ki a szemem előtt. A balkáni háborús bűnösök persze átjárhatnak a kapun, hiszen – mint kiderült – a véreskezű martalócok, ha kedvük szottyant, francia vagy más EU-ország útlevelével a zsebükbe, Párizsban mulattak.

(Egy szorongás története) Nagyon sok pesti ismerősöm, három-négy kulccsal zárja lakásának bejárati ajtaját. Az ajtó elé pedig vasrácsokat szerelnek. Az újságokban viszont alig olvasok a lakások rablásáról. Nem tudom feltárni, honnan ered ez a szokás. Akik mindent tudnak, bizonyára azt állítják, hogy a szocializmusból. Azt gondolom, hogy sokkal régibbi keletű. A gyanakvással és a bizalmatlansággal párosuló félelmet és szorongást a sanyarú magyar történelem bölcsője ringatta.  

(Egy remete) Pest kellős közepén Utasi Csaba jut eszembe. Tíz éve nem találkoztunk, aztán Bori Imre emlékére rendezett kommemoráción, összefutottunk. Ő lett nemzedékünk legnagyobb remetéje. Lehet, hogy éppen ezért, neki kellene feltérképeznie elmagányosodásunk nagy történetét. Talán ő lenne a legilletékesebb erre. Elő kellene venni a régi kéziratokat, hogy nagy filológiai pontossággal, aprólékosan kinyomozza, hol és mikor kezdődött. A nagy nosztalgiázó bácskai narratívák immár elvesztették hitelüket. Csak a gombrowiczi Bácska maradt hiteles. Ez pedig nagyon távol áll a kisebbségi egzotikumtól, amit oly szívesen oktrojálnak ránk Pestről is, Bácskában is.

(Jó utat, Magyarország!) Reggel Budapesten, 15-16 C fokot mértek és borongós idő volt. Napközben átmeneti záporokra lehet számítani. Arról értesülök, hogy az éjjel a Hősök terén, EU-ellenes tüntetések voltak. Anikóval megállunk a Budapest-Pozsony-Bécs között közlekedő szárnyashajó előtt. Milyen jó lenne egyszer ezzel a hajóval megtenni ezt az utat. Ellenben nyomban kedveszegett leszek amint eszembe jutnak a vízumkérelmek, a hosszú megalázó sorok. Nem lehet többé boldogan, gondtalanul utazni, szemlélni a partokat, a szigorúan ellenőrzött EU-birodalomban. Micsoda pesti kavalkád! Valahol a város felett tűzijáték. A Szabadság hidat gyepszőnyeg borítja. Költők szavalnak. Szórakoztató és vicces irodalmi paródiák. Konrád, Závoda, Esterházy, Parti Nagy Lajos, csatlakoztatja a magyar irodalmat az európaihoz. Az Erzsébet hídon vízesés. A Hősök terén hajnalig tartó koncertek meg a csatlakozási óra. A Lánchíd és a Margit híd között 24 ország konyhaművészei kínálják a jobbnál jobb falatokat. A Millenárisban a csodák csodája. Demszky Gábor szerint ezer éve vártunk erre a napra.  Én meg ácsorgok a bécsi hajó előtt! Káprázik a szemem? A senki földjén toporgok, és azt látom, hogy egy ország útra kel a Dunán. A szemem meresztgetem, jaj, mikor tűnik el. Jó utat Magyarország!

(Eljött az idő) Leszáll a gép a zürichi reptéren, átbandukolok a pályaudvarra. A vágányon csend, az utasok a padokon ülnek és várakoznak. Pontosan a menetrend szerint érkezik és indul a vonat, gyorsan megigazítom az órám. Vagyis Svájcban vagyok! Pesti barátaim megnyugtattak, a legjobbkor utazom a rendszerető, unalmas országba, amelyben kipihenhetem a számomra annyira sorsdöntő tizenöt évet. Erre Pesten képtelen lennék, hiszen ott is olyan kérdésekkel kerülök szembe, amelyek felháborítanak, izgalomba hoznak. Ott már nem vagyok idegen, habár sehol sem vagyok már otthon. Svájcba sem azért utazom, hogy felejtsek, hanem, hogy rendet teremtsek emlékeim és élményeim között. Eljött ennek is az ideje, hiszen a kíméletlen és gonosz másfél évtizedben sokkal többet tapasztaltam, nagyobb emberismeretre tettem szert, mint ez előző negyvenvalahányban. Sok barátomat elveszítettem. Voltak, akik eltávoztak, de voltak olyanok is, akik a hatalom uszályhordozói lettek. Rájuk már gondolni sem érdemes. Vannak az életben végleges szakítások, amelyeket soha semmivel sem lehet áthidalni. Ezek már nem fájnak. Sokkal inkább rosszul esnek azok a kicsinyes szerepek, amelyeket az emberek e nehéz időkben felvállaltak. Olvastam, hogy a megpróbáltatások erősítik a jellemet. Igen, talán az irodalomban és néhány kivételes esetben. Meggyőződésem szerint a legtöbbször a megpróbáltatások rontják a jellemet. Ezzel magyarázom ezt a szörnyű kavalkádot a nagy damaszkuszi úton. Az értelmiségiek között pedig valósággal pusztítón hatott ez a vírus. Az eszképista értelmiségi, egyik napról a másikra nemzetmentő próféta lett, aki kollegáit ostorozza a nemzeti elkötelezettség, úgymond, hiánya miatt. Időnként nem értem miről folyik a vita. Azt vallom ugyanis, hogy minden magyar értelmiségi, aki a balkáni háborúkban és főleg a NATO légicsapások idején, kitartott közössége mellett, nemzeti hűségből a legmagasabb osztályzatot érdemli. A történelem ritkán klasszifikál, ilyen szigorú mércék alapján. Ezek után, nincs jobb vagy rosszabb osztályzat. Ezért nem értem a felesleges melldöngetést és akarnokságot. Ma a többségi hatalommal szembeni ellenállással azok kérkednek, akik életükben egy szócsatát sem vívtak meg. Hallgattak, vagy pedig kizárólag azokban a lapokban duzzogtak, amelyekről biztosan tudták, hogy a másik oldal nem olvassa, emiatt semmiféle érdeklődést ki nem váltottak. Rájuk sem hederített senki!  Tele vagyunk olyan hősökkel, akik az ellenfél figyelmét sem érdemelték ki. Még arra sem méltatták őket, hogy megbélyegezzék. De ennek ellenére nemzeti hűségüket egy percre sem vonom kétségbe, ha a válságos időkben kitartottak a közösség mellett. Az önimádó utóélettel nem kell beárnyékolni előéletüket. A zűrzavaros korokban nagy keletje van a homályos, kétértelmű gondolatnak, az értékválságos időknek pedig mindig akadtak osztapbenderjei. A kísértések, persze, nagyok. Sokszor úgy találtam, minden odaveszett, amit 1989-ig létrehoztam, és mindent elölről kell kezdenem. Számomra 1989. nem csak a berlini fal ledöntését jelenti, mint a legtöbb embernek ebben a régióban, hanem a háború kezdete is. Érzelmileg nem tudom elválasztani a kettőt egymástól, talán éppen ebben a szoros kapcsolatban rejlik a Balkán titka. Széthullott egy állam, amelyben felnőttem, az egyik napról a másikra még Jugoszlávia neve is gyűlöletes lett.  A magára maradt Szerbia piszkos háborút folytatott a „szakadárok” egy része ellen. Átéltem a hosszú ideig tartó alattomos háborút, amelyben minden radikálisan megváltozott. Tényleg otthontalan lettem, ebből kellett teremtenem új világot. Ebből a törmelékből! Lehetetlen feladat? Nem tudom. Ezért a svájci út előtt csak az járt a fejemben, hogy negyedik nekifutásra talán befejezhetem a Schlemihl fattyúját. Háromszor dobtam el a kéziratot, vagyis háromszor töröltem le a merevlemezről, hogy még az emléke se maradjon.

(Központ és provincia) Ha csak tehetem, újdonsült ismerőseimet a kantonokról faggatom. Kimerítően magyarázni kezdik, de aztán egyszer csak legyintenek. Túlságosan bonyolult, – mondják – a kívülálló nem értheti. Kezdem hinni, hogy a kanton olyan rendszer, amit nem lehet leírni. Ám egy dolog mégis evidens: a hallatlanul erős regionális öntudat. A vidékről itt senki sem mer lekicsinylően szólni, mert igen erős a regionális értékrendbe vetett bizalom. Ez különbözteti meg a provincializmustól. Eltűnt a vidék és a központ közötti különbség. Nálunk a provincia dölyfös, de ennek ellenére mindig majmolja a központot. Hol az egyik véglet felé leng ki az inga, hol a másik felé. Ezért a szellemi értékek mindig másodrendűek és jellegtelenek. A sértődött provincia lázadozik a központ ellen, de saját értékrendjét nem tudja kialakítani, azért marad mindig a központi értékrend utánzata. Ez jellemzi a kisebbségi és az anyaországi irodalmak viszonyát is. A provinciális értelmiségi mindig a központ elleni duzzogás és a központ majmolásának végletei közötti vergődik. A svájci vidék nem majmolja a központokat, nem is ócsárolja. Tisztában van saját értékeivel. Így van ez az irodalomban is. Igazából nincs is értékadó irodalmi központ. A központ és a vidék éppen ezért jól megvannak egymással. A központ nem akar szellemi kolóniát teremteni a vidékből, a vidék pedig a saját útját járja. A kantonok gondoskodnak arról, hogy az egyensúlyt semmi se ingassa meg. Ha arra gondolok, hogy Magyarország milyen erősen központosított ország, akkor nem csodálkozom a vidék és a központ traumatizált viszonyán. A magyar kisebbségeket pedig hatványozottan sújtja a központosító magyar kulturális élet.

(A Kossuth Rádió) Előveszem tenyérnyi Aiwa zsebrádiómat, amelyet, tíz évvel ezelőtt az újvidéki feketepiacon vásároltam – csodák csodája – este 10 után, a Kossuth Rádiót hallgatom vele. Tavaly ugyanezzel a rádióval Szerbia vad hegyei között, majd a kotori öbölben hallgattam a Kossuth Rádió éjféli híreit. A Himnusz elhangzása után kitekintek zugi lakásom ablakán, és sokáig bámulom a tóparti fényeket. Elmélkedem, tulajdonképpen milyen érzéseket is ébreszt bennem a Himnusz? Mindenekelőtt azt, hogy egyedül vagyok. 

(A tragikus sorsokról) Távolról talán jobban érzékelhető a vezető bácskai magyar politikusok szánalmas viselkedése, mint közelről. Az egyetlen délvidéki magyar napilap honvédtalálkozót szervezett, tervét szinte naponta hírül adta. Most kiderült, hogy a politikusok nem tudtak semmiről. Bokros teendőik mellett nem olvastak újságot! Sejtelmük sem volt az eseményről. A nagyobb párt feljelenti a kisebbik pártot. Az helyezte el a kakukktojást. Jaj, csak ne ilyen dicstelenül, lealacsonyítóan, ne ilyen gyámoltalanul! Camus írta egyszer: „Az ember veszendő. Lehetséges; de vesszünk el úgy, hogy ellenállunk.”  Ebben a komikus hangzavarban, amelyben újra felmerül a kollektív bűnösség vádja – éppen Szerbiában, ahol már az óvodások is azt éneklik, hogy nincs kollektív bűnösség – elsikkad valami az emberi sorsból. Semmiképpen sem ironizálnék azzal, hogy kiöregedett hadfiakról van szó. Inkább megrendít az egyszerű emberek tragikus sorsa, akiket lehet, hogy az eke mellől szólítottak hadba, akiket a törvény erejével vittek ki a frontra, és akik egész életükben nem élhettek teljes életet, akiknek még a családjára is rávetült az árnyék, akik végső fokon a magyar úri osztály, a hazafiaskodó, zászlólengető, nemzeti szólamokkal hencegő urambátyámos kaszt áldozatai voltak. Időről időre minden kínosan ismétlődik a történelemben. Ma sokan újra ennek az úri Magyarországnak a hőseit sírják vissza, én tőlük tartok, kevésbé ezektől a közkatonáktól. Valahol itt rejtezik egy igazi drámai trilógia kezdete. Valami görög borzalom, ami nem táncszínház többé.

(A régi, jó konzervativizmus) Zug. Mindig konzervatív. Mindig a katolikusok oldalán. Christoph Geiser, svájci író írta egyszer: „Buddenbrookék, … csak Svájcban maradtak fenn – majdnem töretlenül.” Eljátszogatom a gondolattal, hogy Thomas Mann emigrációba indult, aztán Svájcba könnyedén hazára talált.  De jó is lenne Bácskában találkozni a Budenbrookékhoz hasonló, régi vágású konzervatívokkal. Ha igaza van Chrisopher Geisernek, akkor itt minden utcasarkon felbukkan közülük valaki. Nálunk, viszont ha lennének, bizonyára rejtőzködnének, mert elszaporodtak a hamis konzervatívok, akik rossz hírbe keverik őket azzal, hogy összetévesztik a nacionalizmust a konzervativizmussal. 

(Az öncélúság) Az éjszaka a tengerről, a mediterránról álmodtam. A balkáni háború teljesen elszakított tőle, csak az elmúlt években kezdtem újra megbarátkozni vele. Most nagyon nehéz nélküle. Valószínűleg a korral jár ez is, mint annyi más öncélú és megmagyarázhatatlan érzés. Nem is értem azokat a fiatalokat, akik lelkesen beszélnek az öncélúságról, az öncélú művészetről és életről. Nem zárom ki ennek a szemléletnek, avagy életérzésnek a lehetőségét, hiszen magam is áldozata vagyok. Csak azt gondolom, hogy sok-sok nehéz évnek kell elmúlnia, nagyon sok keserű tapasztalatnak kell felgyülemlenie, hogy az ember átengedje magát az öncélúság pazarló révületének. Súlyos teher ez, amitől jobb lenne mielőbb szabadulni.

(Formakultúra és formalizmus) Ma reggel jutott eszembe, hogy fogynak svájci napjaim. Hitetlenkedve bámulok magam elé. Túl korai még. A szorongás forrása bizonyára az, nehéz elhinnem, hogy egy időre nyugalmasan élem az életem. Ezt a szokatlan érzést már nagyon nehéz megszokni. Íróasztal, könyvtár, múzeum, kiállítások, színház, különböző rendezvények. Kialakulóban valami rend és forma. A formaérzék az élet része, azonban nem tévesztendő össze a Közép-Európában dívó formalizmussal, amely a formakultúra hiányát kívánja leplezni. Egyszer talán majd mi is rájövünk arra, hogy a forma az élet része, és ennek hiányában a művészi forma is törékeny és bizonytalan. Írói céhünk rögeszméje.

(A titokzatos monotónia) Esti sétám során az egyik villa erkélyén egy férfit látok, nyugágyban ül, és könyvet olvas. Másnap, harmadnap ugyanez a jelent tárul elém. Múlnak a hetek, ő ugyanazt a kékfedelű könyvet olvassa a nyugágyban. Mellette egy kis asztalka, rajta egy csésze. Tea vagy kávé? Nem tudom, de már erre is kíváncsi vagyok. Figyelem a könyvet, és elképzelem, hogy éveken át ugyanazt a könyvet olvassa. Egyszeriben rádöbbenek, hogy a monotónia is titokzatos lehet.

(Különbségek) Bennem is, mint annyi keleti kollegámban, ha nyugatra kerülünk, felébred valamiféle sértődöttség esetleg fölényérzet. Egyre többször kapom rajta magam, hogy Európa mostohagyermekének tartom magam. Azt gondolom ilyenkor, hogy ártatlanul vezekelünk, és hogy a nyugati emberek semmit sem értenek a mi világunkból. De ha beszédbe elegyedek velük, észreveszem, hogy többet tudnak, mint mi azt sejtjük; csakhogy nem tartanak annyira bonyolultnak bennünket, mint ahogy mi értelmezzük magunkat. Az ő egyszerűségük bonyolult, a mi bonyolultságunk szimpla. Ez még az irodalmi művekből is kiderül.

(Menekülés a valóságból) Egy íróval beszélgetek. Jó nektek, mondja, hiszen nektek vannak eleven történeteitek.  A mi világunk itt végtelenül élményszegény, Svájc meseország és látszat egyszerre. Európa csücske. Provincia, panaszkodnak a svájci kollégák és – Berlinbe menekülnek. Még terroristákkal sem találkozhat az ember. Lehet, hogy vannak eleven történeteink, de menekülünk tőlük. Szkeptikusan legyintek. Az irodalmi kánonok szerint nincs is valóság. Csak szép századvégi és század eleji történeteink vannak. Mire ők legyintenek szkeptikusan. Oh, mi már a múlt században átestünk ezen a gyermekbetegségen. Valahol a hetvenes években. Nálatok még mindig a régimódi modernizmus dívik? Igen, mi mindig lemaradunk, válaszolom. A valóságból a hagyományba menekülünk, ezt nevezzük modernizmusnak. A valóság lassan-lassan betemet bennünket, mi pedig tele vagyunk gazdag asszociációval, reminiszcenciával, amely mindig valami másra utal. 

(Kitaláljuk a valóságot) Luzern. Van tava is, folyója is, a kontinens egyedülálló attrakciója, a több mint hétszáz éve cölöpökön épült fahídja. A legszebb kisváros, amit életemben láttam. Aztán önironikusan hozzáteszem: nagyon keveset láttam, élményeim tehát szerények. Az én Európám, mégis csak a könyvekben él. Azonban, ha néhanapján elkalandozom ebbe a világba, akkor ráébredek, hogy a valóság hasonlít a könyvek világára. Ám, a mi könyveink világa alig hasonlít a mi valóságunkra. Nekünk nap mint nap, újból és újból, ki kell találni a valóságot.

(Nyomasztó terhek) Furcsa helyzetben élek. Ha azt mondom, hogy szerbiai vagyok, gyanúsan méregetnek. Ha azt mondom, hogy magyar, akkor sajnálkozva megjegyzik: persze, igen, most léptem be az EU-ba. Udvariasan gratulálnak. Úgy néznek rám, mint egy túlbuzgó mintadiákra. Ha azt mondom, hogy szerbiai, de magyar, akkor alig értenek valamit az egészből. Svájcban senki sem mondja, hogy svájci, de német. Német is, svájci is. A de-re nincs szükség. Mifelénk pedig a de szócska, a legfontosabb szavak egyike. Mindenkinek a vállát nyomja a rengeteg „de” nyomora.

(Az álmoktól a NATO-ig) A hosszú svájci sétákon sokszor eszembe jut, hogy miről álmodoztunk a nyolcvanas években. Ha Pesten voltam, akkor arról, hogy vonuljanak ki az oroszok, legyen Magyarország semleges, mint Svájc. Svájc mindenben példakép volt. Tényleg volt Svájcnak valamilyen mítosza ezekben az években. Még a néhai UJDI, az első jugoszláviai ellenzéki szervezet megalapításakor is együtt töprengtem szerb, szlovén és horvát ellenzékiekkel, együtt ismételgettem az aktuális varázsszavunkat: Svájc. S lett belőle NATO.

(Borúlátó széljegyzet) Jaj a fiataloknak. Egyszer megvalósítják apáik tervét, anélkül, hogy ennek tudatában lennének.  Még akkor is ezt teszik, ha időközben megtagadják apáikat.

(Márai, németül) A luzerni pályaudvar könyvkereskedésben két Márai-regényre bukkantam, német fordításban, természetesen. Az egyik a Vendéglátás Bolzanóban, a másik pedig a Válás Budán. Aztán az újságárus-kioszkjában újra a Válás Budán kerül a kezembe. Két regény, két egészen egyszerű történet, a mai kritikusok többsége, nem is figyelne fel rá. Vagy fanyalogva olvasnák. Szorongattam a kezemben a nagyon szép kivitelezésű német könyveket, és arra gondoltam, hogy irodalmilag vajon miért nem érkezett még haza Márai Sándor? Valami nagy ízlésváltás történt, amit nem tudok követni? Vagy talán, ami még rosszabb, elfelejtettük a dolgok nevét, és azóta csak azt keressük, ami elkallódott?  Vagy egyszerűen elvesztettük érzékünket az emberi sors iránt?

(Úton lenni)  A postás hozza a párizsi Courrier Internationale új számát. Mario Vargas Ljossa, Marc Rozovszki, Fernando Báez, Martin Walser, Wole Soynka társaságában közlik a Meghalni Írországért című írásomat. A szerkesztő megjegyzi, hogy a mai világ irodalmi kifejezését kívánták prezentálni. Ezt a szöveget Újvidéken kezdtem írni majd Budapesten fejeztem be. Visszatértem oda, ahol elkezdtem: úton lenni. De mégis másként: úgy tűnik, hogy az egész utazás semmi más, csak néhány bizonytalan lépés. Lépést tartok saját árnyékommal.

(A lombikirodalomról – több mint harminc év után) Érdekes, hogy a bácskai kisebbségi politikusok mindig szívesen támogatták a hermetikus irodalmat. Így volt ez vagy harminc évvel ezelőtt is, amikor a modernizáló lombikirodalommal vitáztam, és most is, amikor unatkozva teszem félre a posztmodern lombikirodalmat. Unatkozom, viszont nem bosszankodom. A politikusokat is természetesen megértem. Meg azt is, hogy a kommunista örökség kiválóan hasznosítható.

