Időírás, időközben I.

I.

Naplójegyzetek, 2000 –2002

2000.

(A bizonytalan Isten) Az ellenzéki politikusok civakodnak. Aztán az ellenzékiek és a hatalom tisztségviselői egymás torkának esnek. A világnak pedig fogalma sincs arról, hogy egy tyúkperben kell ítéletet hoznia. Még az Isten is elbizonytalanodna, ha büntetnie kellene valakit.

 (Siker!) A kisebbségi elit tagjai a megmaradásért folytatott küzdelemben végre nagy sikerről számolhatnak be. A kiváltságosok továbbra is közpénzeken települnek át Budapestre. A néma kisebbségi többség ebből már évekkel ezelőtt levonta a tanulságot: csak kis százalékban járul az urnák elé, hogy leadja a szavazatát a sikeres elitre.  Igaza van Ciorannak: aki értelmet keres mindebben, az nem naiv, hanem mazochista.

 (Elvarázsolt valóság, elvarázsolt tömeg) Az ellenzék azzal fenyegeti a hatalmat, hogy újra összefog és Požarevácon, Milošević szülőfalujában nagy tüntetést rendez majd. Ezek a tüntetések valójában már ártatlan kirakatokra kezdenek hasonlítani, hogy azt a látszatot keltsék, valami mégis történik. Hajlandó vagyok elfogadni ezt a helyzetet, belenyugodnék abba, hogy olyan társadalomban élek, amely nem jutott el arra a pontra, hogy kikényszerítse a változást, hiszen az emberek ösztönösen érzik: Milošević nacionalizmusa legalább megbízható, a többieké pedig hisztérikus vagy ingatag. Egy dolog mégis aggodalomra ad okot: a hervatag tünetesekre a hatalom teljes erőbedobással válaszol, mintha az árnyékbokszolás után igazi ellenfelet keresne. Eközben elveszti lélekjelenlétét. A mindenható hatalom tíz évvel ezelőtt a lelkekkel is csodát volt képes művelni, valamennyit vesztett az erejéből, de még ma is csodára képes, olyannyira, hogy Thomas Mann varázslójára emlékeztet. Egyedül az elvarázsolt valósággal nem tud mit kezdeni. Tehát abban kell reménykedni, hogy ez a hatalom egyszer felfalja saját magát.

 (A hiábavalóság dicsérete) A hiábavalóságot megszoktam. Elfogadom, és emelt fejjel vállalom. Személyes kötelességem tudósítani erről, hogy ne menjen feledésbe éppen minden mondat. Hogy legyen kivel vitatkozniuk azoknak, akik majd többet tudnak.

 (Derűs főváros) Rövid séta Belgrád utcáin. Nem az a komor kép fogad, amivel egykoron Kosztolányi találta magát szembe. A kirakatok tömve, minden megvásárolható, amit az európai fővárosokban meg lehet vásárolni. Sok a gazdag ember. A kerthelységek tömve. Egy ellenzéki rádió jelenti, hogy körülbelül 25 újságírót letartóztattak, vagy informatív beszélgetésre hívtak. A városközi autóutakon erős rendőrségi ellenőrzés. A főváros azonban derűs és jókedvű. Egyedülálló főváros! Nem úgy viselkedik, mint Prága, Budapest vagy Varsó a nyolcvanas évek végén.

(Írástudók hivatása) Írás közben mindig megremeg a kezem, ha a repülőgépek mélyrepülése megremegteti az ablaküveget. Mintha üvegtáblára írnék.

(Letartóztatások) Az újvidéki vásár ünnepélyes megnyitásán a vásár portása két méterről főbelőtte Boško Paroševićet a tartományi végrehajtó tanács elnökét, az újvidéki szocialisták elnökét. Este a szocialisták és az, úgymond, jugoszláv baloldaliak terrorizmusról beszéltek, az Otpor nevű egyetemista szervezet tagjait egyszerűen terroristáknak nevezték. Letartóztatások Újvidéken, Belgrádban, Vajdaság és Szerbia nagyobb városaiban. Az Otpor tagjai között keresik a felbújtatókat. A kés élén táncoló ideológia láthatóan előnyben részesíti az abszurd helyzeteket. Az Otpor valójában a kétségbeesettek és a reménytelenek mozgalma, azok a fiatalok fogtak össze, akik tudják, hogy még harminc-negyven évet kell Szerbiában élniük. Ahogy hallom, a legtöbb közöttük patrióta és nacionalista, mégpedig abból a fajtából, amely felismerte, nincs vesztenivalója. Ezért okoznak gondot a hatalomnak ezek a fiatalok.

 (Rendkívüli állapot) A közéletben leggyakrabban így fogalmazódik meg a kérdés: bevezették-e már Szerbiában a rendkívüli állapotot vagy pedig csak ezután vezetik be. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Lehetne rosszabb is, hallom. Bármi is történjék, valami biztosan megváltozott. Eddig a rendkívüli állapot önkéntes jellegű volt, most már mintha a kényszer is közbeszólna.

(Szégyenérzet) Nem nyitok ajtót a csengetésre. Legtöbbször este hét körül keres valaki. Ülök és olvasok, aztán gyávaságom miatt szégyellem magam.

 (Berendezkedem) Fokozódik a cenzúra. A tetőre felszerelem a parabolaantennát. Egy jó rádió, Internet, parabolaantenna, egy íróasztal, s könnyebb elviselni a diktatúrát. Csak a diktatúrával cinkoskodó emberi romlottságot lesz nehéz elviselni.

(Újvidéki hangulatkép) Jaspers könyvével kapcsolatosan az újvidéki Ifjúsági Tribünön részt veszek egy nyilvános beszélgetésen a felelősségről. A teremben vagy húsz-huszonöt ember. Vagy még annyi sem. Ez az első nyilvános beszélgetés Újvidéken erről a kényes kérdésről. A teremben depressziós a hangulat. Akiben maradt némi jó szándék, az most félelemben él. Mindenki tudja, hogy a tömegtüntetések kudarcba fulladtak, a hatalom jobban ül a nyeregben, mint valaha. A félelem bekötözött a lelkekbe. Talán jobban, mint a háborúk idején. Senki sem tesz fel kérdéseket, az előadás után mindenki siet ki a teremből. Még azok is, akik becsületből jelentek meg.

 (A NATO és a kánikula) Fülledt, párás hőség. Májusban igazi augusztusi kánikula. Sokan tudni vélik, hogy ezt is a NATO-támadás idézte elő. A kánikula után hirtelen vihar. A szél kitépte a fákat, és az autóútra döntötte őket. Csak éppen forgalmi rendőr nincs, különben tele van velük az autóút. Rendszeresen ellenőrzik a kocsikat, az utasokat, a csomagtartókat.

(Az ártatlanok) Böllt, Grasst, Lenzet kell újra olvasni. Türelmesen és aprólékosan. Az éjszaka elővettem Böll Biliárd fél tízkor című regényét. Még a hatvanas években olvastam, talán csak úgy, mint valamiféle történelmi relikviát. Akkor már menekülni kezdett a próza a nagy emberi kérdések elől. Utólag el kell ismernem, a modernség igazságtalan volt a nagy német írókkal szemben és igazságtalan lesz mindaddig, amíg túlteng benne a sznobizmus. Most megdöbbenten olvasom, s némi elégtétellel állapítom meg, hogy 1967-ben az elevenjére tapintottam, amikor egyik vitacikkemben a modern lombikirodalom ellen érveltem. Persze, ez is kudarcaim egyike volt csupán! Jött helyére az idillikus valóságirodalom, amelyben a valóság volt olyan, mintha a lombikból rántották volna elő.  Mi a valóság, kérdezem újra. Böll könyvének néhány sora pontosan elutasít ebben is. Egy amerikai tiszt a nácivá vált Robert  Fähmellel való beszélgetés után így fakadt ki: „Egyáltalán nem óhajtok a politikai felfogása felől érdeklődni: túlságosan megszoktam, hogy mindenki az ártatlanságát hangoztatja, és ezt, őszintén szólva, unom már. Mondtam is a bajtársaimnak, hogy ebben a szép országban legfeljebb öt vagy hat, ha sokat mondok, kilenc bűnöst fogunk csak találni, és fel kell majd tennünk magunkban a kérdést, voltaképpen ki ellen viseltünk háborút: csupa megértő, kedves, okos, sőt művelt ember ellen… kérem, válaszoljon már a kérdésemre! Miért tette?” Válasz nincs! Ez a valóság!

 (A kegyetlenek) Még egy éjszaka Böllel. „A jócselekedeteitek”, fakadt ki Schrella, a nácik egyik áldozata, „szinte szörnyűbbek, mint a gaztetteitek”. Nettlinger, aki oly készségesen szolgálta a nácikat és élvezte a rendszer előnyeit, gyorsan megtalálta a választ: „Ti pedig kegyetlenebbek vagytok, mint az Isten, aki megbocsátja a megbánt bűnöket.”

 (Kollektív felelősség) Itt-ott félénken elhangzik a kérdés: szóba jöhet-e a szerb nemzet kollektív felelőssége a történtekért. Legtöbbször határozott nem a válasz. Nenad Dimitrijević a belgrádi Reć új számának az egyik nekem ajánlott írásában azonban mégis megállapítja: a kollektív politikai felelősséget megkerülhetetlen. Eközben Jaspersre hivatkozik, arra a Jaspersre, aki 1945-ben könyörtelen következetességgel, megállapította, hogy Németország a náci uralom alatt börtön volt, de a német nép politikailag felelős azért, mert börtönbe jutott. Tudni kell ugyanis, hogy Hitler többpárti választások révén került hatalomra. A diktatúra nem mentség azok számára, akik szabadon választották!

 (Rossz modor) A még mindig tartó magyarországi besúgó-vita epilógusán töprengek. A többség rossz lelkiismerettel megvédte azt az írót, aki rendszeresen besúgta írótársait. Furcsa módon mélyen hallgattak azok az anyaországi erkölcsbírók, akik a kilencvenes években rendszeresen kirándultak Bácskába, hogy tartásból és erkölcsből kioktassák a vajdasági magyar írókat. Már csak azért is csodálom a hallgatásukat, mert végső soron borzalmas paradigmáról van szó.  A kétszínűség legbiztosabb jele a kétféle mérce alkalmazása. Hogy erről van szó, azt legjobban bizonyítja, hogy Pesten Orbán kitünteti azt az embert, akit Újvidéken Božović kinevezett. „Aki megbocsátja a gaztettet, cinkossá válik”, jut eszembe Voltaire. Manapság a klasszikusokra hivatkozni, úgy mondják, rossz modorra vall. Ebbe is belenyugszom.

 (Egy másik kongresszus…) A Duna Tévén mézesmázos pengeváltás a Magyarok Világszövetségének tisztújító értekezlete előtt. Végre van egy nagy gondolat, amelynek parazsa fölött mindenki sütögeti a maga pecsenyéjét. Úgy látszik, nagy leszámolás készül, szerencsére azonban ennek semmi következménye nem lesz a vajdasági magyar kisebbségi társadalomra nézve. Az emberek nem tudják, miről folyik a vita, ez a szervezet immár teljes mértékben kafkai jelleget öltött. Ez a világ semmit, de semmit nem tud nyújtani azoknak az egyszerű embereknek, akik számtalan megaláztatás árán megpróbálnak magyarok maradni. Egyszer ezeknek a kongresszusát is meg kellene rendezni. 

 (Identitáskonjunktúra) A Vörösmarty téren a könyvsátrak előtt üldögélek, élvezem a zsibongást. Mi újság nálatok, kérdik sokan.  Úgy látom, hogy csak kevesen értik, mi történik valójában. A pesti sajtó a vészhelyzetekről értesít, ezen túl csak a kisebbségi politikusok szerepelnek rendszeresen. A mindennapi élet, a kulturális világ, az értékek többnyire ismeretlenek maradnak, vagyis ami nem fér el a politika látószögében, az nem kerül be az anyaországi köztudatba. Mi több, gyakran találkozom olyasféle megjegyzéssel, hogy Vajdaságban nem maradt többé semmi értékes. Lehet, hogy ez a jóslat a közeljövőben beigazolódik, addig viszont nem ildomos, hogy a vajdasági magyar identitás budapesti főfoglalkozás legyen. Kosztolányi a 1934-ben tett ludasi látogatása után fájdalommal írta le a naplójába: „Húsz év múlva itt nincs magyar.” Tévedett, de javára írható, hogy budapesti magyar íróként senkit sem sértett és a szorongásból nem teremtett konjunktúrát.

(Zsugorított egyetemesség) Ha azt mondjuk, hogy egyetemes magyar irodalom, akkor ez alatt valamiféle belső kölcsönösség is értendő. Aligha beszélhetünk a régió és a centrum viszonyáról, mert a globalizáló korunkban mindkét fogalom elvesztette eredeti jelentését. Elviharzott a fejünk felett a nagy elbeszélést és a centrumot dekonstruáló posztmodern diskurzus, de az egyetemes magyar irodalom fogalma ebben a helyi viharban szinte érintetlen maradt. Mi több, 1989 után mintha megújult erővel lépett volna fel. A legjobban talán Babits fogalmazta meg a kölcsönösség fogalmát, amikor megjegyezte: „Én magamban hordozom Erdélyt is. S az erdélyi író Budapestet. De mindannyian magunkban hordjuk a Petőfi alföldjét és a Mikszáth hegyi rétjeit is.” Manapság összezsugorodtak azok a koordináták, amelyeknek a Nyugat nagy nemzedéke még birtokában volt, úgyhogy az egyetemesség kánonjai is összezsugorodtak.  Talán Mészöly, talán ő még őriz valamit a múlt tágas, sokszínű világából.

 (Szocrealizmus, másféle előjelekkel) A sátor előtt felbukkan Kontra Ferenc, akinek a prózájában oly szubtilisan benne van az elmúlt évek bácskai világa.  Semmi harsányság, elnagyoltság, exotikum, mártíriumi öntetszelgés. Ennek törékeny világnak viszont alig van Pesten visszhangja. Úgy látszik, csak annak van keletje, amely a kisebbségieket úgy ábrázolja, mintha most másztak volna elő egy indián rezervátumból. Nem csodálkoznék, ha pár év múlva kiderül, hogy a kilencvenes években kialakult a bácskai kisebbségi világ sztereotípiája, valami másféle szocrealizmus, másféle előjelekkel. Később találkozom Szerbhorváth Györggyel és Makai Józseffel; még fiatalok, tehát gyorsan integrálódtak a magyar társadalomba. Ennek köszönve tárgyilagosan szemlélik a szerbiai eseményeket, hangjuk azonban elvész az újsütetű „balkanológusok” hangzavarában. Ezek az utóbbiak két csoportra oszthatók: az egyik úgy viselkedik, mintha Szerbiában nem élnének magyarok, a másik pedig úgy, mintha csak magyarok élnének. 

(Babits) Miközben a Peremvidéki életet dedikálom, szüntelen egy Babits mondat motoszkál a fejemben. „Oly időket élünk, amikor a mozdulatlan őrszem, nagyobb hős, mint a rohamvezér.” Átveszem Göncz Árpád kitüntetését.

 (Márai példája) Márai Sándor tudta miért kell távoznia, ezért tétovázott oly sokat. „Így döntöttem: amíg valamilyen életlehetőségem van itthon, nem megyek el, itthon maradok, megeszem az utolsó nadrágom és letöröm a plombát a fogamból, de nem megyek el”, írta naplójába. S amikor az írói életlehetősége megszűnt, akkor vette a vándorbotját: európai hontalan lett. Hazájában többé ki sem ejtették a nevét. Nem járt haza víkendekre, a magyar állami rádiók és tévék nem sugározták műveit.

(Provincializmusok) A berlini fal összeomlása után érdemes lenne újra elgondolkodni Cs. Szabó László aki a Trianon után négyfelé hulló magyarság négyféle provincializmusáról beszél. „Valamikor azért voltunk jó magyarok,  mert európaibbak voltunk a környező népeknél, ma úgy maradunk magyarok, ha a szomszédokkal legalább is tovább versenyzünk Európáért.” A budapesti provanicializmus ismertető jele, hogy a határon túli magyarokat úgy látja, mint az örökké sorsukon siránkozó ügybuzgó tájkutatókat, akik Budapestnél nem látnak tovább, s nem jussuk a berlini vagy a párizsi szellemi horizont. Sajnos, a kisebbségiek kész örömmel besétálnak ebbe a szerepbe, úgy viselkednek, mint a nemzeti rock-opera kórusának legutolsó sorában helyet foglaló kontár statiszták, akikről ugyan a karmester nem gondolja, hogy tudnak énekelni, de azért cifrán be kell öltöztetni őket.

(Ezerarcú magyarság: Esterházy esélye) Komédiába fulladt a Magyarok Világszövetségének tisztújító közgyűlése. Martony János mosakszik, nem tud semmiről, különben is ez a szervezet a kormánypolitika szempontjából marginális. Bizonyára legkönnyebb lenne a felelősséget Patrubány Miklósra hárítani, ami kissé méltánytalan, hiszen ő csak egy a sok küldött között. Talán jó, hogy így végződött, hiszen a közvéleményben talán megérlelődik egy másféle világszövetség gondolata. Olyan például, ahol Esterházy Péter is lehetne elnökjelölt, vagy valaki más, aki európai szintéren rangot és elismerést vívna ki a magyar szellemnek. Bizonyára akkor nem lenne egyszínű a szövetség, hanem felölelné a változatos magyarságot. Az „ezerarcú magyarságot”, mint Babits Mihály mondta volt.

(Közös élmények) Vonattal utazom vissza Újvidékre. A fülkében két újvidéki szerb lány beszélget. Két hetet töltöttek Pesten, a spanyol nagykövetségen beutazási vízumot kértek. Sikerült biztosítaniuk a hat hónapos spanyolországi tartózkodást. Örökre kinn akarnak maradni. Nem bánják, legyenek mosogatólányok egy madridi étteremben. Majd feltalálják magukat, hiszen mindkettőjüknek egyetemi oklevelük van. Jól beszélnek angolul, majd megtanulnak spanyolul is. Beszélgetés közben magyar szavakat szőnek a mondataikba. Megdöbbentem. Aki hazát cserél, bizonyára könnyebben fogadja be azokat a szavakat, amelyekről eddig hallani sem akart. Az egyik lány bizalmasan elszólja magát: spanyol férfivel szeretne házasságot kötni, mert nem akarja, hogy bármi emlékeztesse Szerbiára. A másik komolyan bólint, az arca elkomorul, úgy látom, még tépelődik. Két szép fiatal szerb lány. Eltakarom az arcom a Népszabadsággal, nem akarom, hogy arcjátékom elárulja: vannak még közös élményeink.

(Ábrándok) Az ember ki van szolgáltatva annak az erőnek, amellyel bizonytalan kimenetelű és reménytelenül hosszú ideig tartó perben áll. Megszabadult az ábrándoktól, de azért áltatja magát.

 (A népnek hízelegni) Bárhova lépek, mindenütt patriótába ütközök. Mind azt állítja, hogy másképpen patrióta, mint a többi. Jelentéktelenek a különbségek egyrészt a hatalmi elit patriotizmusa, másrészt az ellenzéki vagy a független értelmiségiek patriotizmusa között. „Belgrádnak, Podgoricának, Palenak i Kninnek egyazon hangon kell beszélniük „, mondta az ellenzéki Vojislav Koštunica.  „Célunk a szerb földeket tömörítő szerb állam. Ez pedig elképzelhetetlen a szerb Bosznia és Hercegovina nélkül.” Ezt sem a hatalom képviselője állította, hanem Kosta Čavoški, a független értelmiségi intézmények tekintélyes professzora. Mindebből kiderül, hogy a könnyelmű és a veszélyes dolog a népnek hízelegni. A hízelgés sokszor volt könnyelmű írói malaszt, veszélyessé akkor vált, amikor a nép vakon kezdett hinni a hízelgő szavakban.

 (Eltörött az ellenzéki varázspálca) Az ellenzék újfent tüntetésekre invitálja a tömeget, amely azonban nemigen akar tüntetni. Főleg Belgrádban fogadják a polgárok hajmeresztő közönnyel a változtatási szándékot. Pedig mekkora görögtűz volt mondjuk egy évvel ezelőtt. Mladjen Dinkić nyilatkozataival voltak tele az ellenzéki lapok. „Mi csak esélyt kérünk, és tizenöt napon belül megbuktatjuk Miloševićet”, hirdette az új próféta (Danas, 1999. augusztus 28-29.) Elmúlt a tizenöt nap, majd elmúlt egy hónap, majd elmúlt két hónap, lassan az évfordulót is megünnepeljük, s kiderült hogy ismételten csődöt mondott az ellenzéki varázspálca. Ha a diagnózis téves, akkor a terápia elkerülhetetlenül kudarcot vall. Avagy egy és ugyanazt a lovat nem nyergelheti meg két személy egyszerre. Ha jól végiggondoljuk az elmúlt 13 évet, mert ennyiről van szó és semmiképpen sem kevesebbről, akkor gyorsan kiderítjük az apátia okát. Mert sokféle apátia van, szembetűnő viszont azoknak az apátiája, akik a nemzeti programok kudarca miatt estek abba a híres-nevezetes apátiába. Aki célt választott, az eszközöket is választott. Aki csak az eszközökből ábrándult ki, az csupán arról ábrándozik, miként festene Šešelj frakkban.

 (Apátia) Apátia? Igen! A Memorandum lángja többé nem melengeti a lelkeket! A Szerb Tudományos Akadémia Memoranduma egyszerre két dolgot akart: a kommunizmusra kacsintó tervgazdálkodásra alapozó központilag irányított gazdaságot, valamint a szerb nemzeti érdek maradéktalan megvalósítását. Úgy gondolták, hogy ez biztosítja a demokráciát és a szabadságot, amivel áthidalhatatlan ellentmondásba került a nemzet és a szabadság gondolata. Az ellenzék mindaddig tehetetlen lesz, míg nem képes meghatározni, melyik a fontosabb.

 (A liberalizmus veresége) Latinka Perović joggal vonta felelősségre azokat a liberális szerb értelmiségieket, akik mereven elutasították a konföderatív átrendeződést. Ezt elutasította a néhai Központi Bizottság, s elutasították a később a hangadó nacionalisták is. Velük együtt a liberális értelmiségi is, amely (néhány tisztes kivétellel) egy emberként állt ki a központosított Szerbia mellett. Ezzel hosszú időre vereséget szenvedett a liberalizmus Szerbiában, a legfájóbb csapást éppen azok mértek rá, akik liberálisnak nevezték magukat.

(A jó magyarok) Zomborban járok, a helyi önkormányzati vezetőkkel sétálok a város központjában. Büszkék a városukra, rokonszenves ez a lokálpatriotizmus. Mutogatják a városközpontot, de egyetlenegy magyar vonatkozású adatról sem tudnak. Szóvá teszem a magyar kisebbséget, igen bólintanak, Kupuszinán élnek magyarok, közlik, kiváló és rendes emberek, kétkezi munkások.

 (Milyen asztal?) A legkockázatosabb Európára hivatkozni akkor, amikor Európát egy kis magyar asztallal akarják helyettesíteni. Ez az asztal oly kicsiny, hogy csak néhányan ülik körül. A kis asztal körül mindig nagy a tumultus, a kizárólagosság pedig még a tumultusnál is nagyobb. A kisebbségi provincializmus erről az asztalról lehulló morzsákat lesi és módfelett tiszteli. Európával szemben ugyanolyan értelmetlenül áll, mint – mondjuk – negyven évvel ezelőtt.

(Babits bátorsága) Igen, a faluvégről jöttem, jól ismerem azt a világot. De éppen ezért felháborít az a selypítő népiség, amely egyre inkább elharapódzik a környezetemben. Kezemben ceruzát tartok, s számolgatom, mi hoz majd kisebb veszteséget, a búza vagy a napraforgó. Tavaly a szója szép jövedelmet biztosított. Holnap ki kell menni a mezőre, félő, hogy baj lesz a búzával. De éjszaka Babitsot olvasom, hogy megvédjem magamat azoktól, akik a városi lakásokban a parasztsággal kacérkodnak. „Mert a magyar kultúra eredetében és ősi alkatában nem paraszti, hanem nemesi kultúra. S azoknak, akik ezt a kultúrát eredeti jellegében, ősi magyarságában szeretnék visszacsinálni, ezt is talán tudniuk kellene”, olvasom.

 (Menekülés a politikától) Forró, fülledt nyár. A búza tönkre ment. A temerini kisház udvarában megsárgult a fű. Az éjszakák kibírhatatlanak, aludni sem birok. Konokul hallgatom a híreket, habár biztos vagyok benne, hogy semmi újat nem hallok. Esténként, amikor már hűvösebb a levegő, néhanapján a város utcáin andalgok, s elképedve veszem tudomásul, hogy milyen zajos a város, a kerthelyiségek tömve vannak fiatallal, szépek, jókedvűek, úgy viselkednek, mintha Londonban élnének. Lassan már tíz éve szembesülök ezzel, de még ma sem tudom megfejteni a titkát. Biztosan nekik van igazuk: nem vesznek tudomást a valóságról. Azt mondják, nem érdekli őket a politika. Aztán hirtelen megpattan bennük valami, vagy elmenekülnek Szerbiából, vagy pedig pontosan olyanok lesznek, mint a szüleik, esetleg még rosszabbak. Sajnos, mindig itt kötnek ki azok, akiket nem érdekel a politika.

 (A próza béklyója) Írjak novellát? Bizonytalankodva engedek a kísértésnek. Félek, hogy a képzeletem megfertőz. Vagy pedig megbéklyózza ismereteimet. Ide jutottam!

 (Kacér szoknyák és patrióta hölgyek) Hova tűntek el a szép ébenfa-arcú balkáni lányok? Ezt kérdezem, mert tudom: az emlékekért ugyanúgy meg kell küzdeni, mint a reményekért. „Korunk a szép lábak kora”, írta Krúdy Gyula az első világháború idején, majd ravaszkásan hozzátette, hogy a kisasszonykák kacér, divatos szoknyái a patrióta hölgyek divatjával feleselnek. Jó lenne ezzel vigasztalódni. Úgy, mint Krúdy. Tekintetem elkalandozik, mégis ismerősek ezek az arcok, döbbenek meg, és azt fontolgatom, hogy mennyi emlék köt hozzájuk. Elképzelhető-e, hogy mindből patrióta hölgy lett?

 (A kétszínűségről) A Peremvidéki életben fel kellett tennem a kérdést, a válasszal mindenekelőtt magamnak tartoztam, Pannóniához tartozom-e még? Ahhoz a világhoz, amelynek ízeit és színeit a peremvidéken, a Balkán tövében talán jobban érzékeltem, mint azok, akik nem találták szembe magukat a határvonalak kínjaival. Attól félek, kicsúszott a lábam alól a pannón talaj.   „Szelíd, latin, zenélő tarkaság”, írta Babits a pannón tájról. „A mai Pannónia csupán egy táj. Nem lakja külön egységes népfaj, nincs politikai különállása. Mi jogosít fel mégis egységet látni benne?”, kérdezte, majd így folytatta: „A tarkaság, az enyhe és kulturált tarkaság, mely foglalkoztatja, megtölti, bebútorozza a képzeletet, s mégsem teszi azt sötétté és nehézzé.”  Ez szűnik meg lassan, mégpedig igen képmutató és alattomos módon, miközben a nacionalisták is a multikulturalizmusról fecsegnek és a vígságos, önkéntes asszimilációt értik alatta.  Ez az egyszínűség hontalanná tesz.

(Az Isten balján) Balra állok az Édentől, írtam egykor a hatvanas évek végén, s ma sem tennék sokat hozzá. Csak terhet és bánatot.  Lehetne-e kiszűrni valamilyen hasznos tapasztalatot, mindabból, ami velünk történt az elmúlt 3-4 évtizedben? Találkozom annak a rendszernek számos kitüntetettjével, babérkoszorús írójával. Mind kegyetlen szembenézést követel, de ezt kizárólag mástól várják el, maguktól nem. A tegnapi babérkoszorúsok kezdenek úri módon selypíteni, és valami ízléstelen, selypítő radikalizmust hirdetnek. Akik tegnap zengték a dalt Titóhoz, azok ma úri gőggel ítélkeznek a múltról. Ám legyen. Aki akkor dacolt, az dacoljon ma is. Ezért halkan megismétlem, balra az Édentől, csakis balra. Úgy, mint Babits, aki a Nyugat nemzedékével kapcsolatosan nem restellte leírni: „Baloldalon állunk ma is, az Isten balján, mint Ady állt, s még ahol konzervatívok vagyunk, és megóvni akarunk valamit: ott is azt akarjuk megóvni, amit még az Isten is rombolni segít ma.”

(Tilinkós álparasztok) Jöjjenek a tilinkós álparasztok, írta Ady. És jöttek! Azóta is jönnek. És tilinkóznak, másféle zene sérti a fülüket.

 (Nemzeti parasztok) Márai tökéletesen tisztában volt a hamis ellentétekkel. „Szeretném még egyszer látni szülőhazámat, szeretett és szép kis Magyarországot – ez nem valószínű, mert elmúlt az időm, de ha úgy fordulna, hogy ezek a nemzeti parasztok még egyszer szóhoz jutnak az országban, ez a magyarság nagy tragédiája lenne. A kommunisták csak végrehajtották azt, amit a szűrös gatyás jobboldaliak tervelnek”, írta élete végén. Megállapítása tökéletesen érvényes, minden országra, ahol a kommunizmus gyökeret eresztett. A rendszert ugyan a jaltai világrend kényszeríttette az államokra, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy termékeny volt a talaj. Nagyon mélyreható populista hagyomány végeredményéről van szó, a végkifejlett neve pedig a totalitarizmus. Nem csoda, hogy a Balkánon még mindig erőteljes a jaltai világrend utáni nosztalgia.

 (Az én hagyományelvűségem) Biztos, hogy az aszály mellett a szűkösen adagolt műtrágya is megadta a kegyelemdöfést a búzának. Milyen legyen az új vetésforgó? Továbbra is takaréklángon műveltessem a földet? Tépelődőm. Most a nagy befektetés hozta a veszteséget, ami nagyobb befektetéssel talán kisebb lett volna. Talán többet kellene kockáztatni a túlélés érdekében, hogy ne tékozoljam el a földet, amit apámtól, nagyapámtól örököltem. Nem értem, hogyan beszélhetnek hagyományról és hűségről azok, akik mindezt olcsó pénzért elherdálták.

 (Örökifjak) Molnár Ferencnek mindenre van válasza. Egyik drámájának, az Úri modornak a szereplőjét megkérdezi egy hölgy, hogy parlamenti beszédeiben miért támadja a kormányt. „Tulajdonképpen mindegy… – válaszolja a gróf – de ha az ember ellenzéki, tíz évvel fiatalabbnak látszik.” Itt és most tökéletesen megértem ez a mondatot.  De ha már a drámairodalomnál tartunk, akkor érdemes elővenni Sartre egyik drámáját, a Legyeket, amelynek Oresztese magára vállalta a „gazdátlan bűntettet”. Aztán elmondta a Szküros városáról szóló különös történetet. Patkányok lepték el a várost, akiket semmiképpen sem lehetett kirtani. Iszonyú kárt okoztak. Mindaddig, amíg Oresztes a város polgárainak szemébe vágta az igazságot. „Az a bűntett, amelyet szerzője nem vállal, gazdátlan bűntett marad, nem igaz? Nem is bűntett, inkább baleset. Ti elfogadtátok azt a gyilkost királyotoknak, és az a régi bűn bolyongni kezdett a város falai között, halk vonítással, mint egy gazdáját vesztett kutya”, mondta. És a legyek eltűntek. Véssük jól emlékezetünkbe! Nem elég csak a kormányt támadni, a legyeket kell elzavarni.

(Mementó) Slobodan Inić politológust búcsúztatja az ellenzéki sajtó. Nem csak búcsúzni, hanem tanulni is kellene tőle, hiszen ama ritka értelmiségiek közé tartozott, aki kimondta: „Ki muszáj mondanom – írta – hogy létezik a szerb nép kollektív felelőssége azért, ami vele és a többi néppel történt.” Időben figyelmeztetett, hogy nem lehet minden felelősséget Miloševićre hárítani, hiszen ellenfelei, vetélytársai is ugyanazt akarták, amit ő. A szerb nép pedig követte, nem kellett hozzá erőszak. Ma ünneplik, de életében a független értelmiségi csoportok a margóra szorították. Én lennék a legboldogabb, ha egyszer Szerbiában utcát neveznének el róla.

(Személyes relikviák) Újra meg újra kezembe veszem Danilo Kiš, Radomir Konstantinović vagy éppen Filip David könyveit. Hogy emlékeztessenek arra, létezett itt más kultúra is. A különbözőség kultúrája, amit a maga idejében talán nem is tudtunk eléggé becsülni.

 (Van-e még valóság?) Mindenekelőtt egy jellegzetes közép-európai kérdés kínoz: hallottam-e valaha a IX. szimfóniát? Vagy csak nagyon szerettem volna hallani? Adrian Leverkühn „visszavette”, tehát mégis maradt némi vigasza, hiszen volt mit visszavonnia. De nekem nincs, s ez keserít el legjobban. A valóságos történelemben, a valóságos életben nincs hova visszanéznem, nincs mihez csatlakoznom. Akkor is árvának érezném magam, ha nagyon szeretnének az emberek. Van-e még valóság ebben az eltorzult életben és van-e még élet ebben a hipertrófiás valóságban, faggatom magam Hermann Broch nyomába szegődve. Regényírás közben hosszú szünetet tartok. A próza az önfegyelem műfaja, tehát fegyelmezem magam. Nem szabad semmi életet belehazudni a valóságba. Akkor sem, ha hazugságot kérnek tőlem számon.

(Megmaradás) A posztkommunista individualizmus durva és kegyetlen, önző és ragadozó, és mindenekelőtt alamuszi. Miféle liberalizmus bontakozhat ki ezen a talajon?  Beszélhetünk-e individualizmusról a republikánus érzések gondos ápolása nélkül? A kisebbségi társadalmakban a megmaradás legfontosabb kérdése ez. Megmaradás? Szociális érzékenység híján puszta demagógiává válik ennek a szónak a használata. Ki a magyar, kérdezte Illyés Gyula és pontos választ adott: „Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi emberi, magyari mivoltában.” A kisebbségi társadalmakban is lassan körvonalazódik az „új osztálypolitika” amely azonban olyannyira triviális, hogy önsajnálattal elegyülő morális gőggel a kisebbségi nincstelenektől követeli meg, hozzanak áldozatokat azokért, akik közpénzeken, vagyis állami ösztöndíjaknak köszönve mentik nemzeti identitásukat. Hogyan őrizzék meg az identitásukat azok a nyomorgó kisebbségiek, akik a betevő falatért küzdenek? Róluk nem ejt szót újmódi megmaradás-politika. Bizony erről nem beszélnek azok, akik a megmaradásról szóló tanácskozások „elegáns hangulatát” dicsérik. Pedig szociális érzék nélkül nem lesz soha hiteles kisebbségpolitika, csak kisebbségi demagógia.

 (Megvalósult a centralisták álma) Alkotmányváltoztatás Belgrádban. A nyolcvanas évek eszméi a kilencvenes években értek be. Akik a nyolcvanas évek végén ünnepelték Vajdaság autonómiájának felszámolását, most szembesülhetnek azzal, amit ünnepeltek. Milošević vaskézzel valósítja meg a centralisták álmát. Hogy milyenek ezek az álmok, arról mindennél beszédesebben vall az ismert független értelmiségi Kosta Čavoški krédója: „Miként őseinknek, nekünk is ezekben a nehéz időkben tudnunk kell, mi a fő célunk és mit kell tennünk. Célunk a szerb földeket tömörítő szerb állam. Ez pedig elképzelhetetlen a szerb Bosznia és Hercegovina nélkül.” (Kosta Čavoški: Na rubovima srpstva. Tersit. Beograd, 1995. 7. old.)

 (Magyarok, 1) Gothár: Megáll az idő. Vagy húsz évvel ezelőtt láttam Belgrádban egy filmfesztiválon a nyolcvanas évek elején a Sava Központ mozitermében. Most hogy a megszokott tárgyaim, könyveim társaságában ülök és nézem a filmet, egészen más jut eszembe, mint akkor. Azt kérdezem magamtól, hogy valójában mit is tudok a magyarokról? Nem a retorikáról, hanem az emberekről. Elképedve gondolok arra, hogy létezett egy teljesen reménytelen Magyarország is. Megdöbbentő, de igaz: a globális információáramlás korában mi magyarok még mindig alig ismerjük egymást.

 (Magyarok, 2.) Olvasom a pesti politikusok nyilatkozatait. A Fideszesek megjárták a nagyvilágot, ügyesek és céltudatosak. De sejtem, nem olvasták Móricz Zsigmondot. A Rokonok talán túl nehéz olvasmány lenne, a Kivilágos kivirradtig verdiktuma az úrhatnám Magyarországról viszont jó kézikönyv lenne. „A magyar nemesi udvarházak szaftos mondásaival éppúgy nem lehet megélni a nemzetek piacán, mint ahogy nem lehet házi szőttes ingben a redoute-bálban megjelenni egy dámának.”, írta a legnagyobb magyar prózaíró. A legnagyobb – sajnos!

 (Kosztolányiról, másképpen) Ha Kosztolányi Dezső netán most írta volna az Édes Annát, akkor bizonyára bírálat éri, hogy regényében túlságosan sokat politizál. A versailles-i békeszerződés utáni kíméletlen rendszerváltás világa sejtelmesen kavarog ebben a regényben, döbbenek meg a jaltai világrend romjai között. De erről az utóbbiról nem beszélünk.

 (Peremvidékiek) Budapest utcái 1919 és 1945 után. Kosztolányi az Édes Annában és Márai a Szabadulásban. Semmi meghittség. Két peremvidéki mementója.

 (A kisebbségi elit  a diákok mérlegén) Az 1988/89-es tanévhez képest 1550 magyar diákkal kevesebb iratkozott be az elemi iskolák anyanyelvi tagozatára. Az érdektelenség Szabadkán volt a legnagyobb, ahol 564 diákkal szegényedtek a magyar tagozatok. Ez jóval magasabb a vajdasági átlagnál, hiszen a kimaradók 30 százaléka Szabadkán található. Megdöbbentő rekord abban a városban, amelyben a kisebbségi politikai elit székel. Megdöbbentő, de nem váratlan, hiszen az elmúlt néhány évben a gimnáziumba beiratkozó magyar diákok száma is éppen Szabadkán csökkent a leglátványosabban. Ezúttal a diákok vizsgáztatták a kisebbségi politikai elitet. Millenáris vizsga volt ez a javából!

(Félelem a valóságtól) Milošević karizmájának befellegzett, jelentette ki magabiztosan egy évvel ezelőtt Mijat Damjanović, a stratégiai kutatásokat irányító független értelmiségi. Strategic Marketing minapi közvélemény-kutatása az ellenkezőjéről tanúskodik. A legnépszerűbb politikus továbbra is Slobodan Milošević, 24,2 százalékkal vezet a listán. Aztán következik Drašković 8,4 százalékkal, majd Šešelj 6,2 százalékkal. Ha pedig felidézzük azt, hogy az elmúlt tíz évben ezek a közvélemény-kutató intézetek mindig jobb választási eredményeket láttak elő, mint amelyek beteljesültek, akkor joggal merül fel bennünk a kérdés, miért van szükség az illúziók mesterséges gerjesztésére. Félelem a valóságtól? Félelem az igazságtól? Szerbiában nem nagyobb a nacionalizmus, mint máshol, deklarálta Radmila Nakarada, a másik független értelmiségi. Tényleg ezt bizonyítaná a ranglista, hogy a szerbiai választópolgárok között éppen csak akkora a nacionalizmus, mint másutt?

(Ok és okozat) Amit a NATO művel, annak rasszizmus a neve, kiáltott fel Jelica Minić a Szerbiai Európa Mozgalom elnöke. Nincs különbség Karadžić és a NATO között, folytatta. Demokratikus alternatíva? teszi fel a kérdést. Volt-e rá lehetőség az állandó háborúskodás közepette? Valóban, mindenre akad magyarázat. Csak egy apróságról feledkezik meg: a háború az új határokért folyt, az új határok meghúzását viszont támogatták az ellenzéki pártok is, s mindezt elfogadták a tömegek is. Nem lehet mindent a választási csalásokkal magyarázni, hiszen az ellenzéki pártok között azok kaptak legkevesebb szavazatot, amelyek nem akartak új határokat. Nem volt sok belőlük, emlékeztetnék szerényen.

 (A romlott Európa és a szenvedő macskák) Kellemes nyáresti sétára indulok, hosszú idő után szeretnék újra végigsétálni a Duna utcán. A sétáló utca valamelyik teraszáról J. Z. újvidéki szerkesztő és költő integet felém. Kávéra invitál. Epésen beszél Újvidék szellemiségéről, hiszen Laza Kostićtól Jovan Jovanović Zmajig ez a város minden jelentős alkotót elüldözött. Aztán Európát vádolta, Lyotard-idézetekkel bizonygatta, hogy az európai értékrend összeomlott a múlt bűneinek terhe alatt. A fajüldözést, a kolonizációt, a vallásháborúkat Európában találták ki. A NATO-támadásoktól macskák is megháborodtak, a mai napig nem tértek magukhoz, még most is szenvednek szegények, panaszkodik a felesége. Európa velőjéig romlott, hiszen a macskákat sem kíméli, vonom le a tanulságot. Mindenhol Európa ellenes hangokat hallok. „Ha mostoha is vagy, viaskodom érted”, jutnak eszembe Kosztolányi Európáról szóló sorai. Kosztolányi túl kegyetlen büntetésnek vélte a trianoni békeszerződést, de azért Európa mellett tette le a voksot. Mint ahogy az egész Nyugat nemzedéke: a folyóirat továbbra is büszkén viselte a régi nevét. Talán ez volt a legnemesebb Európa-paradigma abban az időben.

(Túlságosan érthető) Ödön von Horváth regényében, az Örök kispolgárban szokatlan mondatra bukkantam: „Fiatalember, európai voltam egyszer én is. De most…”, jelenti ki az egyik szereplő. Az író viszont kertelés nélkül megjegyzi: „…par excellence nacionalista hányadék tört elő a pofájából.” A mai prózaíró aligha merne ilyen közvetlenül beszélni. Túlságosan érthető lenne, mint minden új és modern dolog.

(Polgári értékek) Éjfél körül jár az idő, de nem tudom letenni Ödön von Horváth regényét. Váratlanul előbukkan benne egy újvidéki polgár. Rudolf Schmitz, hírlapíró, aki a hajdani Monarchia majdnem minden nyelvét beszélte. Tudósított egy zágrábi déli lapot, egy lembergi hetilapot, egy budapesti esti lapot, egy kolozsvári reggeli lapot… Ödön von Horváth még 1930-ban is úgy ír erről, mint magától értetődő dologról. Többé nem az. Érdemes lenne elképzelni Rudolf Schmitz utóéletét. Véletlenül betér Újvidékre, és elképedve veszi tudomásul, hogy az egykori nyelvi tarkaság többé nem létezik: a néhai, legalább három nyelvet beszélő polgárok eltűntek a városból. Akik a polgári értékekre esküsznek, azok is minden kétséget kizáróan meg vannak győződve arról, hogy a polgári értékek csak államnyelven beszélnek.

(Rasszizmus a medencében) Čedomir Vasiljević, a šabaci Krsmanovać sportközpont tulajdonosa, a Szerb Radikális Párt körzeti szervezetének elnöke, a köztársasági kormány volt minisztere olyan előírást léptetett érvénybe, melynek értelmében a romák nem fürdetnek a sportközpont medencéjében. Drámát kellene írni a fürdőmedencékről! A legszörnyűbb háborús történeteket pár évvel ezelőtt a temerini fürdőmedencében hallottam: a hajdani martalócok meleg gyógyvízzel paskolták magukat és hátborzongató történeteket meséltek arról, mit műveltek a boszniai városkákban. Térdkalácsukat tornáztatták. A csuklóikat forgatták. Derékban köröztek. Nevetgéltek és vicceket meséltek. A szomszédos medencében gyerekek lubickoltak. Az egyik gyerek felkiáltott: „Apám azt mondta, sok kistestvérem lesz, s Šešeljt hívjuk meg keresztapának”

(Haladék) A Montena Fax podgoricai katonai körökre hivatkozva utólag jelenti, hogy a július 7-én tartott montenegrói parlamenti ülés ideje alatt a Jugoszláv Katonaság Montenegróban állomásozó csapatai teljes hadikészültségben álltak. Fülledt nyáréjszaka volt, megnéztem a késő esti tévéhíradót, s abban reménykedtem, hogy haladékot kaptunk a következő tévéhíradóig. De immár ez sem biztos.