(Személyes bűnök) Ha valaki igen, akkor Günther Grass tiszta lelkiismerettel szólhat a német tragédiáról. Továbbra sem felejti, hogy a II. világháború borzalmainak, a német városok lebombázásának, a több mint félmillió halottnak, a többmilliós kitelepítéseknek megvolt az oka. A rombolást a németek kezdték, ők bombázták le Varsót, Rotterdamot, majd az angol városokat; vétkességük végül visszahullott a fejükre. Günther Grass mindezt nem feledi. Ellenben mások bűneiről is szólni kel! Végre valahára szólalni kell(ene) a német kitelepítésekről, a német tömegsírokról. Grass feltárta a történetet a Wilhelm Gustloff hajó utasainak tragédiájáról szóló regényében (Ráklépésben). Attól tartok, Európa, még Günther Grass után is, nehezen vesz tudomást a holokauszt furcsa és abszurd utórezgéséről, arról hogy, a fasizmus elleni akciókba fasiszta mellékzöngék szivárogtak be. Főleg Európa peremvidékein, a Balkánon és Közép-Európában, időnként bizarrul összekeveredtek a fasiszta és az antifasiszta hangok: még ma is nehéz pontosan elválasztani őket. Immár azt sem tudni, hogy a vétkes évtizedek tömegsírjaiban ki és milyen eszmék nevében nyugszik. De egy bizonyos, az ordas eszmék áldozatai mindenekelőtt a nemzeti kisebbségek voltak. Zsidók, németek, szerbek, magyarok, szlovákok, romák, horvátok, albánok. Ki tudná mind felsorolni? Ez pedig már nem csak kisebbségi kérdés, hanem egyetemesen emberi. Úgy, mint a holokauszt! El kell mondanom még azt is, hogy nem elég csupán összeszámlálni a halottakat meg a tömegsírokat. Többről van szó: egy életszemléletről, egy hagyományról, egy európai tragédiáról. Günther Grass azért szólt a németet gonoszságairól, mert minden bizonnyal tűrhetetlennek tartotta, hogy mások bűneiről hallgatni kel, l soha sem szólnak saját bűneikről. Így, sohasem kerülünk közelebb az igazsághoz. Ugyanez az érzés kerített hatalmába, amikor a bácskai tömegsírok kérdésével szembesültem, az Exterritórium írása közben. Utólag rájöttem, hogy akkor írtam az Exterritóriumot, amikor Grass a Ráklépésben-t. Valami volt a levegőben, valamit el kellett mondani, amikor ledőltek az ideológiai falak. Minkét esetben, gondos és megbízható tényfeltáró írások, vallomások előzték meg az írói vállalkozást. A vajdasági magyarok elleni atrocitásokról máris annyi dolgozat van, hogy ha nem születne több, akkor ezek is untig elegendőek lennének. Lehetne több is, kevesebb is. A leltár soha sem lesz teljes. Többé, nem is a leltárról van szó, hanem egy erkölcsi archeológiáról.  Ha a többségi nemzet tagjai ötven év után is hallgatnak róla, akkor nem csak igazságtalanok, hanem a vétkességük visszahull a fejükre, vagyis cinkosokként vállalják a bűnt.

(Német író, svájci író) Eva Braunn német írónővel Zugban találkoztam. A szomszédos Luzernben született, azonban vagy tizenöt évvel ezelőtt átköltözött Berlinbe. Hazajött egy kicsit vendégségbe. Meg tanulmányútra. Eszébe sem jut, hogy svájci német írónak nevezze magát, nem azért, mert kifogása lenne a svájci írók vagy irodalom ellen. Szó sincs erről. Ellenkezőleg. A luzerni városi archívumokban éppen saját gyökerei után kutat, új regényének írása közben lesz erre szüksége. Tehát a svájci kötődés, de még mennyire jelen van irodalmában, azonban emiatt senki sem nevezi svájci írónak. Nem bélyegzik meg, nem skatulyázzák be, sem a szülőhelye, sem az élményvilága okán. A német kritika is német írónak tartja. A svájci is. Miért? Egyszerűen azért, mert mindennapi életvitelével a németországi hétköznapokhoz kötődik, még akkor is, amikor luzerni gyerekkoráról ír. Mennyivel különbözik ez a vajdasági helyzettől, amelyben egyre szaporodnak a pesti kisebbségi tájházak. De ha már ennyire fellazultak a fogalmak, akkor szívesen nevezném Esterházy Pétert vajdasági írónak. Azért is, mert – saját bevallása szerint – valamelyest kötődik a vajdasági irodalomhoz, továbbá gyakran járt Vajdaságban, olyankor is, vagyis a háború idején, amikor a külhoni tájházakból sokan nem jöttek haza, de leginkább azért, mert néhány jelentős művében egyetemes szinten fogalmazta meg a mi problémáinkat (is).

(Így kezdődik) Belgrád jobban szavazott, mint Vajdaság, ahol a radikális jelölt győzött, írja egyik barátom. Nem volt benne káröröm, csak hitelesítette külföldre távozásom előtti jóslatomat. Tudtam, hogy így lesz, mégis rosszul esik a tény, nehezebben rovom a betűket. Ólomsúlyként nehezedik a vállamra Újvidék katasztrófája. Csak annak ürülök, hogy távol vagyok, nem kell kilépnem azokra az utcákra, amelyekért annyira ragaszkodom, amelyeket szerettem. Aztán, a régi Belgrád jut eszembe. A Terazijan találkoztam a horvát Predrag Matvejevićtyel. Hova tartasz, kérdezte. A Szerb Kávéházba. Kacagni kezdett. „Éppen oda. És miért?”. „Találkozót beszéltem meg Danilo Kišsel.” „Rendben van. Majd jövök én is.” Kišsel befejeztük Petri György verseskötetének kontroll-szerkesztését. Éppen Kosztolányiról beszélgettünk, amikor megérkezett Matvejević. Kis rajongva folytatta Kosztolányi dicséretét. Matvejević némán bólogatott, ő inkább Márait kedveli. Nem véletlenül, hiszen az olasz kultúrában élt, így találkozott Márai könyveivel. Kiš azokban a napokban Párizsba utazott, Matvejević pedig Rómába. De megérkezett Esterházy Péter, akinek irodalmi estje volt Belgrádban. Ugyanolyan nagy szeretettel és tisztelettel fogadta Esterházyit a belgrádi szerb irodalmi közvélemény, mint most a német. Éppen akkor volt látogatóban Gorbacsov is. Leállították a forgalmat. Esterházy kiugrott a kocsiból, felmászott egy kandeláberre, mert, mint mondta, tanúja akar lenni a történelmi eseménynek. Akkor Belgrád is más volt. A Szerb Kávéházban a Bitef nevű nemzetközi avantgárd színházi fesztivál, látogatói jártak hűségesen. A színházi találkozót egyébként, a belgrádi nemzeti irányzat kozmopolitizmussal, nemzetidegenséggel vádolta. Senki sem vette őket komolyan, és talán ez volt a legnagyobb baj. Azóta megtanultam, hogy így kezdődik minden barbár dolog.

(Utazás Svájcban) Vonattal utazom Zugból a Svájc déli részében meghúzódó Luganóba. Sokan állítják, hogy ez a legszebb svájci város. Tényleg van benne valami különös, éppen az, hogy furcsa módon keveredik az alpesi és a mediterrán kultúra. Főleg olaszok lakják a várost is, a környékét is. Nekem vajdaságinak tanulságos volt utazni benne. A szerelvény háziasszonya Zürichben németül, olaszul és angolul közölte az általános tudnivalókat, azt, hogy hova tart a szerelvény, mely állomásokon áll meg, mikor érkezik Luganóba és milyen idő vár ránk ott. Zugban csak németül mondta be a szokásos szöveget, ellenben Arth-Goldauban újra háromnyelvű lett. Schwytzben csak németül beszélt. Később, Airolóban németül és olaszul. Viszont Biascában először olaszul, aztán németül. Bellinzonában már csak olaszul beszélt a szervény háziasszony. Ellenőriztem, ott csak olaszok élnek. Luganóban először olaszul, majd németül, végül angolul beszélt. Közölte, hogy Luganóban éppen szitál az eső, s az utasok készítsék elő az esernyőjüket. A kalauz viszont pedig hol olaszul válaszolt, hol németül, attól függött, hogy az utas hogyan szólt hozzá. Szóval, így néz ki egy utazás Svájcban. Kíváncsiságom nem hagyott nyugton, és útitársamtól megkérdeztem, hogyan szólítják meg a svájci határrendőrök meg vámosok az utasokat. Természetesen, az anyanyelvükön hangzott a válasz, olaszul, németül vagy franciául. Mindez eszembe jut, amikor a szerb televízió műsorában Tomislav Nikolić a radikálisok elnökjelöltje Svájcról, mint mintaképről beszélt. Még azt is megjegyezte, hogy a kisebbségek helyzetén javítani fog. Ha jól értem, akkor egy vajdasági utazás is a svájcira fog hasonlítani. Koštunica kantonális álma is ilyesmiről szól. Csak azt nem értem, hogy akkor miért nevezik magyar nacionalizmusnak azt, ha valaki a kormányelnök álmait számon kéri, és komolyan veszi az elnökjelölt ígéreteit. Ezzel ugyanis nincs tisztában, például a becsei G17 sem. Sajnos, nem ők az egyedüliek, de ők frappánsan megfogalmazták a jelenlegi általános zűrzavart. Ők ugyanis nacionalizmusnak nevezik az olyasféle területi egység létrehozását a magyarok részére, amilyet Koštunica követel a koszovói szerbek részére. Egyazon elvről van szó, amit egyébként a szerbiai parlament megszavazott. Így a G17 parlamenti képviselői is! Miért szavaztak meg egy olyan törvényt ugyanezek a képviselők, ha a becsei G17 azt állítja, hogy ezek az alapelvek nacionalisták? Vagy a becsei G17 saját pártjáról állítja, hogy nacionalista?  Nem lenne jobb, ha ezt a kérdést előbb saját pártjukon belül tisztáznák?

(Szalonradikálisok és radikálisok) A vajdasági magyar közéletben eddig is volt valamiféle magyar radikalizmus. Szószólói nem a többségi nemzet nacionalistáival vívták a párbajt, óvatosan elkerülték a „csatamezőt”. Inkább a magyarságon belül próbálták világgá kürtölni, hogy ki az igazi magyar és ki nem az. A szerb sajtó nem is foglalkozott velük, hiszen nem is voltak fontosak. Talán, örömét lelte a Kis Magyar Perpatvarban. A fiatal nemzedék egy része azonban mintha megelégelte volna a szalonradikalizmust és minden eddiginél radikálisabban vetette fel a kisebbség megmaradásának eszközeit és módszereit. Nem az anyaországi alapítványi szalonokból mérlegelte az igaz magyarságot, hanem a többségi politikai nomenklatúrát vette célba. A többségi sajtó azonnal tiltakozott. Persze, a tiltakozásnak akkor lenne hitele, ha ugyanilyen élesen tiltakozna például Matija Bečković költő ünneplése ellen is, aki saját magát radikális nacionalistának nevezi. Nevének hallatára a közpénzekből finanszírozott televízió valóságos eufóriába esik. Ezt bezzeg nem ellenzik azok, akik felháborodva utasítják vissza, néhány magyar bácskai fiatalember, nemzeti radikalizmusát. Nem ismerem annyira az utóbbiak programját, hogy megítéljem a politikai kiindulópontok minőségét.  A bácskai pártsajtóban a véleményük nem is kap helyet. Lehet, hogy egyetlen gondolatukkal sem tudnák rokonszenvezni, de a demokratikus kultúra tiltakozik bennem, mert nem hallom azoknak a szavát, akiktől elhatárolódik az új kisebbségi elit, amelynek köszönve éppen most ünnepeljük a Nagy Beteljesületlen Ígéreteket. A doktorok kiválóak voltak, de a beteget sehogyan sem tudják lábra állítani. És láss csodát: eközben a szalonradikálisok szalonképesen elhatárolódónak a radikálisoktól.    

(A nagyvilág) Egy svájci könyvtárban eszembe jut, hogy Herceg János volt talán az utolsó, aki jegyzetelt a német újságokból. Őt érdekelte, hogy mit ír a Frankfurter Allgemaine Zeitung. Az volt a véleménye, hogy a kisebbség részére ez nagyon fontos dolog. Ma még sokkal fontosabb.

(Nyomvonalak) Gyorsan múlik az idő. Naponta tizenkét órát töltök az íróasztal mellett, a regény írása felőrli energiámat. Egyenesen megkönnyebbülök, amikor a postás csenget és a kezembe nyom egy levelet. A földim válaszolt, a szomszéd városban Arth-Goldauban dolgozik. Oda még kerékpáron is eljutok, nem kell pénzt kiadnom buszra vagy vonatra, gondolom magamban. A svájci városokban ugyanis bármilyen személyi dokumentum, még a vasúti Halb-Tax-Preis igazolvány alapján is díjtalanul bérelhető kerékpár. Vasárnap délután vár az Art-Goldai-i pályaudvar Treff-Punktján. Jó, kerékpárral utazom, legalább újra megidézem magamban az ötvenes éveket, amikor gimnazistaként Botka István osztálytársammal kerékpároztunk Szenttamás és Újvidék között. A földim is Zöld utca-i, akárcsak én. Most is kőművesmester, az volt Szenttamáson is. Azt javasolja, hogy utazzam Münchenbe is, Frankfurtba is, írja, „mert ott vagyunk legtöbben”. Az első visszajelzések azt bizonyítják, hogy a kilencvenes évek elvándorlásai a hatvanas-hetvenes évek gastarbeiter-nyomvonalát követték. A fiúk azon az útvonalon távoztak, amelyen az apák vagy a nagyapák elindultak.  Csakhogy akkor más volt a perspektíva. Akkor még remélni lehetett, hogy a távozás ideiglenes. Idegenben az otthont tervezték, családi házat álmodtak meg vagy építettek. De a kilencvenes években távozók már tudták, hogy az otthont elvesztették, keresik az újat, akkor is, ha eleve bizonytalanok abban, hogy megtalálják-e valaha.

(Vészbírák és ökölcsapások) Levelet kapok, egy cikket mellékelnek benne. Az egyik magyar nyelvű állami támogatásból élő, vagyis az adófizető polgárok zsebéből finanszírozott közszolgálati lap pártfunkcionárius-főszerkesztője vezércikkében, fizikai leszámolást helyez kilátásba ellenem. Többes számról van ugyan szó, úgy látszik tehát, hogy sokan vannak a feketelistán, akiket a pártfunkcionárius szerint ökölcsapásokkal kell elintézni, vagyis likvidálni. Ha jól olvasom, kizárólag véleményem, vélekedéseim miatt érdemeltem ki az ökölcsapásokat. Ha egy zuglapban írnák, akkor komikus lenne az egész. Azonban egy közszolgálati újságról van szó, amelynek a vélemények sokféleségét kellene tükröznie. Nem tudom, mit szól hozzá Józsa László a magyar nemzeti tanács elnöke, aki toleranciát és pluralizmus ígérget. Vajon így néz ki, ez lenne az? Itt az alkalom, hogy ígérgetéseit be is váltsa, mérlegre tegye igazmondását. Vagy mit szól hozzá Várady Tibor (szintén a nemzeti tanács tagja), aki néhány évvel ezelőtt, még a sajtóban is arról győzögetett, hogy hatalmi pártunk, feltétel nélkül vallja a pluralizmust Így? Pártfunkcionáriusi ökölcsapásokkal? Fizikai leszámolás kilátásba helyezésével? De ami ezeket a szélsőségeket illeti, volt velük elég dolgom. Még valahol 1971-ben kezdődött, amikor ugyanebben a közszolgálati lapban, magyar nacionalizmus miatt akartak ki kergetni a világból, mert szóvá tettem, hogy az akkori magyar vezetők nagy része nyelvében is elidegenedett a kisebbségtől, meg hogy Vajdaságban nem számoltak le a rankovićizmussal. A vádak közé tartozott, hogy csak „kritizálok”, és nem „cselekszem”. Aztán 1991-ben Miloševićék rúgtak ki a munkahelyemről, mert a szövetségi választási bizottság tagjaként a nemzetközi közvélemény elé tártam a választási csalásokat. A mai hősök akkor állami kötelékben maradtak. Bőven volt vaj a fejemen, hiszen az akkor egyedüli ellenzéki lapba, a Borbába írtam, meg vettem akkora bátorságot, hogy Zoran Djindjić könyvét mutassam be nyilvánosan, a szerző jelenlétében. Zoran Djindjić akkor első számú közellenségnek számított. Minden bizonnyal nem itt van a sor vége, valószínűleg volt még vétkem, ugyanis a vészbírók mindig slendriánok, következetesek a vádpontok megfogalmazásában. Aztán, volt munkahelyem cége, az Újvidéki Televízió mért rám ökölcsapásokat: egy külön műsorban, „speciálisadásban” sugározta kimerevített arcképemet, miközben azzal vádolt, hogy „Szerbia alapjait” akarom aláásni, mert a Soros Alapítvány újvidéki irodavezetőjeként, magyar tankönyvek kiadását támogattam. A „technikai koalíció” lapjai meg sem mertek mukkanni. Talán tízezer tankönyv jelent meg, ha nem több. Erről Ribár Béla tudna mesélni. Aztán jöttek az újabb ökölcsapások és újabb vészbírók. És tudom, hogy hova vezetnek. Emlékszem, Sziveri Jánossal és az Új Symposionnal való leszámoláskor is ugyanez a vészbíró buzgólkodott az ökölcsapások kimérésekor. Ha nálunk betartanák a lusztrációról hozott törvényt, akkor ezek a vészbírók nem fenyegetőznének fizikai leszámolással. Viszont akkor egy lépéssel közelebb lennénk Európához. 

(Szeme lehunyva) Illyés Gyuláné naplójegyzetei Illyés Gyula utolsó napjairól (A Semmi közelít, 1983. február 13.-1983. április 15.)  Április 3-án a költő felsóhajt. „Flórikám, én meg fogok halni. Készülj föl rá.” Aztán állandóan ismétli: nem akar élni tovább. Többször szóba hozza a határon kívüli magyarok sorsát. Április 15-én Illyés Gyuláné a következő sorokat jegyzi le: „Gyula megnyugszik, csendesen elalszik. Nyugodt, szép sima az arca. Alszik. Szolnoki nem megy ki a szobából. Bejön Margitka, az ügyeletes nővér, bejön Wabrosch, majd Noszkay. Valaki szólhatott nekik. Leülnek. Az orvosok ott ülnek, hallgatnak. Gyula újra egy-két mélyebb lélegzetet vesz, teste hirtelen hosszan kinyúlik. Szeme lehunyva, arca sima, nyugodt. Alszik tovább. Senki nem szól semmit.”

(Tudatlanságomról) Lassan élni! Csak tudnám, hogy kell. Örökre tudatlan maradok.

(Másféle bátorság) Elballagok a postára, veszek egy economic-kártyát, amellyel olcsón lehet telefonálni. A válaszlevelek egymás után érkeznek, néhányan feltüntetik telefonjukat is, legalább velük, telefonon beszélem meg, hogy hol és mikor találkozzunk.  Eddig Lozánból öten válaszoltak a levelemre, Genfből négyen. De mégis a fejlettebb ipari központokból, Zürichből és Baselből érkezett a legtöbb válasz. Talán itt él a legtöbb vajdasági? Vannak köztük mérnökök, orvosok, mesteremberek. Az egyik fiatal gégesebész írja, hogy két éve már egy magánklinika társtulajdonosa. Elölről kezdte, a semmiből. Teljesen idegenben! Olvasgatom a levelet és nem tudok magamhoz térni. Van egyféle bátorság, amelyet nehéz értelmezni. Azt, hogy valakinek van mersze elölről kezdeni az életet. Tényleg a semmiből. Ismerek sok bátor embert. Példaképeim azok közül kerültek ki, akik bátrak voltak, mert következetesen kitartottak egy eszmény, egy életcél mellett. Akkor is, ha sárral dobálták őket, ha megalázták azok, akik a hatalmat tartják a kezükben. Akkor is, ha esetleg tisztában voltak vele, hogy életeszményeik nem tökéletesek. Könnyű azoknak következetesnek maradni, akik vakul hisznek igazságukban. Nehéz azoknak, akik kételkednek benne, akik elviselik a szkepszis és a viszonylagosság kockázatait, de mégis következetesek. Ezeket tartottam igazi hősöknek. Viszont van egy másféle hősiesség is, amelyről keveset tudok: belépni a semmi közepébe. Újra kezdeni az életet. Elvetni mindent. Elkezdeni valamit. Egyes egyedül a nagyvilágban.

(Az irodalomról) Felkészülök a zürichi nyilvános fellépésre. Oplatka András bevezetője után beszélnem kell arról, hogy hogyan látom a világot, amelyről írok. Egy-egy szubjektív, vallomásos esszét könnyebb megírnom, mint a nyilvánosság előtt szólni személyes világképemről, hitvallásomról, írói mivoltomról. Főleg az utóbbi okoz nagy kínokat, talán azért, mert a szépirodalmat a legszemélyesebb ügynek tartom. Mindig azt sajnáltam, hogy nem vagyok banktisztviselő, mint Eliot. Akkor legalább tudnám, hogy ki vagyok. Azzal a tudattal írok, hogy gondolataim csak néhány embert érdekelnek, én pedig e néhány ember iránti kötelességemet teljesítem. A dolgok további alakulására nincs befolyásom, vagyis minden az Isten vagy a sors kegyétől függ.

(Mocsárról és a rózsa) Irodalmi est a zürichi műegyetemen. A pompás, tágas terem láttán attól tartok, hogy üres lesz. De, svájci precizitással, pontban este hétkor megtelik. Több mint ötven ember ül a padok között. Anikó felolvassa a Meghalni Írországért című tárcanovellámat, én pedig az Újvidék-esszéimből olvasok fel részleteket. Így tárom fel a bennem dúló két ellentétes erőt: az örökös menekülést és a szívós maradást. E kettő között őrlődöm, lelkem sehol sem tud megállapodni. Aztán, szóba kerülnek a regényvilágok: amelyek ugyanebben az ellentétben jöttek létre. Már az Egy makró emlékiratai is meneküléssel zárul. Bár, nincs hova. Kosztolányi megjegyzése jut eszembe, aki rendkívül hamisnak tartotta a szép kerek bácskai történeteket. Ideje, hogy megundorodjunk attól, hogy mások rózsákat dobáljanak a mocsárba, tiltakozott még 1910-ben. Mindhiába! A sztereotípiák mindent túlélnek. Azóta is virítanak a rózsák a mocsárban. A mocsár egyre nagyobb, terebélyesebb, a rózsák egyre szebbek. Hivalkodóbbak vagy kihívóbbak. A Makrótól az Exterritóriumig pedig nem tudtam egyetlenegy rózsaszálat sem felemelni, a Lakomában pedig végérvényesen megundorodtam a mocsári rózsáktól. Az életet csak a maga csonkaságában, töredezettségében érzékelem. Nem létezik nagy és végső forma, mint ahogy nagy befejezett történet sem, hiszen nincs egy nagy történelem se. Megértem a kisebbségi történelmi nosztalgiázásokat, de aztán falba ütközöm: a kisebbség azt jelenti, hogy az embert megfosztották saját történelmétől. Ez jobban meghatározza, mint a jogfosztottság. Az est végéig, egy szálig elkelnek a könyveim, ez némiképpen megnyugtat. Nincs más támaszom az életemben, csak a könyveim. Az est előtt tudtam meg, hogy az egyetem másik bejárata mellett található a Thomas Mann Archívum. Látnom kell a hontalanság lakótereit. Ide is mindenképpen el kell jutnom.

(A távolságról) Végre hozza a postás Márai naplóköteteit. Azokat, amelyek a kimaradt feljegyzéseket tartalmazzák. Mohón lapozgatom az ismerős mondatokat, először azokat a részeket, melyeket évekkel ezelőtt aláhúztam. Aztán – szabadon csapongva a bekezdések között – olyan részekre bukkanok, amelyeket nem olvastam kellő figyelemmel és átérzéssel. A legmegdöbbentőbb tanulság mégis az, hogy Márai a távolból milyen pontosan ismerte a magyar valóságot. Ugyanúgy, mint Ady a párizsi szállodaszobában. Délután a könyvtárba sietek, Thomas Mann emigrációs naplóját böngészem. A harag könyvei, ugyanúgy, mint Márai naplói. Illyés Gyula előtt éppen párizsi tartózkodása alatt tágult ki a magyar láthatár. Ozorát is jobban látta Párizs után. A halála előtti napokban pedig a francia szavak csodáján töprengett. A távolság biztosít valami lelki sérülékenységet, olyan sebet ejt az emberen, amely különösen érzékennyé teszi. A távolság vagy a belőle következő hiányérzet? Lehet, hogy inkább az utóbbi.

(Tűrés és felejtés) Kora reggel az ablakon keresztül figyelem az alpesi tájat. Az égen játszadoznak a bárányfelhők, ezeket a gyors felhőjátékokat soha sem tapasztaltam a bácskai égbolton. Olyan az égboltozat, mint egy kaleidoszkóp. Percről percre változik. A következő pillanatban már nem is fontos, hogy milyen volt az imént az ég. Ezen a példán tanulok felejteni. Néha úgy érzem, hogy ez a meghátrálással határos, ám az elfelejtett dolgok helyébe új, azt hittem, végleg elfelejtett emlékek törnek be, melyek talán fontosabbak, mint azok, amelyektől megszabadultam. Tanulom a tűrést, annak érdekében, hogy megőrizzem a kapcsolatom a külvilággal.

(Egy délután Art-Goldeneuban) Art-Goldeneu vasárnap délután. Cs.J-on tornacipő, piros trikó, svájci állami jelvénnyel, piros alapon (itt úgy mondják: svájci piros) egy fehér kereszt. A tekintetemből kiolvassa a kérdésemet. Válasza egyszerű: Szereti Svájcot. A szeme felragyog, ha kiejti az ország nevét.  Hogyne emlékezne rám. Az apjától hallotta, hogy gyerekkoromban a nagyapjától vásároltam a birkatarhót. Az apja még a hetvenes években került Németországban, Münchenben kapott munkát, pár évvel ezelőtt ment nyugdíjba. A szülei által tett szert a német állampolgárságra. A német törvények szerint azonban, előbb le kellett mondania a jugoszláv állampolgárságról. Az apja nem tudna már visszatérni, megszokta a másik világot. Ő sem. Észrevettem, hogy ha azt mondja, hogy hazamegy, akkor Münchenre gondol, baráti társasága köti oda. De jobban szeret német állampolgárként Svájcban élni. Kőműves, igen, de a házak, villák és kastélyok domborműveinek javítására specializálta magát. Munka van elég, mert a svájciak szeretik a domborműveket, az épületek díszítéseit, úgyhogy a fokozatosan enyhülő gazdasági recessziót, munkaadója meg sem érezte. Beszélgetés közben nem ejtem ki a szót, hogy szülőföld, várom, hogy ő mondja ki először. Ki is mondja, természetes egyszerűséggel: bácskai magyar lányt vett feleségül. Neki ez jelenti a szülőföldet, tehát valami nagyon személyeset: magánügyet. Nagyon elégedett volt, amikor Münchenben megismerkedett jövendőbeli feleségével, aki aztán követte őt Art-Goldeneuba. Haza sem jár, Pestre se, ideje sem engedi, ellenben, ennek ellenére, vajdasági magyarnak tartja magát, hiszen számon tartja az onnan eltávozottakat, akik szintén a vajdasági magyarok közé sorolják magukat. Egyszeriben úgy érzem, hogy létezik egy virtuális közösség, amely szembesít a ténnyel, hogy a területiség elve egyre viszonylagosabb. A személyes életre lebontva tárulkozik fel előttem az új kritikus geopolitika egyik következménye, az, hogy a területi begyökerezettség elvesztette régebbi jelentését.

(Az egységesülő magyar irodalom napszámosa) Elvégeztem az Ilia Mihályról szóló esszém korrektúráját. Sietek a postára. Csak közvetve tudtam elmondani mennyi köszönettel tartozom neki. Sokat tanultam tőle, habár tudom, soha sem volt szándékában okítani. A figyelmes hallgató szituációjából tanított. Úgy tartom számon, mint az egységesülő magyar irodalom napszámosát, aki azért tud egységben gondolkodni, mert értette és érzékelte a különbségeket.

(Kisnemzeti minőség) Az egy évvel ezelőtt írott, szlovéniai úti esszémet lapozgatom. Most döbbenek rá, hogy ez valójában a Szlovén ösvény folytatása. Amikor a Szlovén ösvényt írtam még nem volt érzékelhető a közelgő háború. Csak a föld remegett egy kicsit, a berlini falak még álltak, a kétpólusú világ éppen csak megingott, a kelet-európai ellenzék még csak emberarcú szocializmust akart, Finnország volt a példakép és Svájc, a későbbi hősök még párt-alapszervezeti titkárságok tagjaiként utasították rendre a másként gondolkodókat: csak bírálnak – ismételték unos-untalan az egypártrendszerű retorikát – de, nem cselekszenek. Még ma is tanulságos lenne ennek a tekintélyelvű retorikának az elemzése. Volt és van egy nyelv, amelyről mindig felismerhető a funkcionárius beszédmód: akkor is, ha rejtegetik. Arthur Koestler emlékeztetett arra, hogy a Gestapo vallatótisztjei úgy ismerték fel a kommunistákat, hogy a kínzott, többször kiejtette azt a szót, hogy konkrét. Ekkor a Gestapo biztos volt benne, hogy kommunistáról van szó. Leleplezték magukat. Ugyanis ők beszéltek mindig a konkrét tettekről. Voltak, akik puszta idealizmusból, amely a börtönig vezette őket. Később, az egypártrendszerű funkcionárius-réteg, hatalmi ideológiát teremtett bizonyos szavak misztifikációjával. Ilyen volt a „konkrét”, vagy a „tettek”. Vagy emlékezzünk csak a kritizáló szóra. A „kritizálóra”, az áskálódó ember sátáni megtestesítőjére. Ez a szocrealista diskurzus csak 1945 után bontakozott ki igazából, amikor hatalomra tett szert. Akkor már senki sem beszélt a saját nevében, mert polgári csökevénynek számított, emiatt mindenki a többes számot használta. Az elszemélytelenített nyelv pedig – Foucaulttól tudjuk –   valójában, mindig a zsarnokság pallosát lebegteti az ember feje felett. A nyelv egyaránt leleplezi az akarnokokat, a diktátorokat, s képmutatókat és a könyöklőket. Mindenkit! Azok a bűnös ellenzékiek csak dohognak, akadékoskodnak, ám a mindenható párt, mármint a JKSZ, cselekszik. Erről szólt az egykori pártfunkcionáriusi retorika. A ljubljanai Mladina törte meg legkeményebben ezt a pártzsargont, egyszerűen nevén nevezte a dolgokat, mint egykor Karl Kraus. Ehhez nem csak bátorság kellett, hanem a lehetetlen megkísértése is. Mert majdnem irreális ezt a személytelen nyelvet leleplezni, mikor minden hazugság mellett ott ál egy igazság is. A Mladinának sikerült. Nem volt diplomatikusan semmitmondó, nem használta a tekintélyelvű többes számot. Nem tisztelt semmiféle új és régi pártzsargont. Úgy vélem tehát, hogy a kétmilliónyi lélekszámú Szlovéniára továbbra is figyelni kell. Egy évvel ezelőtt jártam ott, és ma is bánt a lelkiismeret, mert nem tettem eleget Janez Pipan felkérésének és a télen nem utaztam Ljubljanába, amikor javában tartott a színházi idény, hogy megtekintsem az új színházi előadásokat, amelyek – mint értesülök – európai színvonalúak. A szlovén színházi emberek szeretnének visszacsalogatni a színházhoz, nekem azonban igazából nincs bátorságom visszatérni. Mindig csak egy fél lépést teszek abba az irányba. Ami érthető, hiszen szűkebb és tágabb környezetem, a színház vagy a piac nélküli „piaci élet” sivatagában tengődik, vagy pedig a szocialista állami illetve „alapítványi üvegházban” vajúdik, és boldog, hogy nem kockáztat, mert különben oda a „támogatás”. Vannak pillanatok, amikor az üvegházi élet, nagyon szép. Szép – és semmi más. Nem a színháziak akarták az üvegházat és a sivatagot, nem is őket hibáztatom, vagy ha igen, akkor magam is hibázom. Ebből következnek a fél lépések átkai. Azonban nem csupán a színházi élet miatt sajnálom az elmaradt szlovéniai utat. Szlovén minőség, ujjongtam két évtizeddel ezelőtt, a kisnemzeti és a kisközösségi minőségre gondolva.  A kisebbségi minőségre is! Szlovéniában ugyanis felismertem annak a mondatnak a valóságát, amit a harmincas években Makkai Sándor fogalmazott meg: „Szegény és kicsi nemzet kisszerű vagy középszerű szellemiség mellett nem élhet meg.” Ezt a mondatot ma így aktualizálnám: Elnyomott és védtelen kisebbség, kisszerű vagy középszerű szellemiség mellett, nem élhet meg.” Talán ezért fontos a szlovén iskola. Meg azért, hogy kiderüljön, mit is jelent a kisnemzeti minőség a globalizmus korában, és a nagy EU-rendszer kereteiben. Itt Svájcban, éppen ezért óvatosak az EU-t illetően: féltik azt a demokratikus minőséget, amit megteremtettek.

(A cselekvés kisajátítása) „Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.” Babits Jónás című versében utasítsa az Isten Jónást, akit arra választott ki, hogy hirdesse az igazságot. Erre – és nem többre!  A cselekvés joga az Istené maradt, megtartotta magának, mert ő tudta legjobban, hogy milyen veszélyeket rejt, ha a prédikátorok kisajátítják maguknak a cselekvést.  Akkor születnek a kisistenek, a kis akarnokok és a nagy zsarnokok.

(Egy hisztéria) A világháló követ, mint az árnyék. Felkerült rá ugyanis az a vitaműsor, (http://www.danas.org/programi/magazin/kontrapunkt/2003/10/2003101314142) amelyben 2003. október 13-án a Szabad Európa Rádió Kontrapunkt programjában szembekerültem Dejan Mikavicával, Kostunica pártjának újvidéki vezetőjével, és Jovan Pejinnel a Svetozar Miletić népi mozgalom kiemelkedő tagjával. A kisebbségellenes retorziókról folyt a vita. Szerintük ezek mellékes dolgok, valójában néhány huligán műve, de ha már a diszkriminációról beszélünk, akkor Vajdaságban inkább a szerbek vannak hátrányos helyzetben, állították. Amellett érveltem, hogy a kisebbség megfélemlítése ürügyén, nem beszélhetünk egyedi kilengésekről, kiskorú huliganizmust emlegetni, sőt, komikus lenne. Ha nevén akarjuk nevezni a dolgokat, akkor kerek perec ki kell mondani, hogy a nacionalizmus erősödéséről van szó. Ezt egyébként már 2002 októberében felismertem, amikor a kilencekkel együtt aláírtam a félfasiszta tendenciák elleni petíciót. Úgy gondoltuk, hogy időben kell felrázni a közvéleményt meg a Đinđić kormányt.  Sajnos, szavunk pusztába kiáltott szó maradt, a kilencek figyelmeztetését csak néhányan vették komolyan. Mivelhogy az októberi fordulat 2000-ben nem volt gyökeres és átfogó, a politikusok egyre inkább megelégedtek a változás látszanának ápolásával. Ez később tragikus végkimenetelhez vezetett. Ugyanakkor a Magyar Szóban, tehát még 2002. október utolsó napjaiban, szóba hoztam, hogy ezek a tendenciák felerősítik a kisebbségellenes hisztériát. Sajnos a politikai elitek, a szőnyeg alá seperték a kérdést. Csak akkor derült ki az extrémizmus mérete, amikor Đinđić kormányelnök politikai gyilkosság áldozata lett. A megdöbbenés ugyan hatalmas volt, azonban gyorsan feledésbe merült. A látszatok újra győztek. Az igazságot még azok sem vallották be, akiknek érdekükben állt. Amint elnézem, a mai Szerbiában, éppen azt akarják elkendőzni, hogy politikai gyilkosságról van szó.  Mintha ez is valamiféle huliganizmus vagy a maffiózók belügye lenne. Ugyanezt bizonygatják a kisebbségi atrocitások esetében: huligánok, kiskorúak, no meg persze az enyhítő körülménynek számító túlzott alkoholfogyasztás. De inkább hajlok afelé, hogy a kormányfő meggyilkolása és a kisebbségellenes hisztéria ugyanannak a dolognak a más-más vetülete. A Szabad Európa nevezetes műsorában tehát arról szóltam, hogy a magyarellenes retorika fellángolása Vajdaságban azt jelzi, hogy a többségi nacionalizmus továbbra is eleven, sőt véleményem szerint az sem véletlen, hogy a szélsőségesek éppen a soknemzetiségű Vajdaságba teszik át székhelyüket. Emlékeztettem arra is, hogy Hitler is a soknemzetiségű közösségekben érvényesült először. A fasizmus is ott győzött, ahol szembe lehetett állítani a nemzeteket, mondtam többek között a kontaktműsorban. Tehát nem huliganizmusról van szó, hanem egy ideológiáról. A hullám felerősödött és erősödni fog, folytattam. Ma már – 2004-ben! – a napnál világosabb, hogy ez bekövetkezett. Felelős szerbiai politikusok továbbra is kiskorú suhancok csínytetteiről beszélnek. Ha Koštunica erélyesen kívánna változtatni a helyzeten, akkor először is saját pártjának újvidéki vezetőjétől kérné számon, hogy huliganizmusról van-e szó vagy pedig másról.

(Időjárásjelentés) Reggel borús az ég, az emberek öltönyben járnak kelnek az utcán. Aztán rövid zápor, egy hölgy leveti a cipőjét, és mezítláb tolja a babakocsit maga előtt. Mindenki esernyőt húz elő. Vagy egy óra múlva megint kék az ég. A zugi tó partján sétálgatva tekintetem a városi strandra téved. Az emberek napoznak, élvezik a perzselő alpesi napfényt.

(Svájci életkép) Az egyik padon egy fényképezőgép-tok. Az áruházat bezárták már, de a bejárattól balra néhány esernyő várja szórakozott vagy feledékeny tulajdonosát. De mi lesz, ha nem jön a tulajdonos? Felébred bennem a kíváncsiság, hogy meddig hagyják az esernyőt a bejárati esernyőtartóban? Ha az ember véletlenül a pulton felejt, mondjuk öt grappát, akkor a pénztárosnő kedvesen figyelmezteti. A svájciaknál takarékosabb embereket nehéz elképzelni. D. M. írja Londonból, hogy az angolok is ilyenek. Gyerekei ugyanis ott élnek, elment meglátogatni őket. A gyerekei nem győzik kioktatni az apjukat, hogy külön gyűjtse a fehér illetve a színes üvegeket, az újságpapírt, a kartont, a műanyagflakonokat, a fémdobozokat, mert nem szabad a hulladékot pazarolni. Ugyanezt teszik a svájciak is. A környékben, ahol lakom, minden pénteken érkezik egy autóbusz, amely elszállítja a szemetet. De még a parafa dugót, az elhasznált elemet is külön gyűjtőhelyre kell rakni, különben az autóbusz vezetője figyelmeztet a rendre. Az előre meghatározott sarkon az autóbusz csak 15 percig vesztegel, mialatt a környék lakói időben szép, lassan odabattyognak, gondosan osztályozott hulladék szatyraikkal. Soha sem rohannak, ennek ellenére mindig pontosak.

(Hol voltál apám?) Az újságokat lapozva megtudom, hogy az immár legendárisnak nevezhető Kursbuch nevű német folyóirat, rövidesen kiadó nélkül marad. A Fischer Verlag ugyanis nem hajlandó tovább fedezni a folyóirat veszteségeit. Az üzlet az üzlet. Még őrzöm a folyóirat régebbi számait, amelyeket a szenttamási Zöld utcában olvasgattam 1968 után. De ha a folyóirat megszűnik, a német hatvannyolc eredményeit senki sem fogja többé elvitatni. A fiatalok rákényszeríttették apáikat, hogy szembenézzenek náci múltjukkal. Hol voltál apám, kérdezték az ifjak. És az apáknak vallaniuk kellett. Ez készítette elő a mai Németország európai útját. Arról nem is szólva, hogy a hatvannyolcasok fogalmazták meg a szabadság új szótárát, amelyet immár a jobboldali konzervatívok is elismernek.

(Szeretjük a hazugságot) Cs. János nagybecskereki származású ápoló. Most Bázelban él. Tíz éve hagyta el az országot. Akkoriban a közeli ismerőseitől, barátaitól azzal búcsúzott el, hogy csak ideiglenesen távozik, azonban nagyon is tisztában volt vele, hogy nem mond igazat. Már akkor biztos volt benne, hogy a távozás végleges lesz. Nem üldözte senki. Kapott ugyan katonai behívót, amit akkoriban a tartalékosoknak kézbesítettek, ő azonban nem volt hajlandó átvenni. Napokig nem aludt otthon, aztán elmúlt az első ijedelem, és ennyiben maradt a dolog. Így voltak sokan mások is. Hallott különféle rémtörténetekről, azonban, ahogy mondja, ezt inkább a Pestre áttelepült bácskaiak szokták felmelegíteni. Bizonyára önigazoló szándékkal, vagy valamilyen identitászavar folytán. Akiben volt elszántság, az maradt, akiből ez hiányzott, az elmenekült. Ő viszont egyik csoportba sem sorolhatja magát, mert egyszerűen csak jobb körülmények között akart élni. Nem, esze ágában sincs, hogy mártírnak vagy üldözöttnek nevezze magát. Azért távozott, mert tisztességes fizetést akart élvezni munkájáért, és ez Bázelban sikerült. Ha üldözött lett volna, akkor most visszatérne, hiszen a közvetlen háborús veszély elmúlt. De meg sem fordul a fejében. Marad, mindörökre marad Svájcban. Semmiféle honvágya nincs, nem is volt. Mindezek után, nevetségesnek tartaná a nosztalgiázást. Természetesen magyarnak tartja magát, de senkivel sem fog versenyezni abban, hogy ki a nagyobb magyar. Ez egy érzés, amellyel él. Csendben hallgattam, nem szálltam vitába vele. Lehet, hogy nagy szükségünk van ilyen emberekre, akik kimondják az igazságot. Mint ahogyan az illúziókra is. Sőt, be kell ismerni: hazugság nélkül sem tudunk élni. Mert, amint elnézem, azt sem vetjük meg. Ellenkezőleg: nagyon szeretjük hallgatni az édes hazugságokat. 

(A sebzett sebeket ejtők) A keleti országok egymás után csatlakoznak az EU-hoz, azonban – valljuk be – hálátlan örökséggel, amellyel mindmáig nem sikerült szembenézniük, azért, mert 1989-ben csak a jaltai Európa bukott meg, a versailles-i nem. Olvasom, hogy Németországban nagy visszhangja van a Stephan Burgdorff és a Klaus Eiegele által összeállított könyvnek (Der I. Weltkrieg – Die Ur-Katastrophe des 20. Jahrhundert) A koszovói gordiuszi csomó titka éppen versailles-i doktrína. Senki sem mer akár egy lépést is tenni előre, az egész európai politikai retorika a delphoi jós szavaira emlékeztet. Így is lehet értelmezni, meg amúgy is, viszont ha kell, akkor éppen ellenkezőleg. De, nem csak Koszovóról van szó. Ezzel az örökséggel lépnek be tehát az új tagországok az EU-ba. A nagy európai nemzetek könnyebben áthidalták a történelmi traumát, a kis közép-kelet-európai államok és nemzetek számára azonban nem olyan egyszerű. Most olyasféle reményekkel áltatjuk magunkat, hogy majd menet közben begyógyulnak a sebek. Nem gyógyulnak be, mert azok is sebzettek, akik sebeket ejtettek. A rossz lelkiismeret önsebző, erről sem szabad megfeledkezni. Az egyetlen esély nem a gyógyulásban, hanem a radikális felejtésben lenne, abban, hogy ezek a szerencsétlen nemzetek elfeledik múltjukat, vagyis fél kontinens múlt nélküli, térjen vissza Európába.

(Fecsegni a halálról) Újabb irodalmi műveket olvasgatva eltűnődöm azon, hogy miért veszett ki a halálról való beszéd sztoikus pátosza. Illyés egyik régebbi feljegyzése jut eszembe. „Halálról egyáltalán beszélni: férfiatlan.” És aztán hozzáteszi: még rágondolni is férfiatlan. Ez mélységes összhangban a plebejusi észjárásával. A halál arisztokratikus téma. Abban az utcában, amelyben felnevelkedtem, szégyenteljes dolog volt a halál emlegetése. A szüleim sem beszéltek róla soha. Sokáig nem is hallottam ezt a szót. Azt hiszem, főleg a gyerekek előtt titkolóztak. Ma már a gyerekek is kacagva beszélnek a halálról. Van ebben valami triviális, de ugyanakkor megdöbbentő is. Nem botránkozom meg, nem hozok dühös erkölcsi ítéletet sem. Nem nézem le és nem vetem meg a koromat. Már csak azért sem, mert eszembe jut, hogy az ötvenedik életév betöltése után, milyen traumákat okozott a felismerés, hogy vár ránk a halál, de hallgatni kell róla. A felé vezető út ködös, a szembesülés pedig az irodalmi dilettánsok martaléka. A nagyok meg csak ironikusan szólnak róla, ami számomra erőltetettnek tűnik és felesleges.