(Adalékok Újvidék történetéhez) A hivatalos statisztika szerint Újvidék lakosságának 22 százaléka, vagyis minden ötödik polgár menekült. A nem hivatalos becslések legalább 10 000-rel több menekültről beszélnek. Tehát minden negyedik polgár menekültnek számít. Újvidék történetében még nem történt ilyen mélyreható változás.

 (A próza lelkiismerete) Akadozom a Schlemihl fattyújával. Főleg arra kell vigyáznom, nehogy a történet magával ragadjon. A próza világában legalább a mellékes dolgok világában léteznek bizonyosságok, amelyekre senki sem kérdez rá. Amikor ezek a bizonyosságok megszűnnek vagy kiderül róluk, hogy valótlanok, vagyis a hazugság eszközei, akkor mindent újra kell értelmezni. Boldogok azok a korok, amelyekben csak nagy hazugságok léteznek, megalázóak viszont azok, melyekben hazugság trónol a jelentéktelen apróságban is. A nagy hazugságok ellenében a próza a szavakra alapozva teremt egy másik, hitelesebb világot. De ha a hazugságok a hétköznapi élet részei lesznek, s bevonulnak a szavakba is, ha tehát a legtörékenyebb, a legsejtelmesebb evidencia, tehát a szó is értékét veszti, akkor szakad ránk az esszéisztikus kor. Ilyenkor az esszéisztikus részletek óvják a próza lelkiismeretét. Vigyázat! figyelmeztet az esszé, hiszen még az azok a szavak is, mint például kristály, ciánkék, patak, álom, kelepcéket rejtegetnek.  Igen, mert a hazugság beköltözött a lélegzetbe, az álmokba, a kristályba, a ciánkékbe és a szivárvány minden színébe.

(Neobarokk modernizmus) Könyvet hoz a posta. Magyarországi tisztelői Sziveri Jánosnak állítottak emléket. Lapozgatok benne,  s felidézem a vajdasági mementót. „Nem a puha kádárizmus, hanem a kábult hazugságokkal feldíszített, az életveszélybe tántorgó poszt-titoizmus volt a meghatározó erő”, írtam 1995-ben Sziverire emlékezve. „Sziveri pontot tett egyféle neobarokk modernizmus történetére…” töprengtem tovább, természetesen visszhangtalanul.

(A jugoszlávizmus bűnei) A G17-es csoport végrehajtó igazgatója Mladjen Dinkić az, úgymond, polgári opció nevében a közelgő választásokon Vojislav Koštunicát nevezi meg az esélyes ellenjelöltnek. „A szerbek egy része – írja Koštunica a szerb írók lapjában közölt programadó tanulmányában – elvesztette nemzeti identitását, vagy jugoszláv, európai, mondialista, polgár, antinacionalista vagy a nemzeti dezintegráció folytán lokalista vagyis vajdasági illetve sumadiai lett.”  Felrója a montenegrói vezetőségnek, hogy túlságosan kooperatív a Nyugattal, de ez a szerb ellenzék egy részének is a rákfenéje. A polgári ellenjelölt elsősorban a szerb nemzeti identitás rekonstrukcióját tartja szem előtt, nyilvánvaló tehát, hogy az eretnekeket vissza kell terelni a helyes nemzeti identitás világába. Felül kell múlni azokat a buktatókat, amelyek a szerbek számára Jugoszlávia képviselt. (Književne novine, 2000. 02-1-15.) Bizonyára eme nézeteit nyomatékosította Koštunica, miként a koszovói intervenció idején kalasnyikovval pózolt a „déli tartományban”. Lásd: Arany János: A walesi bárdok. Az írók lapjában egyébként egyre erőtejesebben kidomborodik az a nézet, hogy a jugoszlávság képviselte a szerbek részére a legnagyobb csapdát. Predrag Protić cikksorozatában abból indul ki, hogy a szerb nemzet 1912-ben valósította meg történelmi eszményét, de 1918-ban, vagyis Jugoszlávia megteremtésével tragikus periódus kezdődött. Ezt ugyancsak a Nyugat kényszeríttette Szerbiára, hogy megbéklyózza. „Természetesen, akik 1918-ban megteremtették Jugoszláviát, azok 1991-ben szétverték. Ugyanaz a szerbellenes szándék vezérelte őket, mint 1918-ban.” 

(Eszmetörténeti örökség) Alig akad ellenzéki politikus, aki ne tartaná eszményképének Nikola Pašićot, aki az első világháborúban győzelemre vezette Szerbiát és Jugoszláviában létrehozta a szerb hegemóniát. Ezek az ellenzékiek sorra a polgári értékrendre esküsznek. „A szerb nemzeti szabadság volt a legfontosabb eszményem, fontosabb, mint a polgári szabadság.”, írta Pašić a Politikai vallomásom című cikkében. A Nyugattal szembeni „polgári” ellenszenv is mélyen benne foglaltatik a pašići tradícióban. Mint ahogy Latinka Perović kutatásai bizonyítják a fiatal Pašić még 1877-ben Danyilevszkij szellemében feliratot intézett az orosz cárhoz, amelyben Szerbiának kiváltságos feladatot látott elő a jövendőbeli szláv birodalom létrehozásában. A szerbek fogják a túlságosan nyugati orientáltság kórjában szenvedő horvátokat visszaterelni a szláv egységbe, írta Pašić. A nemzeti érzelmek olyan erősek voltak benne, hogy figyelmen kívül hagyta még Danyilevszkij azon intését is, hogy a szerbeknek a szláv egység megteremtése érdekében le kell mondaniuk a túlzott nemzeti önimádatról.

(A vörösek és a feketék Herzen hídján találkoznak) Latinka Perović elemezései, amelyben szándéka szerint a mai szerb nacionalizmus archeológiáját kívánja leírni, rendkívül tanulságosak. Sokakban felvetődik a kérdés, honnan a szocialisták és a radikálisok mai szövetsége. Nos, ennek a mai szövetségnek az eszmei alapjai megtalálhatók Svetozar Marković a szerb szocialista gondolatvilágában. A szerb szocialista mozgalomra legmélyebben az orosz narodnjik mozgalom hatott, s így jutott Svetozar Marković is a népállam fogalmáig. Az is kétségtelen, hogy a Radikális Párt megalakulásakor szocialista köpenyege alól bújt elő, egyre inkább közeledve a szlavofil eszmék irányába. Hogy e kettő összebékíthető, azt legjobban Herzen, az orosz szocialista gondolkodó fogalmazta meg a szlavofilek és nyugatosok, vagyis a szocialisták szövetségének terét: „Avagy a szlavofilek nem ismerik el szocializmust, amely olyan határozottan két szembenálló táborra osztja Európát? Ez az a híd, amelyen egymásnak kezet nyújthatunk.” Ezen a herzeni hídon született meg az arhetipikus vörös és fekete szövetség.

(Danyilevszkij és Hungtinton) Danyilevskij az Oroszország és Európa című munkájában abból indult ki, hogy nem létezik egyetemes civilizáció, a történelem természetes rendszereit a különböző kulturális és történeti valamint civilizációs típusok képviselik. A katolikus civilizáció tönkre tette Európát, amely egyébként is mindig ellenségesen viseltetett a pravoszláv civilizáció iránt. Danyilevszkij szerint a pravoszláv civilizáció a legtökéletesebb, ezért el kell foglalnia az őt megillető helyet. Ennek érdekében egy szláv birodalmi föderáció lebegett a szeme előtt, amely az Adria tengertől a Csendes óceánig terjedne ki. Ide tartoznának a szláv népek, továbbá a görögök, a románok és a magyarok. A románok és a görögök a pravoszláv vallásuk miatt könnyen beépülhetnek az új államalakulatba, viszont a magyaroknak meg kell elégedniük azzal, hogy másodrangú polgárok lesznek. Némileg más előjellel, de száz évvel később Hungtinton is civilizációs határokat kijelölő térképpel rukkolt elő.

 (Meghalt Petri) Mindig véletlenül találkoztam vele. Még akkor is, ha előre megbeszéltük a találkozást. Belgrádban egy alkalommal a Moszkva Szálloda teraszán kellett volna találkoznunk, de egészen véletlenül a Mazsesztik Szálloda teraszán bukkantam rá. Ahol egyébként Krleža rendszeresen megszállt, onnan ment Tito rezidenciájába. Petri Belgráddal ismerkedett, ehhez keresett megbízható kiindulópontot. Azt kérdeztük egymástól, hol van Danilo Kiš, akivel szintén találkoznia kellett volna. Bizonyára a város harmadik pontján keresett magának egy megbízható kilátóhelyet. Esetleg útban volt Párizs felé, hiszen akkoriban, a nyolcvanas években, valahogy mindenki útközben volt, ez volt az egyetlen dolog, amit semmiképpen sem nevezhetnék véletlennek.

(A gyarlóságról) „A magyar irodalom nagy volt. Néha úgy tetszik, nagyobb volt, mint a nemzet”, írta Márai Sándor. Felszisszenek. Lehetséges-e, hogy a vajdasági magyar irodalom is nagyobb volt, mint a közössége? Annak ellenére, hogy nagyon gyarlók voltunk, hiszen még ennek a lehetőségnek sem voltunk tudatában.

 (A gyökértelenségről) Egy mélyen vallásos gondolkodó, Simone Weil arra tanított bennünket, hogy tanuljunk meg a gyökértelenségben élni.  Néha a szárnyak álma egyenesíti ki a gerincet, amit nem helyettesít semmiféle gyökér.

(Váratlan fordulat) Délelőttönként hébe-hóba sétát teszek városban. Az egyik sarkon egy asszony bizonygatja barátnőjének. „Nem akarta megverni az Isten. Ezért emelte magára a kezét. Pedig tegnapelőtt még nem volt semmi baja.  Egész nap a városban csatangolt, cukrot és étolajt hajkurászott. Be akarta biztosítani magát.”

(Szavak és tettek) Végre találkoztam annak a bácskai magyar fiatalembernek a szüleivel, aki a koszovói háború elől Magyarországra menekült. Egy a több tucat közül, akikről tavaly ősszel Kőszeg Ferenc írt meghatóan. Menekülttáborokban sínylődtek, néhányukat közülük vissza akartak toloncolni, hogy teljesítsék alkotmányos kötelességüket. Mármint azért, hogy jelentkezzenek a szerbiai sorkatonai szolgálatra, jelentették ki a magyar csinovnyikok. Kérdezem a szülőket, hogy tetszettek nekik a millenniumi látványosságok. Lehajtott fővel álltak előttem. Csak ebből a mozdulatból olvastam ki, mit éreztek.

(Bátraké a múlt) A bátraké a múlt, mondják azok, akikben megvan a képesség, hogy a jövő nevében tarkón lőjék embertársukat.

 (Találkozás a múlttal) Milyen gyalázatos volt a múlt, mindenki eladta magát, nyilatkozik az író, és tekintetével végigpásztázza múltbéli, pártállami díjainak, kitüntetéseinek tárgyi bizonyítékait. Egymás mellett sorakoznak a vitrinben, hogy ne lepje őket a por. Igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy az irodalom több is, kevesebb is, mint az élet.  Ez esetben sokkal kevesebb!

(Közeleg az ősz) Csak éppen néhány fokkal lett hűvösebb, csak annyival, hogy kánikulai kábultságomból magamhoz térjek. Aztán riadtan tudomásul veszem, hogy közeleg az ősz. Máris korábban sötétedik. Alkonyatkor komorabbak az arcok. De ugyan miért óvakodom az ilyesféle alkonyattól? Hallom, ismeretlen tettesek világos nappal is elrabolják az embereket. Egyszerűen nyomuk veszik. Az égboltozat váltogatja színét, a hajnal és az alkony közé is valami kísérteties napszak szorul. Az ég szürke, akárcsak az életem. Megborotválkozom. Sorra veszem a napi teendőimet. Kiürítem a hamutartót, amit az éjszaka az íróasztalon felejtettem. Gondosan bezárom magam után az ajtót.  Kenyeret vásárlok. Tej nincs, de van joghurt. Rendben van. Meghallgatom a híreket. A közeli kávézó teraszán egy férfi a mobiltelefonját akarta előkapni, de véletlenül revolverét rántotta ki a zsebéből. Zavartan visszatette, a mobil időközben elhallgatott. Gyorsan elfordítom a tekintetem. Nem történt velem semmi különös, időnként Bibó egyik gondolata motoszkál a fejemben, hogy a demokrácia akkor köszönt ránk, ha majd nem félünk.

(Zárszámadás) Mindig elvágyódtam innen. Ezt már 1968-ban nyilvánosan bevallottam. Németországba akartam távozni. Csak azért maradtam tovább ebben a nyomorban, hogy elvégezzem a zárszámadást.

(Tét nélkül) Hány európai politikust elsodort az elmúlt tíz évben az ár! Egyetlenegy kisebbségit sem.  Ebből az következik, hogy bámulatra méltóan sikeresek vagy pedig a kockázatnak nincs többé tétje.

(Korstílus és bőrkiütés) Camus: „A szép stílus, mint a selyeming, nemegyszer bőrkiütést takar.” Főleg bizonyos korokban és bizonyos helyzetekben.

 (A választások előtt) Közelegnek a választások. Győzelmi mámor? Hányszor átéltem már! Talán akkor lesz aranyfedezete, ha belátom, hogy semmiféle felelősség alól nem mentem fel magam azzal, hogy a kevésbé rosszat választom. De attól félek, hogy azok, akik a győzelmi mámorral vigasztalódnak, voltaképpen a felelősségtől menekülnek. A kényszerhelyzetekben a kevésbé rossz vállalása bizonnyal erkölcsi bűntudattal jár, ezt bizony több évtizeden keresztül keservesen megtapasztaltuk. De talán nem felejtettük el azt sem, – miként Dante írja – hogy a semlegeseket még a pokolba sem fogadják be. Akkor is véssük eszünkbe ezt, ha időközben a semlegesek dicsfénnyel övezték semleges múltjukat.

(Változások) Olyan változásokra lenne szükség, amelyek a jelenlegi elnökjelölt Koštunicát is megváltoztatnák. Mert hogyan változtasson az, aki nem változik?

 (Legfontosabb kapocs) Latinka Perović pontos diagnózisai közé tartozik, hogy Szerbiában a polgári fejlődés szószólói a XX. században nem voltak képesek kilépni a nacionalizmus ideológiájából. Újfent bebizonyosodott ez a nyolcvanas években, amikor a szerb liberálisok Jugoszláviát csakis a polgárok államaként tudták elképzelni. Ezt állították szembe a konfederativ állam gondolatával. Vagyis, a „polgárok államát” kizárólag unitárus keretekben tudták elképzelni. Ez a mindmáig eleven történet a legfontosabb kapocs a jelenlegi hatalom és annak ellenzéke között.

(Tömeglélektani háttér) Sokszor léptem át a határt, s észrevettem, hogy a szerbiai polgárok felháborodnak, ha a magyar határőr nem szerbül fordul hozzájuk. Hosszasan kommentálják az, úgymond, kellemetlen incidenst. De meg sem fordul a fejükben, hogy a szabadkai szerb határrendőr miért nem fordul az utasokhoz magyarul is. Jellemző egyoldalúság, amely egyértelműen megvilágítja az elmúlt évtizedek eseményeinek tömeglélektani hátterét.

(Zsidók és kisebbségek) Kundera nyomán 1991-ben azon töprengtem, hogy Közép-Európában a nemzeti kisebbségekre hárult az a szerep, amit egyszer a zsidók vállaltak. A szenvedés és a megpróbáltatások végtelen sora alkalmassá teszi őket erre, de azóta sem vagyok biztos abban, hogy a kisebbségi kultúrák felkészültek-e erre a feladatra. Bizonyára sokféle magyarázat van arra, hogy a maradiság miért éppen a nemzeti kultúrák peremvidékén ereszt gyökeret ilyen szívósan. Legfőképpen védekezési ösztöntől vezérelve, tudom, persze. Ám kérdés, hogy ebben a néha esztelen gyorsasággal változó korban ez a leghatásosabb védekezés? Móricz Zsigmond, a Kivilágos kivirradtig című regényének egyik szereplőjének volt bátorsága feltenni azt a kérdést, amelyet a mai világban előbb vagy utóbb fel kell tennie minden peremközösségnek.  „Az ezeréves múlt ezeréves bilincs, minden lépésünknél csörömpöl. A zsidók kétezeréves számkivetettsége szárnyakat adott nekik, a mi ezeréves röghöz kötöttségünk megfosztott fejlődési érzékünktől. Szóval, buták vagyunk, mint a karámban a jószág, ők okosak, mint a szabad róka az erdőben.” A sírva vigadó társaság persze nem akart erre válaszolni. A móriczi kérdés nyomán azonban töprengjünk el azon, hogy mi, kisebbségiek, milyen sokat tanulhatnánk a zsidóktól. Ők akkor is ragaszkodnak a kultúrájukhoz, ha kilépnek a nyelvünkből. Mi pedig már akkor kilépünk a kultúrából, amikor még valahogy tengődünk a nyelvünkben, s nem vesszük tudomásul, hogy a nyelv kultúra nélkül támasz nélkül marad és ennek következtében észrevétlenül elsorvad. Megszívlelendő tehát Márai feljegyzése: „A felvidéki és az erdélyi szász és zsidó középosztály tartotta elevenen az elszakított területeken, Csehszlovákiában és Romániában, a magyar műveltség öntudatát.” Alighanem ezek a nyomok Vajdaságban is kimutathatók. Ezt a hagyományt nem kellene szégyellnünk!

(Titkos utalások) 1992-ben a horvátországi háború után Berlinbe utaztam. Napokon keresztül a berlini utcákat róttam, semmi másra nem voltam képes. Felhívtam A-t, nyomasztott a kérdés, mi történik Újvidéken. Mindennek némi nyoma maradt a Wittgenstein szövőszéke című esszénaplómban: „Felesleges fényűzésnek tűnik ez a rövid külföldi kiruc­canás. A fülembe cseng az ismerős hang, a lelkiismeret-furdalást a távolság megszüntetésének illúziójával gyógyítom. Távol a háborútól, a Kurfürstendammon, egy értelmetlen nyelven dadogok valamit magam elé. Ha akadna egy járókelő, aki megfejtené ezt a dadogó beszédet, bizonyára meglepődne, hogy oda vágyom, ahol nincs otthonom.” Nosztalgia az otthontalanság után? A történet akkor még erről szólt. A koszovói háború után találkozom A-val. Igen, Újvidéken vészelte át a bombázásokat. Hiábavalóan kísérletezünk, nem tudjuk megfogalmazni, hogy mindez után mi változott meg bennünk. Bizonyára minden. Az egész jellemünk. Az életfelfogásunk. A múltunk. Olyan változások játszódtak le bennünk, amelyeknek a mélységét még nem érzékeljük! Csak azok a rejtett utalások maradtak, amelyeket csupán azok értenek, akik személyesen átélték 1999 tavaszát.

(A többes számról) A NATO-támadás első hetében Losoncz Alpár, vajdasági magyar értelmiségi, amikor eleget tett szegedi vendégtanári kötelezettségének, felült a vonatra és visszatért Újvidékre. Hetven nő társaságában, mert akkoriban férfiak nem utaztak haza. A határrendőr értetlenkedve forgatta az útlevelét. Ezzel az esettel kapcsolatban a minap egy újvidéki szerb értelmiségi magyarázatával szembesültem: „Becsülöm L.osoncz Alpárt, mert a legnagyobb bajban hű maradt hozzánk.” „Csak az a kérdés” kockáztattam meg a választ, „hogy ti hűek maradtatok-e hozzá?” Ha már unos-untalan a többes szám van napirenden.

(Lírai brevárium) Mind kevesebb verset olvasok. Babits: Jónás könyve. Biztos pontot jelent az életemben.  József Attilát olvasva félelem kap el, utána – vigasztalásként – Pilinszkyért nyúlok.  Aztán Petri és Eörsi. Másfajta kortársak túlságosan tökéletesnek tűnnek számomra.

(Megnyugvás) A szívem néha órákon át hevesebben ver, habár tudom, hogy legalább aznap nem érhet már semmi baj. Hosszú esti sétát teszek a Duna utcában. Mintha a vesztemet érezném. Szerencsére nem találkoztam egy ismerőssel sem, tökéletesen idegen maradtam. Ez legalább ideiglenesen megnyugtatott.

 (A választási hadjárat küszöbén, 1) A bácskai kisvárosok főutcáin a régi német házakat bámulom. Ez maradt. A többivel a társadalom lelkiismeretének kell elszámolnia. Majd akkor, akkor igenis, bekövetkeznek a változások.

(A választási hadjárat küszöbén, 2) Akik igazán a változásról ábrándoznak, megrendülve veszik tudomásul, hogy nincs kire szavazniuk. Ez a „rémkép” csakis a fennálló hatalomnak kedvez, okoskodnak a reálpolitikusok. Igazuk van. Csak egy dologban tévednek: ábrándozók nélkül minden változás hitelét veszti.

 (A frissen csapolt sörről) Írók sétálnak a kanizsai parkban. Táboroznak. Csevegnek.  Néhányan megható sorokat írtak arról az elviselhetetlen szenvedésről, melyet a rendszer idézett elő. S most együtt sétálnak azokkal az írókkal, akik e rendszert dicsérték. A fák leveleinek zöldje alig észrevehetően a sárgába vált át.  Séta után jól jön majd a frissen csapolt sör. Pluralizmus? Tolerancia? A közéletben bizonyára el kell fogadni a párbeszédet azokkal is, akiket nem szívlelünk. De az irodalom arra kötelez bennünket, hogy legszemélyesebb perceinket ne osszuk meg a bűnösökkel. Inkább beszélgessünk – mint Szent Ferenc – a madarakkal az elárvult kisvárosi parkban.

 (Milyen lesz a demokrácia?) Cselekedj, mint gondolkodó és gondolkodj, mint cselekvő, idézte Bergsont Thomas Mann a nemzetiszocializmus térhódítása idején. Biztos volt ugyanis abban, hogy a kettő elválasztása rendszerint szellemi felületességet rejt, bizonyos korban pedig bűnös vállalkozás is. Ezzel a figyelmeztetéssel a tarsolyunkban talán az egyelőre nagyon távoli demokrácia sem lesz olyan szürke. Mert úgy látom, hogy a totalitarizmusból a demokráciába besétáló értelmiség nagyon unatkozik.

 (Az asszimiláció kora) A fejemben Heller Ágnes roppant fontos megjegyzése motoszkál: a XX. század az asszimiláció kora volt. A XXI. század azonban véget vett ennek is. Ami mindenképpen ezzel a belátással kezdődik, hogy éljünk békésen egymás mellett, lehetőleg az igazságosság józanul megállapított kritériuma szerint, amelynek vezéreszméje, hogy a népcsoportok hagyják egymást békén, ne kívánják saját elképzeléseikkel tökéletesíteni a másik népcsoportot.  Szerbiában ezt az utóbbit integrációnak nevezik, s hogy mit értnek alatta, arról a temetők és a tömegsírok vallanak.  

 (A vegyes házasságokról) Különös ellentmondás: a többségi nemzet polgári felfogású szószólói a különböző emberjogi konferenciákon a nemzeti türelmesség nagy vívmányának tartják a vegyes házasságokat. Sosem hallottam, hogy a kisebbségi jogokkal elégedetlen közszereplők ezt különös vívmánynak nevezik. Van ebben az ellentmondásban valami visszatetsző. Hiszen a vegyes házasság a szív parancsa, ami még nem azonos a méltányos jogi helyzettel. Néha pedig azért engedelmeskedik éppen így a szív, mert elgyengült és felettébb nyugtalankodik. De még a gyengeség is magánügy, szent és sérthetetlen. Olyannyira szent, hogy senki se élhet vissza vele. A visszaélésnél egy dolog visszataszítóbb: amikor a rezsimpárti kisebbségi fullajtárok a vegyes házasságok nevében nevezik a rendszert a kisebbségi jogok Kánaánjának. 

 (Mi lesz a választások után?) Időnként végignézem a tévén a választási vitaműsorokat. A kormányzat és az ellenzék képviselői nemzetárulónak kiáltják ki egymást. Kattognak a szavak, mint a gépfegyver. Külföldi bérenc, nemzetáruló, hazaáruló! A rettenetes intolerancia láttán csakis arra gondolok, hogy ezek után mi kerül sorra.

 (Bácskai középosztály) Az anya megterít a vasárnapi ebédhez. Bizony, egyre nehezebben rakja félre pénzt a meghitt családi ebédre. Még sütemény is akad – meg friss gyümölcs. Finom fagylalt. A lánya fintorog. Nem érzi jól magát otthon, kellemetlen nyűgnek érzi a családi díszebédet. Az is volt, hiszen a családtagok alig szólnak egymáshoz. Csak a kanalak és a villák csörömpölése hallatszott. Amikor a sütemény kerül sorra, a lány elszólja magát. „Azt hallottam, ha denácifikáció lesz, akkor a kormánypártok tagjai nem tölthetnek be vezetői posztot.” Az apa keze megáll a levegőben. Főkönyvelő egy állami cégnél, beiratkozott ő is a pártba, amikor inogni kezdett a fotelje. Még hat éve maradt hátra a nyugdíjig, nem akart szégyent vallani, továbbra is biztosította a szokásos vasárnapi díszebédet. Visszatette a tányérra a kalácsot. A gyomra émelygett. Felállt és gorombán megjegyezte. „Éppen ezért gondold meg, hogyan szavazol majd, lányom”, válaszolta és visszavonult a másik szobába. Alig várta, hogy megnézze az állami televízió hírműsorát, hogy visszatérjen az önbizalma. Nem volt más választása. A lány értelmetlenül nézett az apja után, nem tudott az apja viselt dolgairól, csak azt akarta mondani, lehet, jönnek majd jobb idők is, amikor nem kell beosztani minden falatot, amikor az apja munkáját jobban megbecsülik. Az anya mosogatni kezdett, nem mondott semmit, jobb, ha a gyerekek minél kevesebbet tudnak.

 (Európai útirány) „A szellemi emberek kötelessége lesz, hogy a kollektív felelősség igazságát kimondják, s mindezt erkölcsi, tárgyi bizonyítékkal igazolják. Egyetlen hatalmi csoport sem tagadhatja meg a felelősség elvét, egyetlen nép sem”, írta Márai Sándor 1942-ben a háború kellős közepén. Mindenhol és minden körülmények között csakis egy ilyen mondat mutat Európa felé. Szerbiában is.

 (Tájkép, testőrökkel) Egy kisvárosban élő rangos kormánypárti tisztségviselő néhány hónappal ezelőtt két személyi testőrt kapott. Éppen a főtéren lépked szolgálati kocsija felé. Mögötte testőrei baktatnak. Az egyik ellenzéki politikus kerékpárral kanyarog az úttesten, megpillantja a kormánypártit, irgalmatlanul csengetni kezd. A testőrök ugrásra készen mogorván figyelik. Az emberek a szemük sarkából szemlélik a jelenetet. A szabó kitekint a műhelyéből és odaszól a segédnek: „Ebből még baj lesz.”

 (Unalmas vagy banális) „Hogy mire való az irodalom?” kérdezte egy jogászprofesszor. „Azt hiszem, végét járja. A mióta összeomlott a szocializmus, nincsenek igazi témák. Tito idejében lehetett volna remekműveket írni, de az írók elmulasztották. Azután mindenből politika lett. Méghozzá szörnyű politika, amire nem fanyalodnak az írók, hiszen a gonosz túlságosan unalmas. Ami túl van a gonoszon, az viszont érdektelen”, mondta és lepöccintette a cigarettájáról a hamut. 

 (Morális skizofrénia) Az erőszakoskodó, a mindig másokat leckéztető, a másokat számon kérő viselkedésmód befészkelte magát az élet minden pórusába. Benne van minden mozdulatban, szemvillanásban. Egy ismerősöd leállít az utcán, dühösen bizonygatja, hogy mindenki le van kenyerezve: a hatalom is, az ellenzék is. Egyedül a protekcióval lehet valamit elérni. Aztán kiderül, a lányának ő is protekcióval szerzett munkahelyet. Egy független lap főszerkesztője a korrupció ellen ágál, miközben bebizonyosodott, ő is sikkasztott. Általános morális skizofrénia szivárgott be a szerbiai társadalomba. Talán ezt nehezebb lesz megváltoztatni, mint a politikát.

(Belgrádi jelenetek) Belgrád. Szép szeptemberi verőfény. A kávéház előtt 8-10 rendőrkocsi vesztegel. A bejárat előtt magas rangú rendőrtisztek ácsorognak. Önkéntelenül is az jut eszembe, hogy újfent gyilkosság történt.  Néhány méterre odébb egy férfi burekot töm magába, majd közönyösen eldobja az újságpapírt, amibe a burek volt csomagolva. A sarkon egykedvűen beszélgetnek a járókelők. Ma már egy-egy utcai, kávéházi gyilkosság sem idéz elő általános szörnyülködést. Az emberek csak a vállukat vonogatják. Mindenütt szemét. A rozoga autóbuszok tömve utasokkal. A legtöbb épületről hullik a vakolat. Néhány üzlet előtt a polgárok hosszú sorokban várják a cukrot és az étolajt. A város tele van a szocialisták plakátjaival. A legtöbb ellenzéki plakátra valaki sprayjel rápingálta: NATO-bérencek.

 (Különféle provincializmusok) Tegnap érkeztem vissza Újvidékre. Kora reggel hét órakor a Duna TV-ből hívnak. Hogy őket levették az újvidéki kábelhálózatról. Majdnem parancsba adják, hogy nyilatkozzam. Mondom nekik, hogy éppen a BBC-t tették fel a helyükre. Az M2 maradt. A riporter elengedi a füle mellett ezt a tényt. Egy hős beszél velem, aki nem engedi, hogy ilyesmi árnyékolja be hősiességét. Nincs kedvem, de alkalmam se, hogy kifejtsem, engem az éjszaka elsősorban az foglalkoztatott, hogy az előző nap hány fiatalembert tartóztatott le a rendőrség. Reggel viszont meglepődve vettem tudomásul, hogy a BBC már kora reggel erről kimerítően tájékozatott. A DUNA tévé ilyesmiről sosem tudósított, óvatos duhaj volt, hiszen a hazai állami tévé munkatársai tudósítottak. A megfelelő szerbiai szellemben. A hazai miniszter viszont elcsaphatná tanácsosait, ha még ezt az exportált patriotizmust sem tudták méltányolni.

 (Nagyapák és unokák) Újvidék szombat délelőtt. A pályaudvar környékén három nyugdíjas bicskával kapar le egy ellenzéki plakátot a betonoszlopról.  A papírt erősen fogja a ragasztó, a cement nem enged. A nyugdíjasok egymást lökdösve elkeseredetten próbálkoznak. Hiába. Aztán szétszélednek, mindegyik külön-külön sétafikál, hátratett kézzel, de mindhárom egy-egy bicskát szorongat a markában. Figyelik a tömbházakat. Miért szorongatják a markukban a bicskát? Közben a házak falán szaporodnak az ellenzéki plakátok. Lehet, hogy éppen az unokák ragasztgatják őket.

 (Nemzeti hősök) A szónokok a szerb történelem dicsőséges korszakaira hivatkoznak. Azokat a hősöket magasztalják, akik a külső ellenség elleni harcban lettek nemzeti hősök. De senki sem beszél azokról a hősökről, akik a belső szabadságért harcoltak. Avagy azt akarják mondani a szónokok, hogy nem is voltak?

 (Félreértések) Csak későn jöttem rá, hogy nem ismertem eléggé magam. Nem az volt a baj, hogy meg akartam változtatni a világot, hanem az, hogy a világ akart megváltoztatni engem, méghozzá erőszakosan. Félvállról, magas lóról! Vesztemre, időnként tiltakoztam, legalább azzal, hogy egy mondatot akartam megváltoztatni. Ebből számos félreértés született velem kapcsolatban. Azok között is, akik meg akarták változtatni a világot és azok között is, akik nem.

(Ne ismerd meg önmagadat) Azt mondják, az önismeret az életkorral, az élettapasztalatokkal jár. Velem ez ellenkezője történt. Egyre kevésbé ismerem önmagamat, s ez a felismerés marcangol amióta megbizonyosodtam róla, hogy soha sem leszek szabad. Ez pedig több mint politika: élethelyzetről van szó. Amit nem értenek meg sem az anyanyelvi kultúrámban, sem ott, ahol élek. Mi maradt tehát hátra? Háborogva a papírra vetem a mondatot: Légy hű magadhoz és helyzetedhez, tehát ne ismerd meg önmagadat!

(A megbocsátás terhe) Másoknak megbocsátottam. Magamnak nem. Ezért soha sem lehetek író, a szó megszokott értelmében. Képtelen vagyok befejezni történeteimet, mivel csak az első megbocsátást sajátítottam el, a másodikat nem, ami nyugtalanná tesz és árt a stílusnak. Jó lenne nyugodalmas időben élni, hogy ne bocsássak meg senkinek.

(A léha ősz) Szeptember. A természet gyanúsan túlérett. A sárga szín kacéran belemar a levelek, a bokrok zöldjébe. A levelek pedig tudomást sem vesznek a fájdalomról. Úgy zöldellnek, mintha most kezdenének élni. Tudom, hogy mindez a nagy nyári kánikula következménye. Ez a rövid, boldog sóhaj is. De mégis valami ellenkezik a levegőben. Titokban még a fák is azt nyögik: elég volt ebből. Jöjjön inkább mielőbb a kemény tél, ne kelljen szolgálni a léha őszt.

 (A remény – itt és most) Szorongva mentem át a parkon. Alkonyodik. A park üres és ezért ijesztő. Mintha a természet is félne. Nem jó este sokáig az utcán tartózkodni. Lehet, hogy nincs más kiút, bizonygatom magamnak. Azt kell reménynek neveznem, hogy a kevésbé rossz mellett voksolhatok, bármekkora lelkiismeret- furdalással is járjon ez.

(Csapás és fenyegetés) A választások előtt Rousseau-t olvasom. „A várakozás százszor gyötrelmesebb, mint a valóság, és a fenyegetés szörnyűbb nekem, mint a csapás.” A csapás már elmúlt, de küszöbön az újabb fenyegetés. A legrosszabb a kettő közötti sunyi átmenet.

(Következmények) Gyakran azon kapom rajta magam, hogy a sok igazságtalanság fásulttá tesz. Hiába küzdök ellene, szinte naponta hatalmába kerít. A közéletben egyszerűen nem is találkozom olyan konfliktussal, nézeteltéréssel, amelyről legalább némi megnyugvással állíthatnám, hogy méltányosan zárult le. Immár nem csak arról van szó, hogy a hazugság foglalta el az igazság helyét, hanem arról is, hogy az igazság számára nincs többé hely. Egyszerűen feleslegessé vált az életünkben. S nem csak a politikáról van szó, hanem a mindennapi életről is. Emberi kapcsolatainkról! A politika megváltozhat ugyan, de lelki következményeitől sokáig nem szabadulunk meg. Figyelem magam, rögeszmésen figyelem akaratom fokozatos gyengülését. Saját magammal kísérletezem. Hiába nyúlok a könyvespolc felé, nem találok megfelelő irodalmat, hogy felülvizsgáljam a bennem romboló folyamatot.

 (Rejtezkedés) Mindig röstelltem az írói mesterséget. Szívesebben beszéltem szüntelenül valami másról, valaminő rejtőzködésre volt szükségem. Szemérmetlenségnek tartottam közvetlenül beszélni az írói világomról, habár mindig erről volt szó. Írni viszont csak akkor voltam képes, ha más módon nem szólhattam, mivel lehetetlen volt másképpen megnevezni a dolgokat.

(Szülőföld) Mi foglalkoztatta Márait, amikor 1941-ben hazament Kassára? Azért utazott haza, mert otthontalannak érezte magát a világban. De amikor megérkezett, akkor az emberiség ügye kötötte le a figyelmét.  Ilyen ellentmondásosan élte át a hazatérést és a szülőföldet. Ha egyszer arra kényszerülök, hogy eltávozzak innen, akkor okvetlenül magammal viszem a Kassai őrjáratot, hogy ne veszítsem el végleg a szülőföldbe vetett bizalmamat.

(A másik Újvidék) Újvidék főterén toporgok. Szemerkél az eső. Nem a szónokokat hallgatom, az embereket figyelem. Mi játszódik le bennük? Nehéz lesz-e búcsút venni a nacionalizmustól? Kitalálható lesz-e egy másik Újvidék? A Peremvidéki élet egyik esszéje jut eszembe. „Hol keressem a civiltársadalom eszményét, kérdezem magamtól, ha nem ezen a téren? Ennek hiánya torzítja el az egész Kelet-Közép-Európát, a jugoszláv posztszocializmust. Előttem hullámzanak az egymásnak feszülő politikai szenvedélyek. Szerbia, kiált fel valaki. Európa, felesel egy másik riadt hang. Vajdaság, szólal meg a harmadik. Jugoszlávia, tör fel a negyedikből egy kétségbeesett hang. A hangzavarban senki sem tudja, milyen értelmetlen parancsot fog teljesíteni holnap. Polgárháború? Önkéntes izoláció? Tömeges éhínség? Népkonyha és balkáni kapitalizmus? Emberkereskedelem? Megjelent a múlt félelmetes medúza-arca és behajtja rajtunk több évtizedes adóságunkat.” 1991-ben nyugtalanul írtam ezeket a sorokat: sajnos, rossz előérzeteim beteljesültek, de nem tudom felfogni, hogy mindezt át is kellett élnem. 

 (Hurrápesszimizmus) Bizony sokszor eszembe jut, hogy a keserű választási pirulák után, hogy a „sorskeresztet” cipelő kisebbségi szónokoknak szembe kell nézni a valósággal, és búcsút kell venniük a hurrápesszimizmustól is.

 (Lelkiismeret) Közeleg a lelkiismeret utolsó próbatétele. Megszólal-e? Ha megszólal, akkor lesz-e elég bátorsága, hogy befejezze a mondatot? A legnehezebb mondatot, amit Szerbiában végül is ki kell mondani, hogy egyetlen győzelem se legyen pirrhuszi.

 (Túlélni – így vagy úgy) Az egyik ember úgy dönt, hogy 24-én, a választások éjszakáján magára zárja az ajtót, leereszti a rolókat, és még véletlenül sem ül az ablak közelébe. A szoba sarkába húzódik és egész éjszaka a rádiót hallgatja. Ha nem kapcsolják be a zavaróadókat. Szeretné túlélni ezeket a napokat, mondja. Hangja fátyolos, elismeri, hogy fél. A másik ember viszont eldöntötte, hogy kimegy az utcára, ahol bevárja a választási eredményeket. Ő éppen így szeretné túlélni ezeket a napokat. És ő is fél. Holannal szólva: ezekben az órákban a rémület keresi az igazságot.

 (A nép erkölcse) Éjfél. Talán nincs igaza Rousseau-nak aki azt írta, hogy egy nép erkölcse az ember becsületéhez hasonlít. Nem lehet visszaszerezni, ha egyszer elveszett.

 (A profik) A választások éjszakáján az újkomponált énekesnők mutogatják bájaikat a szabadtéri színpadokon. Provinciálisan erotikus mozdulatokkal járják a táncot. Kábítani akarnak. Újvidéken éppen a patrióták szervezték be őket. Az állami tévé kitartóan utal a NATO-támadásra. Így ünnepel a hatalom. Újvidéken a szerémségi oldalról majd a Duna parkból másféle dal, eretnek szöveg csendül fel. Az énekesek és az énekesnők idővel megritkulnak, aztán eltűnnek. Magyarázkodnak a közönségnek: ők csak profik, ugyebár. Csak énekelni jöttek! Az éjszaka egyre hűvösebb. Mi lesz azokkal a művészekkel, írókkal, akik a háborús politikát dicsőítették. Kusturicával, Pavićtyal és a többiekkel? Ők is csak profik voltak?

 (Jönnek majd az ellenállók) Egyszer talán Günther Grass aktuális író lesz Szerbiában. Nem csak a múlttal való szembenézés miatt, hanem a jövendőbeli alakoskodás miatt is. „Az ellenállás szó ugyancsak divatba jött. Beszélnek az ellenállás szelleméről, ellenálló csoportokról. Sőt beszélnek a belső ellenállásról is: lelki emigrációnak nevezik. Nem szólva azokról a bátor és meg nem alkuvó emberekről, akiket pénzbüntetéssel sújtott a légoltalom a háború alatt, mert nem sötétítették el rendesen a hálószobájukat, s ezért most az ellenállás harcosainak, ellenállóknak nevezik magukat”, írta egyik remek regényében.

 (Kezdődik a neheze) Álmatlan éjszaka. De másmilyen, mint eddig. Erre vártam, de mégis hihetetlennek tűnik. Még azt sem tudom elképzelni, hogyan köszönt be a holnapi nap. Az utcán diadalmasan tülkölnek az autók. Megtörik a varázslat? Kezdődik a neheze!

 (Akadémikusok és műnépdal-énekesek) Az akadémikusok és az újmódi műnépdal-énekesek a leghűségesebbek a fennálló rendszerhez. Az akadémikusokat értem, de miért a műnépdal-énekesek?

 (Másféle tekintély) A kisebbségi szellemi életben két-három évtizeddel ezelőtt még voltak tekintélyek. Ezek az emberek, akkor is, ha jó ügyet szolgáltak, nem kerülhették el a gyanút, hogy a tekintéllyel a pártállam ruházta fel őket. Bonyolult játéktér született, amely soha sem lehetett egyértelmű, de végső fokon adott volt egy hatalom, amely előtt a tekintélynek is meg kellett hajolnia. A szigorúan ellenőrzött tekintély ellenőrzött is, ami pedig akarva akaratlanul beszivárgott mércéibe, értékrendjébe. Szellemünk talán ezért nem találta fel magát a posztkommunista rendszerváltásban, felkészületlenül lépett be a demokrácia fikciójába. Fikció ez, de valóságos következményekkel jár. Olyan fikció, amely másféle magatartásformát követel. Beletántorogtunk a fikcióba és szétvertünk minden tegnapi tekintélyt. A régiek romba dőltek, újak nem születtek.  Pedig most szükség lenne valamiféle tekintélyre. Persze, nem a régi típusúra. Olyan szellemi tekintélyekre van szükségünk, akiknek hordozói semmiféle hatalomhoz nem tartoznak, s nem is hivalkodnak azzal, hogy megtalálták az igazságot, hanem szerényen elismerik, hogy csak keresik azt.

 (Az első úti élmény) Újvidék főterén egy csoport fiatal zászlókat lenget.  A tér tömve, de a fiatalok előtt mindenki engedelmesen utat nyit. Elindult egy nemzedék, amely a bűnös szülőknek köszönve lekésett Európáról. Legfeljebb csak az interneten keresztül értesült, hogy mi történik odakinn. Ez az első úti élményük: körbe-körbe forognak, zászlókat lobogtatnak, és olyan dalokat énekelnek, amelyekre szüleik még gondolni sem mertek. Vajon a szülőkben felébred-e a bűntudat? Ettől függ minden! Egy nép értékrendje attól függ, hogy felfedez-e magában akkora erőt, amellyel megfizeti szabadsága árát. Hogy ne maradjon adós.  Az adósság ugyanis azt jelenti, hogy a kamatokat is ki kell fizetni. Így hangzik a kérlelhetetlen és a szörnyű igazság.