(Csak fel akartam emelni egy terhet) Az etnikai tisztogatás nem csillapodik, vagyis a Balkán továbbra sem nyugszik, írja Maria Janine Calic a Frankfurter Rundschauban. Az első tömeges etnikai tisztogatás, írja, a bácskai, a bánáti, a szlavóniai németek kitelepítése volt, ez a szellem ébredt újjá a legutóbbi jugoszláviai etnikai háborúkban. A szemem előtt zajlott le és én sem maradhattam a régi. Más dolog erről olvasni és megint más a mindennapi életben tapasztalni, személyesen végigélni az ezredvégi piszkos európai háborút. Olyan írói iskolát jártam ki, amilyent senkinek sem kívánok. Nem csak morális tiltakozást váltott ki bennem, hanem módosította életszemléletemet, írói pályámat is. Bizonyára másképpen gondolkodnék és írnék, ha nem láttam volna mindazt, amit láttam. Nem az én érdemem, hogy megpillantottam ezt a földalatti valóságot, hiszen mindig mást akartam látni, legkevésbé ezt, amiről magam sem hittem, hogy bekövetkezik. Csak az történt, hogy fel akartam emelni egy terhet, amiről nem is tudtam, hogy milyen súllyal nehezedik majd rám. Írás közben a kezem elnehezült és nem tudok már úgy rohanni előre, mint ahogy szeretnék. A játékos képzelet sem elégít ki, hiszen minden, amit felkínál, csak elfátyolozza előlem a világot, amely olyan, mint egy rákos daganat a valóságon, sokkal több a képzelet játékánál. Már nem érzékelem pontosan, mi a valóság és mi a képzelet illetve miben rejlik a különbség a kettő között. Beleestem a modernitás és a hagyomány vad és fékeveszett konfliktusába, miközben Nyugat Európában a modernitás selymes lett és kellemes. Az én modernitásom sebzett és nem szeszélyes. Európában a valóság is unalmas lett vele együtt a képzelet is. Unalmas és szép. Kissé idegennek érzem magam benne, mert ez az unalom nemcsak hogy szép, gondolom gyakran, hanem hamiskás is: lassan már oda jutunk, hogy csak az a szép, ami hamis. Nem tudok felejteni, pedig a felejtés a jó modor kérdése. Korunk illemszabálya. A szalonképességhez tartozik, hogy mindig pontosan arról beszéljünk, amiről szórakoztatóan, intelligensen, hasznosan és szellemesen szokás beszélni. Ilyenkor elszorul a torkom, mert nem tudok, illetőleg nem is akarok így szólni. Ennek ellenére, kitartó rokonszenvvel figyelem azokat, akik önfeledten szökellnek előre és továbbra is azt gondolom, hogy nélkülük én is szegényebb lennék. Bámulom tehát a hamis világot és nem vetem meg.  Fejet hajtok a korszerűség szépen csillogó álarca előtt, próbálkozom vele, és el kell ismernem, hogy egészen kellemes. Csak rajtam áll rosszul.

(Antiszemitizmus) Nyugat-Európa zavarban van. Ha egy svájci polgár előtt szóba kerül a zsidóellenesség, az illetőnek kissé elszorul a torka. Néhány percre lehajtja a fejét. Kiváló emberekről van szó, és bizonyára ilyenkor arról töprengenek, hogy miért terjed újra ez a vész. Az emberek nem értik, nem akarják érteni, vagy pedig nem merik megérteni. Kisebbségi vagyok, gyakorta találkoztam ezzel a védekezési mechanizmussal. A többség nem szívesen veszi tudomásul a másság elleni támadást. Franciaország ünnepli a Hitler feletti győzelmet, ám a Párizs központjában levő zsinagógát, barbár kezek rongálták meg. A francia kormány erélyes intézkedéseket jelentett be az antiszemita kilengések megfékezése ellen. Nem azt válaszolja, hogy ez holmi szekták műve, mint például Vojislav Koštunica. Több európai kormány ugyanezt teszi. A tömeg szemlesütve hallgat. Az értelmiség egy része felháborodik és tiltakozik; ezen a ponton találkoznak a liberálisok és a konzervatívok. A minap a svájci parlament figyelmeztetett arra, hogy a szélsőjobboldal és a szélsőbaloldal, a rasszizmus kérdésében, kezet nyújt egymásnak. Nincs ebben semmi új! Thürmer Gyula Milosevićtyel barátkozott, Csurka István pedig Šešelljel együtt, Le Pen körül szervezett európai párthálózatot. A Süddeutsche Zeitungban Dallos György a magyarországi antiszemitizmust teszi szóvá. Sajnos, egyre több cikk olvasható a téma kapcsán, a nyugati újságokban. Ez semmiképpen sem kedvez majd a magyar kisebbségnek a környező országokban. Mert a magyar szó ezzel elveszti hitelét. A magyar szélsőjobb tehát egyrészt állandóan a magyar kisebbségre hivatkozik, ugyanakkor antiszemita jelszavaival ugyanennek a kisebbségnek okoz felmérhetetlen károkat. Egyszer már ki kell mondani: a magyarországi antiszemitizmus a magyar kisebbség esélyeit rontja. Magyarország a trianoni békekötéskor megtanulta, hogy nem mindegy, miként tekint rá Európa, nem kéne erről a keserű tényről megfeledkezni, jó lenne tehát szem előtt tartani.

(Zászló és himnusz) Szeszélyes időjárás, hol süt a nap, hol zuhog az eső. A zugiak azonban nem mondanak le nagy szenvedélyükről, a társasági életről. Hol itt emelnek sátrat, hol ott. Hétvégeken aztán látom a pázsiton kedélyesen cseverésző embereket. Úgy nézem ezeket a jeleneteket, mint egy filmet. A minap, a közeli Dorfstrasse rendezett ilyen összejövetelt. Egy utcáról van szó és a környékről. Már napokkal az esemény előtt az utca házain lobogott a Dorfstrasse zászlaja, mellette a család zászlója is, már amelyik famíliának van ilyen. A Dorfstrasse kórusa pedig az ünnepély előtt, elénekelte az utca himnuszát. Az utca pedig, és csak ez az egyetlen utca, napokkal előbb, léggömbökkel volt kidíszítve, amelyeken csak annyit irt: Dorfstrasse. Az óváros bástyájának tornya előtti parkban pezsgős poharakkal a kezükben koccangatnak, tereferélnek a helybeliek, akik minden alkalmat megragadnak a társas élet megszervezésére. A svájciakról azt szokták mondani, hogy nem éppen barátkozó emberek. Az útikönyvek is erre hívják fel a figyelmet.  Szerény tapasztalataim az ellenkezőjéről szólnak. Barátkozóak, csakhogy a barátság nem csap át tolakodó meghittségbe, pajtáskodásba, urambátyámos attitűdbe, hanem a társas élet kultivált formáit veszi fel.

(Akcióban a rendőrség) Utazom Párizsba. A svájci-francia határon nincs semmiféle határellenőrzés. A bázeli pályaudvaron csak át kell sétálni a francia részbe, a folyosón néhány egyenruhást látok. Felmutatom nekik az útleveleinket, mire ők intenek a kezükkel: mehetek. Anikóval beszállunk a párizsi vonatba. Belfortban felszáll egy férfi és egy nő, akik a mellettünk levő ülésen foglalnak helyet. A férfi sajtot meg kenyeret rágcsál, a nő állandóan telefonál. Vesoulban sokáig várakozik a szerelvény, a férfin és a nő hangosan csevegnek, cigarettáznak. Végignyúlnak az ülésen, lábukat a szemben levő ülésre teszik. A folytatás félelmetes gyorsasággal játszódott le. A francia különleges rendőrosztag tagjai bilincsbe verve viszik ki a férfit, a nő le akarja emelni a csomagtartóból az utazótáskáikat, de a francia rendőr udvariasan kiveszi a kezéből. A peronon szintén a különleges rendőrosztag tagjai.  A szemünk előtt játszódott le a jelenet, de valójában semmit sem láttunk belőle. Indul a vonat, Anikóval rekonstruáljuk a történteket. Logikus, hogy nem láttunk semmit, hiszen két egyenruhás a testével fedezett bennünket. Ha a férfi netán tűzfegyvert ránt, akkor nem érhetett volna bennünket golyó. De szerencsére nem volt ideje fegyver után nyúlni. Természetesen a rendőrség nem alkudozott az illetővel, arról, hogy megadja-e magát. Másodpercek alatt letartóztatta, miközben az utasok testi épségét is biztosította. Ezek szerint itt, ha a rendőrség úgy ítéli meg, hogy valaki közveszélyes, akkor intézkedik és letartóztatja, állapítom meg magamban, miközben a szelíd francia tájat bámulom.

(Mindennapi nemzettudat) Az egész Franciaország jobbra fordulhat, de Párizs akkor is kozmopolita marad. Ez érlelődik meg bennem a párizsi utcákon sétálgatva. A magyar írók Párizshoz való mitikus ragaszkodására gondolok.  Talán itt tanulták meg, hogy az ember másképpen lehet magyar, és ez nem csak Adyra vonatkoztatható. A nemzethez tartozást ezer apró dolog jellemzi, így például az is, hogyan sétál az ember az utcán, hogyan foglal helyet a biszró asztalnál. Hogyan köszön a szomszédjának. Milyen könyveket olvas. Sokat elárul erről a kérdésről az is, hogy hogyan tűnik fel a mosoly az arcán, milyen a szeme villanása, amikor szomorúság emészti. A hétköznapi nemzettudatra gondolok. Az életérzésre és az erkölcsi minőségre, amely kitartóvá teszi az embert.  Nem a parádés, népszínműves világra, amelybe sajnos – a kisebbségi magyarokat olyan sokan szeretnék bereteszelni. 

(Párizs, reggel) Hűvös párizsi reggel. Az ablak előtt hosszan nézem a várost. Az Eiffel torony, a padlásszobák és a kéményerdő. Egyik a másik nélkül elképzelhetetlen. Az ablakkal szembeni árkádok alatt egy hajléktalan lassan, méltóságteljesen összehajtogatja hálózsákját. A bisztró előtt egy fiatalember sanzonokat énekel. A bisztró éppen most nyitott, néhány korán kelő vendég iszogatja szokásos reggeli kávéját. A hajléktalan az énekes mellé lép és megveregeti a vállát. Valamit beszélgetnek, aztán elvállnak, miközben hosszasan integetnek egymásnak. Azután az énekes tovább szórakoztatja a vendégeket. Nehéz nap lesz. Éjfélre átforrósodik a város és vele együtt a hangulat.

(A derű kulcsa) A normák nyugatiak, de az élet anarchikus és szüntelenül felesel a normákkal. Ebben a normaszegésben rejlik a párizsi derű kulcsa. A párizsiak a legtermészetesebb dolognak tartják, hogy nem kell tartanunk magunkat a szabályokhoz. Majdnem fellöknek a járdán, „pardon”, mondják, és kedvesen mosolyogva mennek tovább. Jól öltözött férfiak és nők az utcán bandukolnak és botkenyeret, pain parisien-t, vagy baquette-tet rágcsálnak. Ez mindig frissen, ropogósan megvásárolható a vasárnap délelőtt is nyitva tartó pékeknél. A Louvre belső udvarában levő szökőkút medencéjében az emberek a lábukat paskolják, gyakran úgy tűnik, Párizs egy nagyvárosi piknikre hasonlít. A Louvreban fiatal lányok bámulják a képeket és egy-egy kiflit majszolnak. Az ember nagyon gyorsan elfeledkezik magáról. Legszívesebben a kis kávézókkal szemezek, jó lenne elfecsérelni néhány napot, egy csöpp bárasztal előtt üldögélve bámészkodni… Aztán mennék a másik kávézóba.  Észre sem venném, hogy beköszöntött az ősz.

(Borderland, Zwischenland) Franciaországban egyre több kötet lát napvilágot mely a hontalanságról szól. A sikerkönyvek közé tartoznak, a kritikusok pedig egy új irodalmi kontinenst fedeznek fel. Nancy Huston: Le nord perdu c. esszéprózája talán számunkra is tanulságos világot tár elénk. A kanadai francia írónő áttelepült az anyaországba és arról ír, hogy éppen „otthon” érezte magát hontalannak, mert iránytűjéről eltűnt az észak, vele együtt bizonytalanná vált minden más égtáj is. Ha nincs észak, akkor ugyanis lehetetlen tájékozódni. A nyugati irodalmi életben egyre többször találkozom a Borderland, a Zwischenland kifejezésekkel. Kísértetiesen összecseng ez a létélmény azzal, amellyel több, mint tíz évvel ezelőtt találkoztam: a senki földje élményével. Lassan-lassan ez a világ is felkerül a szellemi térképre.   Kelebia volt és maradt, az én mitikus pontom! Még a Wittgenstein szövőszékében rádöbbentem arra, hogy az én helyem ott van. Sem itt, sem ott, és sehol máshol. Most, hogy hosszú idő után utazgathatok erre-arra, egyre jobban rájövök arra, hogy a „máshol” sem az enyém. A senki földjének mitikus pontjai azonban egyre csábítóbban villognak Európa különböző pontjain. A kanadai írónő szembesít azzal a kérdéssel, hogy otthon érezhetem-e magam Budapesten. Márai és Cs. Szabó László szkepticizmusa jut eszembe. Ők őszintén feltárták budapest idegenségüket, de a mai magyar irodalomban ez a kérdés, nem hangzik el. Legkevésbé vetődik fel irodalmi kérdésként, holott ez nem csak életrajzi ténykérdés, hanem a hangnem, a stílus ügye is.  A puszta kérdés is gyanakvást keltene, hiszen ma is úgy van, ahogy Németh László írta egykor, amikor arról töprengett, hogy az erdélyi irodalom lassan-lassan emigrál Erdélyből. Pest, Pest, kattogják az írószívek. Kiderül, hogy taszít a szülőföld, amelyről mindenki olyan szentimentálisan beszél. Ennek az állapotnak a politikai vonatkozása nyilvánvaló, hiszen a kisebbségben az író vagy csak tősgyökeres mártír, vidéki, kisebbségi messiás; akire akkor figyelnek fel, ha mártír és kisebbségi messiás, esetleg ha a peremvidéki hontalanságot választja, amely ismeretlen földrész a magyar irodalomban. Aki dacoskodik, előbb vagy utóbb kénytelen lesz beismerni, hogy Budapesten kívül nincs élet, miután saját, szűkebb környezete űzi el a senki földjéről. Örökös szimulációra lesz ítélve, akkor is, ha áttelepül Pestre és akkor is, ha Kolozsvárott, Pozsonyban vagy Újvidéken marad. Az én értelmezésemben a senki földje bejárata előtt ez a figyelmeztetés olvasható. ˝Az észak véglegesen elveszett, ne keress újat, iránytű nélkül is lehet élni és írni.” Így érzem jobban magam: ha iránytű nélkül élek, akkor talán számomra is jut valahol, valamilyen hely.

(Kávéházak) Párizs a legzajosabb város, amit életemben láttam. Nem is annyira a közlekedés okozza ezt, hanem az emberek, akik hangosan kiabálnak az utcákon, a kávéházakban, és mindig mindenkinek akad mondanivalója. Mindenki hangosan beszél, a szemetesek, a pékek, a pincérek, a járókelők. Még a Szajna partján is alig látok magányos sétálót. Nem is csoda, hogy a francia írók szerették a kávéházakat. Szeretik-e még mindig, faggatom a párizsi barátaimat. Magától értetődő, hangzik a válasz.

(Az ismerős Párizs) Gyakran úgy tűnik, hogy a magyar irodalomból jól ismerem Párizst, és most nem hiszek a szememnek, hogy mindaz, amit látok, valójában nem irodalom.

(Új mondatok) A Pompidou központban, a fiatal új francia prózaírók bemutatkozásán, a kritikus az új mondatokról beszél.  Kemény, egyszerű durva szavak. Semmi művészkedés. Semmi kacérkodás a mitológiával vagy a szómágiával. Valaminek vagy van neve, vagy pedig nincs. Véget ért az asszociációk dzsungelének a kora. Homály helyett világosságot! Franciaországba egyre nagyobb teret nyer az Amerikában már saját klasszikusait is számon tartó prózapoétikai minimalizmus. Még a latin szellem is befogadja, de roppantul érdekes, hogy ez a puritán stílusirányzat Kelet Európa határánál megtorpan. A Balkánról nem is szólok, hiszen a véres Balkán nagyon szereti az irodalmi cicomákat. De a környező országokban is így van: minél véresebb a valóság, annál mélyebb gyökereket ereszt a steril irodalmi esztétizmus, a bágyatag, kései modernizmus. A magyar irodalom bravúros posztkommunista szecesszionizmusára gondolok. A tanítványok többet művészkedtek, mint a példaképeik. Talán azért, mert a példaképek menekülnének a csapdából, a tanítványok pedig beleszédülnek. Nem vitatom el, ebben a szédületben felelhető valami egyedülálló művészi erő, de nagy csapdája, hogy folytatni lehetetlen, holott mégis a folytonosságból meríti erejét. Minden parafrázis lett, utalás, hivatkozás, mintha az egész világ elveszett volna. Jaj, annak az irodalomnak, amelyben sok a tanítvány. És a mester.

(Árulkodó mondat) Párizs – írta Ady – hazája azoknak, akiknek nincs hazájuk és szerencséjük. Árulkodó mondat. Ebből, vagy ezekből a gondolatokból pontosan kiderül, hogy miért támadta Adyt a derék bácskai sajtó.

(Utazni, utazni…) Párizsból visszafelé, Zugba száguld velem a vonat. A franciák is büszkék a vasúti közlekedésre, a svájciak is. Az út előtt izgatott vagyok, pedig nincs semmi okom rá. Mindig nagy izgalom, úti láz vesz erőt rajtam, ha egyik városból a másikba utazom. Szeretnék a vonat indulása előtt leülni a pályaudvar vendéglőjének teraszára, egy csésze kávé mellett csendben nézelődni. Tűnődve búcsúzni a városoktól. Őgyelegni a pályaudvaron, aztán beülni a vonatba, újságot olvasni, arra várva, hogy megránduljon a szerelvény. Talán gyerekkori élmény, hiszen a szüleim napokig készülődtek, ha a szomszédos városba, Óbecsére utaztak. De így volt ezzel – emlékszem – az egész utca népe. Még mi, a gyerekek is számon tartottuk, ha az szomszédok közül valaki útra készült. Még ha, akár egy napra is. Hegyesre a rokonokhoz, például. Vagy Újvidékre. A velünk átellenben lakó Pali bácsi – esténként az utcán a Bibliát olvasta, utána pedig a sárga veszedelemről beszélt, bizonygatva miszerint előbb utóbb elér bennünket is, hiszen a Biblia is említést tesz róla – egyszer eljutott egészen Szabadkáig. A szomszédok szájtátva hallgatták élménybeszámolóját. Abban az időben nagy esemény volt elutazni valahová. Azt gondolom, hogy a szegényebb emberek részére ünnep volt elutazni valahová, azonban aztán jöttek az értelmiségiek, akik megmagyarázták a népnek, hogy legjobb a kuckóban.  Azóta sem láttam, hogy valaki az utcán Bibliát olvasna. Ki gondol már a nagy biblikus vándorlásokra?

(Ami fájt) Egy idegen város utcáin bandukolva Újvidékre gondolok. Arra a városra, ahonnan jöttem, ahol nevelkedtem, szellemileg érlelődtem, és ahol a könyveimet írtam. Ahol éltem, tehát sokat tévedtem. Ahol gondolkodtam, tehát javítgattam a tévedéseimet. Egyik sem volt könnyű feladat, hiszen még tévedéseimet is az árral szemben úszva követtem el. Nem volt igazuk azoknak, akik az árral úsztak, ami távolról sem jelenti azt, hogy rátaláltam az igazságra. Sokszor csak valami ösztönös gyanú vezérnyelt látván, hogy a szocializmusban a sikeres emberek milyen könnyen megszegik az erkölcsi normákat. Azt gondoltam, hogy ez személyes erkölcsi vétek, csak rendszertorzulás, deviáció, az eszmény mégis az igazságossághoz vezető utat világítja meg. Aztán kiderült, saját gyerekei, a szemem előtt falták fel a forradalmat. Ők voltak a káderek. Közülük ma az egyiket ünnepeljük, a másikat pedig kárhoztatjuk. Fogalmam sincs arról, hogy az egyiknek miért jár babér, a másiknak meg töviskoszorú. Bizonyára ügyesség, találékonyság kérdése az egész, ezzé silányul a múlt megítélése. Nem is gondoltam arra, hogy a sikeres emberek ilyen könnyedén találnak majd magyarázatot sikereikre. Úgy tűnik immár, hogy minél sikeresebb volt valaki, annál tisztább volt a keze. Sokáig kellett tévelyegnem, mire tudatosodott bennem, hogy ezekben az esetekben nem csak erkölcsi kérdésekről van szó, hiszen a rendszer favorizálta, kitermelte ezt a magatartásformát, úgy is nevezhetném: a kollektív erkölcsi korrupciót. A legnehezebb volt normálisnak maradni, az abnormális helyzetben, amelyben sok értékes, jó szándékú ember színlelte, hogy ez a világ mégis elviselhetően normális. És diszkréten alkalmazkodtak mindenhez. Ebben a szituációban nem volt  elég az erkölcsi erény meg a józan ész. Legtöbbször álomkórosnak kellett lennie az embernek, hogy képes legyen keresni az igazságot. 

(A szokás hatalma) Félelmetes! A külhoni alapítványok előtt az önmagát liberálisnak becézgető Vreme vezércikkírója szerint, szó sincs magyarellenes hangulatról, csak az emberek megszokták, hogy lövöldözzenek és erőszakoskodjanak.  A szabadkai Sötét-család politikai menedékjogot kért Magyarországon. Ezekben a napokban gyereküket megverték, házukra fenyegető feliratokat írtak (Meghaltok magyarok!), az ajtó előtt egy kést hagytak. Semmi, semmi, mondaná a Vreme, csak a szokás hatalma. Így mérik ezek a liberálisok a szabadságot meg az emberi méltóságot.

(A kisebbségiek és a munkabérek) Utazás a Rajna parti utakon. Svájcból háromszor lépek be Németországba és háromszor lépek ki onnan. Az átkelőknél álldogáló egyenruhás határrendőrök közömbösen intenek: „tovább”. Az emberek átsétálnak a hídon, hogy a szomszéd országban elfogyasszanak egy kávét. Szomszéd ország, szomszéd kávézó – a kettő között nincs nagy különbség. Képzeljük el, hogy például kedvenc Szabadkai kávázónkban nincs szabad hely, átugrunk Szegedre, egy presszóra. És útközben senki nem állít le bennünket a határon. És nem kérdezi meg hova és mi szándékból mégy? Útitársam felesége meséli, hogy a közeli német falucskában van a fodrásznője. Már évtizedek óta oda jár Zürichből. Mi az? Semmi! Egy jó órácska autózás. Mérlegelem. Tehát majdnem ugyanannyi, mint Újvidéktől Topolyáig. Útközben találkozom a rajnai vízesés felé tartó magyarországi fiatalokkal. Gyorsan kiderül, hogy a felső tízezerhez tartózó anyaországi szülők gyermekei, akik megengedhetik maguknak a fényűző európai kiruccanást. Jártak már Párizsban, Amsterdamban, most éppen a rajnai vízesés felé tartanak. Aztán Berlin felé veszik az irányt. Remélik, útközben részt vehetnek néhány jó bulin. Természetesen csak jobb szállodákban szállnak meg, sajnos, Franciaországban sok a piszkos szálloda. Párizs valóságos porfészek, de a kocsmáik és a boraik nagyon jók. Nagyokat lehet bulizni. Szóba kerül a múlt, a magyarországi kiutazási vízum körüli egykori kínkeservek. Nem emlékeznek semmire. Ahhoz a magyarországi nemzedékhez tartoznak, akik semmit sem tudnak szüleik múltjáról. Nem is érdekli őket. Igen, komcsik voltak, mondják, de fontos, hogy most nem azok. Magyarországon mindenki komcsi volt, nevet fel kajánul egyikük, de most mindenki nemzeti. Cinkosan egymásra pillantanak. Tekintetükből kiolvasom, hogy nincsenek jó véleménnyel a szülőkről: csak megtűrik őket, amíg hozzák haza a pénzt. Mi lesz aztán? Kit érdekel! Nem fontos a jövő, nem fontos a múlt. Közben sziporkáznak, szójátékokat gyártanak: az irodalomból ismert számomra ez a nyelvezet. Amikor megtudják, hogy újvidéki vagyok, az egyikük megkérdezi. Szerb? Nem, hanem magyar. Vagyis jugó, bólint. Sok „jugót” ismer, folytatja az egyik lányka, a legtöbben szabadkaiak. Az apjának az egyik cége takarítással foglalkozik, csak „jugókat” alkalmaz. Feketén, kérdezem? Feketén, válaszolja. Elismeri, hogy nagyon szorgalmas emberek a „jugók”, de betelt a pohár: nem elég, hogy munkát kapnak, még állampolgárságot is követelnek. Az apja nagyon felháborodott ezen: tűrhetetlen, mondta. Ha ezek állampolgárságot kapnak, akkor úgy felverik a munkabért, hogy csak na! Mert fizetni kell utánuk az adókat, az illetékeket, ami tönkre teszi az üzletet. Azt akarják, hogy mi fizessük a nyugdíjukat, az orvosi ellátásukat? De hát ezek dolgoznak, csak feketén, szóltam újra közbe. Ha majd nem feketén dolgoznak, akkor ők is fizetik az illetékeket. Így még nyugdíjra sincs joguk, orvosi ellátásra sem. És miért ne dolgoznának továbbra is feketén, kapja fel a fejét az egyik fiatalember. Ez nekik sem rossz. Miért követelnek még ennél is többet? Az apám szerint a munkaadók nem engedhetik meg, hogy a kettős állampolgársággal felverjék a munkabéreket. Erre álmomban sem gondoltam. Az anyaországból nem csak az orvosok és az ápolónők, hanem immár a takarítónők is Nyugat felé kacsingatnak a magasabb bér reményében. A minap 250 magyar orvos indult el az EU egyik vagy másik országába. A takarítónőkről nincs kimutatás. Csak a feketén dolgozó kisebbségi „turistákkal” lehet az anyaországban valamiképpen visszaszorítani a béreket.

(Elszámolás) Bizony közeleg az idő, amikor azoknak, akik hatalmon voltak, el kell számolni az elmúlt tizenöt évvel. Adam Michnik emlékeztetett erre, az EU-ba belépő Lengyelországról szóló cikkében, amivel megsértette az új hatalom nagy kódexét, mely szerint csak az egypártrendszerű államszocializmussal kell elszámolni. Nem ér semmit az államszocialista múlttal való leszámolás, ha elmarad a kritikai érzék, a jelennel szemben. Már csak azért is vélem ezt, mert – mint kiderült – ebben az elmúlt tizenöt évben, sok kivetnivaló akadt: vége szakadt az Európa-álomnak, amit az államszocialista országokban álmodtunk. De, álomfoszlány lett a jövendőbeli demokráciáról szövögetett képünk is. Miljković után mondhatom, hogy a szabadság nem tud úgy énekelni, mint ahogy a kortársaim legjobbjai énekeltek róla. Nehéz lenne nem észrevenni, hogy – írja Michnik – kiveszőben van mindenütt a közéleti szereplők önzetlen tisztességébe vetett hit; általánossá vált a meggyőződés, hogy nincs semmi más, csak mocskos üzelmek. Az emberek már semmit sem hisznek el senkinek. Michnik attól tart, hogy a demokratikus rendszerben az antidemokraták élre törtek. Meg kell mentenünk, Lengyelországot a populizmus, a posztkommunizmus és a poszt-nacionál-pszeudokatolicizmus koalíciójától, írja, amivel máris új tabukat kezdett döngetni. Magyarországon Eörsi kilépése az SZDSZ-ből ugyancsak erről a történetről szól. Megdöbbentő azonban, hogy a vajdasági magyar közéletben nincsenek ilyesféle aggodalmak. A magyarok távolmaradása a szavazóhelyektől sem döbbenti meg a közélet irányítóit. Orbán Viktornak kellet Vajdaságba jönnie és kimondania, hogy ez nagy gond. Persze, ő sem töprengett el azon, hogy ennek mi a tényleges oka. Sokszor leírtam már, hogy ha nincs igazi pluralizmus, nincs igazi versengés, nincs serény közélet, akkor elkerülhetetlenül bekövetkezik a letargia. Válaszként egyik pártunk verőlegénye fizikai leszámolással fenyegetett meg. A kritikai érzék még soha nem bénult meg ennyire, mint napjainkban.  

(Közéleti regénytér) Ki kérték a véleményemet, hogy hol kezdjék a forgatást a rólam szóló dokumentumfilmhez. Gondolkodás nélkül válaszoltam: a pályaudvarral. Másnap olvasom egy svájci író, Peter Weber esszéjét, amelyben a pályaudvar-regények jövőjéről beszél, ami egyben felhívja a figyelmet a nagyvárosi regényekre. A regény törjön ki a szalonokból, az üres intimitásokból, a kis privát-történetekből, írja, majd megjegyzi, hogy Alfred Döblin, a weimári köztársaság legnépszerűbb regényírója, a Berlin Alexanderplatzban megtette a döntő lépést, visszahozta a regényt a közéleti térbe. A történet folytatása azonban nagyon tanulságos. Döblin élete végéig, félig-meddig mindig emigráns lett. 1938-ban felvette a Francia állampolgárságot. 1940-ben pedig az Egyesült Államokba menekült. A háború után hazatért, de kiábrándul az új Németországból, és Párizsba távozott. Ezzel jár a kitörés.

(A Dunáról) Szegény, szerencsétlen Újvidék. De ha a polgárok úgy akarják, akkor ám legyen. Immár csak arra gondolok, hogy érzi magát a Duna.

(A svájci jómód) Zugban majdnem minden héten tűzijáték. Megtudom, hogy vannak privát-tűzijátékok is, amelyekkel egy-egy gazdagabb polgár kedveskedik polgártársainak. Természetesen, a presztízs is közrejátszik, de valahogy a svájciak még ezt is, szerényen leplezik. Azt mondják, hogy a módos svájci polgárok nem fitogtatják a gazdagsásukat. A szép villák belülről mindig szebbek. Nem véletlen, hiszen a svájci iskolákban nem azt tanulják, hogy Svájc gazdag ország, hanem azt, hogy sokat kell dolgozni ahhoz, hogy még gazdagabb legyen. Ha pedig a svájci jómódra terelődik a szó, akkor a svájciak nem restellik hozzáfűzni, hogy a két világháború között a svájciak a nyomor elől Amerikába vándoroltak ki. Az első világháború előtt meg tipikus kivándorló ország volt.

(A bólogató isten) Mílosz: verse az istenekről: „Az istenek vagy mindenhatóak, de az általuk teremtett világról ítélve/, nem jóságosak, vagy jóságosak, de a világ/ kicsúszott a kezükből, s így nem mindenhatóak.” Csak egy hívő tudja a maga teljességében átérezni ezeknek a verssoroknak a drámai mélységét, csak ő tudja megérteni, a hit tragikumát. Aki ezt megismerte, az soha többé nem fecseg, locsog és csacsog az Istenről, mint egynéhány bácskai vezércikkíró, aki még pártjának programjáról is azt állítja, hogy az Isten is bizalmasan rábólintott.

(Egy kusza történet) A frankfurti vásárcsarnokban találkozom Tolnai Ottóval. Vagy két évtized után szóba kerül az egykori Új Symposion. Azt a tőkét nem lett volna szabad eltékozolnunk, vesszük ki egymás szájából a szót. Most a rokonszenves, színvonalas, és nagyon aktív pozsonyi Kalligram folytatja azt a munkát, amit mi egykor elkezdtünk. Reménykedtünk, hogy jönnek majd a fiatalok, akik magasabbra repülnek. Jöttek – de csendben távoztak. Nem repültek magasabbra, mert szárnyukat szegték, aztán pedig – amennyire csak lehetett – szelídítgették őket. A legnagyobb megdöbbenésemre a szelídítők között volt nemzedékem több kiváló tagja. Az uralkodó koreszme szelídült meg. És lassan elszürkült minden, maradt a Symposion bozontos, kusza története, amelyből lassan-lassan kihullott az, ami a legfontosabb: a szubverzív, a kánonsértő jelleg. Mindenki symposionista lett, de alig merték néhányan vállalni annak drámáját, ki kell mondanom: vereségét és bukását. Kicsit olyan lett, mint a divatos jelvény a zakó gallérján, amit alkalomadtán mutogatni kellett, olykor pedig jobb volt elrejteni. Engem kizárólag az vonzott az Új Symposionhoz, amit rejtegetni kellett, és semmi más. És csak azt tartom értékesnek benne, ami megbukott és más semmit. Mert a bukása az egyetlen tanulságos és maradandó történet, hiszen éppen ez az apokrif történet szól leghitelesebben a világunkról, értékeinkről, arról az útról, amely oda vezetett, ahol most vagyunk. Lassan-lassan az egész történet hamissá merevül, mert a lelke aludt ki.

(Jelinek) Elfriede Jelinek Nobel Díjas! Azonnal a nagy osztrák írók jutnak eszembe: Hemito Doderer és Hofmannsthal. Kafka és Josef Roth. Ödön von Horváth és Thomas Bernhard! És mindenekelőtt Musil. Mindahányuk műveit meghatározta az Osztrák-Magyar Monarchia soknemzetiségű világa, és éppen ez teszi őket eredetivé a német nyelvű irodalomban. Érdekes, hogy Jelinek is osztrák akar maradni, és esze ágában sincs egyetemes német irodalomról beszélni, hanem többközpontú „alpesi irodalomról” nyilatkozik. Ide sorolja a svájci német irodalmat és a dél-németet is. Ez ugyanolyan, mintha a mi esetünkben valaki többközpontú pannon irodalomról beszélne, amelybe nem sorolható be az egész magyar irodalom, csak annak egy része. Ezek után nem lepődöm meg azon állításán sem, hogy a német írók nem értik őt. Mindezt immár Nobel díjasként mondja. Nem titkolja azt sem, hogy írói világát alapvetően határozzák meg az 1968-as diákmozgalmak, ebben gyökeredzik feminizmusa és politikai radikalizmusa is. Rendszeresen írja naplójegyzetszerű szövegeit, amivel kiváltotta az osztrák politikusok, és a közvéleményt-formáló főnökök haragját. Egyik interjúban az újságíró ironikusan megjegyzi, hogy most ugyanezek a politikusok kórusban dicsérik, mire Jelinek visszavágott: „Csak ideiglenesen, csupáncsak képmutatásról van szó. Szerencsére, Jörg Heider, a radikális jobboldali politikus továbbra sincs elragadtatva velem.” Ugyanis Heider Jelineket a nemzet megrontójának, nemzeti renegátnak nevezte. A nyugtalan szellemű Jelinek tehát továbbra is vitatkozik, a Nobel-díj sem tompította haragját, bősz, lázadó kedvét. Híressé vált mondata szerint, nem akar csillogó kis gyémánt lenni a hivatalos Ausztria koronáján. Ezek után a mi bizsuinkra gondolok a vidéki kiskirályok mellényén. Azt állítja Jelinek, hogy elsősorban ízlését zavarja az osztrák jobboldal. Szüntelen ismételgeti, hogy baloldali és 68-as! 1974-ben még az ausztriai kommunista pártba is beiratkozott. 17 év múlva azonban kilépett, mert a kommunisták is tutyi-mutyik voltak. Abban, ahogy országáról vagy nemzetéről beszél, Thomas Bernhardhoz teszi hasonlóvá, nálunk illetőleg az egész keleti tömbben egyik sem elképzelhető. De ellenfelei sem maradnak adósak.  Martin Mosebach német író szerint Jelinek a nyugati világ legbutább nőszemélye. Ezt a Nobel díj odaítélése után mondta, mire az írónő nagyokat kacagott. A német jobboldali sajtó ennek ellenére Jelineket ünnepli. Igen, Németországban történik mindez, és a német jobboldalról van szó. Nem a magyarról.

(Koreszmék) Egy fotón akad meg a szemem a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. A demokráciáért tüntetők között Elfriede Jelinek lépdel. Tekintetéből szomorúságot és haragot olvasok ki. Jelinek semmi áron sem tudott megbékélni az osztrák társadalommal, főleg az osztrák jobboldallal nem. Nálunk egy ilyen író azonnal abba a gyanúba keveredne, hogy nem igazi író, mert nálunk az igazi író, óvatosan hallgat, merengve néz maga elé és főleg, az úgymond, örök és a nagy emberi kérdésekről, a lényegről (ahogy mondani szokták) énekel. Eltöpreng azon, hogy sárgulnak vagy hullnak a levelek, jönnek a fagyok, mindenekelőtt azonban egy metafizikus fájdalom remegteti meg a lelkét. Időnként megírta lírai sorait az állami ünnepekről, vagy éppen Titóról, aztán fordul az idő, korhadnak a fatörzsek és szálldogálnak a falevelek. Ő is fordít egyet a rímeken, rója sorait a nemzetről, mindenekelőtt a hűségről, és bizonyára mindennek megvan a magyarázata, sőt azt sem kétlem, hogy mindez igazolható. Nem háborgok már ellene, tájunkon ezen koreszmék kerekedtek felül. Csak eszembe jut, hogy az elégedetlenkő, vitatkozó, saját közösségükkel, nemzetükkel egyfolytában perlekedő Nobel díjasok (az elmúlt években főleg ilyenek érdemelték ki ezt a díjat) bizony tanulhatnának lényeglátást, úgymond, bölcsességet, tiszta esztétikai kultúrát a bácskai klasszikusoktól. 

(Derrida és Marx) Elhunyt Derrida. Egy világpolgárral lett kevesebb. Etienne Balibar az „új internacionalizmus” alapító atyjának nevezte. Filozófiája arra figyelmeztet, hogy a kozmopolitizmus soha sem aktuálisabb, mint ma. Talán csak a reneszánsz gondolkodók hittek még ennyire ebben az eszmében, mint ő. Ma, amikor minden utcasarkon a kis, lokális identitásdiktátorok harsognak, eszembe jutnak Derrida gondolatai, a sokszínű identitás drámájáról. Ebben a szomorújátékban a konfliktusok olyan bensőségesek, hogy az ember sokszor szégyell róluk beszélni.  Derridának volt bátorsága ehhez is. Megtanulhatjuk tőle, hogy az identitás drámájának bizony semmi köze sincs a ma oly divatos identitásbizniszhez. A nyugati sajtó úgy ünnepli Derridát, mint a mai európai filozófia legfontosabb képviselőjét. Érthető tehát, hogy nem győzök válogatni a jobbnál jobb cikkek és esszék között. Rangos szerzők újra olvassák a Marxról szóló könyvét, hiszen Derrida nem tudta elképzelni a mai európai szellemet Marx nélkül. Persze, nem csak ő. Még az amerikai neokonzervatívok is igen gyakran fellapozzák Marxot. Akik, mellesleg, mindannyian a baloldalról indultak el, amit nem tagadnak. Az állandó párbeszédben fokozatosan kirajzolódnak ennek az elméletnek a gyönge pontjai, de ami ér valamit, beivódik újabb eszmeáramlatokba. Már a keleti tömbben is érzékelhető ez a folyamat, igaz sokkal kevésbé, mint Nyugaton, de azért lassan kezd magára találni ez a világ is, a vadkapitalista mámor kellős közepén.

(Indián nyár) Fúj a hideg frankfurti szél, az emberek meleg dzsekiben ülnek a teraszokon, mintha tiltakoznának a tél jövetele ellen. Még had ne jöjjön! Féltve őrzik az indián nyarat. A Maina partján hatalmas lombszőnyeg, a munkások nem győzik tisztítani a várost. Ha éjszaka felriadok, hallom, hogy hogyan dolgoznak a frankfurti seprők. Mind gyakrabban riadok fel, ilyenkor fülelek, lesem a zörejeket, a hangokat, hogy tisztázzam magammal, hova is kerültem tulajdonképpen. Belenyugszom: csak a szél sodort el valahova.

(Az atrocitásokról) Esterházy Frankfurtban átvette a Béke-díjat és tiltakozott a vajdasági magyarokat ért atrocitások ellen. A Béke-díj köszönőbeszédében mondta ki ezeket a szavakat, egy olyan pódiumon, ahol minden egyes szó sokat nyom a latban. Így mondta: atrocitások! Ez a szó ugyanazt jelenti magyarul, németül, angolul és természetesen szerbül is.   

(Danilo Kiš) A barcelonai kiadó szerkesztője megmutatja Danilo Kiš Boris Davidović síremléke c. könyvét. Ők adták ki Krležát is először spanyolul. Hirtelen feltörnek belőlem az elmúlt egy-két évtized emlékei, köztük az utolsó találkozás Danilo Kišsel. Žilnik autójával utaztunk a belgrádi filmvárosba, ahol sor került a Judit című drámám bemutatójára. Már várt ránk Tišma. A bemutatón Kiš mellett ülök, tőlünk néhány sorral előbbre Tišmát látom. Aztán, nyáréjszakába nyúló hosszú beszélgetés. Danilo Kiš újfent a Milošević elleni harc szükségességéről beszélt a belgrádi filmvárosban. Közölte, hogy Párizsból, hazaköltözik Belgrádba és felvesszük a harcot. Hányan leszünk? – kérdeztem. Nem tudott tíz nevet felsorolni. Mintha csak a Pál utcai fiúkat akarta volna összehozni. Tollal? – kérdem. Tollal, bizonygatta hevesen. Regénnyel? – faggattam. Miért ne?! – válaszolta. Egyébként is elege van a steril francia prózából. A modern próza kiürült, más idők jönnek, más nyelv kell, másként kell írni. Úgy gondolta, hogy a Boris Davidović síremlékével új ösvényt vágott a steril próza dzsungelében. Tišma, mint a múlt gonosz angyalaival hadakozó emberek általában, szkeptikusan hümmögött, bizonytalankodott. Ő ugyanis átélte azt, amit mi nem. Talán ő volt az egyetlen, aki átadott nekem valamit azokból a tapasztalatokból, amelyekről előzőleg fogalmam sem volt.  Rajta kívül csak az anyám beszélt róla, későn, élete utolsó éveiben, s mint mondta, mindaddig hallgatott róla, hogy engem óvjon. De hallgatott az előző írónemzedék is, némán, szótlanul, mint a sír. Mit óvtak ők? A reményt? Ha igen, akkor ezt sem szabad lebecsülni. Ám most néhányan közülük azt állítják, hogy mindent tudtak, és azokra mutogatnak, akik objektíve nem tudhattak semmit, hiszen abban a világban szocializálódtak, amelyet az előző nemzedékek mély hallgatása bástyázott körül. Miért nem írták meg legalább azt, amit Tišma megírt? Miért nem akadt abban a nemzedékben egy magyar Tišma? Majd egyszer erről is megszületnek a tanúvallomások, de bizonyára csak akkor, amikor elhallgatnak a neofita ítélkezők, akik nem magukkal néznek szembe, hanem másokkal számolnak le. Csak a banális közéleti kompenzációra maradt erő? Ha egyszer kirajzolódik a hiteles kép, hiszem, hogy az nem lesz se fehér, se fekete, hanem vészjóslóan árnyalt, amelyről lehetett hallgatni nemes szándékból, félelemből, vagy haszonlesésből. Több változat is lehetséges. De hogyan kellene feltárni a hallgatás nagy emberi drámáját? Az okát? Ezt majd egyszer elmondják a mai hetven-nyolcvan évesek, ha egyáltalán fontos ez még számukra. Számomra a hatvanas évek második felében már csak az örökségük maradt, amit a Makróban leírtam: a kulisszák mögötti, lezüllött, erkölcsileg romlott, hazugsággal telített világ. Ami előtte létezett az is hazugság volt, jegyezte meg Tišma a Makró fordítása közben. Az ő vállát tehát sokféle teher nyomta, Danilo Kišét és az enyémet kevesebb. Mi csak az illúziónkat vesztettük el, neki viszont nem is lehetett semmiféle illúziója. Legfeljebb rövid ideig, kommunista korában, 1945. után. A néma dráma mélységére csak a Parainézis, a romlás rekviemjének írása közben jöttem rá, hisz a szöveget írva látnom kellett, hogy ismeretlen, sokértelmű múlt áll a hátunk mögött, amelyet nem lehet az újféle szocrealista szemlélettel elintézni. Még a publicisztikában sem, az irodalomban pedig a még kevésbé. Már csak azért sem, mert a múlt más palástban ugyan, de átmentődött a jelenbe. Félelmetes volt nézni, amint a tegnapi párttitkárok egyik napról a másikra a nemzet felkent komisszárjai lettek. Ez többet mond a titoizmusról, mint bármilyen más elmélet. A titoizmusban az volt a legrosszabb, ami utána következett. Azért hallgatott Tišma, mert úgyis tudta, nem lesz, aki meghallja az igazságot? Ezért menekült el Párizsba Danilo Kiš is? Mindketten jól tudták, hogy a múltnak nem lesz egyhamar vége. Szerbia szerte az utcákon hömpölygött a tömeg, de néha úgy tűnt, hogy a romok alatt mégis rejtezik valamilyen alternatíva. A nyolcvanas évek végén Szerbiában hisztérikusan lengett ide-oda a történelem ingája, s éppen ezért dinamikus volt a közélet: Danlo Kiš felbuzdulása pontosan kifejezte ezt  a közérzetet. Ma már biztos vagyok benne, hogy akkor az ellenállók tábora nagyobb volt, a kishitűség növekedett, a remény elapadt. Volt, aki elköltözött az országból, volt, aki a saját magányába költözött be, volt, aki rezignáltan mondta a magáét, bár tudta, hogy hiába. A végkifejletet azon a nyáron nehéz volt előrelátni. Janez Pipan Szabadkán megrendezte Shakespeare Julius Caesarját, az előadásban nem egy Brutus öli meg Caesart, hanem hat. Hatszor ismétlődik meg ugyanaz az utcai jelenet, mintegy kidomborítva ezzel azt is, hogy közelegnek a véres shakespeare-i idők. Kiš és Tišma nincs az élők sorában. Forgatom a kezemben Danilo Kiš spanyol nyelven kiadott könyvét. Az sincs kizárva, hogy szelleme Spanyolországban jobban kifejezésre jut, mint Szerbiában.