 (Újvidékről, újra) Még mindig azt hiszem, hogy álmodom. Azt álmodom, hogy a tömeg álmodik.  Mozdulni sem merek, mert attól félek, hogy felriadok. Szeretném újra saját városomnak tartani Újvidéket. Ki tudja, lesz-e még erre alkalmam az életben? Egy hontalan lokálpatrióta csak egy tenyérnyi helyet szeretne magának találni. Hátha nem süllyedtek el a kis szigetek!

(Remény) Még mindig van remény, rebesgetem magam elé, annak ellenére, hogy az utópia és a remény sokszor elhomályosította a tekintetem és megtévesztően hatott rám. Minden balgaságom belőlük fakadt, de mégis.

(Tíz év) Tíz év múlt el csupán, s hazátlan lett minden regényhősöm. A saját életüket élik, elidegenedtek tőlem. Félek a kezembe venni régebbi könyveimet.

(Szerbia) Szerbia szenvedélyesen ünnepelt egy embert, tíz év után azonban szenvedélyesen meggyűlölte.

(A Futaki utca) Hatalmas tömeg kanyarog a Futaki utcán. Soha életemben még nem láttam Újvidéken ekkora tömeget. Főleg a fiatalok álltak be a sorba. Vajon mindig a fiataloknak kell lemosniuk a szégyenfoltot? Így volt ez mindig, amióta az eszemet tudom. De meddig még?

(Kilenc év) Ostrom alatt az újvidéki tévé. Kilenc évvel ezelőtt rúgtak ki onnan. Aztán nem engedtek be, kéziratom egy része elveszett. Három-négy év múlva visszakerült hozzám az íróasztalfiókom tartalma. Valaki egy kartondobozba dobálta a könyveket és a gyűrött papírokat. A legnagyobb meglepetésre egy 36-os farmernadrágot is találtam, meg egy piszkos trikót. Ez nem az enyém, mondtam. Úgy néztek rám, mint egy akadékoskodóra. Hiába turkáltam a kartondobozban, kézirataimat sehol sem találtam. Nem sajnálom.

 (A PressNet felkérése) „Ön, aki azonnal értesül a történésekről, igen sokat tudna segíteni leveleivel, hogy minél több hiteles információt szolgáltassunk olvasóinknak. Kérjük, amennyiben lehetősége van rá, a jövőben is küldjön összefoglalót a PressNetnek!” (2000. 10. 05, 09:15)

(1. mail a PressNetnek) A jugoszláv alkotmánybíróság elnöke bejelentette, hogy az elnökválasztási eredményeket megsemmisítette, és Jugoszláviában új elnökválasztást kell kiírni. Az új választásokat 2001 június 1-ig kell megtartani, addig érvényes ugyanis a jelenlegi elnök Slobodan Milošević mandátuma.

(2. mail a PresNetnek) A tüntetők Belgrád irányába haladnak, a délelőtt folyamán kragujevaci, és a gornji milanovac-i tüntetők áttörték a rendőrségi útlezáró torlaszokat. A parlament előtt már 60-70 ezer tüntető várakozik. A kolubarai és a majdanpeki bányászok segítségére siettek a környező városok polgárai. A rendőrség megtorpant. Az állami televízióban 100 újságíró és technikus felmondást kapott, 200 újságíró pedig követeli, hogy az állami televízió lépjen sztrájkba. Szabadka polgárai arra készülnek, hogy kiszabadítsák az Otpor egyik tagját, akit hajnalban letartóztatott a rendőrség. A több ezer szabadkai a rendőrség előtt tüntet. Újvidéken letartóztattak egy ellenzéki vezetőt. Letartóztatások folynak országszerte. (2000. 10. 05. 14:05)

 (3. mail a PressNetnek) A szövetségi parlament előtt tüntető tömeg előtt az ellenzéki pártok képviselője bejelentette, hogy Miloševićnek azonnal el kell ismernie választási vereségét. A parlament előtt a többszázezres tömeg. Útban van az ötven kilométer hosszúságú menetoszlop a dél-szerbiai tüntetőkkel. Már Belgrád külvárosába črtek. Az állami televízió 300 dolgozója sztrájkba lépett. A belgrádi televízió előtt katonai járművek sorakoznak. A újvidéki tévé magyar kórusműveket közvetít. Dedinje felé tankok indultak. Ebben a belgrádi városrészében van Milošević elnök rezidenciája. (2000. 10.05, 15:48)

 (4. mail a PressNetnek) A tömeg a parlamenti lépcsőkre nyomult, és skandálja: „Kifelé”. A rendőrség könnyfakasztó gránátokat vet be. Az emberek a kezükkel védik a szemüket. A parlament ablakait betörték. A parlament a könnygázfelhőben. A tömeg a környező utcákba, parkokba menekült. (2000.10.05, 16:17)

(5. mail a PressNetnek) A tömeg visszatért a parlament elé. Csak kisebb incidensek vannak a rendőrök és a tüntetők között. A tüntetők ötre várják Koštunicát. (2000. 10. 05. 16:33)

 (6. mail a PressNetnek – percről percre) 2000. 10. 05, 16:42: A tömeg behatolt a parlamentbe! Két könnygázgránátot dobtak a behatoló emberekre. 16.40: Fölkelés! Fölkelés!- skandálja a tömeg Belgrád belvárosában. Az Otpor (Ellenállás) zászlója leng a parlament második emeletének ablakából. A tömeg most az állami tévé (RTS) ellen indult, amelyet rendőrségi kordon véd. 16:33: A tömeg visszatért a parlament elé. Csak kisebb incidensek vannak a rendőrök és a tüntetők között. A tüntetők ötre várják Koštunicát. 17: 01:  A polgárok elfoglalták a parlamentet. Milošević fotóját dobálják ki az ablakokon. Eddig hét sebesültről tudnak a klinikákon. Tűzfegyver is hallatszott, nem tudni, ki lőtt. Az épület több helységében tűz ütött ki. Ennek ellenére az emberek folyamatosan újabb és újabb zászlókat tűznek ki az ablakokba. Az épületet védő rendőrség tétlen. Egyesek szerint azért, hogy Milošević rendkívüli állapotot hirdethessen ki. A tömeg jelenleg a tévé ellen indult, ahol könnygázzal próbálják a rendőrök megállítani a tüntetőket. A jelentések szerint egyre többen viselnek gázálarcot az utcán. Eddig hét sebesültről tudnak a klinikákon.

 (7. mail a PressNetnek) Momčilo Perišić ellenzéki pártvezér a katonasággal tárgyal. A parlament pincéjében tűz ütött ki. A tűzoltók oltják a tüzet. (2000. 10. 06. 17:32)

(8. mail a PressNetnek – percről percre) 2000. 10. 05: 17.34: Elfoglalták a televíziót is. A tévében is tűz ütött ki. Momčilo Perišić ellenzéki pártvezér még mindig a katonasággal tárgyal. A tűzoltók oltják a tüzet. 17.20: Újvidéken nem hallani többé a helyi ellenzéki rádiót. Egy erős adó ugyanazon a hullámhosszon népzenét sugároz. 17.17: A tűntetők elfoglaltak egy rendőrállomást is Belgrádban. A Demokratikus Szerb Ellenzék (DOS) nyugalomra szólította föl a polgárokat, a rendőröket és katonaságot is. A parlament termeiben közelharc folyik. A különleges rendőrosztag parancsnokai az ellenzéki vezetőkkel akarnak tárgyalni.

 (Egy válasz a PressNettől) „Nagyon jó, nagyon köszi, nagyon várjuk a többit! Egyébként negyedórával leköröztük a CNN-t egy információval.” (2000. 10. 05, 16:19)

(Levél Radnóti. Sándornak) Nagyon fáradtan írom ezt a pár sort, három napja úgyszólván nem aludtam. Cseppet sem vagyok optimista, a tényleges változás valóban nehezen köszönt ránk, de azért nagyon nehéz elképzelni, hogy az ember másképpen lélegzik majd. Eddig soha sem érzékeltem ezt. Még ki kell bírni a mai éjszakát, s akkor majd megpróbálom hozzászokni. (2000.10.06, 2:48)

 (Levél Szerbhorváth Györgynek-nek) Szóval a dolgok helyükre állnak, úgy ahogy ez általában lenni szokott. A nacionalizmus újra győzött. (2000. 10. 07 12:41)

 (Levél Kis Jánostól) „Talán már írtam, mit gondolok Koštunica nacionalizmusáról: ma egy mérsékelt nacionalistának vannak a legjobb esélyei arra, hogy túlvigye Szerbiát a nacionalizmuson, és bevezesse a nyugati népek közösségébe. Ha ez megkezdődik, akkor a tisztázó viták is elindulhatnak.” (2000. 10. 06. 10:12)

 (Tájkép, csata után a –  A PressNet honlapján) A tereken feszülten várakoznak az emberek. Az utcákon énekelnek. Az autók tülkölnek. A médiumok felszabadultak. Az emberek olyan szavakat hallanak, amilyeneket még nem hallottak. Kissé félnek tőlük, de azért lelkesednek. Félnek az éjszakától is, nem csak a szavaktól. Az ellenzéki vezetők bejelentették: Milošević ezen az éjszakán visszavághat. Ha megnyugszik a tömeg. Koštunica beszédet tartott. Az állami televízió közvetítette. Az új elnök nem ismeri el a hágai ENSZ-bíróságot. A Nyugat felelősségét helyezi előtérbe. A nacionalizmusról egy szót sem ejt. Milošević úgy jött, mint egy természeti csapás. Más baj nincs. És nem is volt. (2000.10. 06. 03:34)

 (Levél Eörsi.Istvánnak) Van néhány rejtélyes dolog. A katonaság a kaszárnyákban maradt. Miért? A rendőrség viszonylag passzív volt. Miért? (2000. 10. 06. 1:48)

 (Dilemmák – A PressNet Honlapján) Közvetlenül Vojislav Koštunica beiktatása előtt Goran Matić, a Jugoszláv Egyesült Baloldal legfelsőbb vezetőségének tagja, a volt szövetségi tájékoztatási titkár elismeréssel adózott Vojislav Koštunicának, mert az új elnöknek „jó meglátásai vannak a jövőről” és az „erőszakmentesség politikáját” akarja folytatni. Ezzel egyidejűleg Vlada Pavlov az újvidéki Otpor (Ellenállás) népi mozgalom szóvivője kijelentette: „Azt hiszem, Miloševićnek felelni kell. Senki sem kapott megbízatást arra, hogy amnesztiában részesítse Miloševićet az esetleges felelősség alól, amely teljesen nyilvánvaló, amelyet minden bíróság bebizonyíthat. Erre sem Koštunica úr, sem más politikusok nem kaptak megbízatást.” Az Ellenállás népi mozgalom egyébként egyre erélyesebben követeli bebörtönzött tagjainak szabadon bocsátását. Jellemző, hogy ennek a szervezetnek Vajdaságban nagy számú magyar tagja van, de nem kapnak hangot az újvidéki televízió magyar műsoraiban, sem azokban a magyarországi tévékben, amelyeket az újvidéki állami televízió szerkesztői tudósítanak.

A belgrádi B2-92 rádió újságírója Koštunicának szegezte a kérdést: miért tűri, hogy a tegnap még rezsimhű, de az egyik napról a másikra „felszabadult” állami televízió képviselői most az ő híveikként tüntetik fel magukat? Az új államfő azt válaszolta: ezek az újságírók még nem sajátították el a demokratikus kultúrát.

Nataša Kandić, az Emberi Jogi Alap igazgatója a belgrádi B2-92 .rádiónak adott interjújában ezekkel a˙ vitás kérdésekkel kapcsolatban leszögezte: „Slobodan Milošević felelős mindazokért a szörnyűségekért, mindazokért az áldozatokért és mindazokért a gonosztettekért, amelyeket Jugoszlávia az elmúlt években megélt.” (2000. október 8, 14:28)

 (A PressNetnek írt tudósítások és jelentések megtalálhatók a www.frisshirek.hu című honlapon)

 (Amiről nem ildomos beszélni) Nem győzöm olvasni az e-mailokat. Hogy érzem magam, kérdezik a barátaim. Ők már átélték az ehhez hasonló nagy fordulatokat, azt a pillanatot, amelytől kezdve már nem kellett félni. Minket, közép-kelet-európaiakat érzelmileg sokáig az örökös félelem közös nagy élménye fűzött össze, aztán egy fordulatnak nevezett rejtélyes élmény hatására első megrázó gondolatunk az volt, hogy mától kezdve nem úgy élünk, mind eddig. Ebbe kapaszkodom, habár tudom, hogy Szerbiában ez idő szerint semmi sem végleges, a sebek mélyek, az indulatok kiszámíthatatlanok, s a részleges bársonyos visszarendeződés sem lehetetlen. Kiábrándító módon figyelmeztetett az a jelenet is, amikor a győzelem ünnepén megjelentek az Újvidéki Színház színészei, hogy magyarul is ünnepeljenek, a főtéren felharsan az ismert csetnikdall: „Od Topole do Ravne Gore…” A hangszórók hangjával nyomta el a csetnik dalt a találékony technikus. A történtek után egyetlenegy ellenzéki politikusnak sem volt mersze nyilvánosan felemelnie a szavát: ez a kilengés nem méltó a győzelem ünnepéhez. A nacionalizmusról tehát továbbra sem ildomos elmélkedni.

 (És a SZDE? Szembenéz?) Az állami televízió felszabadult, de hogyan? Szinte minden este a Szerbiai Demokratikus Ellenzék politikusai beszélnek, de nem mindannyian. Jellemző, az SZDE pártvezetői közül éppen a kisebbségi politikusok nem kapnak szót. Pedig sokkal több szavazót biztosítottak Koštunica részére, mint néhány törpepárt a SZDE-ből, amelynek vannak olyan tagjai is, melyek még sosem vettek részt semmilyen választáson, öt-hat évvel ezelőtt pedig az ellenzéki pártvezérek közül sokan a nagy Szerbiára esküdve rajzolták az új balkáni térképet, vagy pedig a hatalom berkeiben teljesítettek szolgálatot. Igen, most ők beszélnek a kormányzó pártok felmérhetetlen felelősségéről. Joggal. De a jognak morális alapot biztosíthatna, ha ők is szembenéznének tegnapi doktrínájukkal. Ha másért nem, akkor azért, hogy példát mutassanak a felelősségvállalásból.

(Hága) Napról-napra felmerül a kérdés, hogy ki kell-e szolgáltatni a háborús bűnösöket a hágai nemzetközi bíróságnak. A legtöbben határozottan ellenzik ezt, mondván, hogy sértené a szerb polgárok önérzetét és meggyengítené az új rendszer alapjait. De ugyanakkor semmi kifogásuk az ellen, hogy Horvátország kiszolgáltassa saját bűnöseit.  Nagyon érdekes!

 (Következnek a hétköznapok) Szívesen sétálgatok az utcán, kissé elhanyagolom a munkámat. Úgy bámészkodom, mintha újra ismerkednék a városommal, mintha egy évtizednyi távollét után tértem volna vissza.  Az emberek arcára van írva, hogy fontos dolog történt. Még nem tudom egészen pontosan kiolvasni, hogy mi: ezért bizonytalankodom és tépelődök. Várom a hétköznapokat.

 (Budapest – Újvidék) Egy amerikai újságíró érkezik Budapestről, szinte megdöbbenve tapasztalja, hogy milyen kicsi a távolság Budapest és Újvidék között. Autóval négy óra, mondja.  Meglepődik, amikor megtudja, hogy magyar író vagyok. Többször töltött el hosszabb időt Magyarországon. Budapesten beszélgetett jeles írókkal, szociológusokkal, meg természetesen a közvélemény-formáló értelmiségiekkel. A magyar média nagyjaival.  Folyóiratokat adok a kezébe és könyveket.  Néhány elemző cikket a jugoszláv helyzetről. Gyorsan fellapozza őket, arra kér, hogy rögvest fénymásoljuk, merthogy ezeket a más és új szempontokat lehetetlen nem figyelembe venni. Egy jól nevelt nyugati polgárhoz illően megköszöni a szívességet, s aztán önkritikusan hozzá teszi. „Elnézést”, mondta, „valahogy úgy tájékoztattak, hogy vannak itt Szerbiában magyar parasztok meg politikusok, de hogy értelmiségiek is léteznek, arról nekem Pesten nem szólt senki.” Akkor döbbentem rá, hogy Budapest milyen messze van Újvidéktől.

 (Szelektív tájékoztatás) A Reuters jelentését olvasom: Koštunica Biarritzban, az Európai Unió vezetőivel való találkozásakor azt állította: a „defenzív nacionalizmust” képviseli, ami egyúttal azt jelenti, hogy Szerbiában minden kisebbséget meg kell védelmezni.  Az „újonnan felszabadult sajtó” tapintatosan elhallgatja a köztársasági elnök nyilatkozatának ezt a részét. Nem ejt róla szót a tegnap még független Beta hírügynökség sem, de az ugyancsak tegnap még független B-92-s rádió hírszolgálata sem. Miért?

(Személyes példa) Lesz-e ereje a magyar kisebbségnek, hogy az ólomévek után új életet kezdjen? Tud-e élni akár a legkisebb eséllyel is? Hiszen még az esélyek is másmilyenek lesznek, mint a néhai pártállam idején voltak, szóval olyan új gyakorlat előtt áll, amelyről nincsenek tapasztalatai. Egy biztos: egyetlenegy kisebbségi se számítson a néhai pártállam paternalizmusára. Demokratikus feltételek között az egyén személyes felelőssége az eddiginél sokkal nagyobb. Amit egy ember elmulaszt, nem hozza helyre valaki más. Nem csak akkor kisebbségi, ha jogokat kér, hanem akkor is, ha könyvet vesz a kezébe, ha az anyakönyvvezető elé lép, vagy ha éppen nagy teljesítményekre törekszik. A szellemi közöny, a középszerűség, a kulturális igénytelenség vesztünket okozza. Csak akkor lesz erőnk továbbjutni, ha a kisebbségi helyzet a minőség kérdése lesz. Mindenki személyes életével mutasson példát. Máskülönben csak a sorskereszttel hadonászunk, és hurrápesszimizmussal kábítjuk el magunkat. A többi már csak politika.

 (Nem csak a diktatúra…) Utálatos! Ez az alakoskodás utálatos. Mintha több mint egy évtized alatt nem történt annyi gonoszság ezen a tájon. Ez nem az új születése, hanem a régi újjászületése. A szemem előtt lebegnek a képek. Az emberek virágokat dobáltak a baranyai frontra tartó tankokra.  S közben minden utcasarkon harsogtak a nacionalista szónokok. Emlékszem, az újságok komolyan bizonygatták, hogy a szerbség mennyei nemzet. Erre nem a diktatúra kényszeríttette a polgárokat.

(Hála az internetnek) Valójában engem a körülöttem tomboló rettenetes idegengyűlölet tett az Internet rajongójává. Bemenekültem a szobába, csak kattintottam, szörföltem, s ennek köszönve nem volt nehéz elhitetnem magammal, hogy a nagyvilággal barátkoztam. 

(Egy régiségkereskedő vallomása) „Háborús bűnök? Ugyan kérem! Én nem robbantottam. Csak árultam. Régi bútorokat, egyházi kegytárgyakat, mindenféle lim-lomot. Hogy tudtam-e, honnan hozták őket? Nem érdekelt. Én csak kereskedő vagyok. Semmi közöm a politikához. Azt veszem meg, amit kínálnak, azt árulom, amit a vevők keresnek.” Mintha a „felszabadult értelmiségieket” hallanám. Ők is csak a hivatásuknak éltek. „Szöveget termeltek”, mondja egy posztmodern.

(Röviden és katonásan) Stojan Cerović, az új kormányhoz közel álló hetilap, a Vreme vezércikkírója bejelenti: „Eleget beszéltek Szerbiában a szerb bűnökről …” Aztán részletesen kifejti: Milošević távozott, tehát többé nincs miről beszélni. Milošević kiszolgáltatása a hágai bíróságnak a szerb nemzet kollektív felelősségének beismerését jelentené. Így beszélnek az értelmiségiek: röviden és katonásan. Más vélemény nem olvasható a lapban. Immár hosszú évtizedek óta ilyenek a kormányhoz közel álló vezércikkek: rövidek, katonásak és „plurálisak”.

(Demokratikus forradalom? A ritkaságszámba menő független lapok egyike, a Banja Luka-i Reporter című hetilap néhány tényfeltáró beszámolóban azzal foglalkozik, hogy a „demokratikus forradalomban” milyen szerepet játszottak a belügyi szervek egységei és azok a szabadcsapatok, akik megjárták az ex-Jugoszlávia harctereit. Az egyik ilyen demokratikus és forradalmi csapat élén éppen az a Dragan kapitány állt, aki álkatonai alakulataival megjárta ezeket a véres harctereket. Vajon kapcsolatban van-e mindezzel az, hogy Koštunica nem hajlandó kiszolgáltatni Hágának a háborús bűnösöket? Avagy csak időt akar nyerni az új elnök?

 (Vigyázat! Valami megváltozott!) Ki beszél ellenzéki lapokról? Milyenek azok ma? Függetlenek? Mit jelent ez ma? Ma az újságok óriási többsége a potenciális kormányhoz, illetve Koštunicához áll közel, független újság a jelen pillanatban nem létezik. Lehet, hogy lesznek, de ez majd idővel derül ki.

 (Adalékok) Milovan Danojlić aki úgy állítja be magát, mint Milosevic ellenzékét, tegnap még nyílt levelet írt Slobodan Miloševićhez: „Bámulatra méltó az, amit te tettél a szerb nemzetért.” (Književne novine, 1989. 05. 14.) 

 (Sikerkönyv) Igaz sikerkönyv lenne Szerbiában, ha Slobodan Milošević megírná az emlékiratait. A legnagyobb felháborodást idézné elő, ha mindent tárgyilagosan megírna úgy, ahogy történt.

 (Ringy-rongy tízmillió dollár) Az oroszok nem adnak gázt. Most már kölcsönre sem. Semmi felháborodás. A tömeg szófogadóan tudomásul veszi a tényeket. A támogatásnak Nyugatról kell érkeznie. Ezt egyébként Ivanov, orosz külügyminiszter is előszeretettel javasolta. Úton útfélén gúnyos megjegyzéseket hallok, hogy Japán csupán 10 millió dollár gyorssegélyt utalt ki. Ringy-rongy 10 millió dollárt!

 (Végre!) Szeretnék naponta kószálni az utcákon, mintha már nem lenne semmi dolgom ebben a világban. Aztán elrejtőzködni a dolgozószobában, azzal a meggyőződéssel, hogy végre saját gondolataimat rendezném.

 (Régi reflexek) Túlságosan sok félelem gyűlt össze az emberekben. Ez pedig újabb gyűlöletet szülhet. A görcs nem oldódik bennünk. Attól tartok, a régi reflexek még sokáig élni fognak bennünk.

 (Felelősség) A kisebbségi politikusok remélhetőleg nem feledkeznek meg arról, hogy most talán beköszöntött a felelősség kora. Megbukott az ellenfél, aki mindig meghiúsította nemes szándékaikat. 

 (Hova tűntek a különbségek?) A tegnapi kormánypárti sajtó és a tegnapi független sajtó között ma alig van némi különbség. A közélet egyhangúvá vált. Még a szocialisták is a toleranciára és a sajtószabadságra esküsznek. Úgy viselkednek, mintha új programjuk lenne, amely semmiben sem tér el a győztesek programjától. Ez az egyszólamúság határozza meg a szerbiai átalakulást. Szabad gondolatcsere nélkül – írta Karl Popper, a nyitott társadalom filozófusa – semmilyen valóságos gondolatszabadság nem létezhet. Hozzátenném: ez csak a hatalomváltásra elég, a rendszerváltásra aligha.

 (Államnyelv) A demokrácia államnyelven beszél, olvasom a sorok között. Akárcsak a diktatúra!

 (Az író becsülete) Megszólal, amikor hallgatni kell, hallgat, amikor beszélni kell. Ez a legkevesebb. Akkor téved, amikor mindenki tévedhetetlen. Lehet, hogy ez már túl sok, majdnem lehetetlen.

 (Kisebbségi turizmus) Összkomfortos szállodákban beindul a szerbiai konferencia-turizmus a kisebbségi jogokról. Meg kell teremteni azt a látszatot, hogy ez a dolog is sínen van, hogy ne morgolódjanak a külföldi donátorok. A politikai turizmus főszereplői leginkább azok, akik nem élik a kisebbségi életet.

 (A gyökereinkről) Karinthynek egészen más véleménye volt a gyökerekről, mint a tősgyökereseknek. „Minél magasabbra nő a fa, annál mélyebbre ereszti gyökerét.” Miért olyan túlbuzgók a kertészeink, miért akarják derékba törni a fákat? Vigyázat, meglehet, hogy ezekben a hónapokban éles ollót vesznek a kezükbe. Nehogy a „felszabadult” sajtóból újra pártsajtó legyen.

 (Boldog portugál) „No, végre felszabadítottunk benneteket. Sokat küzdöttünk és szenvedünk, de sikerült”, mondta egy Budapestre áttelepült kisebbségi szakértő. Nem volt ideje részletesen ecsetelnie a történteket, sietnie kellett Pestre, hogy nyilatkozzon a pesti tévének és az újságoknak a kisebbségi életről. Most éppen nincs ideje, de egy hónap múlva visszatér. Újvidéken és Szabadkán is nyilatkoznia kell, akkor majd sokkal többet megtudunk az életünkről. Úgy várom, hogy mindenről értesüljek, mint egy boldog portugál.

 (Szétszéledtünk) Szétszéledtek a barátaim, kollégáim, ismerőseim, valami szétesett körülöttem. Egy kis közösség, talán. Veszélyes pillanat, vigyázz a szavakkal, mondom magamnak. A magány elcsépelt. Főleg akkor, ha nem tudsz tiltakozni ellene. Beszélgetek magammal, és megköszönöm a szélnek, hogy figyelmeztet, kelljek fel a padról és térjek be egy kávéházba. Vissza a valóságba, mondanák azok, akik a valóságról álmodoznak. Még csak néhány lépés, leülök egy asztalka mellé, iszogatom a kávémat, nyugodtan szemlélődhetek. Jobb ez, mint a magányos tűnődés, arról, hogy hol vétettük el a lépést, mielőtt szétszéledtünk.

 (Véletlenek) Számadást készítek. Ha tettem valamit, amit dicséretesnek és nemesnek neveznék, akkor csak legyintek. A véletlenen múlott.

 (Tataroznak) Egy utcában – jórészt magyarok lakják – több házat is tataroznak. Éppen ilyenkor, késő ősszel? Valóban érthetetlen, de beismerem, hogy csak ezekbe az emberekbe helyezem a bizalmam. Akik nem várják a tavaszt, hogy tatarozzanak.

 (Címoldal) A szerkesztő elrendeli, hogy a lányok piros csizmát húzzanak a lábukra, öltözzenek népviseletbe, hogy tetszetős fotót varázsoljon a címoldalra. Meg kell őriznünk a nemzeti identitást, mondja pátosszal. A lányok fotóznak, felveszik a tiszteletdíjat, aztán rohannak a diszkóba. Alighanem ők másképpen fogják fel a nemzeti identitás megőrzését.  Nem érdekli őket az a nemzeti identitás, amit a címoldalra varázsolnak.

 (Hősök) Csak a hősöktől mentsen meg az Isten!  Túl nagy jutalmat és fondorlatos hatalmat követelnek.

 (Új alapok) Az Újvidéki Színház bemutatóján hirtelen kialszanak a reflektorfények. A színésznő játszik, mintha mi sem történt volna. Mondanám azt is, hogy apróság az egész. Mondanám, ha nem tartozna a történethez, hogy ez a jelenet az Újvidéki Színház metaforája is. Ott európai szenzibilitással játszottak akkor is, amikor kialudtak a fények, amikor úgy tűnt, hogy sehol semmi remény, s nincs más, csak a koromsötét égboltozat. Az ólomévekben egy fiatal, tehetséges csapat, azt is mondhatnám, összeesküvők, voltaképpen lerakták kultúránk új alapjait, tőlük tanulhat az egész értelmiségünk. A politikusainkról nem is szólok. Ők még többet tanulhatnának. 1945-ban azt hirdettük, a HÍD képezi az alapokat. Most pedig azt mondhatjuk:, hogy az Újvidéki Színház.

 (Pártkomisszárok) Most vizsgáznak a magyar kisebbségi médiák. Megőrzik-e a függetlenségüket? Képesek lesznek-e az újságírók megvédeni magukat? Már látom, amint ólálkodnak körülöttük a sunyi pártkomisszárok, akik nem a valóság megváltoztatásán törik a fejüket, hanem az újságírók kisajátításán.

 (Utazás Szarajevóba) Romok, romok, romok! Felperzselt muzulmán falvak. Felkészültem a legszörnyűbb látványra, de amit láttam, meghaladta a képzeletemet. Aztán egy pillantást vetettem a festői tájra. A sziklás hegyoldalon egy-egy magányos házat pillantok meg. Hogyan élték át a háborút azok, akik ezekben a házakban éltek, teljesen elzárva a külvilágtól?

(Amiről nem beszélünk) Találkozom a régi szarajevói barátaimmal, kollégáimmal. Sokan az egyik napról a másikra megőszültek. Lelkifurdalást érzek, hiszen azok a megpróbáltatások, amelyeken átestem, össze sem hasonlíthatóak az övéikkel. Nem beszélgetünk a háborúkról, arról sem, hogy mit éltek át ők, arról sem, hogy mit éltem át én. Diszkréten hallgatunk titkainkról. Azon töprengek, hogy Szerbiában sokkal több panaszt hallok arról, hogy milyen sokat szenvedtek az elmúlt tíz évben. Mintha a rossz lelkiismeretüket kívánnák megnyugtatni.

(Tapintat) Már éjfél körül jár, rövid sétát teszek Anikóval Szarajevó központjában. Semmiféle szorongást nem érzek az utcán, ha valamiről érdeklődök, az emberek szívesen válaszolnak. Lépten-nyomon közlékeny emberekkel találkozom. Az önironikus bosnyák humor tapintatosan elrejti a fájdalmat. De több barátomnál észrevettem, hogy reszket a keze, ha felemeli. Gyorsan elfordítom a tekintetem, de már késő. Nem lett volna szabad észrevennem. Rövid szünet után ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Természetesen az új könyvekről beszélgetünk.

 (Nagy-Szerbia) Szarajevói hetilapok. Tudósítások Trebinjeből. Valamikor ebben a városban fele-fele arányban éltek a szerbek és a muzulmánok. Aztán jött az etnikai tisztogatás, Trebinje tiszta szerb városka lett, a muzulmánok lassan szállingóznak vissza. Koštunica Dučić koporsója előtt áll. Komoran és szigorúan. Mellette Matija Bečković, Milošević rendszerének egyik apologétája. Szemben vele Ljiljana, Karadžić felesége. Beszédében Bečković Dučić értékeinek ecsetelése után kitért Koštunica érdemeire is. Rajko Petrov Nogo is beszédet tart.  Azt mondta, adjuk meg a tiszteletet annak a személynek is, „akinek a nevét ma tilos emlegetni.” Természetesen, mindenki tudta, kiről van szó.  A legkevesebbet a költészetről szónokoltak, hiszen Dučić a nemzeti kérdés rendezésében alaposan megelőzte kortársainkat. „Szerbia legnagyobb tévedése az volt – írta – hogy nem teremtette meg az Egyesült Szerb Földeket.” S természetesen Boszniát is szerb földnek nevezte. A táskámba teszem a hetilapokat, s Szarajevó romjaira téved a tekintetem.

 (A mai komédiások) Végső ideje volt Klaus Mann Mephisto című regényét újraolvasni. Sokkal izgalmasabb olvasmány, mint pár évtizeddel ezelőtt. A kommunistabarát majd nácibarát Hendrik Höfgent mindenki komédiásnak tartotta. Ezzel magyarázzák felelőtlen alakoskodását is. Csak művész vagyok, mondja a regény végén. Kíváncsi vagyok, mivel áltatják magukat a mai komédiások. Bizonyára ugyanazzal, mint amivel Höfgen, csakhogy komolyabbak, tekintélyük teljes tudatában nyilatkoznak. A komédiásoknak mára kevés a színpad, bevonultak a katedrák mögé és az irodalomtörténetbe. A mai komédiások halálosan komoly emberek.

 (Mosztár) A környéken mandarinfák gyümölcsei virítanak. Belopakodott a városba a mediterrán hangulat, sokkal vészterhesebb, mint ahogyan azt Camus jellemezte. Egy fiatalember meséli: az autógumik kerekeit megtömték gránáttal, és azokat görgették le a hegyről a városra. Nem lehetett kiszámítani mikor indítják útjukra a gránátokat, és hol robbannak majd. Egy utcán andalgok, a romházak között.

 (Nincs erőm) Ha befejezem a munkámat, akkor sietek haza, bezárkózom a szobába, néha napokig nincs erőm senkivel sem találkozni. Szarajevóra és Mosztárra gondolok. Úgy látszik, túl gyorsan megfeledkeztünk ezekről a városokról.

 (Adalékok a forradalom történetéhez) Marko Nicović, rendőrségi szakértő pár évvel ezelőtt, 1996-ban nyilvánosságra hozta, hogy a hivatalos adatok szerint Belgrád lakosai törvényes engedéllyel 250 000 tűzfegyvert tartanak. Tudták ezt a rendőrök is 2000. október 5-én a szövetségi parlament előtt.

 (Miért énekeltek?) Koštunica megoltalmazta az államvédelmi osztály főnökét. Az emberek tegnap még kórusban énekelték: vezesse ki őket az őrültekházából. Kiderült, hogy az őrültekházát senki sem őrizte, csak néhány ápoló lézengett benne, akik nem győztek csodálkozni, hogy miért nem távoznak az emberek. Az ajtók ugyanis tárva-nyitva álltak, tudtuk meg utólag.

 (A regionalizmusról) Szüntelenül visszatérek Günther Grass könyveihez. Nem csak a német nemzeti bűnökkel tudott leszámolni, hanem azzal a centralista államformával is, amelyek a bűnök keretei voltak. „Tulajdonképpen a mi erőnk is a föderalizmusban rejlik. Sohasem volt bajunk azzal, hogy, mondjuk, a bajorok mindenekelőtt bajorok, s csak azután érzik magukat adott esetben németeknek is. De ugyanez érvényes a szászokra, a schleswig-holsteiniakra és a pfalziakra. Az életerős és kulturálisan oly gazdag regionalizmus tette tekintélyessé az országot is.”

 (Késő) Kelebia környékén megbűvölve szemlélem a határt, keresem a senkiföldjét. Elismerem, hogy kényszerképzetek élnek bennem, vizsgálódó, kutató tekintetem az elmúlt évtizedről árulkodik. Nem csak hazát vesztettem, hanem arra is rájöttem, hogy késő van új hazát találni. Belátom ezt Pesten is, ahol folyamatosan a határsáv jár az eszemben. Azon a keskeny földsávon szeretnék elrejtőzni, amelyet nem birtokol senki.

(Muszájból Európába) Ezekben az években nem volt lélekjelenlétem, hogy elmerüljek a magyarországi közérzetben. Most, hogy némileg helyreállt a lelki egyensúlyom, megdöbbenve tapasztalom, hogy a magyar társadalom közérzete alaposan megromlott. Alábbhagyott az a lendület, amely tíz évvel ezelőtt annyira lenyűgözött Pesten: a remény is elhalványult, de mégis valami ellenállhatatlan erő sodorja az országot az európai úton. Magyarországnak nincs más útja. Nincs még olyan geopolitikai tartalékmegoldása sem, mint Lengyelországnak vagy Csehországnak. Nem csak politikai elhatározás sodorja Európa felé, hanem egy kulturális kód szükségszerű parancsa is. Ezért lett olyan magától értetődően Budapest Európa legszebb kapuja. A kényszerhelyzetből fakadó európai út viszont megingatta az identitásba vetett bizalmat, növelte a gyanakvást, az önzést. Szinte hihetetlen, hogy ennyire elértéktelenedett a republikánus étosz, miközben szüntelenül a nemzeti értékekre hivatkoznak. Túl sok bennünk a történelem és kevés az érzelem, a nemzettudat továbbra is sérült. A burjánzó korrupció csak a szociálpszichológiai jéghegy csúcsa, a sértődött, befelé forduló magatartásmód következménye. Pontosan fogalmazott Michael Lake, budapesti EU-nagykövet, midőn a folyamatos magyarországi korrupció háttérzajáról beszélt. De ezek a tünetek nem csökkentik megállapításának a súlyát, hogy: „Nyugat-Európa és Közép-Európa ma már ugyanahhoz a közösséghez tartozik.” Talán még nem tudjuk felmérni, hogy mit hoz a jaltai világrend összeomlása. Arról pedig fogalmunk sincs, hogy miféle megpróbáltatások várnak még ránk. Omlékony talaj ez. Közép-Európa megszűnt, mondja fölényesen egy nyugati diplomata. Kicsit sajnálom, s némileg kételkedem is. Nem tudom elfogadni, hogy Közép-Európa megszűnik, bár nem vitás, hogy jobb lenne így. Jobb lenne búcsút venni, attól az eszménytől, amelynek oly sokat köszönhetek.

 (Felejtés) Nézem a magyar tévéműsorokat, olvasom az újságokat, s kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy Magyarország felejteni akar. Azonnal és véglegesen. Még az irodalomba is belopakodik ez a szellemiség. Az irónia túlontúl finomkodó, a posztmodern kellemesen frivol. Úgy tűnik, minden rendben van. Konszolidált korszak, amelyben nincs kockázat, csillog-villog a szép, játékos erőtér, amelyben felvonulnak az ügyesek és az ügyetlenek. A tehetségesek és a tehetségtelenek. A számítók és a balekok. Valóban bravúros felejtés, de hát mi mást tehetne az ország? S vele együtt az értelmiségi és az író? Magyarországgal szemben túlontúl kíméletlen volt a XX. század, amit mielőbb el kell felejteni. Ebből következik az is, hogy a határon túli magyar kisebbségekről is meg kell feledkezni, hiszen mi, kisebbségiek a legrosszabb emlékek közé tartozunk.  Nyilvánvalóan nem a támogatásra gondolok, hanem arra, hogy a magyar nemzeti identitás közös élményének szerves és elválaszthatatlan része a kisebbségi világ. Ez nélkül nem létezik nemzeti azonosságtudat. Közös ügy és közös nevező, szeretném mondani. Nem csak Mi és Ti viszonyról van szó. Sajnos, jelenleg csak erről van szó, csak a politikusok emlékeznek meg rólunk, ők is rutinból, meg olykor egy-egy jó barát.

(A helyzet változatlan) A kormány a kisebbségi társadalmakban klientúra-rendszert akar kiépíteni, nyilatkozta egy szocialista képviselő a Népszabadságban. Nyilvánvalóan így van, napról napra tapasztalom ezt.  Csakhogy az előző kormány is ezt tette, így viselkedett a bírálatot mondó politikus is, amikor magas tisztséget töltött be az előző kormányban. Nem a kisebbségi társadalom gazdag és hallatlanul bonyolult változatosságára vetette a tekintetét, csak egynéhány kisebbségi politikusra. Csak azt támogatta, amit a jelenlegi kormány is támogat. Mondhatnám azt is, hogy maradt minden a régiben, legfeljebb a kedvezményezettek változnak, de még ebben sem vagyok biztos. Ez az igaziból elgondolkodtató kérdés. Miért marad mindig minden a régiben? Miért sikkad el mindig a kisebbségi társadalom?

(A koldus és a hontalan) Egyre több koldussal találkozom, mind azt állítja magáról, hogy hajléktalan. Néha igen erőszakosak. Ez egyik erélyesen rám szól: Adjak neki száz forintot, mert ő egy hajléktalan magyar ember. Külön hangsúlyozza, hogy magyar. Nekem mondja? A hontalannak? Aki még azon a jogcímen sem koldulhat, hogy magyar, mert ez esetben felettébb gyanús lenne, vagy pedig senki sem értené, mit akar mondani.

(Kosztolányi titka) Ködös budapesti reggel. Kitartóan tervezgetek magamban egy budapesti regényt. Mit gondolt és mit érzett Kosztolányi, amikor megérkezett? Attól félek, senkinek sem merte elárulni. Tisztában volt vele, hogy egy másik életet vállalt, nem akart kacérkodnia a régivel, de nem akart flörtölni az újjal sem. A kettő között rejlik a titka, a titok nem hagy nyugton már évek óta, mert tudom, hogy soha sem fogom megfejteni.

 (Küldetés és kötelesség) Egyre fáradtabban rovom az utcákat. Talán fel kell hagynom régi életformámmal? Nem lehetek többé céltalan kószáló? Fájdalmasan érint a felismerés, hiszen ez volt az egyedüli titkos küldetésem a világban. Attól félek, ezután már csak a kötelességek várnak rám. 

 (Ennyi elég) Vettem néhány könyvet. Találkoztam néhány barátommal. Ennyi elég is. Miért kívánnék többet Budapesttől? Ez a legtöbb, amit kaphatok.

 (A Nagy Lapítás) Az elmúlt években sorra alakultak a kisebbségi civil szervezetek. Az elnökök ünnepélyesen nyilatkoztak. Időnként tanácskozásokat is rendeztek. Egyik-másik hasznos mozgalmat is kezdeményezett. Aztán dolgozni kezdett a földtúrógép, a régi hatalom megbukott. Az ellenzéki párok átvették a hatalmat és kinevezték az új hatalmi szerveket, azokban az intézményekben is, amelyeknek elvben függetleneknek kellene lenniük. Az igazgatóbizottságok többségbe új párvezérek kerültek. A civil szervezetek lapítanak. A kisebbségiek is! Hova tűntek egyszeriben a civil értékek? Hova tűnt a civil ellenőrzés eszménye? Hova tűntek a polgári társadalom értékei? Az elnökök nem rendeznek tanácskozásokat. Lapítanak.

 (Kísérteties történelem) Áramszünet, éjfél után. Leteszem a könyvet. A hetedik emeleti ablakomból szemlélem a várost. Minden fénycsóva lidérces hatású. A látvány kísérteties, de ugyanakkor hiteles. A század embertelen helytörténete lebeg a város felett.

 (Történelmi palimpszesztus) Nyilvánosságra került, hogy 1945-ben Titel környékén mintegy 10 000 német polgárt legyilkoltak és tömegsírba vetettek. Nőket, gyermekeket, magatehetetlen öregeket. Mindeddig erről tilos volt beszélni. Viszont ennek a tömegsírnak az árnyéka rávetül a srebrenicai, a vukovári, a koszóvói tömegsírokra. Mert akik az újakat ásták, feltételezték, hogy azokról sem lesz szabad fél évszázadon keresztül beszélni.

 (Messze még a demokrácia) Koštunica elnök szerint Milošević állambiztonsági főnökének leváltása akadályozná a demokratikus folyamatok kibontakozását. Az egyedülálló politológiai felfedezésből kiderül, az Isten messze van, a gumbibot közel. Egyedül az Ellenállás (Otpor) mozgalom nem akarja elismerni ezt, s aláírásokat gyűjt az állambiztonsági főnök menesztése érdekében. Vajon ezek a fiatalok képesek lesznek-e meggyőzni az elnököt, hogy a demokratikus kibontakozásnak azért mégis másféle útjai vannak? S nem szembeötlő, hogy az elnök két tisztségviselőt óv különösképpen: az egyiket a hágai nemzetközi bíróság körözi, a másikat pedig az egyetemisták.

(A piperkőcökről) Ezekben a napokban semmi szín alatt sem nem lehet megfeledkezni Márai Sándor éles elméjű megjegyzéséről: „Kétféle kollaboráns: az egyik kiszolgálja a kommunistákat, a másik kiszolgáltatja magát a kommunistákkal… A második az emberileg silányabb, alantasabb és veszedelmesebb.”  Hogy ez mennyire elevenbe vág, azt a hivatalos kommunizmus bukása után figyelhettem meg behatóan. Akik kiszolgáltatták magukat a kommunistákkal, azok kényeskedve sétafikáltak a közélet fórumain és úgy viselkedtek, mint a veterán piperkőcök. Nekik semmi közük nem volt a rendszerhez, csak csücsültek a jó állásokban, építették a villákat, igen, felmarkolták a díjakat és a kitüntetéseket, kezitcsókolom. Főnökök voltak, főigazgatók és igazgatók, főmérnökök, főorvosok, főutászok, főtanácsadók, főkolomposok, fő népvédelmi megbízottak, főszerkesztők, és így tovább. Miután októberben megbukott a rusztikus nacionalizmus, akik kiszolgáltatták magukat a nacionalistákkal, újra csak azt ismételgetik, hogy semmi közük nem volt a rendszerhez, csak főnökök voltak, főigazgatók és igazgatók, főmérnökök, főorvosok, főutászok, főtanácsadók, főkolomposok, fő népvédelmi megbízottak, főszerkesztők, egyszóval patrióták. Így bizony, uraim. Bársonyosabbá vált a nacionalizmus.