(Tudástőke) Tanulj angolul, mert különben nem viszed sokra, mondta egy Svájcban élő vajdasági magyar vendégmunkás a fiának, aki egyébként anyanyelvi szinten beszéli a németet, hiszen német középiskolába jár. Sokszor hallottam ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket a svájci magyar ismerősök körében. El tudnék képzelni egy dokumentumkönyvet, amelyben a nyugati magyarok beszámolnak a tudástőkéért vívott küzdelem tapasztalatairól. Talán, hasznos lehetne a kisebbségben élő magyarok számára is. Mert valójában a hatalom nélküli, kisebbségi sors az elkövetkező időszakban a tudásért folyó harcról szól, amelyre egyre drágábban lehet majd szert tenni.

(Egy apróság) A svájciaktól sokszor hallottam, hogy Svájc valójában „kispolgári mennyország”. A legérdekesebb, hogy ezek a „kispolgárok” támogatják a polgárpukkasztó kísérleti színházat, irodalmat, képzőművészetet. Nem csak azzal, hogy vásárolják a könyveket, a festményeket, rendszeresen megjelennek a színházi előadásokon, hanem személyes adományaikkal is. 

(Az igazságtalan béke) Rasim Ljajić kisebbségügyi miniszter, úgy látszik, nem tesz különbséget a fasizmus és a trianoni béke igazságosságának megítélése között. Se szeri, se száma azoknak a jeles európai értelmiségieknek, akik a versailles-i békét, tehát annak trianoni szegmensét is, igazságtalannak tartják. Hogy csak egy példát említsek: Albert Camus, a XX század egyik legjelentősebb írója, a par excellence antifasiszta értelmiségi, a Hitler ellenes küzdelemben, tehát egy rendkívül válságos pillanatban, leírta, hogy a II. világháború kitörésébe közrejátszott a versailles-i béke igazságtalansága. A trianoni béke igazságtalan, ám a jelenlegi határok megváltoztathatatlanok, folytathatnánk a camus-i humanizmus szellemében. Ezzel nincs összhangban Rasim Ljajić, ki olyan elveket vall, melyek alapján még Albert Camus-t is kihallgatásra idéznék be.  Ha pedig valaki „fasiszta rendezvényt” szervezett, mint ahogy ezt Ljajić állítja, akkor azt, a rendezvény összes résztvevőivel együtt, bárki legyen is az, bíróság elé kell állítani. Megfelelő paragrafusok szellemében nyilvánosan ítélkezni kell felettük, mint ahogy Európa minden országában teszik. A miniszteri rögtön ítélkezés nem válthatja fel a bíróságot. Trianonnak, Versailles-nak és a fasizmusnak pedig annyi köze van egymáshoz, mint Ljajićnak Camus-hez.

(Puritán mondatok) Csak azt sajnálom, hogy nem hoztam magammal Mikes Kelemen Törökországi leveleit. Hazájában már mindenki lepaktált mindenkivel, elsősorban a nemesek, természetesen, de ő fáradhatatlanul írta leveleit képzeletbeli nőrokonához mindehhez még kitalált magának egy hazát is. A történészek azt írják, hogy akkoriban, vagyis az 1711-es szatmári béke után, olyan nehéz volt a jobbágyok sorsa, hogy a nép már énekelni is elfelejtett. Ebből kikövetkeztethető az is, hogy miért szeretik az urak, ha a nép énekel és nótázik. Most a távolból is a fülembe csengenek dísztelen és fanyar mondatai. Mikes hontalanul magára maradt, nem volt szüksége a lingvisztikai nárcizmusra.  

(Creactio ex nihilo?)  Milyen csábító lenne visszatérni valamiféle holtpontra. Elfelejteni sok dolgot. Mindenekelőtt tanulni kellene felejtenem, hiszem a mai világban, azt mondják, a személyes tapasztalatok felesleges bilincseket jelentenek. Hovatovább immár csak a múlt és jövő nélküli, keskeny jelen térségébe menekült a semmiből csodát teremteni kívánó irodalom. Csak így teheti játékszerévé a kitalált múltat vagy – netán – a kitalált jövőt. Talán ez hozna némi felszabadulást. Sőt, biztos vagyok benne, hogy másképpen írnék ebben a boldog egérlyukban. Könnyedén, játékosan, divatosan. Mert tudom, hogy elnehezül a kezem az írás közben, tudom, hogy feledékeny és szórakozott időmben, könnyebb kezek kellenek. Ám képtelen vagyok kitépni magam az élet és az írás összefüggéséből és belátom, hogy nem tudok új életet kezdeni. Ahhoz gazdagnak kellene lenni, hiszen még a felejtéshez is gazdagság és jómód kell; e nélkül a semmiből való teremtés csak merő hallucináció.

(Égi függőkertek) St. Gallen és Schaffhausen szép tágas terei felett ragyog a kék ég. Vannak városi terek, amelyek bezárják az eget, vannak azonban olyanok, amelyek a mennybolt óriási függőkertjeire emlékeztetnek. Hintázni lenne jó!

(A határrendőr pecsétje) A Bodeni tó vizében vitorlás hajók csillognak és az egyik partszakasz felől a másik part felé tartanak. Németországból Svájcba és viszont. Gyönyörű napsütés. Köröskörül gondozott gyümölcsösök. Konstanz. Anikó követeli, hogy német határrendőr pecsételje le az útlevelemet. Nem azért álltunk hajnalbab a német nagykövetség konzulátusa előtt a vízumért. A határrendőr a vállát vonogatja. Nincs pecsétjük. Nagy nehezen előkerítésnek egyet, Ide-oda kapkod, keresi a pecsétet. Végre előkeríti valamelyik fiókból. Látszik, hogy zavarban van, elszokott a pecsételéstől. Visszafelé jövet a svájci már a pecsétet is rest előkotorni. Köszön és int, menjünk csak tovább. Vissza Svájcba.

(Az ifjúkor bosszúja) A zürichi pályaudvaron beszállok a Wiener Walzerba. Vigasztalom magam: reggelre Bécsben, Musil városában leszek, de mindhiába, hiszen soha többé nem érkezem meg valahova. Útközben lenni – ez volt fiatalkori esszéim vezérgondolata. Közel negyven év után megértem, hogy valóra váltak ifjúságom vágyálmai. Az ifjúkori kielégületlenség megbosszulta magát. Ezt akartad? Tessék!

(A kettősségemről) Bécs. A város panorámája felidézi az első világháború előtti bécsi világot. A színházakban divatos operettet játszottak, a bemutató után pedig rendszerint pezsgőt ittak. Bécs lelkesedett a pezsgőért és az operettért, miközben darabokra hullott a birodalom. Könnyelműen és vidáman. A Strauss keringő dallama jelezte, hogy beköszöntött a gyászosan végződő XX. század. Azok közé tartozom, akik nagy szkepszissel szemlélték a versailles-i békével kezdődő nagy nemzetállami inagurációt. Tulajdonképpen ma ezzel az ellentmondásos örökséggel kell szembenéznie az egységesülő Európának. A nyugati világ, döntő lépést tett abba az irányba, hogy lerázza a versailles-i béke béklyóit, de személyes tapasztalataim arra intenek, hogy Keleten nagy kínok közepette ezekkel a béklyókkal járjuk az Európa-táncot. Amit nem lehet a kommunista ideológiával magyarázni, mert itt a különböző előjelű politikai nézetek zűrzavarosan egymásba olvadnak, permanens mimikrivel élnek, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a napjainkban felerősödő nacionalizmus zászlaját éppen a volt kommunista nomenklatúra egy része lobogtatja legszenvedélyesebben. A gyökerek tehát mélyebbek, több száz évesek, a sebek újra kivéreznek, ha feltépik őket. És veszélyesek, hiszen következményeik kiszámíthatatlanok. Gyógyítható-e ez a gigantikus méretű kelet-európai képmutatás? Biflázzuk az „egységes Európa” varázsszavát, habár nem tudjuk, ki, mit ért alatta, hiszen még csak a kezdet kezdetén tartunk. Egyenlőre tudjuk, hogy folyik a nagy rablás, a nemzeti jelszavakba bugyolált fosztogatás. Magyarország már fél lábbal kilépett ebből, az ország része lett az új mozaikos Európának, Szerbia még messze van tőle. Ebben a kettősségben fuldokolok. Személyes életemben, gondolkodásomban éles szakadékok keletkeztek, amelyekkel érzelmileg és intellektuálisan egyre nehezebben birkózom meg, a bőrömön érzem a kettő különbségét, amit egyre nehezebben viselek el. A két pólus felmorzsol, mert objektíve egyikben sem élek.

(Szórakozott város) Stephansplatz környéke este hatkor. A környező belvárosi utcákban nagy a vígság. A Kärntner strasse elején egy fiatalember bohócnak öltözve mutatványokkal szórakoztatja a járókelőket. Annyira belefeledkezik a játékba, hogy a kalapozásról is megfeledkezik. Az emberek nevetgélnek, s mennének tovább, ám nem tudják hova tegyék a pénzt. A fiatalember a fejéhez kap, nem találja a kalapot. Gyorsan lekapja bohócsapkáját, azzal lép az adakozók elé. Az emberek megtapsolják a szórakozottságát. Mintha csak azt akarták volna mondani, nem csak te vagy szórakozott, hanem az egész város.

(Lingvisztikai skizofrénia) Egy bécsi újságíró kérdezi. Ha ti délvidékieknek nevezitek magatokat, akkor miért nem nevezik magukat a pártok is délvidékieknek? Miért szerepel akkor a nevükben az a szó, hogy vajdasági? Főleg azokra a pártokra gondolt persze, amelyek beléptek a hatalomba. Nincs magyarázatom, erre a lingvisztikai skizofréniára – válaszolom. Vagy talán arról van szó, hogy már réges-régen a nevek és a terminusok zűrzavarában élünk.  Sosem szólunk arról, amire szüntelenül gondolunk, mert úgyis mindegy, hiszen, úgysem arra kíváncsiak, amit mondtunk, hanem azt szimatolják, hogy mit gondolunk. Ennek köszönve mi is magától értetődőnek tartjuk, hogy nem hiszünk a másik egyetlenegy szavának sem, hanem gyanakodva azt fürkésszük, hogy mi rejtezik a másik ember szavai mögött.

(Bécs, a megbocsátó) A bécsi könyvkereskedések kirakataiban a Nobel díjas Jelinek nagy fotói. Bécs megbocsátott. Könnyen felejt és könnyen megbocsát. Majdnem minden nagy írója viaskodott városával. Bécs művészi arculata talán abból ered, hogy mindnek megbocsátott. Talán ezért dicsekedhet annyi nagy íróval.

(Döbbenet) Megdöbbenek. Egy interjúban olvasom, hogy Bácskában a Magyar Nemzeti Tanács központilag fogja ellenőrizni és koordinálni a magyar civilszervezeteket. Ilyesmi a világon nincs, legfeljebb azokban a diktatúrákban, amelyeknek a kirakatában elhelyeznek egy-egy civil szervezetet is. A civil társadalom szakirodalmában ilyesmit le sem mernek írni. Ellenkezőleg kellene cselekedni vagy tenni, hogy a civil társadalom ellenőrizze a Magyar Nemzeti Tanácsot, amit egyébként minden polgárnak jogosultsága. Jogában áll betekintést nyerni a költségvetésébe, sőt még az is jogában áll, hogy mérlegelje, hogyan költik a vezetők az adófizető polgárok pénzét. Mint ahogy a demokratikus közösségekben a közpénzekből támogatott média, továbbá az adófizetők pénzéből élő intézmények is nyilvánosságra hozzák részletes költségvetésüket. Természetesen nem olyat, amiből senki sem ért egy mukkot sem. Magától értetődik, hogy a civil szervezetek is példát mutatnak ebben, amennyiben közpénzekkel rendelkeznek.

(Csak egy kiút) Levél Bácskából arról, hogy a választások új elektori képet mutatnak, a Magyar Nemzeti Tanács a régi összeállításban működik majd. Csak azt válaszolom, amit eddig is válaszoltam, csakis egy módon rendezhető ez a kérdés: közvetlen és titkos választások útján.  Ez lenne az egyedüli kiút a jelenlegi válságos helyzetből, amelyben lassan-lassan mindenki mindenkinek a farkasa lesz.

(Emberi méltóság) „Nem szó kell ide. Megjön a méltóság, ha kap enni/ S lesz hol laknia és adsz neki némi ruhát.” Ezeket a dísztelen verssorokat Friedrich Schiller jegyezte le. Ma már nem írnak ilyesmiket. Két sor az ember méltóságáról. Valami tehát nincs rendben a világgal, ha már a költők sem vállalják a szociális érzékenységet. Eörsi éppen jókor fordította le ezt a verset, gesztusa személyes hitvallás is. Én meg olvasgatva ezeket a sorokat továbbra is azon töprengek, hogy a nincstelen kisebbségi magyarságra senki sem gondol. Nincs kisebbségi szociális program, de vannak közpénzekből támogatott bulik és fesztiválok. Táncház van, de nincs kisebbségi népkonyha. Kisebbségi pártokból annyi van, mint a gomba, de nincs kisebbségi szakszervezet. Finnországban például vannak svéd érdekvédő szakszervezetek, de nincs svéd nemzeti tanács. És így tovább. Sorolhatnám a példákat.

(Posztmodern és proli) Az Albertina kiállító termeiben a reprezentatív Rubens-kiállítás mellett Neu Rauch festményei. Bibliai motívumok, posztindusztriális táj, valamiféle nyers stílus, imitt-amott már-már szocreál részletekkel. A prolik beköltöztek a bibliai környezetbe és a posztmodernbe, ami mindeddig a kiváltságosok világa volt. Eszembe jutnak azok az idők, amikor a kommunista vezetők a pártirodákat absztrakt képekkel díszítették ki, a proliknak pedig többé nem jutott hely. A mi posztmodernünkben sincsenek prolik, ők csak itt Nyugaton tűnnek fel, ahol a szociológusok az új osztályharcról is szót mernek ejteni. Keleten viszont nemzeti egységről prédikálnak, miközben természetesen folyik a mézes-mázos politikátlanítás. A tömegek az egység nevében készségesen vállalják a balkáni nyomort.

(Bécsi ősz) Bécsben szép késő őszi napok járnak. A teraszokon délelőttönként csak néhány ember üldögél. Ám az asztalok és a székek rendben állnak, mintha holnap köszöntenének be a langyos késő tavaszi esték, amikor az emberek megszabadulnak a télikabáttól, mélyet szippantanak a levegőből és lerogynak egy székre, mintha ezzel is csak azt akarnák jelezni, hogy szebb időre várnak. Két nap múlva kezdődik a havazás, beköszönt az igazi tél, mondják a bécsiek. Szeretnék betérni az egyik kávéházba, szeretném sokáig bámulni az üres székeket: szeretnék hallgatni és emlékezni. Szeretném csodálni az asztalok és a székek rendjét, ezzel is beérném. Valahol mindig véget ér az utazás, amellyel ideig-óráig ámítgathatom magam – és kezdődik a magányosság: a legfontosabb lecke, amelyet nehéz elsajátítani, de illik. Nem kötelező tananyag, csak a hivatáshoz tartozik. Vagy szerényebben szólva, a polgári jó modor bizonysága. Hivatástudat nem létezhet jó modor nélkül, minden túlzás sérti az ízlést és az erkölcsöket. Túl sok hamis prókátort láttam az elmúlt évtizedekben, akik lejáratták a küldetés vagy a hivatás fogalmát.  Mindennek tudatában csak arra vágyom még, hogy kitekintsek a dolgozószobám ablakából és eltűnődjek azon, hogy közelgő télidő ellenére, miért kapott lábra ekkora rendetlenség a teraszokon. Aztán csendesen becsuknám az ablakot, hiszen már régen belenyugodtam abba, hogy nem egyszerű rendetlenség ez, hanem rossz égi jel, amellyel képtelen vagyok sokat foglalkozni.    

(A nemzetállamok mostohagyerekei) Mégis igaza volt Márainak. Az e hang kimarad, tehát így kell énekelni a Himnuszt: „a nagyvilágon kívül nincs számodra hely”. Ezzel a tapasztalattal számolnom kell. Ízlelgetem a szavakat: nagyvilágon kívül nem maradt hely. Harag nélkül ismétlem a szavakat, nincs miért haragudnom. Az idegeneknek ez a sorsa, viszont legalább szabadon, önszántából választ. Először idegennek születtem, aztán magyarnak, ezért maradt csak a nagyvilág, mint ahogy Márai mondta. Ez egy állapot, amelyet milliókkal osztok meg, én egyszerűen csak örököltem. A magyar kultúrában viszont ez az állapot kivetettséget és idegenséget jelentett. Így van ez Mikes Kelemen óta. Beteljesült a fátum Márain is, aki politikailag hazatért ugyan, de irodalmilag alig-alig, hiszen a legfontosabb kánonnal szemben védtelen volt. E kánon szerint csak a magyar állam kis és nagy történeteivel összecsengő diskurzus releváns. Még annak is biztosított a hely ezekben a keretekben, aki perlekedik az állammal, ostorozza és káromolja. Eközben lehet avantgárd, modern vagy tradicionalista, az állam mindig megbocsát tévelygő gyermekeinek. A legjobb példa erre az osztrák Panthenon. A közép-európai kisállami nyomorúságban azonban először túl kell élnie a sértődékeny állam bosszúját.  De mi van ezeken a kereteken kívül? Maradtak a kisebbségiek, köztük a magamfajta írók, a nemzetállamok mostohagyermekei, akik szüntelen mimikrire vannak ítélve. Nekik mindig úgy kell viselkedniük, mintha benne lennének ezekben a keretekben meg történetekben, holott nincsenek benne. Az ő történetük egészen másról szól. Magam sem merem hinni, nem is illendő hangsúlyozni, egyre kellemetlenebb bevallani, hogy történetem furcsa, apokrif elemekből áll össze, amelyek nem relevánsak az állam nagy történetében. Ez a tapasztalat mindent átitat. Kétféle családregény van: az egyik a nemzetállam történetén kívül, a másik a nemzetállam történetén belül fogalmazódik meg. Kívül lenni ezen a történeten szinte lehetetlen. Éppen ezért a Schlemihl fattyúját okvetlenül ellen-családregénynek nevezhetem.

(Az utazó leckéje) Tanuljon meg hosszasan hallgatni, aki egyszer útnak indul. Az elnémuló utazó megrémül a kaland lehetőségétől, hiszen nem csak a városokat és a tájat látja, hanem riadtan önmagába tekint, és belátja, hogy ezek után soha sem tér haza, akkor sem, ha a későbbiek folyamán ki sem teszi lábát az otthonából. Olyan, mint a legigazibb hívő, aki tudja, hogy csak titokban szabad imádkozni.

(Tisztulási folyamat) Mi lesz velünk, ha az isten egy szürke őszi napon eldönti, hogy nem nyújt többé álreményt a tisztességeseknek? Attól félek, hogy a világban, sajnos, csak ekkor indul meg a tisztulási folyamat.

(A dolgozószobáról) Most már tudom, hogy az én hazám az a tizenvalahány négyzetméternyi szoba, a könyvek és az íróasztal világa. Minden más haza csak a valóságnak kiszolgáltatott képzelet bosszúja.

(A határon) Reggel Bécsben tényleg leesett az első várva-várt hó. Késő délután utazom Budapest felé. Az osztrák-magyar határon hófedte mezők. Átlépem a magyar határt. Itt húzódott valamikor a vasfüggöny. Az osztrák határrendőr hanyagul, a magyar pedig kínos lassúsággal ellenőrzi az útlevelemet. A fiatal magyar rendőrasszony sokáig lapoz benne, nem találja fel magát a sok vízum között. Valahol hiányzik egy pecsét, mondja kolleganőjének. Mit tegyen? A kolleganő tanácstalan. Valami tényleg nincs rendben a pecsétekkel, mondogatja, aztán beüti a magyar pecsétet, miközben alaposan végigmér. Semmi baj, gondolom, végzi a dolgát. Honnan sejtené, hogy a vasfüggönyről, az ő apja szenvedéséről is tűnődök.