 (A kemény mag) Kezdenek kiszivárogni a dokumentumok. 2000 október 5-én Belgrádban a „demokratikus forradalom” magját azok a harcosok és különleges egységek képezték, amelyek megjárták a horvátországi, a boszniai és a koszovói harctereket. Ezek azok a véres pettyek azon a szőnyegen, amelyen az új elit felvonult a trónra. 

 (Sör és szappanopera) A mi magyar kisebbségünk színe-java máris kezdi utánozni azt a neobarokk úrhatnamságot, amelyet a remény és az illúziók idején Pestről szállítanak. Ez a réteg élvezettel nézi a pesti tévék blöffjeit, nem jut ideje a kultúrára, mert nap mint nap a dél-amerikai szappanoperákat bámulja. Aztán az asztalra csap és kijelenti: Márpedig csakazértis védeni kell a nemzeti identitást. Semmi kifogásom a szappanoperák ellen, csakhogy utánuk kellemesebb és illendőbb dolog meginni egy pohár sört, mint verni az asztalt.

 (Múlt és jövő) A múlt már nem a régi, csak a jövő a régi még.

 (Bugaci avantgárd) Ha valaki a kitűnő Esterházyt majmolja például, akkor Bácskában csakis a bugaci avantgárdra emlékeztet, amely semmivel sem különb a rezgő hangú bácskai provincializmusunknál, hogy Márai felosztásánál maradjunk.

 (Hiteles balkáni élmény) Egy pesti barátom kérdezi. Mikor jöjjön Belgrádba? Elmulasztotta az októberi lázadást! Jöjjön december 24-én, amikor a választásokat tartják? Ne, válaszolom neki. Jöjjön a pravoszláv karácsonyestére. A vallási és a nemzeti érzés sokkal magasabbra szökik majd, mint Milošević idején.

 (Élet és irodalom) Arra vagyok még nagyon kíváncsi, hogy A nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikarszek Regénybe című regényem szereplői mikor jelennek meg a láthatáron. Áttörik-e a lakomások a határt? Mikor érkeznek? Vagy nem rentábilis megérkezni? Mikor szabadítanak fel bennünket? Vagy még várjunk türelmesen, hogy véget érjenek a Lakomával járó nagy szimpóziumok? Meddig tartanak a tanácskozások a hősi érdemekről? A bátor és sikertelen küzdelmekről? Meddig tartanak a konferenciák a kisebbségi sorskeresztről? Meddig tart a hivalkodás a bácskai emlékekkel? 

 (Demokrácia és zsarnokság) Fiataloknak idézem Tocqueville-t: „Egyetlen személy korlátlan hatalma alatt a zsarnokság durván bántalmazta a testet, hogy a lélekig jusson el; a lélek pedig az ütlegek közepette dicsőségesen a test fölé emelkedett. A demokratikus köztársaságokban egészen más módon viselkedik a zsarnokság: hagyja a testet, egyenesen a lélek felé tör. Az úr nem azt mondja már: „Úgy fogsz gondolkodni, mint én, vagy meghalsz”, hanem így szól. „’Szabadon gondolkodhatsz másképpen, mint én, életed, vagyonod, mindened megmarad, de ettől a pillanattól kezdve idegen vagy közöttünk’” Ezért nem marad más hátra, minthogy elismerjem: az életem nem sikerült.

(Körön kívül – körön belül) Nem tudom letenni Tocqueville-t! „Amerikában a többség rémisztő akadályokat emel a véleményszabadság elé. E körön belül az író szabad, de jaj neki, ha kimerészkedik onnan.” Az amerikai polgárok sokszínű, egymással perlekedő sajtóval óvják magukat a többségi despotizmus ellen, s ez akkor is nagy eredmény, ha az újságírók néha össze-vissza fecsegnek. Ahol ilyesmi nem létezik, ott megértem az írókat, ha nem merészkednek a körön kívülre. Nap mint nap szembekerülök ezzel a kérdéssel. Ha ki akarok lépni a körből, mindig visszalöknek. Valaki hiányzik az életemből, akivel a szabadságról beszélgetek.

 (Búcsú) Csak jegyezgetek, jegyzetelek. Két fiatalembertől veszek búcsút. Földik, szenttamásiak. Áttelepülnek Magyarországra. Befejezték a középiskolát, majd az egyetemet. Kitűnő eredménnyel. Senki, semmiképpen sem ösztöndíjazta őket. Szabadok. Őket nem érheti vád, hiszen nem kisebbségtámogatás címén kaptak pesti ösztöndíjat. Nem várja őket odaát munkalehetőség, a tartózkodási engedélyt pedig kikönyörgik valahogy. Nem hisznek senkinek. Érzem, hogy süllyed a lábam alatt a talaj. 

(Demagógia) Gyanús újvidéki értelmiség, olvasom megint. Újvidéken mintegy 1200 magyar egyetemista tanul. Ezek vagy áttelepülnek, vagy hátat fordítanak. Demagógiával nem lehet őket megnyerni.

(Csak előre) Kocsival utazom Szabadkára. Átrobogunk Szenttamáson, ismerős minden ház. A következő sarkon kellene balra fordulnunk. De nem fordulunk balra, folytatjuk utunkat egyenesen. Anyám halála után, úgy érzem, soha többé nem utazom haza. Árva vagyok, ami csupán azt jelenti, sietve folytatom az utamat, egyenesen előre. Máskülönben elvesztem az egyensúlyom.

 (Szabadkán) Valaki megkérdezi. Miért nem költözöl Szabadkára? Nekem ez a város túl nagy, válaszolom rezignáltan. 

 (Szolgálat és szolga) A legnagyobb próbatétel: szolgálni a jó ügyet, anélkül, hogy szolga lenne az ember.  Ez csak nagyon kevés embernek sikerül.

 (Barátság) „Sokféle kiábrándulásban volt részem – mondja a barátom – de ha újra kezdeném, nem választanék másik életet. Csak egy nő hiányzott ez életemből, aki megértette volna a választásomat.” Bólintok. „Attól félek, hogy nem értettétek volna meg egymást”, válaszolom.  Meg kell szabadulnia az utolsó illúziótól is. Nemzedékem úgyis az illúziók áldozata lett, ezért félek az illúzióktól, habár tisztában vagyok vele, hogy követnek, mint a bosszúállók.

(Különbözünk, tehát vagyunk) Egy embert sem lehet büntetni véleményéért. „Ha az emberiség egyetlen ember kivételével azonos véleményen volna, még akkor sem lenne joga ezt az embert elhallgattatni, ahogy annak sem lenne joga – ha hatalma volna rá – az emberiséget elhallgattatni”, írta Mill. Csak azt lehet büntetni, aki megfosztja a másik embert a véleményalkotás lehetőségétől. Mi pedig továbbra is a más véleményeket metszegetjük, s sokszor azok járnak élen ebben, akik tegnap a párt nevében elhallgattatták az embereket. Most is, akárcsak akkor, azzal érvelnek, hogy a közjót szolgálják. Gondoljunk csak fiatal értelmiségünk lefejezésére a nyolcvanas évek küszöbén. Sorra eltávoztak közülünk, s soha sem bocsátják meg az inkvizíciót, ha hallgatunk róla, és nem tanulunk belőle. Nem! A kisebbségi társadalom kapujára ezt a jelszót kell felírni. Különbözünk, tehát vagyunk. Azok a magyar vezetők, akik a hatalmon vannak, de nem becsülik mások szabadságát, nem lesznek képesek a kisebbség szabadságáért küzdeni. Akik represszív eszközöket választottak, azok represszív célokalt tűztek maguk elé.  Még akkor is, ha báránybőrbe bújnak.

 (Vezeklés) Nem kedvelem a flegmaságot, bár előkelő értelmiségi divat lett közöttünk. Minél nagyobb a nyomorúság, annál nagyobb tért hódít. Mindenhez közünk van, ismerem el magamban, bármennyire kényelmetlen ez a felismerés. Nincs közéletünk, nincsenek fórumok, csak dohos és meleg odúk vannak. Ezekben vezekeljünk? Meddig még?

 (Besúgók) Furcsa őszutó. Az újságok a titkosrendőrségi dossziékról írnak. Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem tettem hosszú sétákat a város utcáin, hogy lássam az Isten keze nyomát mindazon, amit elrontottunk. Figyelem az ismeretlen jeleket és arról meditálok, hány besúgó környékezte meg az Istent.

 (A tudatlanság hatalom) A tudatlanság hatalom. Ez is a demokráciához tartozik, ami azonban nem rettentheti vissza azokat az embereket, akik a szerbiai ólomévek idején egyfolytában az értelemre apelláltak.

(Exportőrök) A készülő státus-törvénytervezet szerint azok a határon túli magyar családok, akik legalább két gyermeküket szülőföldjükön járatják magyar oktatási intézménybe vagy magyar nyelvű osztályba, egy magyarországi közhasznú szervezethez folyamodhatnak iskoláztatási támogatásért. Ösztöndíjat kaphatnak azok a diákok, akik szülőföldjükön folytatják főiskolai vagy egyetemi tanulmányaikat. Ne legyünk szerénytelenek! Már ez is biztató, hiszen némileg ellensúlyozza a bácskai értelmiségi-exportőrök túlhatalmát. Az ő eddigi szorgos munkálkodásukból ugyanis kihámozható az eddigi értelmiségellenesség magva. Minek nekünk értelmiségi, kérdezték az exportőrök. Szállítsuk ki őket módszeresen, elég nekünk néhány mindenható politikus.

 (Egy régi filctollról) Olvasom, hogy a vajdasági független újságírók szüneteltetik a tagfelvételt. Akkora volt a tumultus az ajtó előtt. Igen, bekövetkezett a legrosszabb: mindenki új életrajzott ír. Egy régi kép jelenik meg előttem. Miután kidobtak a munkahelyemről az újvidéki tévéből, a független újságírók ablakából „sugároztuk” az élő televíziós híradót. Az újvidéki sétáló utcán összesereglett polgárok hallgatták a legújabb híreket, hiszen a kilencvenes évek elején még nem létezett független sajtó. Egy ablak meg egy ember, ez volt a szabad sajtó csírája. Az egyik ilyen műsor után a független újságírók irodájának falára egy filctollal odakanyarintottuk a nevünket. Azután néha megfordultam ott, a falakat átmeszelték, de ezt a részt megőrizték. Jó, hogy megszüntették a tagfelvételt. Így őrzik a szürke falat, merthogy mást úgysem lehet megőrizni. A rosttollat egyébként mind a mai napig a gyanús szövegrészek kiemelésére használják.

 (Kevélység és vákuum) Úgy hozta a sors, hogy a vajdasági parlament épületébe kellett látogatást tennem. Minden kopott és egy kicsit dohos a levegő. Magától értetődő, hiszen egy évtizeden keresztül elhagyatott volt. Azelőtt pedig csak dölyfös gondolatok honoltak ott. Apámra gondoltam, ő és a nagyapám fuvarosként dolgozott a báni palota építkezése idején. Csetlettem, botladoztam, mint Chaplin. Botladozva lépkedtem a kopott vörös szőnyegeken, bámészkodtam, s közben észre sem vettem, hogy eltévedtem a labirintusban. Nagy nehezen megtaláltam a kijáratot, futólépésben menekültem, nem is tudom, mitől irtóztam jobban, a tegnapelőtti kevélységtől vagy a tegnapi vákuumtól,

 (A világ idegensége) Kertész Imre írja: „Szeretek magyarul írni, mert így jobban érzem az írás lehetetlenségét.” A zsidó identitása ürügyén hozta szóba ezt. Újvidékről nézve másképpen fogalmaznék. „Szeretek magyarul írni, mert így jobban érzem a világ idegenségét.”

(A gyanús Móricz) Az utóbbi évek egyik legragyogóbb napi kritikáját Esterházy írta Móricz Rokonok című regényéről. A tudálékos kritikusokat ironikusan parafrazálva „megfedi” Móriczot, mert teletömi a regényét napi politikával, továbbá bravúros rajzát adja a Fidesz közeli arcélnek, s mindezt beleágyazza a posztkommunista érdek- érzelem- és reflexhálózat baldachinos ágyába. A tehetséges szerző jobban tenné, ha a tekintetét az örök emberire vagy legalább is az örök magyarira függesztené! Eddig úgy gondoltam és azt írtam, hogy a Rokonok a kisebbségi érdekhálózat zseniális ábrázolása, Esterházy azonban végérvényesen meggyőzött, hogy Móricz ezekben az években semmiképpen sem kaphatna Kossuth Díjat, hanem a mellőzöttek sorába kerülne. Mert nem oda függeszti a tekintetét, ahova kell: az örök emberire! Esetleg sajnálkozva ismételgetnék, hogy elfecsérli tehetségét.

 (A hetvenkedőkről) Nem tehetek róla, de nem szeretem az úrhatnám vezetőket, akik gyűjtik a tisztségeket, mint a néhai vármegyei dzsentrik. Az aktuális skalpvadászok láttán megfordul a fejemben, hogy nemsokára méltóságos urak is lesznek közöttünk. Kezembe veszem Illyés Gyula Hunok Párizsban című könyvét, az ozorai európaival vigasztalom magam. Azt pedig már szóvá sem merem tenni, hogy miért feledkeztek meg Illyésről azok, akik nap mint nap azzal hivalkodnak, hogy milyen nagy áldozatokat hoznak a népért. Illyés ezt soha sem tette.

 (Shakaspeare és a liderek) Shakespeare akár ma is írhatta volna a Julius Caesart! Itt és most! Miután Brutus végzett a zsarnokkal, s aztán látta, hogy a többi líder ugyanolyan vagy majdnem ugyanolyan gyarló politikát folytat mint a Caesar, egy alkalommal lídertársai szemébe vágta:

„Igen!

Emlékezz Martiusnak idusára.

Nem jog miatt vérzett nagy Julius?

Ki a gazember, aki döfni hajlott,

Ha nem jogért? És minmagunk, kik a

Világnak első emberét ledöftük,

Csupán mivel rablók védője volt,

Mi most kezünket fertőztessük-e                                                                 

Rút szerzeménnyel, s dús tisztségeink

Nagy terjedelmét egy marok szemétért

Elvesztegessük.”

Lehet azonban, hogy a mai Shakespeare másképpen írná meg a drámáját. A vezetők kímélik a zsarnokot. Julius Caesart még Hágába sem lehet küldeni! Végül is mindig így szokott történni ott, ahol sok a líder de nem akad egyetlenegy Brutus sem.

(Ennyi elég!) Berlinben azért mégis egy kicsit újvidékinek érzem magam. Esténként felébred bennem ez az érzés, olyan vagyok, mint egy diák, aki gyakorolja a megbocsátást. Bizonyos dolgokat összegeznem kell, hogy tovább léphessek. El kellene hagynom Újvidéket, hogy végre megértsem, mi történt velem az elmúlt évtizedekben. Idegenben döbbenek rá, hogy egy város rabja vagyok, tehát ott lehetek legmagányosabb. Ennyi elég is! Belenyugszom abba, hogy ezt sosem tisztázom magammal. Egyedüli vigaszom, hogy időnként megkísérlem megérteni saját magamat. Főleg a gyengéimet.

 (A lelkiismeret-furdalásról) Berlin. Egy német színész az Exterritóriumból olvas fel részleteket. Ülök mellette a pódiumon, s azon töprengek, hogy miért vágytam a NATO bombázások idején Berlinbe. Tizenöt évvel ezelőtt egy hónapot tartózkodtam itt, és úgy éreztem, nincs semmiféle kötelezettségem. Csak a könyvtárban ültem és esténként színházba jártam. Először fordult elő velem, hogy nem éreztem semmiféle lelkiismeret-furdalást. Azóta megtanultam, hogy a lelkiismeret-furdalás csak bajt hoz a fejemre, mert ha a lelkiismeretemre hallgatok, akkor elvesztem barátaimat és nyugalmas éjszakáimat. Még olvasni sem birok ilyenkor. Környezetemben csak akkor találok megértésre, ha visszavonultan hallgatok.

 (A németek joga) Ragyog a Potsdamer Platz. Csupa modern épület, fénysugár árad belőlük. A II. világháborúban a szövetségesek földig rombolták, tizenöt évvel ezelőtt még csak a fű nőtt ezen a téren. Véglegesen belátom, hogy a németeknek joguk van erre a fényre, még akkor is, ha az én szemem zavarja kissé. Azért teszem szóvá ezt, mert engem is sokáig kísértett a németekről kialakított sztereotípia, még a hatvanas években is élt bennem, tehát még akkor is, amikor már kezdtem kételkedni azokban az értékekben, amelyet a jugoszláv társadalom oltott belém. A lázongásaimban is cipeltem magammal a hivatalos dogmákat. Még ma sem vagyok biztos abban, hogy minden dogmától megszabadultam.

 (Millennium és propaganda) Berlinben döbbentem rá, hogy csak most búcsúzunk az évezredtől. Mindeddig ezt a tényt nem tudtam komolyan venni. Szerbiában élve meg voltam győződve arról, hogy ez is csak afféle propaganda, s minden valószínűség szerint üres ígéret marad.

 (Új irodalom) A földalattin internet. Megállok az egyiknél, elhelyezem benne a telefonkártyát, lejegyzem, amit gondolok, és jegyzetemet elhelyezem a web-tárolómban.  Névtelen szerzetesként úgy érzem, az egész világ egy hatalmas könyvtárat képez, mindenki bejegyez valamit egy könyvbe, és valamiféle új irodalom születik.

 (Nagyságos urak) Hazaérve felbontom a postámat. Egy fiatalasszony írt. A telefonkönyvben találta meg a címem. Azt írja, tévedtem, amikor azt írtam, hogy nemsokára lesznek nagyságos urak. Máris vannak. Ő egy ilyen nagyságos úrnál mos, vasal, őrzi a gyerekeket, de a nagyságos úr nem jelenti be a munkaközvetítőnél, mert el van foglalva a kisebbségi sorskérdésekkel. De jobb lesz, ha mindketten hallgatunk erről, mert a saját fülével hallotta, amikor az ebédnél a nagyságos úr bejelentette, nem fogja engedni, hogy a nagyságos urakat emlegessem. Elteszem a levelet, az Édes Annára gondolok és arra, hogy, hol vannak a Kosztolányi rajongók. Igen, kétszeresen tévedtem. Nyilvánosan megköszönöm a figyelmeztetést.

 (Megelevenedett regényvilág) Ha nincs szókimondó és kritikus közvélemény, akkor a kisebbségi politikai elit szükségszerűen elidegenedik a kisebbségi társadalomtól. Ez így van a többség esetében is, nem segít akkor már semmiféle szenteltvíz. A közelmúlt tanított meg minket erre. A Szerb Rádió és Televízió újságírói őszinte vallomást tehetnének erről, ők azonban – sajnos, körünkben is! – mélyen hallgatnak. Most kiderül, mindenki ellenálló volt ott, mint Heinrich Böll regényeiben, tehát a független sajtó őszinte pártfogója. „Igen volt valami nagy piszokság, de én kivétel vagyok, vagyis inkább áldozat.” „Igen, sok embernek útilaput kötöttek a talpára, igen, elzavarták őket, de én belső ellenálló voltam”, mondják a szerkesztők és az újságírók. Valaha elképzelni sem mertem, hogy Günther Grass és Heinrich Böll regényvilága egy az egyben megelevenedik Bácskában. Kivételnek számít tehát mindenki, legfeljebb egy tucatnyi vezetőt terhel a felelősség.  Csak egy bökkenő van: ha ma is hallgatnak, akkor holnap könnyen megismétlik tegnapi „csintalanságaikat”. Őket sosem fogják elbocsátani, „kényszerszabadságra” küldeni.

 (Száz év) Nem könnyű egyszerre gyámoltalannak és méltóságteljesnek lenni.” , írta Joseph Roth a  Radetzky-induló című regényében. Aligha lehetne pontosabban megfogalmazni a Monarchia bukása utáni a közép-európai életérzést. S most is ezt a korszakot éljük: a bukás utáni és az Európához való tényleges csatlakozás előtti időszakot.  Majdnem száz év! Vagy éppen kerek száz év kerekedik ki majd.

(A blond Hrma) Hrabal a Szigorúan ellenőrzött vonatokban mindmáig érvényes erkölcsi dilemmát írt le. Hrma gyakornok így emlékszik nagyapja antifasiszta fellépésére: „Amikor márciusban a németek átlépték a határt, hogy elfoglalják az egész országot, és a mi városunkon keresztül vonultak Prágába, a nagyapám ment ki a németek elé, hogy hipnotizőr lévén szembeszálljon velük, és a gondolat hatalmával visszatérítse a tankjaikat. Nagyapám az országút közepén ment, és a szemét az első tankra meresztette, amelyik az egész gépesített egység élén haladt. A tanknak a kabinjában deréktől felfelé egy birodalmi katona állt, a fején fekete svájci sapkával, amin halálfej volt, alatta meg két lábszárcsont és a nagyapám ment egyenesen a tank felé, a kezét maga elé tartotta és szemével meg egyre azt a gondolatot lőtte a németekbe, hogy forduljanak meg és menjenek vissza… és csakugyan az első tank megállt, az egész motorizált hadsereg megállt, nagyapám az ujjával hozzáért a tankhoz, és állandóan ugyanazt a gondolatot sugározta: forduljatok meg, menjetek vissza… forduljatok meg… aztán a hadnagy jelt adott a zászlócskával és a tank elindult, de nagyapám nem mozdult, a tank átment rajta, és lecsípte  a fejét és a birodalmi hadseregnek már semmi sem állt útjában, apám aztán elment megkeresni a nagyapám fejét… (…) Attól kezdve az emberek sokat veszekedtek, egyesek azt ordították, hogy a nagyapám bolond volt, mások meg azt, hogy nem egészen, mert ha mindenki úgy kiállt volna a németek ellen, mint a nagyapám, de fegyverrel a kézben, akkor talán másképp végződött volna az a dolog a németekkel.„

 (Azt mondják, beültünk a hatalomba) Pestről jelenti a szerkesztő: Megjelent az Exterritórium című regényem. Rossz érzés számomra, hogy nem vehetem azonnal a kezembe a könyvet. Az ablakomból az égboltot kémlelem, s durván hasítanak belém azoknak a napoknak az emlékei, amelyekről a regény szól. Amikor ez égboltozat is gyanús volt. Amikor a magyar házakra rápingálták: NATO-fasiszták. Igaz, hasonló falfirkák ma is megjelennek a falakon, a hatalmi szervek természetesen továbbra sem tudják kinyomozni a tetteseket. Most sem, amikor „beültünk a hatalomba”.

(Nekik köszönhetek mindent) Úgy látom, máris sokan kötözik a homlokukra a babérkoszorúkat. Én azonban másoknak adnám őket: azoknak az egyszerű embereknek engedném át, akiknek a legtöbbet köszönhetek. A parasztnak, aki a legnehezebb napokban is művelte a földjét, hogy legyen betevő falatja. A pedagógusnak, aki szorongatta kezében az osztálynaplót, akkor is, amikor a diákja félt a szünetben magyarul megszólalni. Azoknak a mesterembereknek, akik néha ezt vagy azt megjavítottak a lakásomban s közben suttyomban politizáltak velem. A nyomdásznak és az újságírónak, aki éhbérért ápolta a magyar sajtót. Még a traktoristának is, hogy ezzel az elmarasztaló terminussal éljek. Az egyszerű férfiaknak és nőknek, akik fogcsikorgatva kitartottak és nem hurcolták magukkal Pestre a foteleket. A falu végén születtem, ennek köszönve nem törölhetem ki a fejemből, hogy nekik köszönhetek mindent.

 (Egy parlamenti ülésről) Parlamenti tévéközvetítés a szövetségi parlament üléséről. Durva támadás a magyar kisebbség ellen. A magyar képviselők hallgattak.

 (Petőfi népe) Ünnepi alkalmakkor politikusaink szívesen tűznek műsorra egy-egy Petőfi verset. Gyakran azzal a hátsó gondolattal, had szavalja a lányka, akit nem kell komolyan venni.  Kiderült ez a nem éppen régi sajtószabadság-vitában is, amikor számos jelentős értelmiségünk azt gondolta, azon a nevezetes tavaszon Petőfiék papoltak ugyan a sajtószabadságról, de ma ezért mégis a legjobb, ha a sajtót saját pártjuk ellenőrzi. Nem oda Buda! Azért nem mondunk le olyan könnyen a „márciusi ifjak” hagyományáról, de nem ám. Mert ez a magyar hagyomány a legértékesebb európai polgári hagyomány része is egyben. Valójában most derül ki igazán, hogy kik ragaszkodnak a magyar hagyományokhoz és kik a DOS-éhoz. Petőfit mégsem lehet házinyúllá szelídíteni az ünnepi akadémiákon és a DOS-alkuszobákban. Nem! Emlékezzünk csak erre a nevezetes mondatára: „Felszabadultunk a Metternich-kompánia alól, s kaptuk a Battyáni-minisztériumot. Amaz tetteivel törekedett a vesztünkre, emez tétlenségével fogja vesztünket okozni.” Ezt 1848. augusztus 15-én írta. Augusztus 16-án, ugyancsak a márciusi forradalom után pedig a következőket írta Aranynak: „Én hiszem, hogy egy roppant forradalom előestéjén vagyunk, s tudod, hogy nekem nincsenek vak sejtelmeim. Akkor aztán első dolgunk egy óriási akasztófát állítani, s rá kilenc embert.” A kilenc kormánytag között – mint ahogyan Lukácsy Sándor az eminens Petőfi szakértő írja -, többek között Kossuth és Deák foglalt helyet. Furcsa ember ez a Petőfi. A mai tisztségviselők bizonyára összevonnák a szemöldöküket, és keményen megrónák. Miféle gyanús alak? Azt meri írni a naplójába, hogy együgyűek azok az emberek, akik azt hiszik, hogy bármelyik nemzet szabad lehet szabad sajtó nélkül. Látszik, hogy nem ért a politikához, mondanák némi pártgőggel, majd diplomatikusan kijelentenék, hogy az a fránya független Petőfi nem képes felfogni, hogy a sajtó akkor szabad, ha pártfunkcionáriusok irányítják.

 (Az ellentétek találkoznak) A morbis minoritatis két típusának remek jellemzését adta Németh László a Magyarok Romániában című útinaplójában. Az egyik állandóan morgolódik, zsörtölődik s buzgón körmöli a reménytelenség krónikáját. Mindenhol árulókat szimatol, úgy is mondhatjuk jajveszékelve cipeli a sorskeresztet. Ő nem alkuszik, nem, soha, bizonygatja. Nem egyezkedik, nem bocsát meg. Pest felé figyel, látják-e, hogy milyen rendíthetetlen. A másik a reálpolitikus, aki mindig koalíciós partnert keres, helyezkedik, befurakodik a hatalomba, mondván, hogy éppen ezzel tesz jót az egész kisebbségnek. Szüntelenül ügyködik, tanácsokat osztogat, ő is Pest felé figyel, észreveszik-e, hogy az ő szorgalma a tulajdonképpeni hősiesség. Konziliárius típus. Sokáig úgy gondoltam, egymást kizáró ellentétekről van szó. De nem, újra beigazolódott, hogy az ellentétek görbe útjai rendszerint keresztezik egymást. Csak attól függ, hogy hol tartózkodik az illető: Kelebián innen reálpolitikus, Kelebián túl viszont romantikus mártír. Itt a haja szála sem görbül, ott pedig itteni áldozat.

 (A hatalmi harcról) Vékony hóréteg az ablakom előtti pázsiton. Megint szavazni megyek, bevallom, kissé rossz lelkiismerettel. A voksomat adom, de fogalmam sincs, mit kapok cserébe. Ám ez is jobb, mint amikor tudtam. Az úton találkozom az egyik magyar szomszédommal. „Olvasta mit írnak a magyar politikusok?”, kérdezi. „Mit?” kérdem vissza. „Azt, hogy Újvidéken rövidesen nem lesznek magyarok. Úgy látszik, nagyon gazdagok vagyunk. Több tízezer ember nem számít már.” Csak hümmögök. Ha a hatalmi harcról van szó, akkor sokak szerint a tízezrek valóban nem számítanak.

(A hétköznapok drámája) „Azok, akiknek a nemzet nem is létezik, túlságosan megkönnyítik a maguk dolgát”, írta Robert Musil. „De akik nem ismerik a nemzetekfelettiség eszméjét, ők is túlságosan egyszerű megoldást választanak” folytatta ugyanabban az esszéjében. Mindkettő elviselhető. Az igaz dráma akkor kezdődik, amikor az ember tisztában van az egyikkel is, a másikkal is. A dráma a hétköznapokban bontakozik ki, átéli  az egyszerű ember, amikor munkát keres, esetleg szerelmes lesz, beköltözik egy tömbházba vagy pedig egész életét egy csendes falusi utcában éli le. Ezt a drámát kevesen ábrázolták, mindenki azt hirdeti, hogy az élet vagy fekete, vagy fehér. Az élet pedig nem hallgat a fekete-fehér prófétákra.

 (Arról a pamlagról meg az új nemzedékről) A The New York Times Magazin november 26-i számában Roger Cohen kifecsegte, hogy az amerikai kormányzat 3 millió dollárt bocsátott a  szerbiai ellenzék rendelkezésére, s ebből a legnagyobb összeget az Ellenállás (Otpor) kapta. Az Otpornak az a része, amelyik Koštunicához csatlakozott október 5-én fel akarta oszlatni a szervezetet, mondván, hogy nincs szükség többé rá. A többség azonban – úgy látszik – nem fogadta el ezt a helyzetelemzést. Montgomery nagykövet reméli, hogy az utóbbiak sorából kerülnek ki Szerbia új politikai vezetői. Nem tudom ellenőrizni, hogy mennyi igazság van Roger Cohen nyilatkozatában, de abban biztos vagyok, hogy új vezetőkre van szükség. Olyanokra, akiknek meg sem fordult a fejében, hogy alkudozzanak Milošević híres-nevezetes puha pamlagján. Talán ők majd szembenéznek a múlttal, és képesek lesznek a felelősségről is beszélni.

 (A konzervatív horgászokról) Többször is töprengtem már azon, hogy szellemi életünkben miért nem bukkan fel valamiféle nemes, színvonalas konzervativizmus. Michail Oakeshott szellemes horgász-paradoxonában találtam meg ennek magyarázatát. Az a horgász, aki halat akar fogni, írja a neves teoretikus, nem lehet konzervatív, mivelhogy állandóan kísérleteznie kell célja elérése érdekében. Csak az maradhat meg konzervatívnak, aki öncélúan horgászik, s egészen biztos abban, hogy idejének és tettének nincs semmi tétje. Sajnos!

(Szenteste) Délután ötkor minden előzetes bejelentés nélkül kikapcsolták az áramot. Rendkívül kritikus a helyzet, mondja az Elektrovojvodina szóvivője. Anikó éppen halat készült sütni. Nemsokára a fűtés is megszűnik. Odakinn fagypont alá süllyedt a hőmérséklet. Egy takarót keresek magamnak. Élvezem a gyertyaillatot. Manapság annyi a neofita hívő, hogy a gyertyaszag emlékeztet arra, hogy van igaz hit is.

 (A végső utópia) Érkeznek a képeslapok. A jókívánságok. Új Millennium! A végső utópia! Mindeddig nem volt lehetőségem erről álmodozni. De azért gyűjtögetem a képeslapokat és egyszeriben nevetségesen fontosnak érzem magam.

 (Titoista nosztalgia) „Csak ebben a tíz évben féltem. Azelőtt soha”, mondja egy nyugdíjas. Titoista nosztalgia? Ha nem az, akkor kénytelenek leszünk újra átgondolni, hogy mi is a szabadság ismérve. Nem biztos, hogy az emberek nagy többsége olyan fontosnak tartja, mint ahogy szeretnénk hinni. Valami mást fontosabbnak tart, csak még nem tudjuk ennek a dolognak a nevét.

2001

 (Ígéret szép szó….)“Hogy néz ki az önök autonómiakoncepciója?’  “A VMDK előtérbe helyezte a perszonális autonómiát, mi viszont a területit. Amíg a vajdasági magyarságnak nincs módja törvényeket hozni, végrehajtó szerveket és igazságszolgáltatást létrehozni, addig az autonómia csak formális.” (Csubela Ferenc a VMSZ néhai elnökének interjúja a Magyar Narancsban, 1995. szeptember 7.)

 (Az új kor) Csak egy közönséges éjszaka volt, saját kis nyomorúságos gondjainkkal, vívódásainkkal, viszályainkkal. Még nagyon messze vagyunk attól, hogy belássuk, miszerint régi meggyőződéseink veszélyesebb ellenségei az igazságnak, mint a hazugságok. Főleg akkor – hogy Nietzsche nyomán gondoljam tovább – ha az új gondolatoknak még nincs hazája. Az új kor minden bizonnyal elkezdődött, de hazára még nem lelt.

 (Nemzedékemről) Montaigne mondata üt szíven. Leírja, hogy minél idősebb, annál szívesebben kifecsegi az igazságot. Évek multával engedékenyebb lesz a fecsegéssel szemben. Mennyire másként beszél ez a bölcs, mint Bácskában szokás. Nálunk, ha valaki óvja tekintélyét, amit évek hosszú során vívott ki magának, ha azt akarja, hogy tiszteljék ősz haját, akkor visszavonul és hallgat, esetleg duzzog, meglehet, hogy jobb világról álmodozik, de csak dohog magában, mindig valami másról szeretne beszélni. Ez kínoz, midőn az új nemzedékek kegyetlenül rögös útjára gondolok. Nekik nem csak a múlt lesz nehéz, hanem a jövő is. Mögöttünk is nehéz múlt áll, de a jövő egyszerűen elviselhetetlen lesz. Nem pusztán nehéz. Bizonyára az öregség nem biztat sok reménnyel, éppen ezért újra tanulhatnánk keresni az igazságot, hogy utolsó mondataink is ugyanolyan tisztán csengjenek, miként az elsők. Igaza van Nietzschének, rossz jel, ha egy fiatalember könnyen el tud igazodni a téblábolásban. De jaj, azoknak, akik nem akarják észrevenni, hogy egyszer véget ér az álarcosbál, amit ifjúságnak nevezünk. A maszkot egy fájdalmas mozdulattal félre kell tenni.

 (Belső ellenzék) Hannah Arend az Eichmann Jeruzsálemben című könyvében ír arról a bizonyos Otto Bradfischről, aki 1961-ben egy müncheni bíróság előtt lefolytatott első perében kijelentette, hogy mindig is „belső ellenzéke” volt saját cselekedetének. Hitler idején legalább 15 000 ember agyonlövését irányította. Hátborzongató, amikor ezek a belső ellenállók leírják, hogy mennyit küszködtek, nehogy a hatalom leleplezze szándékukat. Sokszor nekik kegyetlenebbeknek kellett lenniük – esküdöznek -, mint másoknak, ellenkező esetben a gonoszabbak tolakodtak volna a foteljükbe.

 (Művirágcsokrok) Azt mondják nálunk is kitört a szabadság.  Nos, erről jutott eszembe Eörsi István amerikai kalandja, amit az Időm Gombrowiczcsal, című remek könyvében írt le. 1983-ban, Amerikában az író megkérdezte az egyik hazafias és nemzeti szólamokat puffogtató amerikai magyart, ha netán Magyarországon kitörne a szabadság, akkor hazajönne-e? Az asszony fülig vörösödött: „Mi már – mondta – nem tudnánk megszokni ott.” Eörsi körülhordozta a tekintetét a házon. A kétszintes, öt hálószobás villa üvegverandára nyílott, hozzá erdő és kert is tartozott, az erdőt kis folyó szelte át. Hozzátenném, ebben a helyzetben a nemzeti szólamok olyanok, mint a díszes, drága vázában a művirágcsokrok. Lehet, hogy ez a dísz a luxuslakások nélkülözhetetlen tartozéka.

(Visszatérés) Van áram. Kitekintek az ablakon és élvezem a békés újvidéki alkonyt. Már évek óta nem éreztem ekkora nyugalmat magamban. Napok óta nem tettem ki a lábam az utcára. Innen indultam el, de még nem tértem vissza. Hatvanéves leszek, s belátom, nem maradt időm a visszatérésre.

 (Licitáció) Furcsa licitáció kezdődött. Néhány önreklámozó politikus saját és pártja érdemének tartja, hogy kisebbségpolitikai szinten bizonyos változás remélhető a szerbiai politikában. A dolog viszont egyszerű: ha Szerbia csatlakozni akar a nemzetközi szervezetekhez, akkor a „demokratikus nacionalisták” részleges változásokat fogadnak majd el, módosítják a régi törvényeket, új módszereket alkalmaznak. Máskülönben (megint) becsukódnak előttünk Európa kapui. Csak arra kell ügyelni, hogy ezek a módosítások ne legyenek kozmetikai jellegűek. De bárhogy is történjék, a sok kozmetikázás ellenére valamelyest javul majd a románok, a szlovákok vagy a ruszinok helyzete. Nekik nincs pártjuk. Javul a magyarok helyzete is. Nekik van pártjuk. Több is! Azért, mert csökkent a félelem, nem kellene senkinek sem saját pecsenyéjét sütögetni. Az öndicséretről pedig igen kellemetlen szólások terjednek.

(Két feljelentés) Az új politikai elit kisstílűen egyezkedik, hogy Milošević felett ne Hágában, hanem Belgrádban ítélkezzenek. Miért? Bizonyára van okkal, csak nem akarják elárulni. Svilanović külügyminiszter New Yorkban Miloševićről alkudozik, mintha ő lenne az egyedüli vétkes. Andrija Milutinović. belgrádi körzeti ügyész a minap bejelentette, hogy a volt elnök ellen az eddigi feljelentések alapján elkezdődött az előzetes vizsgálat. Két feljelentés érkezett ugyanis, az egyik a választási csalás, a másik pedig a jogtalan építkezés ügyében. Ezek után érthető a politikai akarat, hogy Belgrádban ítélkezzenek felette.

(Domináns eszmék) Az Argument közvélemény-kutató intézet szerint Jugoszlávia lakosságának 28 százaléka úgy véli, meg kell szüntetni Koszovó autonómiáját, még azt is, ami eddig létezett. 22,31 százaléka kulturális autonómiát engedélyezne. 5,80 százalék gazdasági, politikai és kulturális autonómiát tenne lehetővé. 2,20 százalék köztársasági státust biztosítana neki Jugoszlávián belül. 11 százalék nem lát semmiféle megoldást, 11 százalék pedig a jelenlegi helyzet meghosszabbítását helyesli. 9 százalék a tartomány felosztásában látja a kiutat, 1,7 százaléka pedig a Koszovó elszakadását javasolja. A mutatók 1997-hez viszonyítva alig változtak. Ezek után milyen vádpontot lehet felhozni Belgrádban Milošević ellen?

 (Megbocsájtás) Márai írta Kosztolányiról: „Mindent tudott, mindent látott, mindent megértett. Éppen ezért semmit sem bocsájtott meg. Csak a rossz költők, az ál-írók bocsátanak meg szüntelen a világnak.” Egykor nem is gondoltam, hogy ez milyen nehéz feladat, olyan korban, amikor mindenki sunyin megbocsát magának.

(Töretlen egység) Stojan Cerović a belgrádi kormányhoz közel álló Vreme vezércikkírója Milošević hágai kiszolgáltatása ellen így érvel: „Ez kevésbé jogi kérdés, sokkal inkább politikai, s arra lehetne levezetni, hogy Milošević kiszolgáltatása a szerb bűnök szimbolikus elismerése lenne, De Szerbia, különösképpen a koszovói háború ügyében, s mindazzal kapcsolatban, ami ez után következett nem gondolja, hogy bűnös és az albánok adósa.” (Vreme, Beograd, 2000. január 19.) Ivica Dačić, a Szerbiai Szocialista Párt alelnöke így érvel: Ha Slobodan Miloševićet valóban kiszolgáltatnák a hágai bíróságnak, akkor a szerb nép vállalná a kollektív bűnösséget mindazért, ami a volt Jugoszlávia területén történt. (2001. január 10. B92-es rádió)

(Tanácsadók) Kancellár úr – utasította el Günther Grass a tanácsadói tisztséget –, akkor senki sem tartaná hitelesnek, ha védem politikáját.” „Viszont lenne hatalma, ami súlyt adna szavának” – érvelt a politikus. „Hát éppen ez az! Jobb, ha szavamnak erkölcsi és nem hatalmi súlya van” – zárta le a témát az író, és nem vállalta a felajánlott pozíciót. Pedig Brandt – ugyanis róla van szó – olyan politikus volt, aki bocsánatot is tudott kérni. Nem tudom, hogyan érzik magukat olyan politikusok tanácsadói, akik nem tudnak bocsánatot kérni.

 (Erő és hatalom) Az öntelt névtelen telefonálóknak üzenem: Csak egyetlen hatalmat szeretnék tisztelni: Azt, amelyik mögött nem áll kényszer. Csak egyetlen tekintélyt szeretnék becsülni: Azt, amelyik mögött nem áll hatalom. Azt a mosolygóst és láthatatlant sem becsülöm, amely erőfitogtatásként kitüntetéseket osztogatott. Mindkettő sok kísértéssel jár, mert a kényszer sokszor ügyesen leplezi magát, a hatalom pedig legtöbbször láthatatlan. Ennek függvényében az elmúlt nacionalista évtized morálisan nem jelentett nagy megpróbáltatást, hiszen könnyű volt felismerni a kényszert is, a hatalmat is. Ezután sokkal nehezebb lesz. Legalább olyan nehéz, mint amilyen a puha kommunizmusban volt.

(Csonka történetek) Barátom gondterhelten néz maga elé. „Nehéz évek viharzottak el a fejünk felett – mondja – de nagy kérdés, hogy láttuk-e a vihart.” Kénytelen vagyok igazat adni neki. Mindig csak a történet egy részében tartózkodtunk, de nem láttuk az egészet kibontakozni, egyszerűen azért, mert szenvedő alanyok voltunk, tehát az igazság mindig egyértelmű volt számunkra. Az igazság bennünket is megbüntetett. Úgy jártunk, mint Fabrizio del Dongo a waterloo-i csatatéren. Ott voltunk, de nem biztos, hogy a történelem tanúi voltunk. Ettől félek. 

 (Igazolás) Tolsztoj irt arról az öregemberről, aki szándékosan olyan vontatottan beszélt, hogy minden szó után eltelt néhány másodperc. Később megtudta, hogy az öreg azért beszélt így, mert félt, hogy vétkezik a szavaival. Nem tudok megszabadulni ettől a sugallattól. Vétkezem, bármit is mondjak. A vétek szükségszerű és objektív. Ezért azzal áltatom magam, hogy csak magammal beszélgetek. Van is benne némi igazság, hiszen minden történet engem figyelmeztet. Nem másokat.

 (Afrikai liliom) Egy vasesztergályos nyugdíjba ment, majd vásárolt magának egy vidéki házat. Arra kért, ha Pestre utazom, hozzak neki afrikai liliomot.  Tavaszra a kertet akarja rendbe hozni. „Tudja – mondta – kivonulok a kertbe, mert nem akarom állandóan fiaimat meg unokáimat korholni. Mióta nyugdíjas vagyok nem birok magammal, állandóan veszekszünk” Tíz évvel ezelőtt filmen látott afrikai liliomot, még akkor elhatározta, hogy egyszer ő is talál magának. Szívesen felkutatom az afrikai liliomot ennek a bölcs embernek, aki elhatározta, hogy élete alkonyán megvalósítja régi álmát. Mennyivel tisztességesebb magatartás az övé, mint azoké, akik mindig másikat leckéztetnek, nem művelik saját kertjüket, álmaikról pedig már régen megfeledkeztek.