(Ami dúlva van) A vonatban Vörösmarty verssorát ismételgetem „Miért én éltem, az már dúlva van.” Egyre nehezebb megfogalmazni, hogy miért is éltem, s miért kell sajnálnom mindazt, ami dúlva van.

(Budapest) Márai írta, hogy neki az igazi otthona és valóságos hazája mindig is Kassa meg Rozsnyó volt. Budapestre, úgy gondolt, mint egy nagy zenés kávéházra, ahol félelmetesen okos és tájékozott emberek ülnek, és jelentéktelen dolgokkal foglalkoznak.

(Népszavazás az anyaországban) Magyarországon népszavazás lesz a kettős állampolgárságról. Kampány és ellenkampány. Ennek sincs semmi méltósága. Aprólékos mérlegelések, eltúlzott adatokkal. Mennyibe fog ez kerülni, kérdik az újságírók. A kettős állampolgárság kérdése bekerült a pártok nagy konfliktusaiba, aminek köszönve a higgadt párbeszéd lehetősége alaposan beszűkült. Az első felmérések szerint a kettős állampolgárság hívei többségben vannak.

(Budapesten) Este kilépek a szerelvényből a Keleti pályaudvaron, majd azon kapom magam, hogy soha még nem volt ilyen ismerős a város, mint most, több mint hat hónapi távollét után. Némi szorongással állapítom meg magamban, hogy az emberek némileg ingerültebbek, nyugtalanabbak. Vajon egy rosszkedvű Magyarországra érkeztem? Vagy Budapestből hiányzik az a megható derű, amely a kilencvenes évek első felében, a rendszerváltás kezdetén, annyira vonzóvá tette? Vagy bennem élt a kelleténél nagyobb illúzió, nem csak Magyarországról, hanem a Balkánról is éppen a háborúk kellős közepén? A balkáni esélyek mérlegelésekor felülkerekedett bennem a naivitás, hiszen akkor meg voltam győződve arról, hogy Szerbia előbb-vagy utóbb, megszabadul saját szélsőségeseitől és a titói modernizációs tőkét átalakítva, rálép az európai útra. Kiderült, hogy elképzeléseim tévesek voltak. Szerbiában a szélsőséges erők mélyebben gyökereznek a társadalomban, mint gondoltam. Milošević bukása után azonban elkezdődött a hosszú szerbiai iszapbírkózás, amely egyszerre visszataszító és unalmas. Valamikor 2000 után döbbentem rá, hogy elpazaroltam az életemből közel tizenöt évet. Magyarországon eközben teljesült majdnem minden, amire az ország lakói vágyakoztak. Sokkal több annál, amiért 1956-ban sokan meghaltak. Az ország EU-tag lett, de ennek ellenére felfedezhető benne a győzelem szomorúsága. Mintha az ország nem tudna mit kezdeni a sikerével.    

(Elárvult nagyvárosok) A pesti utcákon sétálgatva egyre több idegen szót hallok. Egy dolog biztos: Budapest mindinkább azt a szerepet játssza Magyarországon, mint Párizs Franciaországban. Legjobban az árvaságtól féltem, hiszen a nagyvárosok könnyen elárvulnak saját hazájukban. 

(A szavak mint rejtekhelyek) Mind többször jut eszemben Újvidék, talán azért, mert közeledek felé. Úgy érzem, a sötétben tapogatózom, miközben támolygok előre. Nehéz vele, de nélküle is. Hét hónap után szeretnék ismeretlenül és névtelenül visszatérni Újvidékre, és titkon meglesni, hogy időközben mi történt vele. Látni, hogy boldogtalan-e a történtek miatt. Nem érzek honvágyat, csak lelkiismeret furdalást, mert csak egy rejtekhelyem maradt: a szavak. 

(A szorgalom hatalma) Tudom, hogy a kisebbségi emberben él a felfokozott sértődékenység, ismerem az eredetét is. De most az állampolgársági vitában valóban létalapjában sértették meg a kisebbségi embert. Az újságokban olvasom, hogy mennyibe kerül egy-egy áttelepülni szándékozó kisebbségi polgár. Mi tagadás, vannak főfoglalkozású kisebbségiek, sajnos a kisebbségi életben is gyökeret eresztett az etnobiznisz. De ez csak elenyésző számú emberre vonatkozik, csak egy vidéki klientúra-rendszerre. Az óriási többségre semmiképpen. A kisebbségi ember megtanulta, hogy csak szorgalommal győzheti le a hazugságot. Most Pesten arról folyik a vita, hogy mennyibe kerül az anyaországi adófizető polgárnak egy szorgalmas ember. Jó mesterember és cseléd, hallottam többször is a bácskai szalonokban. Nem cseléd, csak szorgalmas. Szorgalmával élte túl a sok hazugságot. Meg gyakran hallgatással, amit szintén becsülni kell.

(A hűtlenségről) Lehet-e hűtlen az ember ahhoz, amit nem szeret? Igen. Sajnos.

(A tárgyak menekülése) Sokszor kapom magam rajta, hogy lehajtott fővel botorkálok az utcákon. Mintha nem akarnám tudomásul venni, hol vagyok, hova tartok. Fokozatosan és részletekben, megbecsülendő tapintattal, minden dolog eltávolodott tőlem. Jobban mondva: elmenekült.

(A Zöld utca) Folyik a népszavazási kampány a kettős állampolgárságról. Röpcédulák, plakátok, tévéreklámok. Sorakoznak az igen és a nem melletti érvek. Egy egyetemista részletesen ecseteli, tartózkodási engedélyének meghosszabbítása miatti kálváriáját.  A nemet mondók is erélyesen követelik, hogy véget kell vetni a megalázó procedúrának. A kisebbségi magyaroknak öt éves vízumot kell biztosítani, írják azok, akik ellenzik az etnikai alapú kettős állampolgárságot. De hát ez a vízum is etnikai alapú lenne, szögezem le magamban. Pár év múlva pedig, amikor Magyarország bekerül a schengeni vízumövezetbe, akkor ilyesmiről szó sem lehet. A zűrzavar tehát teljes. A szenttamási Zöld utcára gondolok, az ötvenhatos magyar exodusra. Az utcám magyar polgárai takarókat, meleg holmit vittek a menekülttáborba. A legtöbben nem élnek már közülük. Néhánnyal közülük évekkel ezelőtt találkoztam, gyerekeik, unokáik már régen külföldön vannak. Mert volt itt bácskai exodus is. Örülhetnek, ha évente egyszer látják őket. Nem kérnek ők már semmit, kiállnak az utcára és várnak. Beckett tollára érdemes emberi sorsok.

(A szív lázadása) A szellemem főleg a balszerencsékben edződött. De a szívem már nem képes erre. Egyre többször fellázad ellenem.  

(Az irodalom csapdája) Hóvihar Budapesten. Tegnap este a dunai szél egész éjszaka csapkodta az ablakokat, jobban, mint az általam ismert Kosava. Aztán elcsendesedik minden. Reggel a levegőben továbbra is felmérhetetlen nyugtalanság gomolyog, mint egy láthatatlan, baljós felhő a város felett. Nem rejtheti el ezt a szép, egyenletes hóhullás sem. A természet hamis, csak a láthatatlan hiteles. Ez az irodalom legnagyobb csapdája: láthatóvá akarja varázsolni a hitelest.

(Hősi pátosz vagy esendőség) „A kisebbségi magyar nem ismeri a pátoszt”, írta Márai.  Ragaszkodik ahhoz az illúziómentességhez, melyre húsz kemény esztendő szenvedései nevelték, folytatta. Csak azt nem értem, hogy a bácskai közélet szereplőiből miért tör fel annyi pátosz. Olyanok, mintha a Duna Televízió képernyőjéről léptek volna elő. Csupa hős. Engem az emberi esendőség jobban megragad, mint a bürokrata nyelvezetbe burkolt hamis, hősies pátosz.

(Haladék) Eörsi újságolja, hogy halálverset írt. Nem kérem el tőle olvasásra. Az utóbbi időben ösztönösen óvakodom a halálról szóló versektől. De mert éppen ő írta, kinek életerejét, energiáját mindig csodáltam, felébred bennem a kíváncsiság. Majd holnap elkérem, gondolom magamban. Így barátkozom a haladék gondolatával. Van-e valóságosabb élet ennél: élni a haladékért.

(Toporgás) Budapesten döbbentem rá, hogy a kisebbség nem csak állapot, hanem életforma is.  Egy élet, amelynek nincs formája. Olyan, mint az állandó utazás. Az ember utazik, kószál, közben rádöbben arra, hogy  helyben toporog. Így veszi fel a küzdelmet helyzetével és állapotával.

(Apokrif kozmopolita vágyódás) Flóra naplójegyzetei. Illyés Gyula halála előtt nem tudott betelni a francia szavak szépségével. Ez hiányzik ma, ez az irracionális holdudvar. A nagyvilági holdudvar cinkos eretneksége. Az apokrif kozmopolita vágyódás, ami Illyés verseiben gyakran megcsillan.

(Az igazságról) Gyakran az hoz bajt az ember fejére, ha korán ismerkedik meg az igazsággal. De az is, ha túl későn találkozik vele. Az előbbi esetben elveszít valamit a fiatalságából, az utóbbiban pedig az öregségét veszti el. Ártatlanságát akkor őrzi meg, ha akkor szembesül vele, amikor ennek eljön az ideje. Vagyis soha.

(Útjelző) Kettős állampolgárságot és – kettős kultúrát, teszem hozzá óvatosan.  Hogy ne csak az út legyen kirajzolva, hanem útjelző is legyen az Európában eligazító térképen.

(A tenger) Vágyakozom, de nem tudom, hova. Az éjszaka a Mediterránról, az adriai tengerpartról álmodtam. Most kezdenek fújni a kemény, depresszív hangulatot teremtő szelek. Így lesz ez egészen februárig. A helybeliek azt mondják, hogy vörösborral túl lehet élni ezt az időszakot. Februárban pedig úgyis mindent elfelejtenek.  

(Mindennapok) Most már álmomban is hallom a budapesti villamosok csilingelését. Ettől néhány órára megnyugszom.

(Egészen új dilemmák) Pesten tartózkodtam Magyarország uniós csatlakozásakor is, most is itt vagyok, amikor a kettős állampolgárságról folyik a vita. A kettő szorosan egymáshoz tartozik. Akarva-akaratlanul, mélyebb politikai kérdések vetődnek fel a népszavazás kapcsán. Őrizni a szülőföldet? Áttelepülni? Ragaszkodni mindkettőhöz? Hogyan? Az egész kisebbségi életnek, abban az értelemben, ahogy eddig értelmeztük ezt a státust, nincs jövője? Vajon Szlovákia uniós csatlakozása nem indít-e el egy csendes, szelíd átszivárgási folyamatot? Vajon a felvidéki magyar kisebbség fiatalabb nemzedékei a következő évtizedekben nem fognak-e fájdalommentesen és fokozatosan átszállingózni éppen az európai integráció függvényében? Minden különösebb erkölcsi dilemma nélkül, hiszen ez normális folyamat lesz. Azoknak az unokái nem fognak-e néha-néha, mondjuk kétévente kirándulni az ismert kegyhelyekre, hogy tisztességgel emlékezzenek valamire, aminek nem tulajdonítanak nagy fontosságot. Ennél semmivel többre nem lesz szükségük. Vajon az erdélyi magyarok nem ugyanezt teszik-e majd az uniós csatlakozás után? Vajon az igazi erdélyi exodus nem akkor kezdődik-e majd, amikor Románia belép az EU-ba? Vajon nem a vajdaságiak lesznek legtovább röghöz kötöttségre ítélve? Miféle új népvándorlást idéz elő majd az európai integráció, főleg a kis nemzetek életében? Vajon a jelenlegi vita nem lesz-e érthetetlen egy-két évtized múltán? Vajon nem a szocialista nemzetállamok merev és zárt, hagyományos állampolgársági doktrínája kötötte röghöz a kisebbségi közösségeket?

(Úti cél) Arra gondolok, hogy utazási szenvedélyem csak azt a célt szolgálja, hogy mentsem, amit még menteni lehet. Leginkább a változás látszatát.

(Nehéz szocializáció) Találkozom néhány bácskai magyar fiatalemberrel. Nem sorolhatók az értelmiségiek közé, az egyik kereskedő, a másik tisztviselő, a harmadik pedig kényszerből vállalkozó. Meglepett, hogy 10 év után sem érzik magukat otthon Budapesten. Barátaik ugyan vannak, de az egész közösségben idegenek. Nincsenek közös történetek, nincs közös múltjuk, csak a jelen létezik. Továbbra is az első nemzedékek szocializációját szenvedik meg.

(Elodázás?) A legnagyobb balszerencse, hogy az állampolgársági vitában a kisebbség – akarata ellenére – hozzájárult a magyar társadalomban létező szakadék elmélyítéséhez. Ezért óvatosan kellene bánni a megbélyegző szavakkal, minősítésekkel. A radikalizmus nem segít, a mostani ellenfeleknek holnap közös asztalhoz kell ülni, hiszen kétharmados törvényről van szó. Bárki győzzön a népszavazáson vagy a soron levő választásokon, kétharmados többséget a közeljövőben egyetlen politikai erő sem szerezhet. Ez pedig az állampolgársági törvények meghozatalának elodázását hozza magával. Mennyi időre? Egy évre? Kettőre? Vagy többre?  Az idő viszont sürget. Főleg Vajdaságban, amelyről a legkevesebb szó esik, holott a leghátrányosabb helyzetben van, mivel Szerbia uniós tagsága egyelőre nincs napirenden. Egy biztos: a kettős állampolgárság hívei és ellenzői majdnem egytől egyig kizárólag Erdélyre összpontosítanak. Mintha kizárólag az lenne fontos.

(A barátságról) Nagy örömet okoz, hogy maradt még néhány barát, akivel el lehet beszélgetni a hétköznapi apróságokról. A szívzavarokról, a derékfájdalmakról, meg arról, hogy időnként nehéz felkelni a székről. Most már megértem a falusi barátságokat. Hosszú évtizedeken keresztül tartottak, holott a barátoknak nem volt semmi fontos mondanivalójuk egymásnak. Ne is legyen! A fontos dolgokat tartogassuk az idegenek számára, akik úgysem értenek meg bennünket.

(A jegy ára) V. Á. kérdezi, mikor utazom Újvidékre. Még látnom kell Berlint, válaszolom, kihasználom az uniós-vízumomat. Látni akarom Berlint, amely a legfontosabb város lett az életemben. Előveszem olcsó fapados jegyemet, majdnem annyiba kerül, mint kétszer elutazni Belgrádba és vissza. Önkéntelenül is irigylem a mai fiatalokat. Mennyivel olcsóbb utazni ma, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Viszonylagossá válik a távolság, amitől kellemes zűrzavar, öncélú izgalom kerekedik felül bennem. 

(Szerény büntetés) Minden eredeti gondolat legnagyobb veszélye, hogy félreérthető. Olyan időkben szeretnék élni, amelyben a veszély minimális, ezért tehát csak szerény büntetés jár érte, hiszen az eredeti gondolatért vállalni kell a büntetést ebben a zajos, hisztérikus posztkommunista demokráciában, amelyben élünk. Már régen lemondtam arról a naiv illúzióról, hogy ne büntessék az eredeti embereket. 

(Szenttamási fügefa) A szenttamási kertünkben volt egy fügefa, apám ültette, amíg élt, nagy gonddal ápolta. Télire betakargatta, ősszel várta a termést. Mindig csak néhány szem füge termett. Rossz helyre ültettem, mondogatta és meg volt győződve róla, hogy kertünkben van egy pont, ahol a fügefa gazdag termést hozott volna. Nem ültette át, hanem ennek ellenére továbbra is hűségesen gondozta a fügefát, amely aztán egy zord télidőben végleg kipusztult. Nem panaszkodott és nem siránkozott azon, hogy hiábavaló munkát végzett. Egyszerűen tudomásul vette a tényeket. Talán elképzelte magában, azt a pontot, ahol a füge szépen termett volna. Képzelete nem csak megvigasztalta, hanem meg is erősítette hitében. Abban, hogy van a kertben egy biztos pont.

(Vágytalanság) Mintha, óriáshintán ringatódzna körülöttem a világ. Pillanatnyi rosszullét fogott el? Vagy tartós betegség kínoz, amiről ideig-óráig nincs tudomásom? Vagy csak az álmaimban oly gyakran megjelenő tenger hullámai csapódtak be az életembe? Esetleg a vágytalanság hívogató narkózisa? Ez idő szerint, egyedül csak az utóbbira kellene készülődnöm és semmi másra.

(Se tragikusan, se patetikusan) Az ÉS-vacsorán a Boszorkánykonyhához címzett kisvendéglőben, Esterházy Péter megcsillantja játékos ötletét. Miért csak két állampolgárság, miért nem három? Az ironikus parafrázis mögött tiszta gondolat rejtezik. Éspedig az, hogy miért kell olyan tragikusan vagy patetikusan szólni az állampolgárságról. Ma már ez a dolog, nem olyan nagy szentség. A posztmodern világ ezt is deszakralizálja, állapítom meg magamban. Később szóba kerül a frankfurti találkozásunk, ami után, bekerült az a nevezetes mondata a köszönőbeszédébe, amit a budapesti Goethe Intézetben, ő maga tárt a nagyközönség elé. „És ez a bátor férfi azt mondta nekem, hogy nem képes visszamenni, mert kibírhatatlan, ami ott van. Én ezt, nem csak felháborítónak találtam, hanem borzasztónak.” Így került be a szövegbe a német közvéleményt mozgósító mondat, aminek a súlyát növeli, hogy a legnagyobb magyar írók egyike mondta ki, a legnagyobb német díj átvételekor. De folytatnám: a helyzet veszélyesebb volt a Milošević-korszak idején. Most azonban kibírhatatlan, mert ez a nacionalizmus kétszínű és sunyi.

(Így volt…) „Minden magát magyarnak valló személy – és az ő jogán családja – legyen jogosult a magyar állampolgárságra”, olvasható az SZDSZ 1989. március 19-én és április 16-án a budapesti Korvin moziban megtartott közgyűlésének a kisebbségi kérdésről szóló programtéziseinek 13-ik pontjában. Ezek voltak azok a napok, amikor Magyarország a nagy fordulat küszöbén állt, a néhai Jugoszlávia pedig a háború felé sodródott. Előzőleg pedig évtizedeken át, magyarországi barátaimmal együtt tettünk hitet, a gondolatok szabad áramlása, az emberek szabad mozgása mellett.

(Sáncok) Egyre kínosabb a kettős állampolgárságról folyó vita.  Alig várom a vasárnapot, hogy végre, vége legyen. Akkor talán majd lehet józanabbul szólni. Mindezidáig a nemzeteszme és a modern Magyarország eszméje sehogy sem ötvöződik egymással. Még Jókai Mór írt erről a Rab Rábyban, Széchenyi pedig végzetesen megszenvedte ezt a feszültséget, ám mindmáig feszül a kettő közötti ellentét. A két Magyarország sáncokkal határolja el magát. Hova vezet ez? Ez az ellentét mindent predesztinál, még a kisebbség ügyét is. Egyelőre nem látok kiutat ebből a zsákutcából. A kettős állampolgárság kérdésében nehéz szót érteni itt bárkivel, még a barátaimmal is. Éppen velük, akikkel valamikor együtt tettünk hitet a gondolatok szabad áramlása, az emberek szabad mozgása mellett. Ma már lekerült a napirendről. Egyik oldalon, a nagy nemzetegyesítési szólamok villódznak, a másikon terjed a félelem a kisebbségtől. Mennyibe kerül? Mi lesz a nyugdíjjal? A tévén egyre csak azt hallom, hogy mi lesz velünk, ha idejönnek? A kádárizmus jut eszembe, a kis háztájival, meg a Trabanttal. Rádöbbentem arra, hogy árnyalt érvrendszerem, egyik oldalon sem nyom semmit a latban. Vagy éppen így kell harcolni a tömegek kegyeiért? Durván, féligazságokkal, szenvedélyesen, kíméletlenül?  Még mindig csak ez vezet eredményre?

(Közöny és bosszú) Az a bosszúálló a legveszélyesebb, akinek nem kellett szenvedni az igazság felé vezető úton. Aki nem szenvedett soha, mert sosem kételkedett saját igazságában, annak bosszúja akkor is öncélú marad, ha igazságot véd. Ezekből van legtöbb a mai fékeveszett kelet-európai demokráciákban, amelyek hasonlóképpen nem ismerik a mértéket, mint ahogy a diktatúrák sem ismerték, még akkor sem, ha időről-időre a jobbik arcukat mutatták. Valamiféle tartósított, bosszúálló, keresztes háború terjed mindenfelé. Ha pedig nincs kin bosszút állni, akkor terjedni kezd az állampolgári közöny. Tulajdonképpen e két véglet között vergődik Magyarország, sőt az egész régió. Voltaképpen még a szerbiai szakadékban is ezt ismerem fel. 

(Rossz közérzet) Néhány nap kihagyás után, tegnap postát bontottam az interneten. Újvidéki barátaim egytől egyig rossz közérzetről számolnak be. Nem történik semmi, ám a süllyedés vészjóslóan egyhangú. Ma olvasom, a B92 honlapján, hogy Belgrád egyik forgalmas utcájában Boris Tadić Szerbia köztársasági elnöke ellen merényletet kíséreltek meg. Csak a szerencséjének köszönheti, hogy életben maradt. A Szerb Patrióta Szövetség előzőleg megfenyegette, hogy halálra ítélték. Az érv: azért törnek az életére, mert ki akarja szolgáltatni a hágai bíróságnak a háborús bűnösöket. Svetozar Marovićot, Szerbia és Montenegró elnökét is halálosan megfenyegették szintén a háborús bűnösök elleni fellépése miatt. Tadić azt az üzenetet kapta, hogy úgy jár, mint Đinđić, aki kiszolgáltatta Miloševićet. Közben Hágában folyik Milošević pere. Tegnap Jurij Primakov tanúskodott mellette, aki a vádlottat „régi balkáni barátjának” nevezte.