(A nép bosszúja) „Félre a kaviárral, csináljunk valamit a népnek!”, foglalta össze Brecht azoknak a véleményét, akik a népet kissé elmaradottnak tartják. Ilyesmit hangoztatnak sokan ma is a halpaprikás és a báránypecsenye mellett. Aztán nagyokat pihegnek, sopánkodnak, hogy a népet nem érdekli a nemzeti érzés, csak a szappanoperák. Nem veszik észre, hogy a nép csak megbosszulta őket.

(Sznobok) Szóról-szóra idéznem kell. „Minél kisebb egy nép, annál több szemének, fülének kell lennie; minél vékonyabb szálból sodorták életét a párkák, annál tökéletesebb képének kell lennie a világról. A tájékozódás a nagy népeknél fényűzés, a kicsinyeknél életösztön. A paraszt-mitológia épp ezt az ösztönt zsibbasztja el. Ahogy a dolgot látom, sznoboknak és parasztoknak kár ma annyira agyarkodniuk egymásra. Egy betegség jól megférő tünetei ők…” Soha senki pontosabban, soha senki világosabban nem írta le szellemi állapotainkat, mint Németh László, akit magyar érzékenysége néha túlzásokba vitt. Ez esetben azonban szó sincs semmiféle túlzásról, hiszen nem a parasztokról szólt, hanem a paraszt-sznobokról.

(Haza nélkül) Honvágy haza nélkül! Musil ismerte legjobban ezt a kínt.

(Fuvaros vagyok) Régi újvidéki fotókat nézegetek. A Báni palota előtti nádason megakad a szemem. Nagyapám és apám még látta azt a tájat. Fuvarosok voltak, hordták a földet, hogy eltüntessék a mocsarat és a lápot. Csak az ő munkájukat akartam folytatni. Csak egyszerű fuvaros vagyok és  láthatatlan anyagot szállítok.

(Politikailag megbízhatatlan) Egy politikus, emlékeztetett Escarpi, halála után hosszasan elbeszélgetett az Istennel. Utána Szent Péter kíváncsian faggatni kezdte: „S mi a véleménye az Úrról?” A politikus halál komolyan kijelentette. „Nem tűnik rossznak, csak politikailag megbízhatatlan.”

(Segélykiáltás) A bátorság csak a félelem segélykiáltása. Legalább is ezt gondoltam mindig, amikor időnként felemeltem a szavam és kimondtam, ami a szívem nyomta, nem is annyira a köznek, inkább csak magamnak.

(Három nővér) Egy barátom bizonygatja: okvetlenül a Yahoon nyissak e-mail postaládát. Ő már évek óta a Yahoonak köszönve küldözgeti az e-maileket három lányának. Mi több, tavaly megtanultak, írott formában csevegni. Három nővér – a világ más-más táján. Az egyik Angliában, a másik Ausztráliában, a harmadik, a legfiatalabbik, a „szomszédos” Németországban él. A Yahoo azért a legjobb, mert azon lehet gyorsüzenetet küldeni, akkor is, amikor a lányok nincsenek vonalban. „Kések 20 percet. Apátok” S amikor a lányok rákapcsolódnak a világhálóra, pontosan tudják, hogy mi van az apjukkal. Néha csak megüzeni nekik. „Erősen köhögök. Jelentkezem 21 órakor.” S akkor kezdődik a csevegés. A három nővér megkérdezi, főzött-a magának teát, vigyázzon, öltözzön melegen, mert az interneten olvasták, rossz idő járja Újvidéken. Küldik az orvosságot, a pénz időben a pesti bankban lesz. A szokásos úton kerül Újvidékre. Okvetlenül vegyen meleg télikabátot és meleg cipőt. A három nővér soha többé nem sző csehovi álmokat. Nekik sikerült. Csak az apa sző furcsa álmokat. Nem vesz magának télikabátot, megteszi a régi is. A német márkákat pedig féltve őrzi, rejtegeti a lakásban, mert az gondolja, maradjon valami utána a lányoknak.

(Koravének) A koravének veszélyesebbek az öregeknél. Az ifjúságot rendszerint saját korosztályuk koravénjei fojtogatják. Ez történik ma. Hogyan ismerhetők fel a koravének? Azok közül kerülnek ki, akik sosem emelték fel Sziszüphosz kövét, hogy felcipeljék a hegy csúcsára, mert kiszámították, hogy a kő gyorsan visszagurul. Nem bolondok, mondják, és ettől kezdve nagyon büszkék magukra.

 (Köszönet) Az Európa Tanács Szerbiának feltételül szabta a kisebbségi jogok érvényesítését. Csak azért akarom ezt szerényen lejegyezni, hogy tudjuk kinek megköszönni. Mi, a megrögzött európaiak. Akiket mindig ajakbiggyesztéssel intéztek el a vidéki Messiások, a jobbik esetben pedig sajnálkoztak rajtunk.

 (Példamutató szintézis) Egyszer hallottam Mészöly Miklóst nagy tömeg előtt szónokolni. Voltunk vagy 100,000-en. A sajtószabadságról, a szabadságról volt szó, a magyar rendszerváltás után, 1992 táján. A nagy magyar író a parlament előtti rögtönzött emelvényről beszélt, ugyanazokkal a pontos és szikár mondatokkal, miként prózáját írta. Az ember és a stílus egysége testesült meg előttem. Az író és az értelmiségi példamutató szintézise.

(Élni az előnnyel) Idézet Mészöly egyik esszéjéből: „A szétszórtság bizonyos mértéke minden nép számára természetes, és ami fontosabb: hasznos. Pontosabban, azzá tehető. A Hydra nem csupán rendhagyás, hanem mitológiai példázat is: a kivételes életösztön találmánya.” Kevesen vallják ezt a gondolatot, habár annakidején már Németh László is megpendítette. „Még az elszakításnak is volt vigasza – írta Németh László – az elszakítottak megfogynak de megedződnek, s jó szilaj kapcsokként más népek testébe mártva ha a magára maradt magyarság egyszer küldetést talál létéhez, nagyobb szolgálatot tehetnek, mintha itthon volnának.” Amíg a hurrápesszimizmus tombol közöttünk, addig nem is fogunk arra gondolni, hogy a balszerencséből esetleg előny is kovácsolható.

(Megértjük?) „Belátásos önkorlátozás”. Pontos és tanulságos mészölyi meghatározás.  Megértik-e majd egyszer Bácskában?

(Plebejus igazságtétel) Akiket nem mart meg személyesen a kígyó, azok mindig a kollektív szenvedés nevében próbálják monopolizálni a szenvedést. Hannah Arendt írt erről mindmáig érvényes gondolatokat. Nehéz évek állnak a hátunk mögött. De mégis, tudnunk kell, hogy például Pekalics Józsefnek a szenttamási ácsmesternek egy éjszaka az ablakát verték be, azzal az üzenettel, hogy meneküljön.  Két újvidéki fiatalembert pofoztak fel az autóbuszban, mert magyarul beszéltek. Van nevük és vezetéknevük. Egy becsei lakatost vertek kékre-zöldre. Neve van neki is. Neve és keresztneve van annak a tanárnak vagy értelmiséginek, akit kiraktak a munkahelyéről. Minden embernek van neve. Annak is, akit éjszaka mozgósítottak. Annak is, aki életét vesztette a fronton, ahová elhurcolták. S ha elvégezzük a zárszámadást, akkor bizony el kell ismernünk, hogy az egyszerű emberek többet szenvedtek, éppen ők, akik most is hallgatnak. Őket alázták meg legjobban. Őket gyalázták, őket semmizték ki. A legszegényebb magyarságot! Őket illeti meg a legnagyobb elismerés. Ne fosszuk meg a nevüktől őket, azzal, hogy szenvedésüket kisajátítjuk.

(Bűntett és hatalom) Ma sokat beszélünk a múlt bűneiről. De a régi bűnöket újjakkal tetézzük, ha a múltat nem a pluralista értékrend szellemében vizsgáljuk felül. Sokasodnak ugyanis a jakobinus „demokraták”, akik hatalomra kerülvén irtani kezdik a más véleményeket, mert egyedül saját véleményüket tartják helyesnek. Főképpen veszélyes ez, ha a kizárólagosságot összekapcsolják a magyarság eszméjével. „A nemzettudatot egyedül én képviselem, vagyis a magyarság én vagyok”, mondják a kizárólagos „demokraták”. Ők nem gondolnak soha Babitsra, aki időben figyelmeztetett: A nemzettudat sokszínű és változatos, ebben rejlik az ereje. Szem elől tévesztik azt, hogy minden ember szabadon kinyilváníthatja véleményét. Esetleg téved, esetleg, helytelen álláspontot képvisel, de akkor is joga van véleményét kifejteni és megindokolni. Az uralkodó rendnek kötelessége fórumot biztosítani minden nézet számára. Ahol nem versengnek egymással a különböző nézetek, ott a parancsuralmi rendszer bölcsőjét ringatják. A filozófus jut eszembe, aki a királynőt így okította: Pillantson fel a fa lombozatára. Mennyi levél, de e levelek különböznek. Az esetleges téves véleményekkel vitába szállhatunk, a közvélemény előtt érvelhetünk az egyik vagy a másik vélekedés helytelenségéről, de eközben minden ember méltósága sérthetetlen. Minden levélnek a fán a helye, egyet sem téphetünk le. Mert ezzel a lombozatot semmisíti meg. Mill, mondta, hogy ha az emberiség egyetlen ember kivételével azonos véleményen volna, még akkor sem lenne joga ezt az embert elhallgattatni. Főleg érvényes ez az erkölcsi erények megítélésében, a politikai hitvallás kérdésében s az ízlés világában. A múlt és a jelen bűneinek megítélésében a felelősség azokat terheli, akik a hatalom birtokában rombolták a plurális értékrendet. Akik letépték a fák leveleit. Aki téves nézeteket vallott vagy vall, nem vonható felelősségre. Azzal vitázni kell, miközben szem előtt kell tartanunk, hogy a végső igazság senkinek sincs birtokában. A világ nem fekete és fehér ellenétéből áll. Önkényuralomra tör az, aki a végső igazság birtokosának tartja magát. Ebből következik, hogy a múltban vagy a jelenben csak az követhetett el és követ el bűnt, akinek hatalom volt vagy van. Ilyen bűnök voltak a tekintélyuralmi rendszerekben, de lesznek a demokráciában is, miként azt a demokrácia krónikája bizonyítja. Vagyis legyünk toleránsak azokkal a véleményekkel, amelyek ellentétesek a mi véleményünkkel, de legyük éberek, ha olyan gondolatok terjednek, amelyek ugyan rokonszenvesek számunkra, de képviselői intoleránsak. Az intoleranciát csak a hatalomi intoleranciával szemben szabad alkalmazni.

 (A megbocsátási jogról) Nem értem, hogy egyik-másik magyar kisebbségi vezető miért gondolja, hogy Milošević kiszolgáltatása ügyében Koštunica elnök helyes állásponton van. Megközelítőleg 50 000 vajdasági magyar vette a vándorbotot és hagyta el a tájhazát, arról nem is szólva, hogy hány magyar fiatalember lelte halálát ezen a „téves csatatéren”. A Wittgenstein szövőszéke c. esszénaplóban (Budapest, 1995.) írtam ezekről a szörnyű elhurcolásokról, a zárt ajtók mögötti félelemről, és ennek nevében szabadjon megismételnem: ma is úgy gondolkodom, mint akkor, hitem szerint semmiféle bársonyszékért cserében nem menthetők fel a bűnösök, akiknek igenis Hágában a helyük, gondolom még akkor is, ha feltételezem, hogy ezzel a véleményemmel kisebbségben maradok.

 (Megbékülni Kőszegen) Melyik városban szeretnél élni, kérdezi egyik barátom. Kőszegen, válaszolom habázás nélkül. Egyszer megfordultam ott, talán két évtizeddel ezelőtt, akkor ígéretet tettem magamnak, hogy visszatérek még abba a városba, amelynek sejtelmes mediterrán hangulata mély benyomást tett rám. De mindeddig nem szántam rá magam, mert rögeszmémmé vált, hogy hosszabb időt kell eltölteném ott, ha meg akarom ismerni a városkát. Belátom, előbb fel kellene fedezni, keresztül-kasul be kellene járni Magyarországot, s aztán megbékülni Kőszegen.

(Morajt, mégis) Reggelente kinyitom a szemem, sokáig kémlelem az Erzsébet hidat. Már napok óta reggelente szemerkélő esőre ébredek, az ablakon keresztül hallgatom az egyhangú nagyvárosi morajt.  Egy reggel azonban megcsillannak a levegőben szállingózó hópelyhek. A reggeli égbolt szürke, az ég borús, Budapest is szürkévé válik, de a hópelyhek csillognak, mintha egy távoli titokzatos fényforrás sugarai követnék őket. A városi moraj elhalkul, mintha megilletődött volna. Csak ne halkuljon el teljesen, mert akkor engem is megérint a titokzatos földöntúli üzenet. 

(A csábító és a kalandor) Egy erdélyi magyar nyelvész hívja fel a figyelmem arra, hogy az Anyám könnyű álmot ígér valójában egy román szólás szószerinti fordítása. Sütő András maradandó értékű könyvének címéről van szó, amelyet elsők között méltattam az Új Symposionban.  Több ilyen példa akad a könyvben, mondják, de úgy vélem, ez nem csökkenti értékét, hanem a magyar nyelv szívósságát tanúsítja. A nyelv mindenekelőtt kalandor és csábító, mivelhogy újra meg újra ismeretlen területeket fedez fel és sajátít ki magának. Elébünk fut, mindhiába ráncigáljuk vissza. Hálójában a jövő emlékévé válik minden tudásunk.

(Kettős állampolgárság?) Igen! Bauer Tamás egyik írása nyomán a Népszabadságban fellángolt a státustörvényről folyó vita. Nyolc évvel ezelőtt Konrád Györggyel javasoltuk a kettős állampolgárság bevezetését, pontosan 1992. február 8-án nyilatkoztam erről a Magyar Hírlapban. Akkoriban a vajdasági magyarok tömegével települtek át Magyarországra, ezért úgy mértem fel, hogy ha az embereknek két hazája lesz, akkor talán nem kell egyiktől sem búcsút venniük. Tegyük viszonylagossá az állampolgárság és a patriotizmus fogalmát, gondoltam. Ma is így gondolkodom, tehát azt hiszem, hogy a státustörvény csak a kettős állampolgárság zabigyereke. 

(A szavak súlya) Vajdaságból áttelepült fiatal magyar szociológussal találkozom Pesten. Nem tér vissza. Nem annyira az anyagiak miatt. Más miatt. A szabad véleménynyilvánítás lehetőségéről faggat. Hallom, hogy az új, az éppen most hatalomra került politikusok betegnek nyilvánítottak és kezelőorvoshoz küldtek, kérdi. Igen, válaszoltam, hozzászoktam ugyanis. 4-5 évvel ezelőtt ugyanezt mondták az előzőek, válaszolom. Én pedig nem tudok hozzászokni, közölte a fiatalember, és tisztában vagyok azzal, hogy szavának súlya van.

 (Idegen szavak) Buzgón olvasom a pesti újságokat, közben azon kapom rajta magam, hogy többször is az idegen szavak szótára után nyúlok. Közügyek, közélet, publicisztika! Éppen e téren találkozom legtöbb új fogalommal. A jelenség töprengésre ad okot. Nem kétlem ugyanis, hogy belátható időn belül, a vajdasági magyar újságolvasó Szabadkán és Újvidéken, Zomborban és Zentán megvásárolhatja a magyarországi napilapokat, a Népszabadságot, a Magyar Hírlapot, a Magyar Nemzetet, vagy a Népszavát. De megérti-e majd őket, merül fel bennem a kérdés, hiszen tíz év alatt, bizony, nagyon megváltoztak a fogalmak és a terminusok.

(Valóság születik) Tegnap még hópelyhek szállingóztak. Ma reggelre ragyog az ég Budapest felett. Mintha tavasz lenne. Újvidéken az internetnek köszönve reggelente rendszeresen megbámultam Budapest panorámáját, a képernyő viszonylag pontosan kivetítette a város hangulatát.  Az egyik nap borús volt a kép, a másik nap ragyogott. Néha tovább kalandoztam a syber-világban. Milyen ez ég Szeged felett? Elvonultak-e a Balaton feletti felhők? Mindezt figyelemmel kísértem, ugyanabban a pillanatban, láttam azt, amit a kamera látott. Budapesten tartózkodva talán ezért rohanok reggelente az ablakhoz, hogy figyeljem a várost. Csodálkozva veszem tudomásul, hogy a digitális világ mégis valódi. Így fedezem fel Magyarországot. Valósággá válik a virtuális valóság.

 (Születésnapomra) Barátaim, mégiscsak üljük körül az asztalt! Mindegyikünk mellett üres székek állnak, üres tányérok jobbra is, balra is. Jó lenne tudni, miért. Azért-e mert – mint a zsidó legendák említik, – a terített asztalra mindig egy üres tányért kell helyezni, mert oda kell ültetni a Messiást, ha netán megérkezik, vagy pedig csak ezzel emlékezünk azokra, akik eltávoztak közülünk. Lehet, hogy sok Messiást várunk, vagy csak sok barát hiányzik. Ne beszéljünk erről többé. Bárhogy legyen is, az üres tányérok, vagyis kisebbségtörténeteink valamiféle zsidó sorsra emlékeztetnek. Azok is, amelyekről beszélünk, azok is, amelyekről hallgatunk. A csendes holocaustot is beleértve, amiről nem szólnak a nagyvilági krónikák. Még Eric Hobsbawn tudós könyve – A szélsőségek kora – éppen hogy csak kitér erre az európai botrányra, jóllehet alig-alig akad könyv, amely részletesebben leírta volna a XX század brutalitását, mint ez.

(Igy volt…) Az egyik 1989-ben közölt interjújában Milovan Djilas megállapítja, hogy a Vajdaság autonómiáját nem a kisebbségek miatt hozták létre. Azt is elismeri, hogy a háború után a magyarok kiűzetését, illetve kitelepítését fontolgatták a legfelsőbb körökben. Akkoriban költöztek át a szüleim a falu egyik végről a másikra. Mit tudhattak minderről?

 (Bújócska a hatalommal,.) Csökkentik a magyar nyelvű rádióműsorok idejét? Zomborban? Becskereken? Tudtommal ezekben a városokban nem a szocialisták vannak hatalmon, hanem a Szerbiai Demokratikus Ellenzék, amelynek a legnagyobb magyar pártunk is része. Miért viselkedünk úgy, mintha még mindig a szocialisták lennének hatalmon? Újabb félelmetes magyar- és zsidóellenes falfirkák jelennek meg! A kormánynak van belügyminisztere, úgy tudom. A kormányban immár nem Šešelj emberei foglalnak helyet.

(Helyzetkép) A bukott rendszer belügyminiszterét Zoran Sokolovićot holtan találták az autójában. Félhivatalos értesülések szerint öngyilkos lett. A Szerbiai Demokratikus Ellenzék parlamenti frakcióvezetőjének, Čedomir Jovanovićnak kocsijában viszont bomba robbant. Az elmúlt néhány év politikai gyilkosságainak elkövetőit nem sikerült felfedni, habár az új kormány állandóan ígérgeti, hogy kézre keríti őket. Még mindenki bizakodik, de a társadalom már ideges. Ha valaki csönget az ajtómon, nem merem kinyitni, már a koldustól is félek, mesélte egy negyvenéves vízvezeték-szerelő. A feleségének is megtiltotta, hogy ajtót nyisson. Éppen emiatt történt vele egy kellemetlen eset. Elfelejtette magával vinni a lakáskulcsot, késő este tehát hiába csengetett, a felesége nem nyitott ajtót. Minél erősebben csengetett, annál nagyobb lett a csend odabenn. Még a televíziót is kikapcsolta az asszony. Aztán kiabálni kezdett, erre az asszony hosszas habozás után ajtót nyitott. Azt mondta, bár felismerte a férje hangját, mégsem volt biztos benne. Az arca holtsápadt volt. A férj ledőlt az ágyra, a mennyezetet bámulta és felfogta, hogy így nem lehet élni. Az döbbentette meg legjobban, hogy a szomszédok sem mertek ajtót nyitni. Az emeletén mindenki félt.

(Illúziók?) „Antianekdotikus, antiromantikus, antiszentimentális, szuperszemélyes, éntelen, antinacionalista patrióta. Bakunyint olvas, szenvedélyesen tanulmányozza De Sade-ot és Bataille-t, mélyen vonzódik Che Guevarrához, egy időben városi gerillának, partizánnak, szegénylegénynek látja önmagát. Giordano Brunno a filozófusa, örök vágya azonban Ludwig Wittgenstein matematikával homogenizált stiláris homogenitása.” Céltalan, elvetendő illúziók? Nem! Nádas Péter jellemezte ilyenképpen Mészöly Miklóst.

(Új kisebbségi kulcsszavak) Pontos és hasznos információk. Közgazdasági ismeretek. Komputer. Internet.  Örök kíváncsiság. Angol nyelvtudás. Üzleti érzék. Család és családi vállalkozás. Permanens szakmai továbbképzés. Információ, újra és újra – mindhalálig. Rugalmas szakmai átképzés. Megbízható bank létesítése. Találékonyság. Szolidaritás. Összefogás a tőkeösszevonás érdekében. Jó kapcsolatok – főleg a németekkel. Készüljünk fel: a kapitalizmus vad lesz és erőszakos. Befektetési stratégia – továbbá az a tudat, hogy mindenből pénzt kell teremteni. Haszonelvűség. Protestáns etika, mondaná Max Weber. Új Magyar Enciklopédia. Az a remény, hogy a szorgalom megöli a zsarnokot, mint ahogy Cs. Szabó László mondta. És mindenekelőtt kultúra, hogy mindennek legyen kötőszövete és értelme.

(Álom és valóság) A bécsi utazás előtt azt álmodtam, hogy Újvidéken felújították a néhai Dornstädter cukrászdát. Arra riadtam fel, hogy senki sem akart betérni. Visszakényszerültem a valóságba, amelyben a politikusok és a népvezérek kisebb vagy nagyobb álompótlékkal traktálnak. Minél kijózanítóbb a valóság, annál buzgóbbak az új mucsai nemesek. Akik olyan terveket kínálnak, amelyekből ők bezzeg nem kérnek. A klientúra-hálózat ugyanis áttelepülési ösztöndíjakat követel magának. Kiderül tehát, hogy kétféle magyar kisebbségi polgár létezett Vajdaságban. Az egyik nagy lemondás árán szülőföldjén küldte középiskolába gyermekét, a másik pedig kisebbségtámogató ösztöndíjjal az anyaországba terelte. Az első csoport álmodozott, a második a valósággal vetett számot.

(Befejezetlen történet) Úgy sétálok Bécs utcáin, mintha éppen megszakítottam volna Josef Roth Radetzky-induló című regényének olvasását. Ez a történet még mai is tart, csak nincs, aki megírja a folytatását. Nem is lesz, hiszen érzelmeink eldurvultak, világunk beszűkült, és túlságosan lefoglal bennünket saját nyomorunk.

(Az operett dicsérete) Mi vár ránk? „…operettfigurák játsszák el az ember tragédiáját”, írta Karl Krauss az első világháború előtti korról, amelyben széthullani készült egy világ. De ma már igazi operettre sem telik, legfeljebb durindóra. Az operett hiteles kultúra volt, a durindóból azonban keserű, kényszerű politika lett. Az operett ugyanis nem akart hazafias lenni és nemzeti célokat sem tűzött maga elé.

(Erkölcsi tőke) Megszületik-e a szerb Karl Kraus? A néhai Monarchiának legalább erre maradt erkölcsi tőkéje.

(Párhuzamos bomlás) A bécsi kerekasztal-beszélgetésen arról szóltam, hogy Szerbiában egyszerre hullott szét a versailles-i és a jaltai világ. Két, egymástól eltérő párhuzamos bomlásfolyamatról van szó habár nem állítható, hogy a második világrend nem az elsőnek a következménye. Ám a párhuzamos kibontakozás eltorzította mindkét folyamatot. Valójában ezért olyan szembetűnő, hogy a kommunisták sorra nacionalistákká váltak, és a nacionalisták is a kommunizmus alapeszméivel cinkoskodnak, még akkor is, ha derék antikommunistáknak nevezik magukat.

(Közép-európai vérfertőzés) Bécsben a legváratlanabb helyeken a legváratlanabb pillanatokban szólalnak meg az emberek magyarul, szerbül vagy lengyelül. Néhánnyal szót váltottam, s megtudtam, hogy ők nem vendégmunkások, hanem született bécsiek. Hitler önéletrajzának néhány mondata jutott szembe: „Egyre mélyebb gyűlölet fogott el a fajoknak a kavalkádját, szlávoknak, cseheknek, lengyeleknek, magyaroknak, ukránoknak, szerbeknek ezt a keveredését látva. És főleg a zsidóknak, ők mindenütt ott voltak. A kétfejű birodalmi sas mintha egy vérfertőzés gyümölcse lett volna.” Úgy tűnik, Bécs mégis megőrzött valamit a múltból, Hitler büntetőakciója mégsem teljesült be. Lehet, hogy egyedül Bécs marad meg ebben a régióban multikulturális városnak.

(A cellákról) Újra Joseph Roth idézet jár az eszemben: „Ezért gyűlölöm a nemzeteket és a nemzeti államokat. Hajdani hazám, a monarchia olyan volt, mint egy nagy ház, számtalan kapuval és számtalan szobával, mindenfélefajta emberekkel. De ezt a házat felosztották, szétszabdalták, lerontották. Ott nincs már helyem. Megszoktam, hogy házban éljek, ne cellákban.” A győztes nyugati nagyhatalmak, elsősorban Franciaország és Anglia, azonban a cellák mellett tették le a voksot a századelőn. A század végén viszont megdöbbenten vették tudomásul, hogy a cellákban klausztrofóbiás emberek élnek.

(A jogállamról – egykor és nem most) A bécsi Monarchia Intézet vaskos könyvet adott ki a monarchia törvényeiről. A néhai jogállam tíz hivatalosan elismert nyelvet tartott számon. Ezeknek a törvényeknek köszönve a Vajdaság elszakadásáért harcoló Jaša Tomić cirill betűs írásmóddal kérelmezte a magyar kormánytól, hogy biztosítson fiának ösztöndíjat, a válasz természetesen cirill betűs írásmóddal érkezett: a gyermek kiérdemelte az ösztöndíjat. Ennyit a jogállamról.

 (Elefántcsonttorony és bordélyház) Egy az elefántcsonttoronyhoz ragaszkodó költő írta: „A valóban szabad polgár az,  akinek sem léte, sem a jövedelme nem függ a kormánytól.” Alfred de Vigny nagyon jól tudta, hogy e nélkül az elefántcsonttoronyból bordélyház lesz.

 (Ami soha sem hangzott el) Radomir Konstantinović, az egyik legrangosabb szerb prózaíró és esszéista figyelte meg, hogy a Milošević ellenes tömegtüntetések tartós jelszavát: „Le a vörös bandával.” Egyszer sem hangzott el a következő jelszó: „Le a nacionalista bandával!” Talán ezzel magyarázható, hogy most sem vádolják nacionalizmussal a volt elnököt. Főleg azok hallgatnak erről a kényes témáról, akik beültek a bársonyfotelekbe.

(A függetlenek megszólalnak) Egy független horvát értelmiségi, Boris Buden, Tudjman következetes kritikusa, így határozta meg a szerbiai változásokat: „Miközben a szerbek azt hiszik, hogy a demokrácia a NATO bombázások dacára is győzött, a Nyugat azzal kérkedik, hogy a demokrácia a bombázások következményeképpen kerekedett felül. Az igazság mégis az, hogy nem győzött a demokrácia.” (Reć, Belgrad, 2000. december)  Ezt hitelesíti az egyik legélesebb tollú belgrádi független újságíró, Teofil Pančić is, aki az elmúlt évtizedben nem lapult meg a szocialistákkal való koalícióban, mint annyi új „SZDE-tagtárs”.  Kerek-perec „új osztályról” beszél a Szerbiai Demokratikus Ellenzék hatalmi nomenklatúrája kapcsán. Nem lesz belőle sem nagykövet, sem miniszteri tanácsadó.

 (A mártir) Goran Svilanović külügyminiszter stábja szerint amennyiben Milošević Hágába kerül, nemzet hőse és mártírja lesz. Azt akarja mondani ezzel Svilanović, hogy még mindig a nacionalizmus határozza meg a szerbiai társadalmat? Ha így van, akkor miért nem néz éppen ezzel szembe? Aleksa Djilas az ismert politológus más megfontolásból utasítaná vissza a hágai kérelmet. Ha netán kiszolgáltatják a volt elnököt, bizonygatja, akkor a szerbeket gyilkos nemzetként fogják emlegetni.

 (Bonton) Kövér László elismerte, hogy a MIÉP értékrendje rokonítható a kormányéval, hiszen erősebb ellenzéke az MSZP-nek és az SZDSZ-nek, mint a kormánynak, de a különbségek sem lényegtelenek, ezért belátható időn belül a Fidesz és a MIÉP együttműködése nem képzelhető el. Annál is inkább, mert a MIÉP-pel való együttműködés az Európai Unió szempontjából a szalonképtelenség határvonalát jelentené. Kövér kijelentése bizonyára kiábrándítja a lelkes bácskai csurkistákat, akik úgy vélik, hogy MIÉP-es szótárral Európába menetelnek. Miféle illúziórombolás? A várva várt dicséret helyett Kövér bontonból vizsgáztatná őket.

(Bocsánatot kérni? Miért?) Osvaldo Romo, Pinochet politikai rendőrségének ügynöke bejelentette, hogy tiszta a lelkiismerete, ő csak a kötelességét teljesítette. „Igen, kínoztam a foglyokat”, ismerte el, s a részletekkel sem maradt adós: „Az áramütést a következőképp alkalmazzuk: az elektródákat a mellre, a mellbimbóra, a hüvelybe helyezzük, majd jöhet az áram.” Amikor már nem volt hely a holttestek számára, akkor a tengerbe a halaknak vetették őket. „Mindent megint ugyanúgy tennék, ahogy tettem, csak még rátennék egy lapáttal”, kérkedett Romo úr az olasz közszolgálati tévé hármas csatornájának híradójában. Így beszél a derék rendőr.  A Vezér lelke is tiszta. „Miért kellene bocsánatot kérnem?”, csodálkozott Augusto Pinochet. Csak a nemzetét akarta megmenteni, nehogy elsüllyedjen a bolsevik avagy a liberális fertőben.

 (A köznyelv brutalizálásáról) Elképedve olvastam a Kapu című anyaországi folyóirat februári számát, amely közhírré teszi, hogy Kasza József szabadkai polgármester, a VMSZ elnöke a NATO támadások idején Željko Ražnjatović Arkan nevű háborús bűnössel tartott fenn szoros kapcsolatot. Teszi ezt minden hiteles bizonyíték nélkül, miközben a támadott fél nevét is csak így írja le: Josif Kasa. Egy másik VMSZ-politikus nevét pedig így közli: Stevan Ispanovics. Fel kell emelnünk a szavunkat a köznyelv brutalizálása ellen, bárhol forduljon elő. Ez nemcsak sértő, hanem alapvető támadás az emberi méltóság ellen. Viszont akkor is fel kell emelnünk a szavunkat, ha ilyesmi köztünk történik meg, mint ahogy a közszolgálati hetilap, a Hét Nap esetében előfordult. Abban az újságban harminc, a sajtószabadság érdekében szót emelő vajdasági magyar értelmiségit éppen Kaszáék nyilvánítottak betegnek és gyógykezeltetésre utalták. Így beszél a közszolgálati újság azokról az adófizető polgárokról, akiknek az adójából él.

 (Végre!) Közép-Európai filmfesztivál Szabadkán? Miért ne? Vagy mondjam így: végre! Közép-Európa igenis az Európához való felzárkózás egyik fontos állomása, ezt tudomásul vehetnék azok is, akik nem látnak tovább Belgrádnál.

 (A Bogyónék) Bogyóné, Nestroy feledhetetlen népszínművének, a Szabadság Mucsán című énekes bohózatnak egyik szereplője mondta ki a széplelkek elcsépelt szólamát: „A politikáért nem mozdítanám meg a kisujjamat se, de bezzeg a szabadságért.” Nagyokat bólogatott erre Veréb, a helyi poéta: „A szabadság ellen nekem, a poétának sincs ellenvetésem, tágas mezővel szolgál a költőknek a pegazusuk futtatásához.” Szóval, ismerős gondolatok bugyognak a tájban: Bogyóné beköltözött Bácskába is. Az ilyesféle szólamokat a legszörnyűbb azok szájából hallani, akik évtizedeken át könyökvédős filiszterek voltak, nem érdekelte őket a politika, de miután többé nem kockázatos a szabadságról beszélni, azonnal rettenhetetlen hősökké váltak és megnyergelték pegazusukat. Módjával, megfontoltan, persze. Óvatos duhajként. Önelégülten indulnak sétalovaglásra a szabadság nagy és széles mezején, s természetesen, most sem érdekli őket a politika, nehogy magukra haragítsák a politikusokat. Ostorukkal időnként azok felé suhintanak, akik felé előzőleg is suhintani lehetett.

 (Nincs mása, csak a magyarsága) Sokszor felháborodom, mert látom, hogy nincs, aki politikailag megszólítsa a magyar kisebbség legszegényebb rétegét. Ők majd úgyis beolvadnak, sejtetik úri gőggel azok, akik meghatározzák a hiteles nemzettudat mércéit. Lassan már a nyelvüket sem értjük, miközben pestiesen kezdünk beszélni, megnyújtva az egyik vagy a másik magánhangzót a szó végén. Tudja meg a világ, az illetékesek beavattak bennünket a magyar-magyar találkozók rejtelmeibe. A legszerényebben számadatok alapján is a százezer koldus kisebbsége vagyunk egy lerongyolódott országban. „A nincstelen tömeget tekintem elsősorban magyarnak, vagyis olyannak, aki mindenekelőtt támogatásra, fényre, döntésre, nemzeti dicsőségre jogosult itt­; nemcsak azért tekintem annak, mert történelmünk különös alakulása eredményéül épp ez a réteg a legmagyarabb nyelvileg s ha kell fajilag is, hanem azért, mert ez a legmegbízhatóbban magyar: nincs mása, mint a magyarsága”, írta  Illyés Gyula, aki Párizsban és az ozorai pusztákon tanulta a baloldaliságot.

(A népről) Csak ne hízelegjünk neki. Csak ne utánozzuk.  „Semmi szükség már, hogy a nép mondandóját írók közvetítsék, színezzék. Csak rontanának rajta”, írta ugyancsak Illyés Gyula. Jókor jött a figyelmeztetés: ne cifrázzuk túl a hagyományainkat.

(Legenda a gőzhengerről) A Szerbiai Demokratikus Ellenzék úgy dolgozik, olyan megfontoltan és módszeresen, mint a gőzhenger, írják a vajdasági magyar pártújságírók. Napok kérdése, hogy nyakon csípjék a bűnösöket. Így például Ćuruvija gyilkosait is. Rajko Danilović, az áldozat védőügyvédje más véleményen van. Állítása szerint megrendelt dezinformációkról van szó „Egyike azoknak a mesterkedéseknek, melyeket már régóta alkalmaznak.” Alig történik valami, ugyanis. Időnként felbőg a gőzhenger, zakatolni kezd, kínosan vonszolja magát néhány métert előre, aztán újra megpihen. Montgomery nagykövet figyelmeztet. A világ emberjogi szervezetei figyelmeztetnek. Az Ellenállás (Otpor) figyelmeztet. Elég! Kaput! Vége! Talán holnap, mégis, bizakodunk. De minek legyen vége? Egy eszmének? Vagy csak néhány haszonélvezőnek? Vagy éppen ez nincs eldöntve még? Ezért a szüntelen halogatás?

 (Emberarcú miloševićizmus) Sokan még úgy hiszik, hogy megteremthető az emberarcú miloševićizmus. Tudják, elismerik, hogy valamit meg kell változtatni, fanyarul és fáradtan néznek a változások elé, de nincs erejük szakítani a múlttal. Szeretnének jóhiszemű reformisták lenni, de olyképpen, hogy a megreformálhatatlant reformálnák meg.

(Újvidéki csendélet) Az újvidéki városháza dísztermében szemlélődök a szokásos ünnepi szónoklatok után. Vagy 70-80 ember nyüzsög a teremben, majdnem mind személyes ismerősöm. Cinkosok voltunk, vagyis hasonlóképpen gondolkodtunk. Valamiféle családias hangulat uralkodik, de a régi cinkosságnak már nyoma sincs. Már tudjuk, hogy nem gondolkodtunk hasonlóképpen. A szünetben bólogatók veszik körül a szónokokat, ez zavar legjobban.  A szónoklatok után a pincérek drága italokat szolgálnak fel, megnyílik a másik szalon, amelynek közepén jobbnál jobb falatokkal teli asztal roskadozik. Igazi terüljasztalka. Jaj a győzteseknek, főleg akkor, ha magukat nem tudják legyőzni, gondolom magamban, s az ablak elé állok. Nézem a Szabadság teret. Aztán a sétáló utca felé vetem a tekintetem. Fürkészem az ablakot, amely mögül még a kilencvenes évek elején mondtuk el azokat a híreket, amelyeket tilos volt közölni az állami médiában. Most az állami média kamerái villognak körülöttem. Akkor nem ácsorogtak annyian az utcán, ahányan most a nyüzsögnek díszteremben. Istenem, csak ne bólogatnának oly sokan, mondom magamban, miközben megkönnyebbülten kilépek az utcára.

 (A történelmet várva) Mintha Heiner Miller boldogtalan angyalát látnám, aki mozdulatlanná dermedve várja a történelmet, mert bezárult felette a pillanat. Felzúgnak-e majd egyszer a hatalmas szárnycsapások? Meghallom-e őket? S miből tudjam majd, hogy az angyal hagyott magamra, vagy a történelem szárnyai feszültek meg végre, annak szárnycsapásai zúgtak fel ismét? Ilyesféle köztes pillanatban élek.

 (Abszurdum) A falakon megjelentek a horogkeresztek. Sokan ekképpen vélekednek: Ez is afféle NATO-maszlag. Az ellenség festi a horogkereszteket, hogy rossz színben tüntesse fel a szerbeket. A megdöbbenés elmarad, tehát lesznek még horogkeresztek.

(Titkaim) Már napok óta verőfényes reggelre ébredek, de a levegőben mégis valami borzongás matat. Az íróasztal elé ülök. Csak a szél zúg; zörgeti az ablaktáblákat. Nincs erőm leírni egy mondatot se, a hangulat sérülékennyé tesz. Türelmesen várom, hogy a levegő megszelídüljön. Vele együtt szelídülök én is, hiszen ez az egyedüli módja annak, hogy őrizzem titkaimat. Írni csak akkor tudok, ha él bennem a remény, hogy a titkaim felett őrködöm. 

(Belépőjegy) A Yu-info tévécsatorna diadalmasan sugározza Dubrovnik bombázásának képsorait. Végre hiteles képeket látunk a háborúról a hazai csatornákon is. Katarzis. Szembenézés a múlttal! De nem oda Buda! A bemondó kifejti, hogy a montenegrói vezetők Milošević egykori csatlósai, a szakadár Djukanovićot a hágai bíróságnak akarják átengedni. Természetesen a Yu-info szerint Szerbiában nincsenek háborús bűnösök, hiszen hogy is lehetne valaki háborús bűnös, ha nem szakadár. Úgy látszik, a szakadárság lesz a belépőjegy a háborús bűnösök klubjába.

 (Közélet) Munkába indulok. Az ajtó előtt megtorpanok. Le kellett volna írnom még vagy hat-hét mondatot. Esetleg többet. Nem sikerült. Ez azt jelenti, hogy egész nap védtelen leszek, mert nem építettem magam köré gátat a közélettel szemben.

 (A zsémbelődőkről) Horogkeresztek bukkantak fel a vajdasági kisvárosokban. Kisebbségellenes jelszavak. Esztelen falfirkák. Az új hatalom politikusai azt bizonygatják, hogy hatalmas akadályok gyülemlettek fel a demokrácia előtt, valamint a régi rend embereinek alattomos fondorlatairól van szó. Meg aztán itt van Dél-Szerbia is, sopánkodnak. Meg Koszovó, zsémbelődnek. Meg Montenegró. Miféle szemfényvesztés! Csak egyetlen tettest kellene fülön csípni, csak egyet, legalább. Csodával határos módon sehogyan sem sikerül. A kormánytagok tehát csak zsémbelődnek. Közleményt adnak ki: tudatják velünk, hogy ők bezzeg erélyesen tiltakoztak. Ilyenek a mai Pilátusok.

 (A szél anyanyelve) Lebukott a nap, de még világos van. Már régen gyönyörködtem az előtavaszban annyira, mint az idén.  Megdörzsölöm fáradt szemem, egész nap olvastam. Leteszem Szabó Zoltán könyvét, az Összeomlást. Mielőtt sétára indulok, felidézek belőle egy kedves mondatot: „A fákat kicsi szél borzolja könnyedén és franciául beszél a levelekkel”. A német seregek betörtek Franciaországba, Párizs felé nyomultak. A Párizsban tartózkodó magyar író tudja, hogy a levelek anyanyelvén beszél a szél. Szeretnék én is hinni ebben, gondolom séta közben. Hogy legalább a szél beszél az anyanyelvemen.

(Végletek) Több, mint tíz évvel ezelőtt tilos volt a többpártrendszerről beszélni. Csak óvatosan, az elméleti diskurzus szintjén szóltunk róla. Emlékszem ezekre az időkre az UJDI nevű független pártszerű képződmény létrehozása idején. Mint az alapító tagok egyike a bőrömön éreztem, hogy a többpártrendszer kifejezetten szitokszó volt. Mára azonban fordult a kocka: a tabuból mítosz született. Egyik végletből a másikba zuhantunk. Akik az egyik doktrínában hittek, azok fejvesztetten belovagoltak a másikba, kiutasítva a polgárt a társadalomból, ha nem tartozik az egyik vagy a másik párt elitjébe. Az így felfogott demokrácia szerint, a polgár négyévente szavazzon, és ezzel kimeríti állampolgári jogait. Elegendő felkattintani a televíziót, olvasni az újságokat, s rögvest kiderül: a pártvezérek a nyugati média popsztárjaira emlékeztetnek. A Madonna nem kap annyi helyet a nagy amerikai csatornákon, mint egy vidéki polgármester a vidéki tévéstúdiókban. Ugyanez játszódik le az állami csatornákon is. Hosszasan és részletesen ecsetelik a boldog jövőt, nemes szándékaikat, kiváló erényeiket. Tévedhetetlenek, természetesen. Szószerinti értelemben felfrissülést jelent a CNN-t vagy BBC-t nézni, ahol tényeket tárnak fel, jelenségeket elemeznek, szakértők vitatkoznak, a politikus akkor kap szerepet, ha a média tájékoztat. De az információt értékelni, magyarázni már nem a politikus feladata. A boldog jövőről akkor tud meg valamit a polgár, ha élni akar a jogaival, ha tejet vásárol, vagy ha a jövedelmét veszi számba. A valóság a döntő és nem a záporozó talk-shaw-ok. Ezért van értelme a sekélyes publicisztika helyett időnként azon szerzők könyvét is fellapozni, akik érdemleges dolgot is tudnak lejegyezni erről a kérdésről. Nincs olyan demokratikus rendszer, amely meglenne pártok nélkül, írja Popper. De rögtön hozzáteszi: „A mi demokráciáink nem népkormányok, hanem pártkormányok. Azaz a pártvezetők kormányai, hiszen minél nagyobb egy párt annál kevésbé egységes, annál kevésbé demokratikus, és annál kevésbé van befolyása a pártvezetésre és a pártprogramra azoknak, akik rá szavaznak.” Hiteles, patinás szavak, amit az „újdemokrata” újságírók nem hallanak.

(Szegény Renard) Renardról mondják, hogy tekintete éles volt és nem ringatta magát szép illúziókban. Mégis ő mondta ki a legfontosabbat: „Szeretek beszélni, de csak akkor, ha ellentmondok”. Nálunk megbélyegeznék ezért a mondatért.

(Egy fájó kérdés) „Akik fel akarják éleszteni a népviseletet, mint a bokrétamozgalom, bármilyen szép munkát végeznek, mégis hiábavaló munkát végeznek, tagadják, hogy az idő múlik.”, írta Szabó Zoltán az immár klasszikusnak számító A tardi helyzet című szociográfiai munkájában. A szerző hosszas és alapos helyszíni kutatás alapján jutott erre a következtetésre. Bizonyára azért, mert együtt élt a falu népével. De mit tenne ma Szabó Zoltán? Hogyan élne együtt a falu népével? A hétvégezni vidékre járó bácskai magyar értelmiségiek bizonyára nemzetárulással vádolnák.

 (Március idusa) A jugoszláviai magyar sajtó valami oknál fogva nem tájékoztatott arról, hogy Max van der Stoehl az EBESZ Nemzeti és Kisebbségi főbiztosa a napokban rendkívül fontos levelet kapott Szerbiából. Napokban várják a választ! A levél szerzői, Zorica Radović, Dušan Janjić, Marijana Pajvančić, Józsa László és Stevan Lilić arra kérték a főbiztost, hogy az EBESZ ne kérje számon a szerbiai kisebbségi törvényeket, egyelőre elégedjen meg a parlamenti szándéknyilatkozattal. A belgrádi Danasnak adott interjújában Dušan Janjić megmagyarázta: a levélírók síkraszállnak, hogy az EBESZ ne gyakoroljon nyomást Jugoszláviára a kisebbségi jogok teljesítésének ügyében, mert hosszabb folyamatról van szó. A parlamenti szándéknyilatkozat – magyarázza Janjić -, esetleg lehetővé teszi a külföldi anyagi segítséget. Levenné a napirendről az amerikai kongresszus határozatát is, miszerint Jugoszlávia csak akkor részesülhet segélyben, ha – a határozatot idézem – „olyan intézkedéseket léptet életbe, melyek a kisebbségek jogainak tiszteletben tartását és a jog uralmát tükrözik”. Lehet, hogy a levélírók bölcsen döntöttek, talán időt is nyernek, talán jobb napokra várnak, de az már cseppet sem örvendetes, hogy a kisebbségi polgárokat nem tájékoztatták szándékukról és javaslatukról. Az idő gyorsan múlik, egy ismeretlen levéltől függ, hogy mi lesz velünk. Túl vagyunk már március idusán.

 (A pénz) Prózát olvasok. Milyen kevés szó esik benne a pénzről! Főleg azok hallgatnak róla szemérmesen, akik a valóságot akarják megragadni. Balzac szánakozva mosolyogná őket, igen gyermekeim, mondaná, és felemelné a mutatóujját. A valóság máshol rejtezkedik.

(Emlékek) Az este langyos volt és kellemes. Doderert olvastam.  Felháborodva vettem tudomásul, hogy milyen játszi módon porladnak el az emlékek. Szinte légiesek, átláthatók, megfoghatatlanok. Álmomban viszont a légvédelmi szirénák vijjogását hallottam. Kora reggel önkéntelenül is bekapcsoltam a rádiót, ugyanazzal az ideges mozdulattal, mint két évvel ezelőtt, a NATO-bombázások idején. Kissé megkönnyebbültem, persze, szó sincs semmiféle bombázásról, de valamilyen keserűség fog el mégis: még mindig nem tanultam meg az emlékekkel élni.

(A kertben) Beköszöntött a tavasz. Érzékeim kifinomulnak. Reggeli harangjátékra nyitom fel a szemem. Aztán az utcán felbőg egy autóbusz. Később jól hallom, amint a szomszédos lakásban köhint a szomszédom. Zúg a lift, mint régen. Hamarosan nyírni kell a temerini kertben a füvet. Ezzel tartom távol magam a külvilágtól. „Marad tehát az udvar – írta egyik bírálom az Exterritórium kapcsán -, ahol kertet ugyan már nem tudja termőre fordítani, mint az anya tette, csupán a pázsitot gondozza, legalább ennyi legyen rendezett. És itt nem csupán az angol pázsit reménytelenségére kell gondolnunk, hanem Voltaire-re, akinek, akinek Candide-ja, végigjárva a korabeli világot, végül a kertnél állapodik meg, és minden okoskodásra, elmélkedésre azzal válaszol, hogy vár rá a munka a kertben.” Talán igaz. Maradjon legalább némi belső rend.

(Max van der Stoel utca) Újra meg újra számba veszem a nemzeti kisebbségek jogait érvényesítő európai dokumentumokat. Végeredményben csak ezekre támaszkodhatunk. A nagy ígérgetők megfeledkeztek adott szavaikról, már csak az újságokban parádéznak. Igen, a Messiások ismeretlen okok miatt elnapolták a kisebbségi Eldorádót. A „jó magyarok” megpederték a bajuszukat, hümmögtek, összehajoltak. „Jó lesz ez komám? Megígértük! Azt mondtuk, kipusztulunk, ha nem lesz törvényhozási jogunk meg autonómiánk? Még majd elviszik az orrunk előlünk a zsákmány javát. Jobb lesz tehát mielőbb elfoglalni ebben a Pokolban a nobilis pozíciókat. Jó jön a pozíció, még a pokolban is. Ezért hát feledjük el a törvényhozási jogainkat, amiket magyarjainknakt megígértünk” A köznépnek tehát az Európa által felkínált esély maradt hátra, amely nem azonos a Nagy Ígérvényekkel, de legalább valóságos, főleg akkor, ha élni tudunk vele. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Max van der Stoel lundi ajánlásaiból még az autonómia tervrajza is kiolvasható. A Lemondás és megmaradás című esszékötetemben tettem szóvá, hogy a kisebbségi ember ”európai küldetése nemcsak vonzó szellemi feladat, hanem létfeltétel, a megmaradás kérdése”. Ezt követően sokszor a fejemre olvasták, hogy tévedtem. A bácskai kuckó messiásai a mellüket verték, igen, majd ők megmutatják, majd ők kiharcolnak mindent. Még a mindennél is többet! A történelem ideje gyorsabban pergett, mint gondoltuk, az újságpapír még nem sárgult meg, ám immár nyilvánvaló, hogy az ígéretekből nem lesz semmi, egyedül az európai értékrend tárta fel a kisebbségi jogok valóságos esélyeit. Kétségtelen, hogy ennek köszönve a vajdasági magyarok, a szlovákok, a románok, a ruszinok, a horvátok, a németek, nagyobb jogokkal rendelkeznek majd, mint eddig. Függetlenül attól, hogy van-e pártjuk vagy sincs. Nem tudom, vezéreik megengedik-e a közeljövőben, hogy minden egyes kisebbség külön-külön Max van der Stoelről nevezzen el egy-egy utcát.

(A pincér és az író) Egy X városból való pincér bizalmasan közli, hogy nem fogad el tőlem a pénzt a kapucínerért. Rendszeresen olvassa jegyzeteimet, hálából állja a számlát. Jó szimata van, közölte, habár nem találta el a teljes igazságot. Ugyanis ebben az étteremben nagy vacsorákat rendeznek az urak, ezért jobban tudom, hogy miben sántikálnak, mint Ön. A báránypecsenye, a jó borok és a halpaprikás mellett az emberek nyíltabban beszélnek, mint a sajtóban. De a szimata nem rossz, ezért megérdemel egy kapucínert. De maradjon köztünk, mert eltávolitanak a munkahelyről, fejezte be a mondókáját. Jellemző, hogy a pincérek többet tudnak, mint a közvélemény. De a pincéreket ennek következtében kirúghatják munkahelyükről. A tollamat viszont nem vehetik el tőlem.

(Kékharisnyák, selyemfiúk) „Csiszolt üresség, műmárványfüzetek, műmárványornamentika”, Pilinszky János írta egymás után ezeket a szavakat. Hozzátenném még: Kékharisnyák, selyemfiúk. Egy kevéske nosztalgiázás, szecesszió, gyermekkori emlékek, bensőségesen duzzogó tekintélytisztelet. Lehetetlen felsorolni a csiszolt üresség teljes kelléktárát.

 (Pillenyakkendős nacionalizmus) Egy újvidéki tanácskozáson hangzott el, hogy valójában a mosolygós nacionalisták kerültek hatalomra. Úgy látom, főleg szövetségi szinten érvényesül ez. A szövetségi kormány által alapított tévében, a Yu Info-ban egyre erősebbek a nacionalista felhangok. Ma este éppen egy hírhedt nacionalista rocker hirdette tanait. Tegnap is hasonló szellemű műsort láttam, bizonyára ez vár rám holnap is. Jönnek a pillenyakkendős nacionalisták. Körülöttük fontoskodnak a magyar tanácsadók.

 (Szégyenpad) Az embert arra ítélték, hogy egyén legyen, írta Nietzsche. Ennek köszönve kerül igen gyakran megalázó helyzetbe, sokszor ültetik a szégyenpadra. De – tapasztalataim szerint – minden más út embertelenségbe vezet.

(I’ll be back) A fiatal szerbiai szocialisták bejelentették, hogy filmet készítenek Slobodan Milošević visszatéréséről. Az animációs film főhőse a Slobinátor, aki legyőzi a nyugati robotgépeket és hazai szolgáikat, majd felszabadítja rabságban szenvedő népét. Tudományos-fantasztikus rémtörténet is lehetne mindez, ha nem tapasztalnánk nap mint nap, hogy a „régi gárda” visszaszivárog a közéletbe. Igaz, sokszor új köntösben, de a régi eszmékkel.

(Együtt és külön-külön) Lehet, hogy a szabadságunkat együtt őrizzük, de a gondolkodás méltóságát külön-külön.                                 

 (Szerény búcsú) Vagy fél éve halt meg az egyik gyerekkori barátom. A fia illő módon eltemette az apját, aztán eladta az ingatlant és áttelepült Magyarországra. Meglátogatott, hogy elbúcsúzzon. Szótlanul hallgattam az érvelését. Sietni kell, mielőtt életbe lépnek a schengeni törvények. Most még megkapaszkodik valahogy. Időben kell vándorbotot venni, mert később nehezebb lesz. Figyelmesen hallgatom a szavait. Nem merem neki feltenni azt a kérdést, amit magamnak sem vagyok képes. Arra gondolok, hogy legjobb feltűnés nélkül hallgatni, csendben és udvariasan.

 (Az érthetetlenségről) Csak az álomban ismerhető még fel az élet. Egyébként felismerhetetlen és érthetetlen. Ezt minden nap tudomásul kellene vennem, nehogy valami ostoba félreértés áldozata legyek.

 (Damaszkuszi út) Nagy a zsivaj a damaszkuszi úton. A hasbeszélők és a kuruzslók mindenkit túlkiabálnak. A vásári árusok kínálgatják portékájukat. Mindenki a demokráciát dicséri. A politikusok ígérgetnek, rövidesen az út végére érünk. Csak egy dologról illetlenség beszélni: a megbánásról.

 (Bácskai anziksz) A nagymama hosszú levelet írt az unokának és berni családi fotókat kért tőle. Miért ír olyan ritkán? Hogy van a család? Mit csinál az ükunoka? Tanul-e beszélni? Milyen nyelven? Aztán részletesen beszámolt arról, hogy vasárnap gyónni volt. Gyertyát gyújtott a nagyapa sírján. Előzőleg kimeszelte a házat. Jolán nénit, a szomszédasszonyt, Debrecenbe csalogatják a gyerekei. Nem csak úgy, vendégségbe, hanem véglegesen. Ennek ő nem örülne, mert akkor nem marad egyetlenegy ismerőse sem az utcában. Csupa idegen él már ott. A virágoskert azonban ugyanolyan szép lesz, mint tizenöt évvel ezelőtt.  A kert is zöldellik már. A napokban hívni fogja a kályhást, mert ősszel nem lehet nála kivárni a sort.

(Az írás és a hazugság) Ha megvakulnék, akkor szebbek és kerekebbek lennének a mondataim, jegyzem fel magamnak egy antik szerző kulcsmondatát. Megborzadok attól, hogy milyen pontosan tudta, hol kezdődik az írói hazugság.

(Apakomplexus) Még pár évvel ezelőtt is lelkes tömegek üdvözölték Miloševićet. Milliók ünnepelték. A tankok virágesőben vonulnak a horvátországi harcterekre. Vukovár! Minden elkerülhetetlennek tűnt. A patrióták hűségesen szolgálták a diktátort. Általános bódulat vett erőt. Álkatonai alakulatok. Szarajevó és Srebrenica. Hazugság és erőszak. Népirtás. Tömegsírok. Az újgazdagok pöffeszkedtek. Az éhezők verték a mellüket. Ma, mielőtt megvirradt volna, letartóztatták a volt elnököt, és a belgrádi körzeti börtönbe szállították. Egész éjszaka könyörögtek neki, jelentkezzen önként a vizsgálóbírónál. Ugyanis erős magántestőrség őrizte, azt mondják, el kellett kerülni a vérontást. Ebben van némi igazság. Azt viszont nem kérdezi senki, hogyan szervezhette meg személyes gárdáját a főváros szívében. Miért kellett ezt elnézni? Hiszen testőrség őrizte azt a rezidenciát, ahol megszervezték a személyes gárdát. Úgy látszik, valakiknek mégis apakomplexusa volt. Nehezen szakítanak vele, még akkor is, ha gyűlölték. Álmatlanul indulok Temerinbe. Rendbe kell hozni a kertet, biztatom magam. Bekapcsolom a fűnyírót. Ragyog a nap. Végre élvezhetem munkám gyümölcsét.

 (Bárányok és oroszlánok) Beletörődve mosolygok magam elé. Néhány kisebbségi magyar politikus a belgrádi sajtóban szelíden nyilatkozik, mint egy bárány, de bezzeg a kisebbségi magyar sajtóban vakmerően felemeli szavát a kisebbség érdekében. Oroszlánbátorsággal küzdenek, állítják magukról.

(A siker titka) „A sikeres ember nagyon hasonlít a gyávához. Mindketten idejekorán eliszkolnak, ha jön a veszély. Csakhogy a gyáva késve lopakodik vissza, a sikeres pedig pontosan akkor tűnik fel újra, amikor le kell aratnia a babérokat,”, válaszolta a vidéki könyvtáros, amikor arról faggattam, hogy miért választotta a könyvtárosi pályát. „Nem vagyok sem gyáva, sem sikeres”, mondta és elvonult a könyvespolcok mögé. Némán bólintottam. Végre-valahára találkoztam egy bátor emberrel. Úgy áll a könyvek között, mint egy mozdulatlan őrszem.

 (Minoritizmus) „Az értelmiségi metaforikus értelemben vett száműzöttsége nem más, mint nyughatatlanság, mozgékonyság, önmagunk és mások eszméinek folytonos megkérdőjelezése” írta korunk nagyhatású gondolkodója, Edward Said. Az Orientalizmus című, magyar nyelvre is lefordított művének olvasata nyomán, bizonyára újra lehet gondolni azokat a kulcsszavakat, amelyeket immár nem verhetnek ki belőlünk: idegenség, száműzöttség, marginalitás, periféria, peremvidék! Újragondolni Európát, a minoritizmus szemszögéből!

 (Titkok, gyűrűk, füvek) Vagy negyven évvel ezelőtt Szent Ágoston olvastam, azzal a reménnyel, hogy kiderítem a titkot, amelynek köszönve megváltozik az életem. Az Egy makró emlékiratai című regényem ennek a vágynak a jegyében íródott. Húsz évvel később Szent Eckhart műveiben ugyanerre kerestem választ. Újra kellett kezdenem a kuttaást, mert felismertem, hogy Szent Ágoston túlságosan az életet figyelte, Eckhart mester viszont elfordult tőle, magasabb, misztikusabb pontra emelte tekintetét. Az Eckhart gyűrűje című regényemben ezt a tekintetet követtem, de meg kellett győződnöm arról, hogy minél magasabbra emeltem a tekintetem, olyan világra találtam, amelyben elviselhetetlen fagyos szelek dúltak, más szóval rideg, zord és eleve elrendeltetett élet fogadott. Ki innen, mondtam magamnak, amikor kiderült, hogy e világ láttán még saját képzeletemmel sem tudok mit kezdeni. Mára nem maradt más hátra, mint hogy a füvek életéről keressek egy pótolhatatlan könyvet.

(Liberális hagyomány) Kis János nagy visszhangot keltő liberalizmus-tanulmánya arra ösztönöz bennünket, hogy újragondoljuk a liberális hagyományt: Kölcsey, Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös örökségét. „Az õ szemléletük horizontját egy olyan világ jelölte ki, ahol a nemzetállam megteremtése volt napirenden. Nekünk a globalizációval és az állam fölötti struktúrák kiépülésével kell szembenéznünk. Az ő számukra a magyarkérdésnek az volt a lényege, hogy a magyar állam területén élők mintegy fele nem magyar ajkú. A mi számunkra a magyarkérdés lényege az, hogy a magyar ajkú népesség mintegy harmada nem a magyar állam területén él. Nekik a korai kapitalizmus kihívásával kellett szembenézniük, a mi Magyarországunk feladata a kifejlett kapitalizmushoz való felzárkózás.” Talán lesz hatása az érvelésének, hiszen a magyar liberálisok az elmúlt évtizedben éppen a magyarkérdésnek ezt a vonatkozását vesztették szem elől. Kis János úttörőnek számít. 

 (Budapest szerepe) Az Andrássy úton andalgok. Igen sok szerb szót hallok. Nem tudom, ki írja meg Budapest szerepét az elmúlt tíz év jugoszláviai, balkáni eseményeiben. A kilencvenes évek elején ide menekültek a fiatal katonaszökevények, nem csak a magyarok, hanem a szerbek is. Ma sem tudom elfelejteni az egyik neofita patriótát, aki úgy beszélt Budapestről, mint megveszekedett szerbellenes erődítményről. A fiát azonban mégis ebben a városban rejtegette. Sokan voltak ilyenek. Később ide mentették a tőkéjüket a háborús nyerészkedők, akik rendszeresen lakmároztak az előkelő budapesti éttermekben, és sértődötten tették szóvá, hogy a magyar pincérek nem tudnak szerbül. Itt szőtték terveiket az ellenzéki szerb politikusok, éppen itt találkoztak rendszeresen a nyugati politikusokkal. Az Ellenállás mozgalom tagjai is ide járogattak. Ide vízum nélkül lehetett utazni, amikor már a csehek is, a lengyelek is, a szlovákok is kötelező beutazási vízumot vezettek be. S természetesen a görögök is, akiket gyakorta Szerbia legnagyobb jóakaróinak neveznek.

(Kétpólusú pártvilág) Magyarországon egyre határozottabb körvonalakat kap a kétpólusú pártvilág. Vagy-vagy helyzet keletkezik – egyelőre azonban nagyobb kockázat nélkül. Az árnyalatokban gondolkodó embereknek viszont aligha lesz választási lehetőségük. Ők csak szavaznak.

 (Főfoglalkozású kisebbségiek) Pesten döbbenek rá, hogy a belgrádi politikusok szerint a legérdemesebb és a leghitelesebb magyar kisebbségi az, aki nem Vajdaságban él, hanem Budapesten. Érdekes módon, a budapesti államférfiak is hasonlóképpen gondolkodnak. Így érvényesülnek a főfoglalkozású kisebbségiek.

(Egy alexandriai) „Az alexandriairól ír az alexandriai”, vonta le a végső tanulságot Kavafisz. Ezért nem tudok Budapestről írni. Mert alexandriai vagyok, tehát nem kirándulni járok néhanapján Alexandriába.

 (A kozmopolitizmusról) Újra Bécsben járok, úgy fogadom ezt, mint egy különös ajándékot. A Burgstatdthalle előtt ácsorgok, és kétségbeesetten vallom be magamnak, hogy milyen keveset utaztam a világban. Kezdetektől fogva pusztán a vágyakozás élt bennem, ez biztosított erőt hosszú évtizedeken át. Lehet, hogy ez az életérzés azokból a tervekből táplálkozik, amelyeket a szüleim szőttek az ötvenes évek elején: Kanadába vagy Ausztráliába akartak kivándorolni. Esténként üldögéltek a szobában és tervezgettek: Kanada vagy Ausztrália. Miközben a betűvetést tanultam, hallgattam a mágikus szavakat, amelyek egyszer s mindenkorra megszédítettek. Efféle álmodozás kalauzolt ifjúkoromban, ez is elegendő volt arra, hogy megbélyegezzenek, mint kozmopolitát. Holott soha sem a kozmopolitizmus buzdított, hiszen ezt az álmot a petróleumlámpás faluvégi parasztházból hoztam magammal, azoktól az emberektől örököltem, akik nem akartak a divatos falusi irodalmi turizmus szereplői lenni.

(Doderer ürügyén) Hemito von Doderer tiszteletére megmásztam a Strudlhof lépcsőket. Szemerkélt az eső, útközben egy padra vetettem a tekintetem s mérlegeltem: megpihenjek-e. Vagy másszam tovább a lépcsőket? Mintha azt kérdeztem volna magamtól, hogy mi az irodalom?

(Az új nemzedékek) Deréky Pál újságolja, hogy a közeljövőben minden bizonnyal az újvidéki Magyar Tanszék három hallgatója négy-négy hónapot tölthet Bécsben. Visszaemlékezem nemzedékem első lépéseire. Ilyesmiről álmodni se lehetett. De így jó. Egy túlontúl megszenvedett fiatalságnak joga van arra, hogy világot lásson. S ne csak Pestig utazzon, hanem Londonig, Párizsig, Berlinig, Bécsig.

 (A maastrichti Európa a versailles-i Európa ellen) Hol is lehetne nagyobb megdöbbenéssel olvasni J. M. Keynesnek, a világhírű közgazdásznak a könyvét, a Békeszerződés gazdasági következményeit, mint Bécsben? Keynes nem kíméli a győztes nagyhatalmakat, akiket az 1919-es versailles-i békeszerződés idején csak a bosszúvágy vezérelt, s nem gondoltak az igazságos békére. Keynes már 1919-ben egyértelműen bebizonyította, hogy a legyőzött országokat erkölcstelenül kifosztó és megsemmisítő hatalmak valójában az európai gazdaságot verték szét, s ezzel megteremtették az új történelmi katasztrófa lehetőségét. Amit megjósolt, az beteljesült. E jóslat szellemében alakult a XX. század. Vajon a maastrichti Európa ki tudja-e javítani a versailles-i Európa tévedéseit?

(A megalázottakról) Bécsben találkozom a Vajdaságból kivándorolt magyar fiatalokkal. Már az első percekben feltűnik élénk érdeklődésük, amellyel a tájhaza politikai eseményeit szemlélik. Mi történik Vajdaságban? Mi történi a vajdasági magyar közösséggel? Egyet írnak az újságok, az ő szüleik tapasztalata pedig másról szól. Szóba került a történelmi igazságtétel és megbékélés bizottság megalakulása. Érthető, hiszen ezek a fiatalok végső soron azért kényszerültek elhagyni a tájhazát, mert elüldözték őket onnan. Nem akartak a harcterekre menni, nem akartak páriák maradni. Nekik lenne igazán szükségük az igazságtételre! Emlékeztetnek arra, hogy a vajdasági magyar politikusok sokszor hangoztatták: a távozó fiatalok a rendszer áldozatai. Vajon most hogy, amikor a politikusok hatalmon vannak, megkapják-e az üldözöttek az elégtételt?  Vagy pedig ugyanezek a politikusok kiegyeztek a hatalommal? Hogyan lehet Szerbiában megalakítani egy bizottságot azzal a céllal, hogy Jugoszlávia népeinek erkölcsi katarzisához vezessen? Akkor miért nincs abban a bizottságban, crna-gora-i, szlovén, horvát és albán is? Ha már a volt Jugoszláviai népeinek erkölcsi katarzisa a cél! Ha a Tito halála utáni események tudományos mérlegelése a cél, akkor hány évig tart a kutatómunka? Vajon ők legalább ősz fejjel megérik-e az igazságtételt? Miért elnökölt Vojislav Koštunica, ha azt akarják, hogy a testület államtól független testületként működjön? Miért mondott le a testület két legrangosabb tagja Vojin Dimitrijević és Latinka Perović? Miért kerültek a bizottságba a Dobrica Čosićhoz közel álló emberek? Azok, akiknek már Čosić is nagylelkűen osztogatta a különböző tisztségeket? Nem tudok a feltett kérdésekre válaszolni. Bizonyára rövidesen ők is megtudják, miféle kirakat ez, addig viszont úgy érzem, nincs jogom megfosztani őket a reménytől. 

 (A balkáni legalizmusról) A kritikusan gondolkodó bécsi értelmiségiek joggal emlékeztetnek Hannah Arendt figyelmeztetésére: “Hitler hatalomra jutása a többségi uralom elve szempontjából jogszerű volt.” Vigyázat! A közelmúltban mi is megtapasztaltuk az ilyesféle jogszerűség minden fortélyát.

 (Önámítás) Utazom tovább. Vissza Pestre. Nem tudom magammal tisztázni, hogy miért lobban fel bennem időnként az utazási vágy. Igazából ugyanis szeretnék elrejtőzni valahol. Egy barátom visz kocsival Szabadkáig. Útközben elintéznivaló dolgunk is akad. Hajdúszállás, Kispiac, Ludas. Az elmúlt tíz évben sehol sem ettem olyan jó burekot, mint Horgosan. Nézem az apró falvakat, nosztalgia ébredezik bennem. Talán még akad egy hely a bujdosónak, gondolom magamban.  Szabadkáról busszal folytatom az utat, esteledik, amikor kiszállok a Népstadion melletti pályaudvaron. Úgy érzem magam, mintha egy csodával kerültem volna szembe. De gyorsan rádöbbenek, csak ámítom magamat a csodával, hiszen tudom már, hogy nem érdemes elindulni az egyik pontról a másikra, ha az út nem fejeződik be valamiféle csodával. Vagy önámítással, ami annál izgalmasabb, minél elkerülhetetlenebb. 

(Az idegenség elviselhetetlenül nehéz dicsérete) A kiváló irodalomtudós, Szegedy-Maszák Mihály a skolasztikus Hugo de Saint-Victort idézi: „Zsenge süvölvény az, ki hazáját édesnek találja; erős az, aki számára minden talaj hazai; tökéletes az, aki számára az egész világ idegen.” Azon töprengek, hogy mekkora önmegtagadás szükségeltetik, hogy az ember minden talajt hazainak érezzen, de ez semmi ahhoz a kétségbeesett erőfeszítéshez képest, amelyet el kell sajátítania az embernek, hogy mindenhol idegennek érezze magát. Csak akkor ér el erre a pontra, ha nincs más kibúvó. Csak az a fontos, hogy az ember bőröndje be legyen csomagolva, minden pillanatban arra számítva, hogy illedelmesen vége lesz mindennek.

(Paradoxon) Körösényi Tamás írja a Népszabadságban: „Magyarország a bronzemberek panoptikuma.” Közben az irodalmi folyóiratokban mindenki a posztmodern utáni korszakról beszél.  Nagyobb paradoxon ez, mintha a bronzszobrok megszólalnának.

(Egy ajánlatról) A nemzetidegenséggel nem vádolható Szabó Dezső nem restellte leírni ezeket a sorokat: „Az idegen impériumok alatt élő magyar ifjúságnak teljes morális felelősségemmel azt ajánlom: igyekezzék a lehető legbarátságosabb szellemi érintkezést létesíteni az illető országok ifjúságával és velük közös szervekben végezze a gondolat terjesztésének, a meggyőzésnek, a megoldás keresésének feladatait.”  A hithű bácskai értelmiségiek az ilyesféle gondolatokat árulásnak nevezik.

(Balkáni tangó) Pesten furcsa bácskai zsibvásár tárul fel előttem: sokan kérkednek azokkal az élményekkel, melyeket nem éltek át, mert féltek ott lenni, ahol az események megtörténtek. De a félelemről egy szó sem hangzik el. Csak táncolnak a balkáni tangó egzotikus dallamára.

 (Kristályhang) Néhány napja nehezen ébredek, mert napjaim gondtalanok voltak. Végre nyugodtan álmodhatom, még rémálmokat is. A rossz álmok is megnyugtatnak. Hajnalban Kosztolányi naplóját olvasom, azon töprengve hogyan vált ízig-vérig budapesti íróvá. Egy emlék azonban végzetesen emlékezteti Bácskára: az anyja. Egy helyen így ír az anyjáról: „Szívem fáj. Azt hiszem, meg fog vakulni. Karjába kapaszkodom és vezetem. Végtelenül szeretem. Nyáron hat kilométert tettünk meg gyalog Palicstól Ludasig, és olyan fürgén járt, hogy boldog voltam…   

(Versailles-i tabu) Civilizációs szempontból is tanulságosnak mondható Romsics Ignác mérlege, miszerint a Habsburg Monarchia 200 évet állt fenn, a Pax Germanica tizet, a versailles-i világ húszat, a Pax Sovietica pedig negyvenötöt. S az sem véletlen, hogy az utóbbi időben az európai értelmiségiek arról vitatkoznak, hogy a versailles-i világnak melyik következménye volt a súlyosabb: a Pax Germanica vagy a Pax Sovietica. Bármelyik is okozta a nagyobb kárt, biztosra vehető, hogy mindkettő Versaillesben kezdődött. Jugoszláviában azonban a versailles-i tabu még túlságosan meghatározó, holott az építmény összeomlott. S csak most derül ki, hogy darabjai mennyire különböznek. A Habsburg Monarchia kétszáz éve mégis megtette a magáét.

 (Anyanyelv) Egy nyilvános irodalmi fórumon együtt lépek fel Slobodan Šnajderrel, akihez immár vagy harminc éves barátság fűz. Beszélek én is, aztán ő is. A horvát drámaíró bevezetőjében kitér arra, hogy először hallja, amint magyarul beszélek, s ő úgy érzi egy másik vagy talán egy új embert ismert meg. Cinkosan összenézünk. Mindketten tudjuk, hogy barátságunk ezzel elmélyült. 

(A Dunánál) Újvidéken soha sem bámultam oly kitartóan a Dunát, mint Pesten. Itt nyugodtabban szemlélődöm. Olyannyira, hogy immár felelőtlennek érzem magamat. Pesten találkoztam Dragan Kljaićtyal, aki 1991-ben Amszterdamból telefonált és sürgetett, hogy csomagoljak. Azt válaszoltam neki, hogy pusztán dacból maradok abban a balkáni zűrzavarban; ha túlélem, akkor én leszek az utolsó kellemetlen tanú. Megteszem a tanúvallomást, aztán csendesen meghúzódom egy német kisvárosban. Vagy Kőszegen. Azzal biztattam magam, hogy ennek köszönve én is megváltozom. Klaić elolvasta az Exterritóriumot, s nekem szegezte a kérdést. „A tanú megtette a magáét. De mi lesz azzal a német kisvárossal? Vagy Kőszeggel?” Tétlenül néztem magam elé. Mindeddig mindig úgy történt, ha az ígéretemet betartottam, akkor vágyaim nem teljesültek.

(Mint egy árnyék) A magyar irodalomban valamelyik Krúdy hősre hasonlítok, aki feltűnik, mint egy árnyék, aztán nyoma vész az ismeretlenségben.

 (Boldog ember) Ahhoz, hogy megismerjek egy várost, minden bizonnyal nagy elmélyülésre lenne szükségem és hosszan tartó magányra. Sok időt kell eltölteni a kisvendéglőkben, a cukrászdákban, és még többet önfeledten kóborolni az utcákon. Az embernek kétszer van alkalma erre: a huszadik vagy pedig hatvanadik életéve körül. Boldog ember az, aki két várost vallhat a sajátjának, megkettőzi magát, vagyis élni tud a skizofréniával.

(A vidám város) Budapest pontosan olyan, mint Bécs, mondta szarajevói barátom, Mile Stojić. Csak egy kicsit vidámabb, zajosabb, balkánosabb, teszi hozzá. Szarajevóiként majdnem otthon érzem magam itt, folytatja. Lopva az arcára pillantok. Tekintetében ijesztő komolyság honol, járása ingatag, egész lénye megviselt. Haja megőszült, azt hallottam, pár hét alatt, az ágyúzások kezdetén. Nem merem erről faggatni, tapintatlanságnak venné, és minden bizonnyal igaza lenne. Három napon keresztül barangolt Budapest utcáin a város vidámabb arcát kutatva. Megértem, hogy keresett egy vidám várost, s azon töröm a fejem, hogy merre kóborolhatott. Szívesen ellátogatnék oda én is.

 (Milošević kanapéja) Dušan Mihajlović szerbiai belügyminiszter szerint Szerbiában mintegy 35 000 bűnöző és több mint 60 000 be nem jegyzett fegyver van. Fele a horvátországi, boszniai és koszovói hadszínterekről kikerült automata. Nem csodálkoznám, ha kiderülne, hogy a szám sokkal nagyobb. A bűnözőké is, a fegyvereké is. Belgrádban egymillió polgár ünnepelte Miloševićet az államférfit, miközben a fegyvereket osztogatták. Aztán azok beszivárogtak a feketekereskedelembe. A Wittgenstein szövőszékében írtam arról a hátborzongató élményről, amikor a Futaki úti piacon láttam árulni a Kalasnyikovokat. Nekem is kínáltak egyet. Röviddel utána kezdődtek a háborúk, és ettől kezdve magától értetődővé vált, hogy a kis kávézókban a vendégek néha az asztalra tették a revolvert és a mobiltelefont. Hadd lássák, ki az igazi patrióta. De vannak ennél döbbenetesebb összefonódások is, amit a belügyminiszter töredelmesen elismert. Szerbiában nem lehetett üzletember, aki nem finanszírozta a szocialistákat és háborúikat. Most már tisztában vagyunk azzal is, hogy ezekből lesznek az új kapitalisták. Ezektől függ a jövőnk. A politikusok sem voltak jobbak. Az ellenzékiek sem. Mihajlović elismerte, hogy őt is meghipnotizálta Milošević azon a nevezetes kanapén. De hányan ültek azon a kanapén! Most viszont hallgatnak, mint a csuka. „Mindannyian Miloševićet szolgáltuk, ő felhasznált bennünket, az ellenzéket is beleértve. Dekoráció voltunk számára, amit mutogatott a nemzetközi közösség előtt, s amivel bizonygatta, hogy demokratikus ország a miénk”, ismerte el a jelenlegi belügyminiszter. Ő legalább vette magának a bátorságot. De sokan még erre is képtelenek. Ezúttal a „magyar dekorációról” nem  is szólnék.

(Színeváltozások) Babérillatról és a tengerről álmodtam. A Korčula nevű szigetről. Felriadok. Felhők duzzadnak a város felett. Aztán dörögni kezdett az ég, a közelben villámok csapkodtak. Fél óráig sem tart az ítéletidő. Aztán napfényben aranylanak a környező háztömbök. Kidörzsölöm az álmot a szememből. Úgy érzem magam, mintha csak átutazóban lennék, mintha fél órával ezelőtt egy egészen másik városban tartózkodtam volna.

(Hol vannak az igazságfeltárók?) Az Emberi Jogi Alap feladta a leckét Koštunica igazságfeltáró bizottságának. Követelte ugyanis hogy a jugoszláv hatóságok állapítsák meg, igaz-e a gyanú miszerint a rendőrség és a Jugoszláv Katonaság a NATO bombázások idején hathatósan közreműködött a koszovói albán civilek felett elkövetett vérengzések nyomainak eltüntetésében. Az Emberi Jogi Alap adatai szerint 1999. március 24-e és június 12-e között legkevesebb 800 albán – köztük öregek és gyerekek – földi maradványait vitték át titkos szerbiai helyszínekre. Ezeket a holttesteket újratemették. A bűnjelek eltüntetését államtitokká nyilvánították.

(Az angyalok fekete fátyla) Nem csodálkoznék, ha a szerbiai templomok freskóinak angyalai elé sűrű fekete fátylat tennének, hogy azok se vehessenek tudomást a tömegsírokról. 

 (Számkivetettség) A kisebbségi író mindig számkivetésben él, és ha igazán író, akkor megtanul ezzel élni. Nem akarok ebben valamiféle sorscsapást látni. Ezt vállaltam és végigjárom ezt az utat. Ez életformám és stílusom.

(Versailles-i tűzhányó) Isten óvja a Balkánt, írja egy berlini ismerősöm. Valahol Délen újra ropognak a fegyverek. A versailles-i tűzhányó továbbra is működik. Azt tudja, hogy a múltat nem lehet kijavítani, még akkor sem, ha a jelen vergődik benne.

(A kassaiakról) „Más szóval, Márai Sándor úgy volt kassai, úgy lehetett igazán kassai, hogy előbb volt európai, még akkor is, ha mindenkinél jobban tudta, Európa elárulta az eszmét.” Mekkora dráma rejtezik Bányai János egyetlen mondatában! „Kassaiként” a legnehezebb vállalni az európaiságot, hiszen éppen ezzel a teherrel minden oldalról értetlenséggel találkozunk. Minden szó felsebez, minden emlék iszonyúan nyomaszt, mindenki kiközösíthet. De ha emellett azzal is tisztában vagyunk, hogy Európa, sajnos, számtalanszor hűtlen lett önmagához, tehát nem csak tapasztalataink lesznek kétértelműek, hanem belső ellentmondásaink is drámai méreteket öltenek.

(Kétféle kisebbségi) A státustörvény meghozatala után kétféle vajdasági magyar kisebbségi állampolgár lesz. Az egyik rendelkezik magyar útlevéllel, a másik pedig magyar igazolványt kap. A kettő között lényeges különbség van. Kiterjed az élet minden területére: kétféle üzletember, kétféle politikus, kétféle író, kereskedő és ügyvéd létezik tehát.

(Nincs, aki fogadná őket) Számos új névvel találkozom szellemi életünkben. Beindult valamiféle pezsgés? Tényleg jönnek a fiatalok? Mégis szívós világ ez a Bácska és képes lesz megújhodni, gondolom magamban ilyenkor. Érkeznek, mint a fecskék, ám nincs, aki fogadja őket. Nem ellenállásba, hanem vákuumba ütköznek. Léteznek írói és értelmiségi műhelyek, de nincs irodalmi élet és izgalmas, vonzó közélet. Magasan köröznek a levegőben, talán még nem is láthatók. Csak egy-egy szöveg jelzi, hogy megérkeztek.

 (Népi katedra) A Szabadkáról Kishegyes felé tartó autóbusz kalauza a többpártrendszerből tart kiselőadást az ingázó munkásoknak: „Unom már, hogy minden reggel a köpenyegforgatókat ócsároljátok. Váltogatják a pártokat, na és? Azért léteznek a pártok, hogy legyen mit váltogatni. Ti is cserélitek a szennyest, vagy nem?” 

(Hamispénz) Képzelete csak annak lehet, akinek időnként eláll a lélegzete, mert majdnem belefulladt a valóságba. Minden más csak képzelgés és színlelés. Hamispénz.

 (A könyv és a szereplője) Rajk Judit írja, hogy elküldte az Exterritóriumot Marton Katalinnak. Férje Holbroocke a könyv egyik szereplője. Egy könyv utazik a szereplőjéhez.

(Kormányzati optimizmus) A kormány száz napját ünnepeljük. Igen, ünnepeljük. Zoran Djindjić három újságíróval társalog a tévéstúdióban. Az újságírók rendkívül elégedettek. A kormányfő, igaz elvétve, mosolyogva megjegyzi, néhány aprósággal azért mégis elégedetlen. Azt élvezem, hogy ehhez is milyen okosan bólogatnak az újságírók.

 (Kérdés, válasz nélkül) Megint ropognak a fegyverek Dél-Szerbiában. Egymásnak ellentmondó hírek érkeznek. Az albánok elfoglaltak egy falut. Pavković hadseregparancsnok szerint a falu visszafoglalása nagy emberáldozatokat követelne. Macedóniában is dörögnek a fegyverek. Az egyik ismerősöm legyint. „Nem lesz háború. A szerbek nem akarnak harcolni.” „És Banja Luka?”, kérdem.  A kérdés válasz nélkül marad. Úgy látom, erre a kérdésre az új politikai elit sem akar válaszolni. Az egyszerű ember pedig a homokba dugja a fejét. Továbbra sem tud semmiről. Még a szeme előtt lejátszódó kínos vajdasági incidensekről sem. Ah, Vajdaság! Kérem szépen, ez egy multikulturális paradicsom, európai normákkal, ismételgetik a politikusok.

 (Jancsi és Juliska) A vízvezeték-szerelő a csapokat javította. Első osztályú olasz áru, fontolgatta magában, majd beletörülte a kezét a patyolat-tiszta törülközőbe és kilépett a fürdőszobából. A háziasszony befejezte a kávéfőzést. Az elnyomásra panaszkodott. „Szegény Jánosom, ez lesz a sorsunk, amíg élünk” hajtogatta, miközben a kávé mellé helyezte a finom csokoládés tortát. „Ismerd el Juliska, melyik párt tagja vagy?”, kérdez rá a mester cselesen. Jogot érzett rá, hiszen egy faluból származtak, együtt jártak elemi iskolába. Csakhogy Juliskára rámosolygott a szerencse, férjhez ment egy ifjúsági vezetőhöz, ennek köszönve a gimnázium befejezése után titkárnő lett egy bankban. Ő meg csupáncsak egy szerszámosládával érkezett a városba. Juliska zavarba jött. Bevallotta, hogy ő bizony a kormánykoalíciót alkotó párt tagja. „De csak a férjem miatt” kuncogott. A mester megbámulta a drága csillárokat és a bútorokat. A szőnyeg is első osztályú, gondolta magában és csettintett egyet a nyelvével. Az asszony tovább kuncogott, megigazította a térdén a pongyoláját. Cinkoskodva összemosolyogtak, majd az asszony hirtelen a férfi vállára borult. Mintha régi szeretők lettek volna. Vagy talán panaszkodni akart csak, maga sem tudta, hogy mire. Vagy egyszerűen megkívánta a férfit, mint a csokoládés tortát. Szeretkezés közben a régi szép időkről beszélt. Az ifjúságról. Egy óra múlva kitessékelte a mestert, mert a férjét várta haza. Mindennek megvan a maga ideje.  A vízvezeték szerelő csak azt sajnálta, hogy nem német márkában kérte a munkadíjat. Pedig úgy szokta. Miért esett olyan gyerekes zavarba, morfondírozott magában, hiszen mindig márkában fizettette meg a bért. Napokig még a szokásos sör se ment le a torkán, egyre csak a német márkán töprengett. Nem az asszony testétől csömörlött meg, hanem a szavaitól.

 (A másik népszavazás) A gyerek lassan kanalazza a levest, nem érti, miért gondterheltek a szülők, akik már hónapok óta a vasárnapi ebéd után töviről hegyire mérlegelik esélyeiket. Miért aprólékoskodnak, hiszen ő csak menni akar. Rohanni, messzire eltávozni. A saját életét akarja élni.  A szülők megfontolják, hogy ki mond igazat, és ki hamisít. Hová írassák be a gyereket? Magyar tagozatra? Szerbre? Mérlegelik, mit tesznek a magyar politikusok? Van-e közük olyan, aki bort iszik és vizet prédikál? Renan mindennapi népszavazásnak nevezné ezt a vasárnap délutáni szertartást. Politikai elitünk vizsgázik. Megtelnek-e a magyar tagozatok? Rövidesen választ kapunk arra a kérdésre, hogy élvezik-e a magyar politikusok a magyar választópolgárok bizalmát. A sajtóban megjelent a tájékoztatás, hol nyílnak kisebbségi tagozatok.