(Csendben, észrevétlenül) Észrevétlenül kell elhallgatnom. Továbbra is szorgalmasan rovom a mondatokat, a szavakat, de azok már nem azt jelentik, amit mondani akartam, persze azt sem, amit megértenek belőle. Ha a szerencse kedvez, akkor félreértenek. Meglehet, hogy a félreértésekben rejlik az időtálló gondolatok titka.

(Fordulat) Újabb jelentés a Balkánról. Szó sem volt Tadić elleni merényletről, csupán közlekedési szabálytalanság történt, amit az amerikai nagykövetség egyik ideges alkalmazottja idézett elő.

(Másfél évtized után) Á. Ékes Katalin a MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos tanácsadója a Népszabadságban fényt derít arra, hogy például 1956-tól 1992-ig az 1 millió 654 ezer romániai magyarból „csak” 140 ezren asszimilálódtak, és körülbelül 100 ezren választottak maguknak más hazát. Ám, az 1992 utáni egyetlen évtizedben csupán Erdélyben, nem kevesebb, mint 190 ezres csökkenést regisztráltak. A diktatúra több évtizedében 240 ezerrel kevesebb magyar volt, a demokrácia egy évtizedében pedig 190 ezerrel. Amiből persze nem arra következtetek, hogy a diktatúra jobb volt, hanem arra, hogy a demokratikus körülmények másféle csapdahelyzeteket teremtettek, amit nem lehet a régi retorikával kikerülni. Ezek után, felvetődik a mai tisztségviselők felelőssége is, amely ezzel a ténnyel nem számol el, hanem a régi politikai elitre hárít minden felelősséget. Másfél évtized múltán is.

(Valóság és irodalom) Valami véglegesen eltört bennem, vagy a szavakban. A szavak egyik részét lejáratta a valóság, a másik részét az irodalom, anélkül, hogy egymásról tudomást vettek volna. Ezzel a nemtörődömséggel, túl nagy rendetlenséget teremtettek az életemben meg a gondolataimban.

(Barátok és ellenségek) Megtörténhet-e, hogy egy napon meg kell érnem azt a szégyent, hogy ellenségeim megbocsátottak valamiért, amiért a barátaim nem. Ez azt kell, hogy jelentse, hogy méltatlan ellenségeim és méltó barátaim voltak?!

(Érvénytelen) Éjfél. A népszavazás érvénytelen. Nem jelent meg elegendő választópolgár az urnák előtt. Litván György Jászi Oszkárról szóló monográfiáját veszem a kezembe.

(A csoda ártalmai) Huzamosabb nyugati tartózkodás után némileg óvatosabb lettem Magyarország várva-várt európai fordulatának megítélésében. Az ország szabad, bizonytalan, zaklatott és megosztott. A belső megoszlások, sajnos, nem csak politikai jellegűek, sokkal mélyebbek ennél. Két Magyarország néz egymással farkasszemet, ennek következtében a polgárok már örülni sem tudnak annak, hogy megvalósult mindaz, amire évtizedek óta vágytak. ’56 legmerészebb látnoka sem álmodott arról, ami több mint egy évtizede – háború és vér nélkül – megvalósult. A nyolcvanas évek végén kapkodtam a fejem: csodára emlékeztetett a felgyorsult magyar történelem, ám mostanra kiviláglott a magyar csoda mindmegannyi hátránya: felébred bennem a gyanú, hogy az ország nem készült fel a fordulatra. Rövid időn belül válságba kerültek a rendszerváltó eszmék, vagy ahogyan Romsics Ignác írta a rendszerváltásról szóló könyvében: „A forradalom felfalta, elhasználta vagy megváltoztatta gyermekeit”.

(A Balkán határán) Újra a Keleti pályaudvaron toporgok. Ugyanannyira elhanyagolt, piszkos, mint a bécsi Westbahnhof. Egyik sem hasonlít a német vagy a svájci pályaudvarokra. Ennek ellenére, egyaránt kedvelem őket, szeretek bámészkodni, figyelni az utasokat, függetlenül attól, hogy a pályaudvarok tiszták és rendezettek vagy piszkosak és elhanyagoltak, hiszen sokat elárulnak egy országról, vallanak arról is, hogy mennyire érzik magukat otthon a polgárok egy országban. Mert az utazó akarva-akaratlanul cipeli magával otthonát, a pályaudvaron felfedi, hogy milyen a hálószobája és a nappalija. Ha van, természetesen. Teszi ezt akkor is, ha ennek nincs tudatában. A Keleti hangulatát viszont inkább a bárgyú ólálkodók szürke hada, nem az utasok határozzák meg, ezért hiányzik belőle a kellemes, zsibbadt igyekezet. Egyszerre hisztérikus és lomha itt a tömeg. Eszembe jut a sokak által megpendített kérdés, mégpedig az, hogy hol is kezdődik a Balkán. Bécsben? Budapesten?  Vagy valahol nyugatabbra: München környékén? Ezen töprengek a magyar kultúrfölényről szóló lamentációk hallatán. A pesti autóbuszokban nagy a tolongás, a hivatalokban mogorva tisztviselők üldögélnek, a közéletben továbbra is a régi történelmi traumák rombolnak. Hol a zsidókkal van baj, hol pedig a kisebbségi magyaroktól kell félni. A xenofóbiát gerjesztik azok is, akik őszintén elítélik. Az ország betántorgott Európába, midőn lelkileg a múltban él. Svájcból visszatérve döbbenek rá, hogy Magyarországon is elevenek a balkáni fantomok, szerencsére az uniós normák gúzsba kötik őket.

(A schengeni függöny előtt) A Belgrád felé tartó bécsi gyors pontosan fut be, a takarítószemélyzet összegyűjti a hulladékot, de csak azt, ami útjában áll. A csikkeket észre sem veszi. Meglepően kevés az utas, azok is kénytelen-kelletlen foglalnak helyet.  Ebből is látszik, hogy a schengeni függöny menthetetlenül ereszkedik le Szerbia előtt. A szomszédos fülkében egy belgrádi üzletember egész úton telefonál, dollárokban számol és euróban, őrjöng, közben nagyokat káromkodik. Nyolc hónap után térek vissza a Balkánra, amely továbbra is kísértetként járja be Európát. Ennek a kísértetnek a története azonban mélyen érinti Európa lelkiismeretét is. Valami nagy melléfogás történt a XX. században, amit nehéz lesz kijavítani. Most Európa megveti tegnapi üdvöskéjét, úgy tesz, mintha semmi köze sem lenne hozzá. Joggal szól Žižek európai rasszizmusról a Balkán-szemlélet függvényében. Eközben nagylelkűen díjazza Kusturica filmjeinek balkáni egzotikumát. Mintha ezzel saját lelkiismeretét akarná megnyugtatni. 

(Egy időszerű regény) Átlépem a határt. Újvidéken az első dolgom lesz újra elolvasni a legaktuálisabb szerbiai regényt, Camus Pestisére gondolok.

(Szabadok vagy cinkosok) Itt vagyok újra, nagyon, jól tudom, egy cseppet sem vagyok kívánatos személy. Bevonulok majd a dolgozószobámba és teszem a dolgom. Senkit sem akarok megváltani vagy megjavítani. Nem kérek a körülöttem nyüzsgő hősökből meg prófétákból. Elegem van a főfoglalkozású szerbekből, de a főfoglalkozású magyarokból is.  Ők úgyis összeborulnak, nyilvánosan vagy titokban, mert közös a gyökerük. Körülöttem folyik a csatapete, amelyben egyre nehezebb különböztetem meg az ellenfeleket. Egyre inkább világos előttem, hogy ebben a történetben végérvényesen idegen maradok.  Nem is vagyok benne fontos, hiszen nincs, mit elvegyenek tőlem. Az egyik fél hallgatásra ítélt, a másik pedig még a hallgatást is gyanúsnak tarja. Az egyik, több mint tíz évvel ezelőtt megfosztott munkahelyemtől, kipenderített az utcára, a másik meg újabban ökölcsapásokat meg lincset ígér. Időről-időre a szembenállók megosztoznak a hatalmon, meg azon a zsákmányon, ami ebben a világban a hatalommal jár. Jut is, marad is. Nincs ebben semmi meglepő, benne van a balkáni kalkulációban. A perpatvarok mögött rendszerint cinkos egyetértés rejtezik. Mélységesen sajnálom azokat az embereket, akik ennek a játéknak az áldozatai lesznek, és azt is biztosan tudom, hogy a legtöbbjük tehetetlennek tartja magát, amiben nagy adag igazság van. Viszont, ha jobban meggondoljuk, akkor a szabad választásokon, így vagy úgy, de a polgárok áldásukat adták minderre. A szabad választások nem szabaddá, hanem cinkossá tették a polgárokat.

(tervek) Belépek a dolgozószobámba. Először az ablakom előtti kis térre vetem tekintetem. A fák ágain egyetlenegy sárga levél sincs, tehát felkészültek a fagyos szelekre, a visító Kosavára, a késő éjszakába nyúló hóviharra. Jó lenne a maradék időmben olyan türelmesnek és kitartónak lenni, mint ezek a faágak. 

(A szellemi honpolgárság) Baráti meghívásnak engedve egy nyilvános tribünre látogattam el, amelyen egy zágrábi filozófus, Milan Kangrga vendégszerepelt. Érdekelt az egykori Praxis-filozófus, aki egyenes gerinccel élte túl a romlás évtizedeit. Telt ház, sok ismerős arc, de legjobban örültem a sok ismeretlen fiatalnak, miközben arra gondoltam, hogy a változás energiája mégsem pusztult ki a városból. A régi vágású baloldali filozófus, az eretnek marxista gondolkodó egy pillanatban elismeri: teljesen tanácstalan. Nem lát kiutat. Csak a „diluviális állapot” feletti felháborodás maradt hátra. Az a baj, hogy ebben a térségben a baloldal nem tudta megújítani fogalomtárát, szavai unalmasak és szürkék. Természetesen magyar értelmiségiekkel nem találkoztam, hiszen azok már régen kiszakadtak Újvidék kulturális életéből. Igazából nem élnek a pestiben sem, az újvidékiben sem, számukra nem maradt más hátra, mint a szép nosztalgia-szimulakrum. A magyarországi népszavazás után elvesztették szép és vonzó illúziójukat is. Az elkeseredés óráiban számot kellene vetni azzal, hogy Magyarországon esetleg szellemi honpolgárságra tegyenek szert, amit nem hiúsíthat meg semmiféle népszavazás. Ahhoz azonban vállalni kell az itteni jelenlétet is, még akkor is, ha a közös asztal rozoga és kicsiny.

(Felvilágosult diktatúra?) Alkonyati séta. Mellettem egy hosszú fehér luxusautó kanyarodik el, olyan pompás, amilyet még a jóléti Svájcban sem láttam. Jobbnál jobb autók száguldoznak az úttesten.  Igaza van a Politika cikkírójának: a szerb társadalom két részből áll, burzsujokból és koldusokból. Ferdinand Brodel szerint: Franciaországot nem hatotta át teljes mértékben a kapitalizmus és ez Franciaország bája. Báj, mert nem úgy él, mint más népek. Szerbiában egy szétzilált, önző nacionalista társadalomra szakadt rá a vadkapitalizmus és ez a „találkozás” folytatja azt a munkát, amit a háború elkezdett. Hogy mi lesz ennek a vége, arra gondolni sem merek.  Újra eszembe jut a felvilágosult diktatúra lehetősége.

(Egzotikus sztori) Először a neten kalandozom, hogy lássam mi történt az elmúlt néhány hónapokban. Kucsera Géza Szabadka polgármestere, Józsa Lászlót teszi felelőssé, mert a szabadkai képviselőtestület épületére mindeddig nem tűzték ki a magyar zászlót, amit egyébként a törvény lehetővé tesz.  Egzotikus bácskai sztori.

(Senki sem állt fel…) Torda után magyar verés Újvidéken. Már hírnek sem számít. Amint látom, a belgrádi sajtó nem is tulajdonít neki jelentőséget. Még Svájcban olvastam néhány kisebbségi politikus örömujjongását Koštunica vajdasági látogatása után. Az sem lep meg, hogy egyetlenegy magyar politikus sem állt fel az állami bőrfotelből, hogy közölje: Mindent megtettem, többet nem tehetek, jöjjön helyettem más, aki esetleg jobban helyt tud állni. Férfias és bátor lépés lenne, na és minden tiszteletet megérdemelne.

(Idomulás) A valóság az álarcunk, amelyhez kábultan idomulunk.

(Barátok) Megérkezésem után alig mozdulok ki a lakásból, legfeljebb egy rövid séta erejéig hagyom el a dolgozószobámat. Csupán néhány baráttal kívánok találkozni, amikor számba veszem, kikről van szó, rádöbbenek, hogy közülük egy sem dolgozik hivatalos, „állami” intézményekben.

(A szív imája) A remete imádkozott a kunyhócskájában, miközben azt ismételgette: átkozott legyen az Isten. A szigeten partra szálló bíboros, látva a jelenetet elcsodálkozott, hiszen biztos volt abban, hogy a remete tényleg és őszintén imádkozik az Istenhez. Belépett a kunyhóba és kijavította az embert. Úgy kell imádkozni, hogy áldott legyen az Isten, figyelmeztette. A remete megfogadta a tanácsát. Ezután a bíboros felszállt a hajóra és utazott tovább. A remete azonban elfelejtette a helyes kifejezést, és a tenger felé rohant, hogy megkérdezze a bíborost, hogy is szól az ima helyesen. Ám a hajó már kinn volt a nyílt tengeren, mire a remete a tenger hullámain futott a hajó után, hogy választ kapjon. A csoda láttán a püspök azt válaszolta, imádkozzon úgy, ahogy eddig tette. Belátta, az Isten a szív imádságát szereti és nem a szavakra figyel.  Mikes Kelemen története azokat juttatja eszembe, akik szőrmebundában járnak éjféli misére, hogy lássa mindenki, ők igenis, helyesen imádkoznak, ám hiába, mert a szív imáját régen elfelejtették, ezért álmukban sem fognak a tenger hullámain futni, csak azért, hogy hallják az igaz szót.

(Amatőrök és profik) Az újesztendő előtt válogatok papírjaim és a régi holmik között. Nehezen válok meg sok, felesleges tárgytól, de lassan kiszorítanak a dolgozószobámból.  Leballagok a szemétel az utcára. A konténerek előtt a kukázó rám szól. Ne dobd be a szemetet a konténerbe, hanem tedd csomagod a földre, akkor kényelmesebben válogathatok a holmik között. Hangja kellemetlen, ezen kívül úgy érzem, hogy beavatkozott a magánéletembe. A koldusok is egyre rámenősebbek. Ha nem adok neki néhány dinárt, akkor egyik-másik keményen figyelmeztet, hogy hogyan lehetek ennyire neveletlen. Mások mégis adnak némi alamizsnát. Ezek már profik. A pék előtt néhány idős ember tágra nyitott szemmel bámulja a friss kenyeret. Ők még amatőrök. Gyorsan elfordítom a tekintetem, nem akarok beavatkozni a magánéletükbe. 

(Hivatástudat) Miért nem lenne a kis népek hivatástudata olyan, mint egy jó pohár vörösbor, amit az ember megfontoltan kortyolgat elalvás előtt?  De csak annyit, hogy ne idézzen elő kicsapongást. Mert nincs rosszabb dolog, mint végignézni a kicsik duhajkodását. 

(Emlékezet) Az utazás csak az emlékezet fájdalmas regenerálódása.

(A valódi lázadásról) „Csak gonosz akarok lenni, rossz, minél rosszabb, és nem félni sohase”, kiáltott fel Pap Dániel regényének főhőse. Azarel ismerte a titkot, hogy a lázadás gonoszság is, mert az igazi lázadás bevallatlanul az Isten elleni lázadással kezdődik, vagy legalább is annak a törvénynek a megszegése, amit a többség szentnek tart. A lázadás minden más formája csupán a lázadás színlelése, esetleg még annál is rosszabb.

(Hivalkodók) Ahol túl sok ember hivalkodik áldozatkészségével és ártatlanságával, ott sok visszaélés, haszonlesés történt.  Mint például itt és most.

(Jutalom) Mindenki arra panaszkodik, hogy az igazmondásért büntetésben részesült. De alig van olyan ember, aki beismerte volna, hogy a hazugság és a hamisság miatt jutalmazták. Pedig jutalom főleg ezért jár. Az igazmondásért senki se várjon jutalmat.

(Iletlenség) Félénken rovom a mondatokat. Valamit mindig el kell titkolni két szikár és durva mondat között. Egy gyöngéd szót talán, amit a mai világban nem illik leírni.

(Bátorság) A legnagyobb bátorság, a mindenfelől mutatkozó nemzeti radikálisok között, liberálisnak vagy konzervatívnak maradni.

(Ars poetica) Miért írok az utóbbi időben annyit a cselédekről, kérdezi az egyik pesti ismerősöm. Ez csak egy jelkép, válaszolom, a kiszolgáltatottakról, a kisemmizettekről van szó.

(Stílus) Gyakran a szép stílus a lapos gondolat cicomája. Beckett nagyon jól tudta ezt, ezért soha sem akart szépen írni.

 (Kérdések) Induljak? Hova? Honnan? Miért? „Láthatatlan szemlélővé válni!!”  (Nietzsche).

(Civakodó ország)  A budapesti utcák még pompáznak, csillog-villog a város, mint a tűleveleit hullató karácsonyfa. Sok üzlet már zárva, majd csak január 3-án nyit újra. Lelassul a város életritmusa, most már csak céltalanul kóvályog a tömeg az utcákon. Csomagokat, szatyrokat sem cipel senki. Pihen a bevásárló nemzet, kifulladt a karácsonyi roham. A jegybank elnöke az ország gazdasági csődjéről beszél. A kormány gyengíteni akarja a forintot, a jegybank elnöke természetesen ellenzi ezt a tettet. A gazdasági szakemberek szerint, ha leértékelik, akkor megdrágul minden import-termék, mindenekelőtt az üzemanyag, ami inflációs láncreakciót indítana el. Ha viszont megmarad a jelenlegi drága forint, akkor a magyar export jár rosszul. Egyre többen belátják, hogy Magyarország makrogazdasági szerkezete rossz, vagy ahogyan egy közgazdász mondja: katasztrofális.  Máshol meg arról olvasok, hogy erősen megcsappant a tekintély, amelyet a kilencvenes évek elején vívott ki magának az ország.  A rendszerváltó minta országból, civódó ország lett. 

(A határon) Átlépem a magyar-szerb határt.  Középütt vagyok, vagy a két szélen? Vagy a kettő egy és ugyanaz?

(Minden kényszer nélkül) A diktatúrában embertársainknak hazudtunk, mert félre akartuk vezetni a mindenható hatalmat. A képmutatás általános volt, néha idillikus is. A demokráciában főleg saját magunkat vezetjük félre. Saját magunkat ámítjuk. Önként, minden kényszer nélkül.

(Mintha nem is léteztem volna) Nem tudom, hogy hazatértem vagy nem, csak annak a könyvnek az olvasását folytatom, amelyet elutazásom előtt elkezdtem.  A bujdosó körül, sorra meghaltak a barátok. A nagy asztal mellett egyre több az üres szék. Mikes Kelemen úgy pillant a magányába, mint egy hatalmas kozmikus tükörbe. „Kedves néném, nemcsak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, minta halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra.”, írja egyik utolsó rodostói levelében. Csak a 18. századi ember tudta ekkora, már-már kozmikus térbe elhelyezni elhagyatottságát, vele együtt a saját haláláról szóló elégiát. A hétköznapok jelentéktelen apróságai, monumentális a világ monumentális architektúrájában helyezkednek el.  A nagy teret be tudja népesíteni a bujdosó és a menekült. Felkapom a fejem, az ablakból bámulom Újvidéket.  Úgy érzem, konganak a falak, kong az egész város. Az ürességtől meg a csendtől. Éjfél van. Alig maradt néhány barát. Néhány bujdosó, akik nem látszanak a kozmikus tükörben. A tükör összetört, csak a szilánkjai maradtak.  Bekövetkezett, amiről a Wittgensteinben írtam, a pusztulás krónikása lettem. Jöhetnek jobb bácskai napok, miért ne, jöhetnek még tehetséges, boldog bácskai magyar nemzedékek, de a pusztulás feltartóztathatatlan. Ebbe e történetben helyezhető el saját eltűnésem története. Mintha nem is léteztem volna.

(Élni az életet) Gizi néni meséli: Vagy tíz éve már, hogy éjszakára nem zárja magára a falusi ház kapuját. Azelőtt bereteszelte meg még a kulcsot is megfordította a zárban mégis egész éjjel félt. Gyakorta felriadt, mert azt álmodta, hogy betörők motoznak a konyhában. Aztán eldöntötte: többé nem zárja be a kaput. Este hatig rendbe teszi az udvart, megeteti a tyúkokat, mindenütt gondosan eloltja a villanyt, mert alacsony nyugdíját nem pazarolhatja el a világításra. A világítás, a fény, felesleges fényűzés. Aztán elteszi magát holnapra.  Azt mondja, nem szabad félnie, mert sokáig akar élni. Nincs már senkije a faluban. Jövőre lesz hetvenéves.

(Új ingek) Már régen láttam, mondja a szomszéd és beszámol a városban történtekről. „Egyetlen jó dolog történt itt csupán. Egymás után nyílnak a kínai üzletek. Most már hozzáférhető áron vásárolhatok magamnak férfialsót. Meg inget. Tito idején húsz darab hosszú ujjú ingem volt. Aztán húsz év alatt mindnek szétfeslett a nyaka. Hála a kínaiaknak ebben az évben vettem magamnak öt új inget. Látja uram, tékozlásra adtam a fejem.” Nincs az a történész, aki pontosabban előadná a velünk történteket.

(Boldog újesztendőt) Az egész háztömbben harmadosztályú menzára emlékeztető illatok terjengenek. A szobában némileg melegebb van, a lakók kiállnak a teraszokra és különböző nemű tűzfegyverből lövöldöznek. Nem zavar a lárma, az ócska vásári hangulat, meglehetősen közömbösen fogadom az egészet, tulajdonképpen nem is vágyom arra, hogy csend legyen körülöttem. Nem, köszönöm szépen, ez aztán, igazán mulatságos vágyálom lenne.