 (Tabu téma, 2.) A 2000 megkérdezett szerbiai polgár 62.7 százalékának véleménye szerint a NATO-intervencióért az USA és a nemzetközi gazdasági érdekek, valamint Slobodan Milošević politikája hibáztatható.  77.8 százalék szerint a Jugoszlávia felbomlását a horvát nacionalizmus, valamint a Nyugat idézte elő. A többség Ratko Mladićot, Radovan Karadžićot, Željko Ražnjatović Arkant és Miloševićet tartja a szerbség legnagyobb jótevőjének. Strategic Marketing közvélemény-kutató intézmény legújabb kutatásának eredménye azt mutatja, hogy a szerbek többsége még most is a másik felet tartja felelősnek a háborús szörnyűségekért. Az etnikai tisztogatásokért, a tömegsírokért.

(Templomok) Egy szerémségi katolikus templomba, mint hallom, csirkefarmot telepítettek. Még évekkel ezelőtt, a Nagy Etnikai Tisztogatás idején. A település és a környék lakói ezen egy cseppet sem háborodnak fel, hiszen vannak templomok, amelyeket le kell rombolni, vannak templomok, amelyekben robbantani kell, továbbá vannak templomok, amelyek csirkefarm létesítésére alkalmasak.

(Ottlik esete) „Könnyen el is pirult…”, jellemzi egyik fiatalembert Ottlik Géza a Továbbélőkben. Ezzel jellemezte azt a belső hisztériát, amit szereplője hordott magában. A kézirat valahol Ottlik fiókjában lapult, amikor engem egy vajdasági kritikus időben keményen megrótt, a belső neurózis leírására egy fiatalembernek nem szabad elpirulnia. Csak elvörösödhet. A szóközpontú költő-főszerkesztő, időközben kisebbségi Messiás lett, rajongva felkiáltott: végre színre lépett egy igazi szóközpontú kritikus. Aztán előkerült az Ottlik-kézirat és a szóközpontú költő gyengéden felsóhajtott: Végre igazi szóközpontú regény került a kezembe.  Azóta sem vörösödött el senki. Még kevésbé pirult el. Jó, hogy Ottlik nem hallgatott a szóközpontú költőre és kritikusra.

(Törvény vagy hipotézis) Ahogy látom, még a magyarországi politikusok is rajonganak azért a jugoszláviai kisebbségi törvénytervezetért, amely még tervezetként sem végleges. Csak az első vázlatokról beszélhetünk, mondjuk, elfogadható hipotézisekről.

 (Kettős állampolgárság) Hogy egészen pontos legyek, még 1992 februárjában a Magyar Hírlapnak adott interjúmban síkra szálltam a kettős állampolgárság mellet. Előtte egy nemzetközi tanácskozáson érveltem mellette, amiről annakidején a belgrádi Borba részletesen tájékoztatta a jugoszláv közvéleményt. Egyik-másik vajdasági magyar párt fanyalogva fogadta javaslatomat, elvi és jogi kifogásaikról beszéltek, miközben a folytonosan duzzadó klientúra tagjai suba alatt a magyar útlevélért kilincseltek. Az említett tanácskozás után egy bácskai menekült a belső zsebéből előkelő mozdulattal két magyar útlevelet rántott elő. „Az egyiket összeköttetéssel szereztem, a másikat rendes úton, mint üldözött kisebbségi”, mondta elégedetten. „Nem tudom, melyiket válasszam”, tette hozzá vigyorogva. Aztán fölényes arckifejezéssel mért végig. Nem papolni kell, hanem cselekedni, olvastam ki a tekintetéből. Legtöbbször azok jártak sikerrel, akik máskülönben fanyalogtak. Én pedig csupáncsak arra gondoltam, hogy ha az ember sokféle identitást hordoz magában, akkor miért ne lehessen ennek formája is. Végre azonban más megvilágításba került a lesajnált próbálkozás. Orbán Viktor magyar miniszterelnök szerint a kormányon belül nincs elvi fenntartás a határon túli magyarság kettős állampolgárságával szemben, de figyelembe kell venni, hogy ez szolgálja-e érdeküket, illetve, hogy az érintett országok hajlandók-e ilyen államközi szerződést kötni Magyarországgal. Arra vagyok kíváncsi, hogy a bácskai magyar politikai elit tagjai hajlandók-e a szerb kormányzati posztokon nyíltan felvetni ezt a kérdést. Vagy továbbra is csak úgy, sutyiban zajlanak a dolgok? Tehát továbbra is bújócskát játszunk önmagunkkal.

(Hegyi beszéd – Németh Istvánnak ajánlom) Az elnyomás finomul. A kín is finomul. A szégyenünk növekszik. Betáncoltattak bennünket a kafkai világba. Létezik egy közösség, amely nem mondatja meg többé, hogy mi fáj. Azt sem, hogy mi az igazság. Megfosztották szavaitól, már azzal is, hogy szóra annak lett joga, aki nem élt a kínban, fájdalomban és megaláztatásban.

 (Kapuk) Írjam, vagy ne írjam? Egy éve már, vagy annyi sem, egy csendes kávézó teraszán üldögéltem, valakivel beszélgettem, de annyi idő után csak úgy tűnik, hogy magammal társalogtam. Egy könyvről, valamilyen tervről, arról, hogy mi lesz holnap, meg arról, hogy utazni kell. Aztán arra gondoltam, hogy bizonyára sok kincs kallódik a világban és körülöttem, de mind felismerhetetlen. Úgy érzem magam, mint Kafka várakozó hőse a palota őre előtt. Kitartóan várakozott, nem lépett be a kapun, őszülő fejjel az őr arról tájékoztatta, hogy ez a kapu csakis ő számára épült, neki kellett volna belépnie rajta. Ő viszont rámeredt a messzeségre, hiszen már huzamosabb ideje csak azt látta, hogy az a kapu is összeomlott. Talán az, amiről az őr beszélt, immár nem Kafka kapuja, hanem az angyalok kapuja. De vajon illik-e angyalokról és ördögökről beszélni? „Hát persze, hogy nem illik – már akinek”, segít ki Czeslaw Milosz.

 (A kubikusokról, közvetve) Kocsival Bačka Palanka felé tartok. Egészen Veternikig az autóút mentén, Újvidék tövében, új, gazdag városrész épült ki. Paloták és villák pompáznak. Ez bizony nem a temeríni magyar kubikosok világa. A szerbiai és a boszniai menekültek emelték fel. Menekültek? Bizony, Szerbiában így nevezik azokat, akik immár két állampolgársággal rendelkeznek.

(A múlt cinkosairól) A totalitarizmus utánunk lopakodik, csábítgat, a lelkiismeretre hivatkozik; azt követeli, szolgáltassuk vissza neki, ami az övé: az emlékezetet. Mert még ezt is neki köszönhetjük. Az övé vagyunk mindenestől. Az ő boldogtalan teremtményei. Szerbiában az emberek ezer örömmel szabadulnak tőle. Ettől a szabadságtól, még a nők is megszépülnek az utcán. Tegyünk úgy, mintha nem lettek volna háborús bűnök, nem lettek volna tömegsírok.  Az egyén továbbra is többes számban gondolkodik, személyesen majdnem senki sem néz magába, az utóbbi ötvenöt évben senki sem küzdött meg saját személyes múltjával, akkor pedig a nemzetével sem képes szembenézni. Felidézem a szerb irodalmat: elképesztő, hogy nincs egyetlen a Hideg napokra emlékeztető mű sem. Itt mindig a másik a bűnös. Az emlékezetkihagyás azonban a körülöttünk settenkedő, az újra meg újra bekéredzkedő totalitarizmus melegágya lehet. Ne feledjük el, tegnap még olyan totalitarizmusban éltünk, amelyben nem volt szükség diktatúrára. Önkéntes szolgaság volt ez. A nemzeti zászlók alatt virágesővel üdvözölték a tankokat. Aki erről hallgat, a múlt cinkosa lesz. Ha erről megfeledkezünk, vagyis ha lemondunk az emlékezetről, akkor továbbra is lelkünkben dáridózik a tegnap.

(Villámcsapás) Időnként belénk mar egy gondolat, Szerbiában olyan ez, mint a villámcsapás fénye: „Európa talán még most is a náci diktatúra alatt senyvedne, ha nem lett volna az angolszász katonai beavatkozás a második világháborúban. Belgrádban sem lenne demokratikus kormány, ha nem lett volna két évvel ezelőtt NATO-intervenció”, mondja Rorty. 

 (Adalékok az etnikai tisztogatás történetéhez) Talán eljött az ideje, hogy szembenézzünk az egész közép-európai etnikai tisztogatással is. Habsburg Ottó, a Páneurópai Unió elnöke, az Európai Parlament volt tagja a szlovák rádiónak adott nyilatkozatában kifejtette: olyan ország, ahol még mindig érvényben vannak a Benes-dekrétumok, nem csatlakozhat az Európai Unióhoz.   Eduard Benes volt csehszlovák politikus, államfő hírhedt dekrétumai a II. világháború utáni Csehszlovákia két legnagyobb létszámú kisebbsége: a magyarok és a németek teljes jogfosztásához – a két etnikum meghurcoltatásához, kitelepítéséhez és erőszakos szlovákosításához – teremtették meg a „törvényes” feltételeket.

 (A tekintély ördögi köre) Léteznek boldog emberek, akiknek az értelme túl messzire esik a szívüktől. Általában sikeresek, legfőképpen arról ismerhetőek fel, hogy tekintélynek örvendnek azon közéleti személyiségek körében, akik lusták gondolkodni és kérdezni. Hogy olvasni is lusták, azt mondani sem kell. De ők különösképpen becsülik az ilyesféle tekintélyeket, mert ezek bezzeg soha sem ábrándítják ki őket. Ez pedig az ő tévedhetetlenségüket bizonyítja. Ördögi kör.

 (Háttér vagy tükör) „Egyre kevésbé vonz a túlságosan irodalmi irodalom”, írta Czeslaw Milosz az irodalomról szóló csodálatos könyvében, Az Ulro országában. Igazat adok neki. A hátteret egyre gyakrabban pótolja a tükör, amely előtt monoton hangon kell imádkozni.  Nem kedvelem azokat, akik önimádó módon pergetik a kezükben az imafűzért miközben egészen biztosak abban, hogy nincs Isten. Nem bántom hitüket, csak emlékeztetem őket arra, hogy a hiányzó Isten sokkal nagyobb felelősséget ró ránk, mint a létező. Ezért idézi Milosz Nietzschet: „Mit képzeltek, megöltétek Istent, és azt hiszitek, hogy büntetlenül megússzátok.”  

(Szellemi gyakorlatok) A reményben kerestem minden bizonyosságot, azt kergettem, botladozva, mint egy gyermek, de végül a reménytelenségben találtam biztos támaszra. Ott gyakorolhattam ellenálló képességemet és vizsgálhattam felül botladozásaimat.

(Az új bálványimádókról) Mi történik valójában? A független értelmiségiek száma csökkent, az államiak hajbókolva tündökölnek. Miniszter úr, miniszter úr, visszhangozzák az értelmiségi szalonok. Nem árt az új bálványimádókat emlékeztetni Regan sokat idézett kijelentésére: „Az állam nem a megoldás. Az állam a probléma.”

(Akik nem félnek az ördögtől) „Azt hiszem, az igazi ateista ritka madár”, írta Czeslaw Milosz. Gombrowiczot nevezte meg egyedül. Gombrowiczot, aki így irt: „Nagyon félek az ördögtől”.  Ez főleg azokat bosszantja, akik ájtatosságuk révén az Istent könnyen félrevezették, de nem tudnak mit kezdeni az ördöggel. Követi őket, mint az árnyék, de túlságosan gerinctelenek ahhoz, hogy féljenek tőle.

(A másik Közép-Európa) Gombrowiczot csaknem az egész lengyel emigráció rossz hazafinak, elfajzott lengyelnek tartotta, ma pedig az egész lengyel kultúra büszkesége. A Naplója a másik Közép-Európát vetíti elénk, amelytől még nagyon messze vagyunk, mi több, távolabbra estünk, mint a róla való ábrándok idején. Akkor szubverzív gondolat volt, ma Nyugat-imádattá silányult az egész. Közép-Európa ma legfeljebb csak arra való, hogy a tudományos tanácskozásokon elcsépelt szólamokat pufogtassunk róla. Szerencsére, Gombrowicz még őrzi a másik Közép-Európa reményét.

(Az én-ről) Én. Én. Én. Így kezdi Gombrowicz a Naplóját. Aztán megbotránkoztató gondolatokat közöl. Ebből csak az a tanulság vonható le, hogy én-nel kezdeni a mondatot csak akkor érdemes, ha megbotránkozatás követi. Máskülönben a lírai selyemfiúk szótárával élünk.  

 (Az idénymunkában izmosodik a nemzeti érzés) Kisebbségi politikusok nem győzik ecsetelni a bácskai magyarok határtalan boldogságát, azért mert a státustörvénynek köszönve idénymunkásként előnyben részesülnek. Ettől erősödik bennük a nemzeti érzés,  licitál túl mindenkit egy értelmiségi. Történelmi pillanat! Az idénymunkának köszönve végre integrálódott a magyar nemzeti közösség! Az egyik itteni idénymunkás-jelölt viszont megkérdezi tőlem:  És mi lesz a schengeni vízummal? Kerülgetem a választ, mint a macska a forró kását. Csaba László közgazdász minapi cikkét mesélem át. Ők, mármint az EU az elefánt, mi, mármint a magyarok az egérke vagyunk, ők szabják meg a haladás irányát. Ezért valószínű, hogy a 2004-hez képest további két vagy akár három éves késés is bekövetkezhet, mire az első országok, köztük Magyarország az unió tagjává válhat.  Az idénymunkás-jelölt bólogat. „Akkor időt nyertem. Szeretnék még egyszer a Balaton vizében megfürödni. Hiszen nekünk úgysem lesz tengerünk.”

(Határon túli tartalékok) A magyar munkaerőpiacon nagy hiány lesz – jelentette ki Orbán Viktor egy gazdasági tanácskozáson -, ami szükségessé teszi a határon túli tartalékok bevonását. Magyarország felvirágoztatásában a határon túli magyarok képezik azt a pótlólagos forrást, aminek köszönve a magyar állam megőrizheti tőkevonzó képességét. A miniszterelnök azt is látja, amit a helyi kisebbségi vezetők nem akarnak látni. Vagy jól érzékelik, de nem akarják, vagy nem merik kimondani, hiszen Orbán tapintatosan leleplezi a kisebbségi szóvirágokat. Lesz belőlük még részünk. Lesznek még hamis próféták. Viszont a valóság mégis az, hogy használható tartalék leszünk a munkaerőpiacon. Csábítjuk a tőkét. Van tehát feladatunk. Ennyi – és semmivel sem több. De nem is kevesebb!

(Jót mulattunk, mégis) Fullasztó meleg várja a pesti könyvhetet. A város nehezen veszi a lélegzetet. Késő délután egy irodalmi estre térek be, főleg fiatal írók lépnek fel. Ügyes nyelvi fordulatok, nyelvjátékok, néha pedig pompás viccek. A fiatal közönség jót mulat, érti ezt a nyelvet. Cinkoskodik. Azzal az érzéssel üldögélek a székemen, hogy egy nemzedék titkolja, hogyan vélekedik a korról, amelyben él. Valami furcsa neofrivol üzenetről van szó, amelynek a lényegét így foglalnám össze: ez a kor nem az övé. Nem fog besétálni a koreszme kelepcéjébe, mert úgy véli nincs koreszme. De mi lesz akkor, ha a kor sem akarja majd vállalni ezt a nemzedéket? Csak azzal vigasztalódhatunk: jót mulattunk, mégis.

(Századelő) Reggelente a Mátyás Pince körüli kukázókat figyelem. Délután és este ezen a környéken rengeteg emberrel találkozom, aki szerbül beszél. A legelőkelőbb vendéglők teraszáról is sok szerb szót hallok. A századelő jut eszembe: a gazdag szerbek Pestre jártak mulatni, mennyasszonyi ruhát vásárolni. A szegény bácskai magyar napszámosok még csak gondolni sem mertek Pestre. Akkor sem!

 (Védelem) Cipelem a könyveket, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Nem tudom felsorolni azokat a változásokat, amelyek lezajlottak körülöttem, úgy érzem, már arra sincs időm, hogy a saját belső változásaimról számot adjak, ám ez az egy dolog változatlan maradt az életemben. Fáj a karom és a térdem, megállok egy presszó előtt, leülök egy asztalka mellé, kávét kérek, fellapozok egy-egy könyvet, aztán folytatom az utam. Miközben ezeken az apróságokon töprengek, arra lyukadok ki, hogy csakis ezek az egyszerű hétköznapi kis történetek erősítik a jellemet: a nagy történetekben annyi kihívás leselkedik ránk, hogy elkerülhetetlenül megváltozunk. Mindannyian romlandók vagyunk, megront bennünket a közélet, a rang, a hatalom. Még nem találkoztam egyetlenegy emberrel sem, aki tiszta lelkiismerettel gyakorolta volna a hatalmat. Még arra is rá kellett döbbenünk, hogy a pártállam összeomlott, de a politikai szószékek továbbra is csalárdak. E rontás ellen a hétköznapi élet kis történetei, a puritán életforma, a régi szokások, a régi barátok és az utcai csatangolások védelmeznek bennünket. Félig-meddig. 

 (Egy fontos élményről) Felismert a közeli közért felszolgálója, mivel mindig ugyanazt a kefirt vásárolom. Azt kérdezte, hogy mi újság Jugoszláviában. Semmi, válaszoltam. Számomra a legnagyobb újság az, hogy valaki felismert Budapesten.

 (Fehér óceánjáró) 1941. márciusában Szabó Lőrinc Újvidéken járt.  Megragadta a város főterének eleganciája. A Báni palotát pedig gyönyörű fehér óceánjáróval hasonlította össze. A budapesti eget kémlelem, s titkon abban reménykedem, hogy feltűnik az égen egy ilyen fehér, az új világba hajózó, óceánjáró. S elcsalogat egy ismeretlen szigetre, vagyis haza.

(Emlékezés a valóságra) Márai Sándor kitűnő regényében az Eszter hagyatékában fontos mondatra bukkanok: „Apa nem emlékszik a valóságra. Költő.”, Így jellemzi Lajost, azt a szereplőt, aki a hazugságot, mint életformát választja. Veszélyes hazudozó, aki életeket tesz tönkre maga mellett: nincs könyörtelenebb ártatlanság az övénél. Költő, tépelődöm magamban. Milyen ironikusan hangzik, akkor is, ha többé nincs könyörtelen költészet. Csak a szavakkal való játék maradt, amely már hazugságot sem képviselhet.

(A nábobok és a szendék) A volt magyar pénzügyminiszter, Bokros Lajos, joggal emlegeti, hogy az eltorzult piac sérült szolidaritást teremt. Ha nincs kemény és nyílt piaci verseny, a gazdasági játszmát mindig a bennfentesek nyerik meg, akik ismerik a dörgést, hiszen monopolizálják az információkat, ezért hozzák ők a legjobb döntéseket. Néha a városrendészeti tervek ismeretében milliókra lehet szert tenni. Ha valaki ott vásárol földet, ahol a jövőben fontos útvonalakat, létesítményeket építenek, az máris az újgazdagok közé lopta be magát. A közvélemény erről semmit sem tud, a baj okozóját ezek után nem a tisztességes verseny, a hiteles piac elmaradásában látja, hanem minden nyavalyáért a piacot okolja, amivel máris a jellegzetes közép-kelet-európai, no, és természetesen a balkáni populizmus talaján kötünk ki. Ez a populizmus pedig éppen azoknak kedvez, akik a bajt előidézték: a népvezéreknek, a nemzeti demagógoknak, akik a nagy eszmékkel visszaélve rendszerint nagy vagyont harácsolnak össze. Ördögi kör ez! A populista lázadás újra és újra a nábobok paradicsomát készíti elő. Nem kell ázsiai példákra hivatkoznunk, szemünk előtt játszódnak le az események. Már elcsépelt közhelynek számít, hogy Szerbiában az anyagi javak újraelosztása Milošević idejében kezdődött el, amin az új politikai osztály nem számít lényegesen változtatni. Legfeljebb csak egy kicsit kiigazítja luxusadóval, hogy pirinyót enyhítse a legkirívóbb igazságtalanságot. Ez határozta meg – legfeljebb kisebb mértékben -, a kisebbségi magyar gazdasági elitek kialakulását is. A gazdag magyarok már itt vannak köztünk, csak még nem ismerjük fel őket, csak még nem merik nyilvánosan fitogtatni vagyonukat. Azok köréből kerülnek ki, akik az elmúlt tíz évben közel voltak a hatalomvédte információkhoz. Szende (párt)publicisztikánk (amely pökhendien hirdeti, hogy nincs független sajtó) szemet huny felette, még mindig a magyarok elnyomásáról beszél általában, hallani sem akar arról, hogy nem volt egyformán elnyomva az a magyar, akinek villájába fürdőmedencét varázsolt a miloševići rendszer, vagy az a magyar, akinek még vándorbotra sem tellett.

(Megnyílik a föld) Vajdaságban megnyílnak a tömegsírok, a föld kiveti magából a holttesteket, amelyeket Délről szállítottak ide hűtőkocsikban. Démoni képek: a szerbiai éjszakákban robogtak a meggyilkoltak tetemeivel megrakott hűtőkocsik. Dante sem lenne képes ábrázolni mindezt. A hullák egyre szaporodnak. Megrendült a föld legfelsőbb rétege. De az emberek óriási többsége még nem. Ők sem emlékeznek a valóságra.

 (A sorrend) Legalább a Németh László centenárium ürügyén lapozzuk fel a Magyarok Romániában című útinaplóját, hogy jobban megértsük tegnapi és holnapi helyzetünket. Németh nem ismer irgalmat: a romániai magyar társadalom áldatlan állapotáért elsősorban a magyar politikai osztályt teszi felelőssé, majd az erdélyi magyar vezetőket, s harmadsorban a románokat.

 (A revizióról és Jásziról) Trianon után a magyar közéletet évtizedeken keresztül a határrevízió gondola foglalkoztatta. Az egyik elképzelés szerint a Szent István-i Magyarországot kell visszaállítani, közéjük tartozik Teleki Pál is, aki nagy, de türelmes, a kisebbségieknek európai színtű jogokat biztosító Magyarországról álmodozott.  Ezért írta le büszkén. „Ezekben a miniszteri székekben, 1867-től 1940-ig 362 miniszter ült. Ezek közül 123 nem magyar származású volt. Ebben a székben, ahol magam ülök 31 miniszterelnök közül 10 nem volt magyar származású.” A másik elképzelés szerint csak etnikai határrevízióról lehet szó, a történelmi Magyarországot nem lehet visszaállítani, csak a többségében magyarlakta területek visszacsatolását kell követelni. Az ország ugyanis elvesztette területének és lakosságának nagyobb részét. A 282 ezer négyzetméterből 92 ezer lett, a 2,8 millióból 7,9 millió. Talán ezért hozakodott elő Lord Rothermere a revíziós tervvel és ezért indultak meg a titkos magyar-francia tárgyalások a határmódosításokról. Egyikből sem lett semmi, csak  nagyobb tragédia. Volt egy harmadik álláspont is, amit senki sem akart figyelembe venni. A baloldali Jászi Oszkár – mert róla van szó – az elszakított magyarság kulturális, politikai, nemzeti és nyelvi autonómiájában vélte felfedezni az esélyt. És éppen Jásziról hallgat mindenki mélyen, arról a Jásziról, akit kifejezetten nemzetietlennek bélyegzett meg a nemzetieskedő, úri magyar osztály. Tehát ne feledjük, a kisebbségi autonómia baloldali eredetű, és egy nemzetietlennek bélyegzett gondolkodó állt ki mellette legjobban. Évtizedekkel megelőzte korát!

(Mi vár ránk?) Az utcán megállít egy gyerek. Némán nyújtja a kezét, pénzt kér. A szemébe pillantok, gyűlölet sugárzik felém. Ez így marad, akkor is, ha adok, akkor is, ha nem. Zavaromban egy húszast nyújtok oda neki, gyorsan kirántja a kezemből, s tekintetét a földre szegezi. Még arra sem méltat, hogy feltárja előttem érzelmeit. Tíz éves sem lehet. Istenem, mi vár még ránk?

(Széchenyi, a kijózanító) Széchenyiről harsognak a lapok. Végre, gondolom, végre megbocsátják nekem is, mert Széchenyit olvastam azokon a nevezetes napokon, midőn mindenki a televíziót bámulta a millenniumi ünnepségek kedvéért. De ez sem olyan biztos, hiszen Széchenyi gondolatai nem bódítóak, hanem kijózanítóak. Találomra újra fellapozom valamelyik könyvét. „A magyar szó – írja – még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi.”

(Vándorcirkusz) Elkészült a szövetségi kisebbségi törvénytervezet, magam is részt vettem a megfogalmazásában. Látom erényeit és hibáit. Sajnálom, hogy néhány javaslatom nem került be, vigasztalom magam, hogy néhány helyt kapott benne. Erényeit megbecsülni, hibáit korrigálni csak akkor lehetséges, ha a köz asztalára tesszük, és nyilvános eszmecserét folytatunk róla. De nem ez történik. A törvénytervezetet hét lakat alatt őrzik, csupán néhány pártpolitikus járja a városokat, hogy ennek révén népszerűsítse pártját.

(Kati néni unokái) Kosztolányi novellájában olvashatunk Kati néniről, akit beszállítottak vidékről, hogy megtekintsem egy pesti parasztdarabot és ellenőrizze a népviselet hitelességét. A színésznő mindjárt beszédbe elegyedett vele. „Jau vágyok-é Kati néni lelkem?” Kati néni szerényen csak ennyit válaszolt: „Jó”. Úgy, ahogy ő szokta mondani. Kati néni ükunokájának azonban nem ilyen egyszerű az élete. Ha táncolni akarnak, akkor Pestről hívnak szakértőt, hogy ellenőrizze a népviseletet. S a szakértő rögtön szemlélteti, hogy ki a legény a gáton, faggatni kezdi Kati néni ükunokáját: „Jauu váágyok-ééé  Káti néniii lelkééém?” Szegény ükunoka! Pislog szerényen, szóra sem meri nyitni a száját, nehogy leleplezze, hogy bácskai létére mennyire elmaradt a hagyományápolásban. Csak a keszkenőjét lobogtatja a szakértő előtt, s arra gondol, de jó lenne elfutni, táncolni a discóban, aztán meginni egy jó hideg Coca-colát.

 (Vígságos és szórakozott) Dienstbier nem lesz többé az ENSZ emberjogi képviselője Jugoszláviában. Számomra emlékezetes marad a vajdasági kisebbségek iránti közömbössége. Volt benne valami a lengyel bohémból és a nagyvilági diplomata cinizmusából. Milošević hatalma idején is idilli színekkel ecsetelte a vajdasági etnikai viszonyokat. Kétszer találkoztam vele, mindkétszer elégedett volt és szórakozott.

(Megelőzés) Camus pontosan tudta, hogyan kellett volna megakadályozni a II. Világháborút: „Elég lett volna, ha idejében felülbírálják a versailles-i szerződést.” Ezt üzente azoknak, akik tehetetlenül széttárták a kezüket, mondván, hogy nem tudták megakadályozni a háborút. Ez nem igaz, válaszolta Camus.

 (A kiábrándulás katarzisa) Eörsi István hetven éves: „A cinikus alkalmazkodók megújulni sem tudtak, mert nemcsak vallásos elbutulásban, hanem a kiábrándulás katarzisában sem lehetett részük.”, olvasom születésnapi interjújában.

 (Mégis!) Végre, jó hír Göteborgból. Amennyiben az uniós magyar csatlakozási tárgyalások 2002 végéig lezárulnak, Magyarország minden bizonnyal 2004. január 1-jén beléphet az Európai Unióba. Korábban azért nem volt pontos csatlakozási időpont, mert Németország és Franciaország határozottan ellenezte ennek megállapítását. A schengeni bársonyfüggöny lehullni készül, s ha nem történik valamilyen csoda Szerbiában, akkor le fog hullani előttünk is. Bárhogy is fordul a kocka, vegyük ezt jó hírnek – mégis! Helyzetünk, sajnos, nem lehet mérvadó.

 (Mi történt Pesten?) A sajtómunkások nem merik feltenni a kérdést, bizonyára okkal, hogy mi történt Budapesten Koštunica látogatásakor. Az illetékesek hallgatnak róla, nincs, aki tájékoztassa a vajdasági magyar kisebbséget.  A kisebbségi politikusok erről egy szót sem ejtenek. Végül Goran Svilanović a parlamentben elszólta magát: Koštunica elnök – kíséretében volt Kasza József is – erélyesen felemelte szavát a státustörvény ellen. Nem csak politikai kifogásait sorolta fel, hanem felhívta a figyelmet arra, hogy a törvény sérti a jugoszláv alkotmányt. Azt viszont tudjuk, hogy mit jelent az alkotmány megszegése.

(A milliárdok és az erkölcs) A Világbank felmérése szerint Jugoszláviának 20,5 milliárd dolláros segélyre van szüksége. Meglehet, ez dönti el a hágai kiadatást. Nagyon sajnálatos és felettébb meddő dolog, ha ez lesz a mértékadó, hiszen nem lenne szabad kupeckodni a bűnnel.

(Anyámra emlékezem) Tömegsírok, tömegsírok! Megelevenedik az Exterritórium világa. Az anyám azon nyomban tisztában volt azzal, amire Szerbia csak most kezd rádöbbenni. Azért döbben rá kínos lassúsággal és felemás módon, mert alig tud valamit a bácskai német és magyar tömegsírokról.

 (Élet és nemzet) A nemzetemért meghalok, ha kell, mondta N. N., az ismeretlen kisebbségi polgár. De senki se követelje, hogy kizárólag azért éljek. Emléket kellene neki állítani, mint az ismeretlen hősnek. Él és keményen dolgozik.

 (Bújócska) Bora Čosić, a Berlinbe áttelepült szerb író szerint a mai szerb vezetők túlnyomó többsége nyíltan Európa ellenes, nacionalista és jobboldali, Szerbiában pedig gondtalanul sétafikálnak a háborús bűnösök. Ennek a helyzetnek csupáncsak egyik jelentéktelen epizódja a hágai ENSZ bírósággal való bújócska.

 (Félelem a nyártól) Ha éjfélkor ingben elüldögélhetsz egy nyári teraszon, és úgy érzed, hogy nemsokára békés álom vár rád, akkor tudd meg, hogy beköszöntött a nyár. Félsz tőle, mert egyre nehezebben viseled el a kánikulát, de a nyári fuvallat cirógat, ezért léhán átengeded magad a pillanatnak. Már nem is kívánsz ennél többet.

(Az ellenállók) Minap a Petrovo Selonál lévő két tömegsírból összesen 74 holttetemet emeltek ki.  Ássák ki a földből a tetemeket. Az emberek viszont tömegesen menekülnek a tanulságtól. Két egymást támogató védekezési alap épült fel: egyrészt mindannyian hősök voltunk, másrészt mindannyian áldozatok voltunk, bizonygatják. Ezt hallom úton útfélén. Most már az is a bukott rendszer ellenségének tünteti fel magát, aki nem fizette ki a telefonszámlát. Így dacolt a hatalommal, mondja.

 (A „mi” igazságunk) Még nem is olyan régen a belgrádi Vreme cinikusan közzétette: Koszovóban törpe Christiane Amanpourok tömegsírok után szimatolnak. Stojan Cerović, a Vreme vezető kommentátora pedig pár hónappal ezelőtt keményen elítélte a hágai igazság szószólóit és imigyen buzdította olvasóit: „Nem szabad elfogadnunk azt, hogy ne mondjuk ki, hogy itt külső nyomásról és kényszerről van szó és nem a mi igazságról vallott nézeteinkről.”

(A nacionalizmus Hruscsovja) Most az a legfontosabb kérdés, hogy ki lesz nacionalizmus szerb Hruscsovja, aki ugyan sommásan elismeri a volt rendszer bűneit, de lényegén nem változtatna.

 (Egy nap krónikája) Fullasztó, fojtott levegő. Belgrád, 2000. Soros György 16 órakor repülőgéppel távozott a fővárosból. Utána a Média Központból az alapítványunk irodájába indultam. A Köztársaság téren szédülettel párosuló rosszullét kapott el. 17 órakor találkoztam Latinka Perovićtyal. Együtt utaztunk Belgrádból Újvidékre.  A B92-es rádión együtt hallgattuk az interjúmat, amelyben a 45-ös bácskai magyar tömegsírok és a későbbi tömegsírok közötti kapcsolatra mutattam rá. A beszélgetés folyamán Latinka Perović a szerb nacionalizmus és a szocializmus összefonódottságát tárja fel. Lasić Zágrábban megjelent önéletrajzáról beszélgetünk. 18 órakor megérkezünk Újvidékre. Perović asszony vitaesten vesz majd részt a Spensben. 19 óra előtt csörög a mobil, Radnóti Anna telefonál Pestről. Tudok-e a hírről? Milošević útban van Hága felé. A CNN jelenti. Eláll a lélegzetem. Széjjelnézek a teremben, sokan várják a nacionalizmusról szóló kerekasztal-beszélgetés kezdetét. Csupa ismerőst látok. Képtelen vagyok bárkinek is elmondani a hallottakat. Hátha kacsa az egész. Csak Anikónak mondom. Hallgatagon maga elé néz. Mozdulatlanul állok, még az ismerősöknek sem vagyok képes köszönni. Pár perc múlva befut Slobodan Stojšić, az újvidéki 021 rádió igazgatója. Egyenesen felém tart, a szeme csillog. Igaz, kérdem. Igaz, válaszolja. Megszólítok néhány barátomat. Hitetlenkedve néznek a szemembe. Az előadás alatt egyvégtében másra gondolok, de nem tudom meghatározni, hogy mire. Éjszaka a tévét nézem. Djindjić sajtóértekezletet tart. Egy nap alatt államférfivé vált. Koštunica kabinetje szerint az elnök nem tudott a kiadatásról, alkotmány- és törvényellenesnek tartja. Hallgatom a híreket, de képtelen vagyok bármire gondolni. Ez a történet másról szól, Milošević személye legkevésbé fontos. Egy közönséges pártfunkcionáriusnak irtózatos hatalmat szavazott meg a nép. Sokan fogják démonizálni, még azok is, akik a kanapéján gubbasztottak. Ellenségei és barátai, tartós és átmeneti szövetségesei. Holott nem volt démon. Egy napig sem uralkodhatott volna, ha a társadalom elszántan ragaszkodott volna a demokratikus értékekhez. Szürke politikus volt, a démon odaadó hivatalnoka. Csak ennyi. Távozása után talán jobban meg fogjuk érteni, miről szól ez a történet.

(Hágai konténer) Egy londoni lap szerint Szerbiában úgy gondolják, Hágába egyféle szemétkonténert szállított ki, amelyben megtalálható Szerbia felettébb kellemetlen múltja. Nagy félreértés lenne, ha a polgárok többsége arra a következtetésre jutna, hogy a tárolóban a lelkiismeret is helyet kap. Ezen túl csak az apróságok érdekelnek. Milošević használhatja a tornatermet, a fegyház boltjában akár balkáni ételeket is vásárolhat. Nézegetem a scheveningeni fegyház ketrecét, amelyben a fogoly a friss levegőt élvezheti.

 (Versekkel kitapétázva) Kundera szerint a totalitárius Gulág versekkel kitapétázott világ volt. „A Rémuralomnál nagyobb trauma volt a rémuralom lirizálása”, írta. Természetes, hogy hasonló a lirizálás jellemezte a miloševići korszakot és vele együtt a balkáni lantosokat is. A lírába elegánsan tört be a totalitárius világ, véli Kundera. Nehéz lenne ehhez bármit is hozzáfűzni. Behálózta az egész nyelvet, amely – sokak szerint – ettől rejtélyes szépséget nyert. Ezt nevezik a Balkán lirizálásának avagy balkáni tapétáknak.

 (Bűnügyi regény) A történészek nem tévedtek. A Nagy-Magyarország végét jelentő trianoni békeszerződésről még 80 év távlatából is nehéz érzelmek nélkül beszélni, még akkor is, ha a világ már régen elfelejtette. Ha nyugati értelmiségivel beszélgetek és kiejtem a szót, hogy Trianon, szórakozottan mosolyág rám, hümmög magában, a vállát vonogatja, és udvariasan más témára tér át. Európa immár nem kíván a XX századdal szembesülni, jobbnak tartja mielőbb elfelejteni. Kit érdekel az, hogy a békeszerződés Magyarország területét 325 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre csonkította, lakóinak számát pedig 20,8 millióról 7,9 millióra csökkentette? Kit érdekel hogy a lankás francia vidéken aláírt szerződés nemcsak az életet, hanem az álmokat is meghatározta, az utóbbiakat talán kegyetlenebbül és mérgezőbben. Romsics Ignácnak sikerült. Könyve a Trianoni békeszerződés úgy is olvasható, mint egy modern rémtörténet.

 (A romantikáról) Büntetni nem tudok, nem lennék képes rá.  De megbocsátani sem. Felejteni még kevésbé. Cipelem a közelmúltat, mint a sziszüphoszi terhet. Itt semmisül meg a romantika. Vagy talán itt kezdődik?

(Az élők megváltása) Újabb tömegsírok nyílnak meg. Nem érem R. V.-át, aki a kényelmes pesti nyugalmából szemlélődve nem tudta felfogni, hogy nem a bombáktól féltem elsősorban, miként az ő belgrádi barátai. Csakis ennek az áthidalhatatlan különbségnek ismeretében válik érthetővé Jugoszlávia széthullása. A bukott szerb elit propagandája még az ellenfeleit is átitatja, vagyis a hajszálereket táplálja. Sok dolguk lesz még a halottaknak, mert meg kell váltaniuk az élőket.

(Búcsú) Az este még arról vitatkozott, hogy hány kanál cukorral kéri a teát.  Három kanállal kérte, holott mindeddig csak eggyel itta. Hajnalban pedig felsikoltott a felesége. Véletlenül az órára pillantott, a férje reggel hétre állította be az ébresztőórát. Elfojtom a képzeletemet. Tapintatlanság lenne arra gondolni, hogy mit tervezett arra a napra.

(Baljós csend) Immár félve veszem elő az újságokat. A jugoszláv sajtó tele van egy magyar kisebbségi pártelnök korrupciós botrányával, de a kisebbségi sajtó csak szégyenlősen és áttételesen tesz róla említést. Vakmerő szatirikusaink hallgatnak, telepi mulatságokra járnak, a pártelnöknek gazsulálnak, tehát nem Corax példája lebeg szemük előtt. Nálunk a szatíra egyébként is olyan, mintha a disznótoros vacsorákon zsíros vicceket mesélnénk egymásról. Baljós csend honol a bácskai táj felett. Még azt sem tudjuk, hogy rágalmazásról vagy hiteles tényekről van-e szó. Hol lapít az okfeltáró újságírás, amely fényt derítene a kényes ügyre? Attól tartok, hogy továbbra is a demokratikus magatartás jelenti a legnagyobb botrányt. Még nem értünk el arra a pontra, ahol a ki merjük mondani az igazságot, hosszú évtizedek félelme sejtjeinkbe ivódtak be, lehetetlen tőle rövid pár év alatt szabadulni. De a legrosszabb, hogy ezt magunknak sem valljuk be.

(És a nyilvános dossziék?) Megnézted a dossziédat, kérdezi valaki. Még nem, válaszolom. Már hetek óta tervezgetem, hogy felemelem azt a telefonkagylót. Igen, meg kellene néznem. Lehet, hogy eltűntették, lehet, hogy nem is volt, de lehet, hogy az orrom elé dugják. Egy részét, például. Úgy látom, hogy ebből is politikai szemfényvesztés lett, hiszen, – minő csoda! – azoknak a dossziéja a legvastagabb, akik hosszú éveken át Milošević pamlagán ücsörögtek. Emlékszem, hogy Kertész Mihály, az akkori belügyminiszter a NIN nevű politikai hetilapban kijelentette, hogy a jugoszláviai magyar értelmiségieket ellenőrzi a belügy, vagyis számontartja minden lépésüket. Éppen akkoriban, mikor pamlagpolitikusaink alaposan elparentálták az immár belügyi posztról is megbízhatatlannak nyilvánított értelmiséget. Ez idő szerint a magas kisebbségi posztokon azok is helyet kaptak, akik tiltottak, büntettek, leváltottak, elkergettek, mondjuk: komplett kisebbségi szerkesztőséget taszítottak ki az utcára. Gyenge vigasz az államtitokká kinevezett dosszié, ha „nyilvános dossziék” előtt is meg kell hunyászkodnunk?

 (Babits figyelmeztetése) Babits idejekorán felhívta a gondolkodó írók figyelmét arra, hogy milyen veszélynek teszik ki magukat: „A franciának és angolnak szabad műveltnek és művésznek lenni. A magyar azonban maradjon ostoba, maradjon őserő, mert máskülönben még a ‘költő’ nevet is elveszik tőle.” Gondolkodni – az irodalomban is – kockázatos.

(Leszámolás) Latinka Perović a szarajevói Dani-ban írja: A szerbeknek le kell számolniuk a gyilkosság-kultusszal.

 (Srebrenica) Az este a Szerbiai RTV bemutatta srebrenicai tömegmészárlásokról készült BBC-filmet. Hat év múltán a szerbiai polgárok értesülhettek arról az eseményről, amelyet a világ úgy tart számon, mint a második világháború utáni évtizedek legborzalmasabb eseményét. A katonák elválasztják a férfiakat és a nőket, aztán hetekig tartott a mészárlás. Közel 8000 muzulmánt öltek meg. Hetekig vadásztak a hegyekben a szökevényekre. A holland ENSZ-katonák tétlenül nézik a történéseket, mi több haverkodnak a gyilkosokkal. Iszonyú világ. A szerb hódítók táncolnak és ünneplik a felszabadulást. Félmeztelen énekesnők illegetik magukat, jókedvre buzdítják a népet. Valójába ezek után, egyetlen erkölcsös megoldás lehetséges: hogy a bűnösök megbüntetését követelve a nép kitódul az utcára. Hogy elkerülje a kollektív cinkosság felettébb reális veszélyét.

 (Bánáti ballada az emberi méltóságról) Törökkanizsa.  Tisza parton üldögélve furcsa balladát hallok az emberi méltóságról. A munkások neheztelnek a kisebbségi vezetőre, akinek a fürdőmedencéjét építik. Nem azt firtatják, hogy honnan a pénz, nem a luxus fáj nekik, hanem a velük való bánásmód. Az emberi méltóság lázad fel bennük. Az egyezség szerint ugyanis a mestereknek napi fél liter pálinka jár, amit meg is kapnak. De úgy, hogy reggelente a gazda kinyitja a villa bejárati ajtaját, csak éppen annyira, hogy karját kinyújtva a köszönés nélkül küszöbre tegye a félliterest. Elrettentő kép, nem is hinném, hogy ilyesmi létezik, ha nem olvastam volna Móricz Zsigmondot, akitől megtanultam, hogy a dölyf is a hagyományunk része. Amelyet, íme, buzgón ápolunk.

(Reményünk, Zenta) Zenta. Álmos és duzzogó kisváros, de ne feledjük el, hatalmas szellemi erőtartalékkal rendelkezik. Zenta mindig csendesen és szerényen pótolta azt, amit a vajdasági magyarság elvesztett. Ebben a városban vélem felismerni az összefogó erőt, amely a széthúzó magyar kisebbségbe lelket önt. Végső ideje lenne! Miért törpül el Szabadka mellett? Kényszerhelyzetből? Az új magyar politikai elit diktátuma következményeképpen?

 (Mihajlov) Az újvidéki Spens egyik kerthelységében Mihajlo Mihajlovval üldögélek. Az 1966-ban megjelent Moszkvai nyár című esszéje miatt háromévi börtönre ítélték, aztán 1974-ben hét évi rabságot róttak ki rá. Ezután külföldre menekült, főképp Amerikában élt, könyvei angolul jelentek meg. Pár hónappal ezelőtt visszatért Jugoszláviába.  A bekövetkező feszült napokról beszélgetünk. Október 5-e után, a nép még szét sem széledt, megkezdődött a visszarendeződési folyamat. Aztán arra tér ki, hogy a második világháború idején szüleivel Muzslyán húzódott meg, s akkoriban Muzslyán csak magyarok éltek. Így tanult meg magyarul. Aztán elkerült onnan, s elfelejtette a nyelvet. De agyának valamelyik reteszében rejtezkedik még a magyar nyelv, mondja. Csak ki kellene szabadítani onnan, ismételgeti makacsul.

 (Korrupciós botrány) Vidékről telefonál egy ismerősöm. „Vegyél nyolc példányt a Gradjanski listből s ugyanannyit a Danasból. Azonnal postázd.” Egy óra múlva egy másik kisvárosból telefonálnak. „Vegyél egy Danast, egy Gradjanskit.” Aztán felsorol még néhány újságcímet. „Kapjuk ezeket az újságokat, csak lekéstem, mert a magyarok felvásárolták. Többen is keresik, de majd fénymásolom nekik. Így olcsóbb.” Tart a szabadkai korrupciós botrány. A magyarok a szerb újságokat olvassák, mert magyarul nem ismerhetik meg azokat a részleteket, amely érdekli őket.  Eszembe jutnak azok az idők, amikor a szabad tájékoztatást a fénymásoló gépeknek köszönhettük.

(Főfoglalkozású kisebbségiek) Zeidler Miklós új könyvében (A revíziós gondolat) kérlelhetetlen részletességgel mutatja be a magyar társadalom Trianon utáni félájult állapotát, történelmi sokkját. A könyvnek van azonban egy külön tanulsága: a sokkból először azok próbáltak kigyógyulni, akiknek nemcsak a történelmi tudatát, hanem a személyes életét is meghatározta a trianoni fordulópont. Ennek az állításának a keretében egyetértően idézi Borsody István felvidéki közírót, akik a Budapestre áttelepülő főfoglalkozású kisebbségekről a következőket írta: „De túl a puszta tényen, hogy elhagytak bennünket, ők, akik, akik közülünk távoztak, nem hogy nem lettek kapocs közöttünk és az anyaország között, hanem – tisztelet a kivételnek –  éppen ellenkezőleg, magukat játszották ki – talán önmaguk igazolására – az igazi kisebbségi mártíroknak, ők lettek a ’jó’ magyarok, a magyarság háború utáni megítélésében legelöl jártak az illúziók kergetésében, új helyükön inkább hasznot  húzni igyekeztek abból a tényből, hogy ’Felvidékről’ származnak, ahelyett szolgálatokat tettek volna a csehszlovákiai magyarságnak”. Ismételten kiderült: a történelem arra való, hogy ne tanuljunk belőle. Továbbá az sem mellékes, hogy ki viszi a bőrét a vásárra.

(Félelem az ihlettől) A nyári kánikulában gyakorta vesz erőt rajtam a gyengeség, nem birok írni és olvasni, szégyenkezem, hogy lopom a napot. Fizikai gyengeségem kényszerít a valóság tudomásulvételére, hiszen nem menekülhetek a szellemi világba. Alkonyatkor szomorkásan tekintek ki az ablakon, attól tartok, hogy ha estére, amikor kissé összeszedem magam, és mégis a papír elé ülök, akkor nem azt írom, amit éppen akarok, hanem pusztán lejegyzem azt, amit nálamnál magasabb erő diktál. Az ilyesféle ihletet mindig elutasítottam.

 (Minden ismerős, minden idegen) Néha úgy érzem magam Újvidéken, mint Márai Kassán. Amikor hosszú idő után hazalátogatott, minden ismerős volt számára és ugyanakkor minden idegen.

 (Karadžić, a néphős) Az új jugoszláv kormányt alkotó koalíció Néppárt végrehajtó bizottságának elnöke, Predrag Drecun figyelmeztette a világot, hogy ne próbálkozzanak Radovan Karadžić letartóztatásával, mert az crna-gorai szerbek szemében ő nem olyan, mint a szerbiaiakéban Milošević, hanem valóságos néphős. Vér fog folyni, sejteti az új kormánykoalíció képviselője.

(Kasza a pátriárkánál) A Szerb Pravoszláv Egyház hivatalos honlapjáról: „Őszentsége Pál szerb pátriárka a belgrádi püspökségben fogadta dr. Kasza Józsefet, a Szerb Köztársaság kormányának alelnökét. Ebből az alkalomból nyílt eszmecserét folytattak a Koszovón és Metóhián uralkodó állapotokról, a nacionalizált egyházi vagyon visszatérítéséről, a hitoktatás bevezetéséről és a honunkban uralkodó aktuális helyzetről.”( 2001. április 9.) Kiderült tehát, hogy a kötelező hitoktatás bevezetése úgy ment, mint a karikacsapás. Először megérkezett Koštunica, aztán Kasza, majd Djindjić és kormányrendelettel villámgyorsan bevezették a hitoktatást. Ki mondja, hogy a fiúk nem eredményesek? Bár a kisebbségi jogok érvényesítésében is ilyen fürgék lettek volna.

 (Válasz nélkül) Közhírré tétetik, hogy iskoláinkban egy hónap múlva mintegy 350 új tanárt alkalmaznak a hitoktatás és a demokráciára való nevelés céljából. A tankönyvek természetesen szeptemberben elkészülnek, állítják az illetékesek. Nem vagyok biztos, hogy a kisebbségiek nyelvén is. De azon töröm a fejem, hogy lesz-e elegendő tanár arra, hogy a magyar diákok az anyanyelvükön tanulják az említett tantárgyakat. Vajon melyik nyelven tanulják a kötelező tananyagot azok a diákok, akik szerb tagozatokra járnak? Azokban a helységekben, ahol nincs katolikus vagy református lelkész, illetve tiszteletes. Vajon hány katolikus diák fogja majd tanulni a pravoszláv hittételek alapjait? Csupa megválaszolatlan kérdés. Lehet, hogy néhányra választ kapunk, de egyre biztos nem: ki a felelős mindezért. Továbbá: kisebbségi pártjaink milyen szerepet játszottak az eseményekben, amelyek úgy jöttek, mint derült égből a villámcsapás.

(Az új sablonja) Az eredeti sosem helyezhető el az új sablonjában. Sikere csak annak lehet, aki bűnbánóan visszatér a divathoz.

(Istenben hinni…) A hittan-vita fellángolása után, mintegy vigaszként Unamunót olvasom. „Istenben hinni, annyi, mint sóvárogni, és ezenkívül úgy viselkedni, mintha lenne; annyi, mint ebből a sóvárgásból élni és tevékenységünk legbensőbb rugójává tenni ezt a sóvárgást.”

(Újabb illúzióvesztés) Az utóbbi hónapokban gyakran megfordultam egyik vagy a másik vajdasági kisvárosban, amelyekben gyakran találkoztam olyan fiatalokkal, akik keserűen ismételgették, hogy az ő környezetükben nem játszódott le még az október 5-i történet sem; a helyi kiskirályok basáskodására panaszkodtak, a szűk körű érdekszövetségekre, a gyanús újgazdagokra. Sokan azt mondják, hogy könnyebb volt nekik Milošević ellen harcolni, mint az új hatalomtartók ellen. Főleg nagy traumákkal jár ez a kisebbségi közösségekben, ahol le kell mondani arról az illúzióról, hogy aki a kisebbségi érdekekre hivatkozik, az egyben a legtisztább erkölcsi megfontolásból teszi ezt. Mindebből azt a következtetést vonom le, hogy erről az illúzióról is le kell mondanunk, ami nagyon sok fiatalembernek megkeseríti az életét, hiszen a hétköznapokat még nem itatta át a szabadság szelleme, s ezért bizony sok fiatalnak még fejjel kell mennie annak a falnak, amelyet nemzeti színekkel pingáltak ki.

 (Magyar és keresztény) A nemzetinek nem okvetlenül a nemzetközi az ellentéte, hanem az ál-nemzeti, kiáltott bele a zűrzavarba Fülep Lajos. A zengővárkonyi remete soha, egy percre sem feledkezett meg a keresztény tanításokról.

(Kérdés) Szabadkán jártam, s Kosztolányi járt az eszemben.  Ő jegyezte meg Széchenyi nemzedékéről, hogy közelebb  esett az európai szellemhez, és ezáltal a magyarsághoz is, mint a későbbi nemzedékek. Kosztolányinak fájt a lemaradás, de fáj-e ez ma valakinek Szabadkán? Vagy Bácskában? Vagy csak arról van szó, hogy így kell védekezni: szemlesütve? A világtól elfordulva?

(Hagyományunk a jövő) A kisebbségi életben gyakrabban kellene gondolni arra a drámai paradoxonra, hogy a jövőnk a legfontosabb hagyományunk, egyszerűen azért, mert az idő nem rostokol, a jövő úgy érkezik, mint a szélvihar. Hova sodor bennünket?

(Nota bene) A kisebbségi magyar társadalom tagjai előtt nem lenne szabad titkolnunk, hogy kialakult egy magyar réteg, amely hivatásból politizál, vagyis azért veszi fel a havi fizetését, hogy a közösség jobbulását szolgálja. Jó, hogy van ilyen réteg, de nem szabad megfeledkeznünk, hogy ennek a rétegnek rendszeresen el kell számolnia azzal, hogy mit tett, ugyanúgy, mint a pénzügyminiszternek a költségvetési pénzekkel. Aki pedig el akar számolni, az nem az újságokban dicséri önmagát, hanem félénken és szerényen belepillant abba a tükörbe, amit a valóság tár elé.

 (Királyi rendszám) János bácsi, az örökös napszámos a mellemnek szegezte a kérdést: Igaz-, hogy királyság lesz Szerbiából? Merthogy a király autója, külön királyi rendszámot kapott. Őfelsége, a király, ezt rejtegetik a rendszám betűi, tette hozzá cinkos mosollyal. Mondom neki, ne siesse el a dolgot. Király nélkül is lehetünk királyság. Lesznek vidéki kiskirályok meg fővárosi főkirályok.

(Képzelet és stílus) A képzelet a stílus megrontója. A kétely nem gyógyít többé. A rend mindent felbolygat.

(A szülőföld és a Biblia) Mit vigyek magammal, kérdezi az egyik ismerősöm, aki örökre távozni készül a szülőföldről. A Bibliát, válaszolom neki. Már huzamosabb ideje él bennem ez a felismerés. Minél gyakrabban veszem elő a Bibliát, annál ritkábban lapozom azokat a versesköteteket, amelyek mézes-mázos szavakkal cifrázzák ki a szülőföldet.

(Camus nyomában) „Parancsolót kell hát választani, mivel Isten nincs már divatban”, kiált fel Camus egyik szereplője. Viszont akik lelkiismeret furdalás nélkül elégedetten akarnak engedelmeskedni a parancsolónak, azok újra divatba akarják hozni az Istent. A rejtőzködő Isten viszont nem fogja megbocsátani nekik azt, hogy általa akarják elfogadtatni a parancsnokot.

(Egy világ foglyaként) Tivatban landol a gép, Budvára kissé depresszíven érkezem, mint mindig, ha az egykori Jugoszlávia valamelyik részébe vetődöm. Szarajevó és Mostar jár az eszemben.  Nehezen szántam rá magam a szarajevói útra, Zágrábba és Lubljanába – hiába hívnak – a mai napig sem volt lelkierőm útra kelni. Szerbiából nehéz bárhova nekiindulni: időnként úgy érzem, én is foglya lettem annak a világnak.

 (Józan hangok) Itt az emberek egészen józanul beszélnek arról, hogy Crna Gora is lehet külön állam, mint például Szlovénia. Főleg a fiatalok, akik szakítottak a régi mítoszokkal. Miért ne?

 (A tengerről) Leander bokrok között belélegzem a fűszernövények ismerős, tömény illatát. Idestova tíz éve nem jártam az Adrián, úgy is mondhatnám, menekültem tőle. Egy régi esszém, az 1984-ben közölt a Képzeletbeli térkép jut eszembe, amelyikben a mediterráneummal szembesülve saját magamat közép-európai emberként határoztam meg. Kellet az idegen tér saját identitásomat megfogalmazásakor. Akkoriban Közép-Európa még nem volt téma, nem rendeztek róla szimpózionokat, doktori értekezéseket sem írtak róla. Azt a „tájat” nem volt szabad ismerni, nem csoda, hogy munkahelyemen felfüggesztésemet követelték, meglehet nem is annyira, a közép-európaiság miatt, hanem ezért mert, esszémet magyarul a budapesti Vigília közölte. Azt mondták, a klerikálisokkal paktáltam le. Hogy megfordult a világ! Aki a klerikalizmus vádját megfogalmazta, az ma egy budapesti keresztény szellemű nemzeti napilapban írja keresztény szellemű cikkeit. Akik pedig továbbgyűrűztették a botrányt, azok éppen a hitoktatás mai élharcosai. Minden megváltozott, mondhatná valaki, de szívesebben mondanám így: semmi sem változott.  Ugyanaz a tanácstalanság szorongat, mint 17 évvel ezelőtt. „Vizsgálod a spliti tereket, utcákat. Rezignáció és öröm vesz erőt rajtad. Tanulod a lemondást és tanulod a megmaradást.” Meddig még?

 (A fénysáv és a halál) Valószínű, hogy azon a vasárnap, július 22-én éppen az ég és a föld között lebegtem, vagy pedig már földet ért a lábam, amikor Budapesten meghalt Mészöly Miklós. Éppen Camus égboltja ragyogott rám. Hazajövet értesültem a halálhírről, s eszembe jutott, hányszor eredt útnak tornacipőben az Adria felé, nem csak nyáron, mint ahogy a pesti írók általában szoktak, hanem télen vagy késő ősszel is. Kereste a mediterráneum őszi borzongását, amelyben felismeri magát a pannón ember. Kereste a vakító fénysávot. A tenger ennek a fénysávnak a tükre, amiben az ember megpillantja magát. 

 (A tartásról) Tartás: a stílus szinonimája. Végleges művészi forma! A tehetség az ember dolga, a forma az Istené.

(Tanítványok és utánzók) Esterházy óriásfenyőnek nevezte. Nem vonakodott leírni: tanítványa volt. Csak az eredeti írók mernek tanítványok lenni. Az utánzók általában megfeledkeznek azokról, akiktől a legtöbbet tanulták. Legfeljebb csak azokat nevezik meg, akiket divatból illik megnevezni.

(Szűrös, gatyás jobboldaliak) Kilencven éves lenne Bibó István. Életművében a változás közös nevezőjét ismerte fel a demokratikus magyar ellenzék, sajnos, azóta ez a közös alap összeomlott. Kende Péter felfedte ennek eredét: Bibó ugyanúgy kritikusan tekintett az 1945 előtti évekre, ahogyan elítélte a Rákosi- és a Kádár-rendszert is. A mai jobboldalt viszont az jellemzi legjobban, hogy Teleki Pált és Tisza Istvánt tekinti példaképének, nem pedig Bibó Istvánt. Márai még 1984-ben előrelátóan fogalmazott: „A kommunisták csak végrehajtják azt – írta a naplójában – , amit a szűrös gatyás  jobboldaliak terveznek.” S látnokian megjegyezte: a kommunizmus tragédia, de az igazi ellenfél mindig a nemzeti jelmezbe öltöztetett képmutató kapzsi jobboldali. Képmutatásból ma sincs hiány. Kapzsiságból sem, amint látjuk. A szűrös gatyás jobboldaliságból is bőven akad. Márai bírálata ma is elevenbe vág, még időben tisztázta, hogy miért nem lehet Bibó időszerű. Ezért akár testamentumként is értelmezhetjük Mészöly Miklós intelmét Bibó életművéről: „Politikai gondolkodótól ritkán kaptunk ilyen örökséget; utoljára Széchenyitől.”

(Kollektív cinkosság?) Elhallgattak a fegyverek, a bűnökkel szembe kell nézni.  A legnehezebb lesz fényt deríteni arra a kollektív cinkosságra, amely átitatta a hétköznapokat. A londoni Indepedent újságírója felidézi a szörnyűséges srebrenicai napokat. A szerb csapatok elfoglalták Srebrenicát. Karadžić elrendelte a külföldi újságírók azonnali távozását. A távozó újságírókat a szerb nők egy csoportja népviseletbe öltözve nyalánkságokkal traktálta. A határátlépés után, immár Szerbia területén, az egyik étteremben odavetették nekik: „Ne reméljék, hogy az önök népe megóvja a törököket.” Honnan remélték volna? Nem volt remény! Srebrencián megkezdődött a tömegmészárlás. A nyalánkságokat eltakarították az asztalról és ásták a tömegsírokat.

(A pátriárka áldása) Koštunica igazságfeltáró bizottsága továbbra is hallgat, mint a sír. Lehet, hogy ezért jött létre. Hallgat a tanácsadók kasztja!  Nem tudom kezükbe kerül-e egy régi dokumentum, az 1997. szeptember 27-én keltezett, hatvan szerb értelmiségi szerb értelmiségei kiáltványa. Radovan Karadžić elleni hágai bírósági eljárás megszüntetését követelte, mivelhogy ez a szerb nemzet megalázása. Karadžić sorsa azonos a szerb nemzet sorsával, írták a jeles szerzők. Közük volt Miroslav Jovičić, akadémikus, Slobodan Rakitić, az irószövetség elnöke, az elmaradhatatlan „független értelmiségi” Kosta Čavoški, (egyébként Karadžić szenátora). Felsorakozott továbbá Ljubomir Tadić, filozófus, Milorad Ekmedžić, történész, Dragoslav Mihailović, író, ezen kívül kitettek magukért az újvidékiek is: Boško Petrović, Miroslav Egerić, Nenad Grujičić, Božidar Kovaček, és természetesen Čedomir Popov, a „felszabadult Szerbia” történelem-tankönyvírója. A kiáltványt Pál pátriárka áldotta meg.

 (Így éltünk) Szerbiában lekapcsolják azokat a háztartásokat, melyek 20 000 dinár felett tartoznak az áramszolgáltatónak. A belgrádi elosztó képviselője elpanaszolta, hogy vannak, akiknek villáihoz nem lehet hozzáférni, mert testőrség őrzi és csak külön engedéllyel léphető át a ház küszöbe. Ezek a példák jól megvilágítják a közelmúltat, de a jelent is. A nincstelen nyugdíjasok előkotorták utolsó garasaikat, azoknak, viszont akiknek testőrségre is van pénzük, eszük ágában sincs rendezni számlákat. Ezt a számlát sem, de más számlákat sem.  Vannak villák, amelyeket nem volt szabad megközelíteni tegnap, s vannak villák, amelyeket nem szabad megközelíteni ma. Viszont vannak villák, amelyeket nem volt szabad megközelíteni tegnap, de ma sem. Így éltünk. Illetve, így élünk.

 (Kafka-változatok) Egy érdemdús ember vándorútra kelt. A szolgák és az alattvalók elemózsiával tömték meg a hatalmas teherautót. Az ismerősök furcsállották, hogy annyi élelmiszert visz magával. Ráadásul miért követik lakájai és szolgái? Az utas így válaszolt: „Aki hosszú vándorútra indul, annak nincs célja. Az én vándorutam rövid, vagyis céltudatosan vándorlok. Ennek következtében ne essetek kétségbe. Időnként hazarándulok, hogy sok jó tanáccsal lássalak el benneteket.” „Jaj nekünk, ha véglegesen visszatér”, suttogták aggódva az emberek.

 (Musil-változatok) A jövendőbeli eszmetörténész figyelmét semmiképpen sem kerülheti el, hogy a kilencvenes években érdekes fordulat ment végbe a jugoszláviai magyar közéletben. A kisebbségi intézmények romokban hevertek, a megszégyenített és megalázott értelmiségi elit sarokba volt kényszerítve. Az akkori szerbiai belügyminiszter-helyettes a belgrádi NIN-ben hetvenkedett: a kisebbségi magyar értelmiség tökéletes ellenőrzés alatt áll, még telefonbeszélgetéseit is lehallgatják.  Az értelmiségi kivándorlás tömeges méreteket öltött, ugyanakkor azonban a kisebbségi politikai elit kivirágzott. Nem épült le! Dagadt! Ezt a réteget nem morzsolta le a represszió. A parlamentben kuporgva döbbenten szemlélte a romokat. Az állapot Musil hallhatatlan regényének, A tulajdonságok nélküli ember Szakadék Nagyszálló jelenetére emlékeztetett: a teraszon helyet foglaló emberek elképedve tekintettek a szakadék mélyébe. De semmi más nem tettek. Időközben Szerbiában a helyzet némileg javult, de a kisebbségi intézmények továbbra is romokban hevernek, a politikai elit továbbra is a parlamentben és a kormányban kuporogva kitartásra szólítja fel a romok napszámosait. A néhai kommunista funkcionáriusok legalább ügyeltek arra, hogy a kisebbségi intézmények működőképesek legyenek, mert tudták, hogy ez biztosítja legitimitásukat, tekintélyüket. Ma azonban a politikai elit heroikus hangsúllyal tromfol: küzdelmünk gigantikus és emberfeletti, de ami lehetetlen, az lehetetlen. Idestova tíz éve már!

 (Vészmadár) A sarki hentesüzlet előtt egy elhanyagolt külsejű, borostás arcú férfi kiabálja: „Végetek van. Visszatérnek a radikálisok.” Ténfereg a sarkon és láthatóan boldog. Olyan, mint egy vészmadár! A járókelők műanyagzacskókban cipelik a húst, nem vesznek tudomást róla. Csak néhányan szegik le a fejüket. Ők tudják legjobban, mit mulasztott a 18 pártvezér.

(A fák és az emberek) Az ablakom alatt fák nőnek: évek és évtizedek óta a hetedik emeletről figyelem őket. Érzékelem a kínszenvedéseiket, mert lombjaikkal nem bírnak felkapaszkodni a hetedik emeletig. Vagy még tovább. Sokszor bánkódtam amiatt, hogy például nem a harmadik emeleten lakom, talán akkor közelebbről szemlélhetném őket, és többet tudnék róluk, tehát a világról is. De amikor az ablakom alatti parkból figyelem őket, rögvest arra gondolok, látnak-e ők engem. Gyakran megfordul a fejemben, hogy a távolság, amelyből napról napra figyelem a szenvedő fákat, mégis jót tesz. Már így is túl közel kerültem az emberekhez, maradjak távol legalább a fáktól. Ők egyébként is jó példával járnak elől.

 (Cioran és a Balkán) Ciorán jól ismeri Balkánt! A bizánci politikát! „Aki szereti hazáját, lelke mélyén azt kívánja, hogy mészárolják le honfitársai felét”, írta Párizs közepén.

 (A gondterhelt apáról) Egy gondterhelt apa szegezi nekem a kérdést. Mely tankönyvek jelennek meg magyarul? Biztosítva lesznek-e a kötelező olvasmányok? Hiába böngészi a magyar újságokat, semmit sem tud meg belőlük. Nem tudok neki válaszolni. A minap ugyanis láttam az egyik szerb nyelvű földrajz-tankönyvet: CD-mellékletet tartalmaz. Biztosít-e az állam ilyen tankönyvet a magyaroknak is? Újvidék egyik könyvkereskedésnek kirakatában láttam az új kiadású szerb nyelvű kötelező olvasmányokat. Szép kivitelezésűek, aránylag nem is drágák. Biztosítva lesz-e a magyarországi behozatal? Mármint a kötelező olvasmány a magyar diákok részére. Erre legalább volt idő október 5-e óta. Azt sem értem, miért ez a nagy hallgatás és titoktartás? Miért nem adnak választ az illetékesek a gondterhes apának?  Lesz vagy nem lesz? Rendezték – vagy nem rendezték? Úgy látszik, az utóbbi időben vagy túl sok a remény a jugoszláviai magyar közéletben vagy pedig nincs már semmiféle remény, mivel az egyszerű emberek belefáradtak a sok hitegetésbe. Mély hallgatásba merülnek azok is, akik tíz éven át az oktatási reformról rendeztek különböző rendű és rangú tanácskozásokat. Vagy nem emlékeznek már rá? Amit Miloševićtől követeltek, azt a demokratáktól nem merik kérni.

 (Pontosítás) Vannak kisebbségi magyar jachttulajdonosok, villatulajdonosok és medencetulajdonosok. Vannak kisebbségi nábobok. És – nem utolsósorban – vannak kisebbségi magyar napszámosok. Nincstelenek. Akiknek még vándorbotra sem volt pénzük. Engem mindenekelőtt az utóbbiak érdekelnek, ha a kisebbségről hallok. Úgy gondolom, hogy vadkapitalizmusunk idején ők lesznek a tényleges jogfosztottak. A többeik megússzák, vagy „átússzák” a schengeni határt.

 (Az egyetemes magyar irodalom) Azt álmodtam, hogy a Duna utca egyik kávézójában találkoztam Jókai Mórral. Egy pohár sör mellett üldögélt éppen. Csak amikor felébredtem, akkor döbbentem rá, hogy az álom nem is olyan abszurd. Jókai volt ugyanis az utolsók egyike, akinek betekintése volt a kárpát medencei magyarság tarka, sokszínű világába. Aztán már csak magyarországi írók voltak, vagy pestiek. Ellentmondásos lett az egyetemes fogalma, főként a pestit jelöli, a többi csupáncsak vidéki vagy kisebbségi. Mészöly Miklós volt talán az a gerilla, aki megértette ezt a helyzetet.

 (Az őrmesterekről) Az igazat megvallva, senkinek sem merném tiszta szívvel javasolni, hogy mindentől függetlenül személyesen küzdjön az igazságért. Kezdje el, ne törődjön másokkal. Nincs jogom rá. Pedig, tudom, másképpen nem megy. Nem merem javasolni, mert tudom, az illető előbb utóbb pórul jár. Időnként felkapom a fejem: hány olyan radikális ember akad köztünk, aki másokat bírál, de jómaga még nem volt a „csatatéren”. Soha egy karcolás, a hatalom részéről egy bíráló szó nem érte. Olyan, mint az őrmester. 

 (Töprengés a karácsonyi könyvvásárról) A vajdasági magyar politika a könyvet hanyagolta el leginkább. Pedig a könyv a kultúránk alapja, a kultúra pedig az identitáspolitika lelke. Bizonyára az utókor nehezen érti meg, hogy miért nem rendezik meg nálunk is a Karácsonyi könyvvásárt, illetve a Magyar Könyv Hetét, mint ahogy ezt más kisebbségi társadalmakban megszervezik. Most már azt sem bizonygathatjuk, hogy a bukott rendszer tiltja.

 (Ady anyanyelve) Belopakodtak az első őszies napok. Megint meghosszabbodnak az utcák és nedvesek lesznek a járdák, reggel és este belepi a várost a köd. Újra tudunk majd örülni a nyárnak. És valamennyire zárkózottabbak leszünk, mert megtanultuk, hogy a szavak bajt hoznak ránk. A ködbe rejtezünk, mert nincs más fedezékünk. Csak maradjon annyi erőnk, hogy néhány mondatot elrebegjünk, ezzel is bizonyítván, hogy Ady anyanyelve nem az udvaroncok nyelve.

(A rezsimérdekekről) Józsa László a VMSZ alelnöke közvetlenül a szerbiai változások után így nyilatkozott a budapesti Élet és Irodalom 2000. november 17-i számában: „A Szabad Hét Nap pedig a vajdasági magyarság legfontosabb politikai hetilapja, az egyetlen olyan lap, amelyik nem szolgált rezsimérdekeket.” Idestova tíz hónapja hangzottak el e szavak, s reméltem, hogy a „többi lap” „rezsimérdekű” kommentátorai, politikai szerkesztői, közírói, válaszolnak. Ha másért nem, akkor azért is, mert továbbra is rendszeres kommentátorok, állandó hírmagyarázók, akik közül többen hatalmi partunk berkeiben sündörögnek. De nem! Válasz nem érkezett, egyetlenegy sajtómunkás (lapozzuk fel az újságokat, találkozni fogunk az állandó kommentátorok, a hírmagyarázók, belpolitikai szerkesztők neveivel) sem válaszolt. Habár másfajta, sokkal árnyaltabb megítélést tartok hitelesnek, a némaság mégis elgondolkodtatott. Talán Józsának lenne mégis igaza? Ha igen, akkor ez bumerángként vág vissza, mert most ő képviseli a rezsimet. S újabb aggályok merülnek fel, ha tudjuk, hogy a szerb nyelvű közszolgálati médiában újságírók bírálhatják Koštunicát, bírálhatják Đinđićet miközben a bácskai világban egy bizonyos ponton megremeg a toll. A szlovákiai és a romániai magyar sajtóban is pezsgőbb és elevenebb a közélet.  Valóban, mi lesz velünk, teszem fel a régi kérdést.

 (A babérkoszorúról) Könnyen jut babérkoszorúhoz az író, aki mindig másról beszél, mint ami az emberek szívét szorongatja. Mert akik a babért osztogatják, nem szeretnek hallani arról, hogy az emberek szívét valami szorongatja.

(Menekülés a felelősségtől) Olvasom az újságokat. A politikusok és a kormánypárti újságírók úgy tesznek, mintha nem tudnák, ki ül a hatalomban. Idestova egy esztendő sem volt elég arra, hogy felismerjék: igenis, ők ülnek ott. De lehet, hogy nem is tudható pontosan, hiszen csupáncsak arról akarnak meggyőzni bennünket, hogy a másik a felelős. Beköszöntött a felelősség nélküli kiskirályok kora.

 (Egykor és most) Nem értem, hogy a vajdasági magyar újságírók miért nem hozzák létre a Vajdasági Magyar Újságírók Szövetségét. Olyan változások előtt toporgunk, amelyek során az állam és a hatalom képviselőinek okvetlenül szembe kell találniuk magukat valamiféle tárgyalópartnerrel. Valamikor erre nem volt szükség, mindenről a mindenható politbüró gondoskodott. De, amint látjuk, most már a politbüró is tétlen.

(Lant és kard) 2000. szeptember 17-én jelenti a Beta: Pavković tegnap este Požarevacot, A média frontján című könyvének bemutatóján megismételte, mennyire kötődik Slobodan Milošević jugoszláv elnökhöz, akit a k0vetkezškčppen jellemez: „Bátor, határozott, jó képességekkel megáldott álmodozó, aki bátran hozza meg döntéseit, amikor a szabadság és a haza kérdéseiben kell határozni”. Ha nem lépett volna közbe a véletlen, akkor ezt a lírai mondatot aranybetűkkel vésték volna fel az iskolák és a kaszárnyák falaira. De, ne feledjük el: éppen szeptemberbe lépünk.

 (Posztoktóberi nacionalizmus) Carla del Ponte, hágai főügyész Belgrádban járt, s természetesen a háborús bűnösök kiszolgáltatását követelte. Válaszként felerősödtek a patriotizmusról szóló eszmefuttatások. A „független lapokban” a „független értelmiségiek” egyre tömegesebben támadják azokat, akik a háborús bűnöket teszik szóvá. Adódtak, persze, hogy adódtak háborús bűnök, ismerik el az új hatalomba besompolygó „független értelmiségiek”, „alkalomadtán visszavágtunk”, elvétve a kelleténél kegyetlenebbül, de azért nem kell eltúlozni ezeket az eseteket, s célszerűtlen sokat beszélni róluk. Mintha a szocialista pártvezéreket hallanám.  A „független értelmiségiek” nagyköveti posztokra kerülnek, s lassan-lassan szamárpadra ültetik azokat, akik kritikusan szólnak a nacionalizmusról. Valójában ebben nyilvánul meg a velejéig kétszínű és sunyi – Dragan Klaić szavaival élve – „a posztoktóberi nacionalizmus”. A cél: mindent a szőnyeg alá seperni. S így lesz mindaddig, amíg az alapvető fogalmak a régiek maradnak. A patriotizmussal kapcsolatban nem árt emlékeztetni Isaiah Berlin definíciójára: „Az igazi patriotizmus nem más, mint a tiszta emberszeretet egyik következménye. Nem korlátozódik egy ország vagy egy nemzet szűk területére.” Nálunk homlokegyenest ellenkező értelmezésről van szó.

(Boldog lombok) Reggel kinyitom a szemem, első dolgom kitekinteni az ablakon. Kezdődik a lombhullás. A fák alatti lomblevelek még zöldek, ezek adták fel elsőnek a harcot. Figyelem a lombkorona remegését. Csak ők a vesztesek, a le nem hullott falevelek. Lassan csak a vesztesek maradnak az ablakom előtt, a mozdulatlan fatörzs és a remegő ágak.

(Közel egy éve már) Nem olyan régen a Milošević rendszer bírálata magától értetődő volt. Két táborra szakadt a társadalom, az egyik oldalon voltak a rezsimhűek, a másikon az ellenzékiek. Köztük a néma tömeg, amely először lelkesedett, aztán mély hallgatásba merült, de egy évtizeden keresztül a rendszerre voksolt. Morálisan egészen egyszerű „vagy-vagy” helyzet állt elő. Manapság azonban sokkal bonyolultabb a képlet. A jelenlegi konfliktust nem lehet csupán a hatalomért küzdő két pártra vagy pártvezérre leegyszerűsíteni, annál is inkább, mert a kettő között túl nagy átfedések vannak. Nehéz megérteni a különbségeket, nehéz értelmeznie a hasonlóságokat. Legkevesebb esélye annak van, aki a saját fejével próbál gondolkodni. Akivel tegnap az ember egy sorban tüntetett, az most a másik oldalon bazsalyog. Unos-untalan bekövetkezik, hogy aki tegnap a hatalom oldalán állt, megint belopta magát a hatalomba. A hatalom jól esik az újaknak is, a régieknek is. A tisztségviselő még mindig nem a köz szolgája, hanem pártjának katonája. A tegnapi ellenzékiek közül sokan szívesebben paroláznak a tegnapi hatalomtartókkal, mint a tegnapi ellenzékivel, akinek kritikus gondolatai vannak. A kétszínűek Paradicsomába taszítottak bennünket. Továbbra is mindenki ígér valamit, természetesen nem ugyanazt, amit a választások előtt, de ez nem számít, hiszen a licitáció fontos, nem az elszámolás. A res publika Érosza kevés embert kínoz. Nem száz nap múlt el, hanem közel egy év. És mindeddig nem akadt egy vezető – sok van belőlük – aki elszámolt volna tegnapi ígéreteivel.

 (A csodáról) Az este rövid áramszünet volt, az erkélyen állva bámultam a sötétségbe burkolódzó várost. A Fruška gora felől szellő lengedezett, az ősz fanyar édeskés illatát hozta.  Az áramszünet a télre emlékeztetett, a gyertyákra, a hideg szobákra, s néhány meghitt beszélgetésre. Bizalmam főképpen azokban van, akik mindezt átélték, akiket mélységesen emberivé tettek az embertelen tapasztalatok. Maradt néhány barát, s ez a legnagyobb csoda, amit megéltem.

 (Őrségváltás) Hatvannyolcban úgy láttam, hogy a volt kommunista vezetők gyerekei lázadnak az apák ellen. Volt ebben valami rokonszenves, mint minden lázadásban. Ma másféle tünetet észlelek. A volt kommunista vezetők gyerekei, avagy unokái lassacskán átveszik a hatalmat, de egynéhány régi tanítást, főleg a tekintélyelvűségre vonatkozót, jól megtanulták. Srdjan Bogosavljević közvélemény-kutató munkásságának köszönve tudjuk, hogy rögtön október 5-e után kialakult az új tekintélyelvűség az új értékrend kárára. Sajnos, az irányított sajtó megint ennek szolgálatába lépett.

 (Búcsú fiatal barátaimtól) Újra áttelepült Magyarországra néhány ismerős fiatalember. Búcsút veszek tőlük, szánakozva nézünk egymásra, még csak nem is panaszkodhatunk, hiszen létezik a kormányban bevonuló kisebbségi magyar pártunk, amelynek a frakcióvezetőjét Čedomir Jovanovićnak hívják. Akik a katonaság elől menekültek, azok se térnek vissza. Alighanem igazuk van, hiszen kisebbségi világunk egyre inkább beszűkül. Eltávozott értelmiségi barátaimra gondolva hozzátenném: szellemileg és politikailag. A katonaság ugyanis már nem zaklatja őket, de a szellemi szűklátókörűség, a politikai dölyf igen. Miért térjenek vissza tehát? De azok sem jönnek vissza, akik távolból tanácsolják, hogyan maradjunk a szülőföldön. Legalább nekik lenne ez erkölcsi kötelességük.  A magyar tagozatok továbbra is karcsúsodnak. Az asszimiláció felgyorsul, rövidesen lesz alkalmunk látni a következményét. Ezek után akad magyar politikus, aki a bársonyszékből elégedetten közli velünk: tudja, hogy mit tesz. Szédületes önbizalom! Móricz Zsigmond dzsentri-hősei jutnak eszembe.

(Pajzán szemrevételezés) Onagy Zoltán: Leevezni a Lókoson. 120 napos antialkoholista napló. Élvezem a világ pajzán szemrevételezését. Aztán megdobban a szívem. Hajnócziról ír 1986-ban: „Talán addig velünk marad, amíg élnek néhányan, akik ismerték, fontosnak tartják.” Meglehet, hogy csak így illő írni a halálról: a barátok zsebtükrére gondolva. Azokra a barátokra gondolok, akik titokban előveszik zsebtükrüket, amelyben egy másodpercnyi időre megpillantanak bennünket, aztán ők is a saját halálukra, vagyis egy másik tükörre gondolnak.

 (Mennybolt, vesszővel és bottal) Szeptember 11-én kettő körül hazakeveredem. A fogorvosnál voltam, ágynak estem, nagy fájdalmak kínoztak. Úgy éreztem, még arra sincs erőm, hogy újságot olvassak. Furcsa módon, ez még vigasztalt is, legalább egy kicsit kiszellőztetem a fejem. Kezdek megcsömörleni a közélettől, az utolsó menedékhelyem a napi jegyzetelés. Anikó a munkahelyéről telefonál, kapcsoljam be a tévét. Felbolydult világot látok a képernyőn, Pontosan 14 óra 56 perckor egy repülőgép közvetlenül becsapódott a New York-i WTC iker-felhőkarcoló egyik toronyépületébe, tátongó üreget hagyva az épület elülső részén. Az események szédületes tempóban peregnek. 15 óra 14 perckor a WTC másik toronyépületébe becsapódott a második repülőgép. A második becsapódást a CNN hírtelevízió élő egyenes adásban közvetítette. Húsz perc az egész. Csak ennyi idő kellet, hogy szertefoszoljanak a millenniumi álmok.  15 óra 50 perckor már kiürítik a Fehér Ház épületét, evakuálják a Pentagon személyzetét is. 16 óra 05 perc – összeomlik a WTC iker-felhőkarcoló déli tornya, hatalmas porfelhőbe borítva a városrészt. 16 óra 28 perc – kártyavárként dől össze a WTC másik tornya is. Több tonna törmelék borítja a környék utcáit. Manhattan déli része felett hatalmas porfelhő terül szét. 16 óra 38 perc – a washingtoni külügyminisztériumnál pokolgéppel teli autó robban. Amerikában készültséget rendelnek el.  „Megmutatjuk a világnak, hogy kiálljuk a próbát”, nyilatkozik Bush. Készültségbe helyezték az orosz biztonsági alakulatokat is, az Amerikába induló járatokat világszerte törölték. Éjszaka Holbrooke nyilatkozott a CNN-nek. Azt mondta, hogy bármely nemzet, állam, amely rejtegeti, támogatja a tragédiáért felelős terroristákat, teljes mértékben felelős az esetért, és viselni fogja a következményeket. Riadókészültségbe helyezték az USA Európában állomásozó haderejét. Northfolkról, az Egyesült Államok legjelentősebb haditengerészeti bázisáról útnak indult az USA keleti partjai felé 5 hadihajó és 2 repülőgép-anyahajó, hogy biztosítsák a New York védelmét. Senki sem tudja a halottak számát. Csak azt ismételgetik, hogy összesen 266 ember tartózkodott a 4 eltérített utasszállító repülőgépen, melyek lezuhantak a terrortámadás során. 2 gép az American Airlines, 2 a United Airlines kötelékébe tartozott. Dick Cheney alelnököt és a First Lady-t, Barbara Bush-t titkos, „biztonságos” helyre szállították. Washingtonban kiürítették az Igazságügyi, a Külügyi, a Pénzügy- és a Védelmi Minisztériumot, valamint a CIA székházát. A New York-i bankokból elfogyott a készpénz. Legalább szerda délig szüneteltetik az USA felett a légi közlekedést. Bush éjfél után sajtókonferenciát tart. „Nem fogunk különbséget tenni a támadás elkövetői, és azok között, akik bújtatják őket”, mondta. A 23-ik zsoltárból idézett: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.” Amerikában apokaliptikus hangulat uralkodik, a bibliai bosszú jelképe a vessző és a bot árnyéka a mennyboltra vetül. Ott marad örökké. Legalább is az én életemben.

(A kések) Kiderült, hogy a géprablók késekkel támadtak a személyzetre. A Boston Herald közli, hogy az amerikai légügyi hatóság nem tiltja, hogy az amerikai gépekre az utasok késeket vigyenek fel. Az egyetlen kikötés, hogy a kés pengéje nem lehet hosszabb négy hüvelynél, azaz tíz centinél. Az újság informátora egyébként azt nyilatkozta, hogy a gépeltérítők először az utaskísérőket gyilkolták meg, és utána vették át a gép irányítását, amikor a pilóta elhagyta a fülkét, hogy a személyzet segítségére siessen.

 (Kudarcok, 1.) A lányom e-mailjét olvasom, szemrehányóan írja, hogy bár folyton Amerikát szerettem volna látni, mégsem volt kellő kitartás bennem, lehet, hogy ezután már nem lesz alkalmam elutazni Amerikába. De ha lenne is, akkor ez már nem lesz az az Amerika, amelyről évtizedeken keresztül ábrándoztam. Vagy én sem leszek a régi, toldom meg a gondolatot. A legfájóbb, hogy mindannyian megváltozunk, vagyis arra kényszerülünk, hogy lemondjunk néhány régi eszményünkről.

(Kudarcok, 2.) Az apokrif iratokat olvasom, Hénoch könyvét. Utoljára az Eckhard gyűrűje című regényem írásakor forgattam a kezemben, akkor a képzelettől, most azonban a valóságtól vezérelve. A legnagyobb írói kudarcomnak tartom, hogy néha a valóság utoléri a képzeletemet.

(Újra Dosztojevszkij) Éjszaka Dosztojevszkijjel. Az Ördögöket másképpen olvastam a pártkomisszárok és megint másképpen a terroristák idején.

(Sztornírozva) A helyi önkormányzati törvényjavaslatot böngészve nem hiszek a szememnek. Mi történik körülöttem, kérdem magamtól. Kineveznek majd valamiféle kisebbségi meditációs tanácsot, amelynek még a tanácsadói szerepe is szerény. De erre csak azokban az önkormányzatokban kerül sor, amelyben a kisebbség lčlekszćma legalább öt százalékot tesz ki, vagy pedig a különböző kisebbségi közösségek a lakosság tíz százalékát teszik ki. Csak ezeket ismerik el többnemzetiségű önkormányzatoknak. Csak a romákban reménykedhetünk! Következik majd az etno-matematika. Ha romákkal együtt kiteszünk 10 százalékot, akkor lesz némi esély.  Ha nem, akkor Apatintól – Versecig tízezreket tesz ki az elveszett magyarok száma. Mindez a 91-es népszámlálás adatai alapján látható előre, viszont éppen 1991 után a vajdasági városok – főleg a nagyobbak – etnikai térképe annyira megváltozott, hogy a következő népszámlálás adatai lesújtóbbak lesznek. Újvidék például olyannyira felduzzadt, hogy megeshet, a magyarok nem teszik ki a lakosság 5 százalékát sem. Apatin sztornírozva, Versec sztornírozva (lehet, hogy), Újvidék sztornírozva, ami által de jure is megszűnik egy többszáz éves hagyomány. Egész kisrégiók sztornírozva. Egy évtized múlva: Szabadka sztornírozva. S marad egy keskeny sáv a Tisza mentén. Ebben az évtizedben, egymás után pipázzuk ki majd a városokat, mint a pedáns könyvelők! A törvénytervezet szerzői között többek között Kasza József és Korhecz Tamás nevére bukkanok, a szerb sajtóból pedig arról is értesülök, hogy a szakértői bizottság Kasza József elnökletével végezte munkáját. Szeretném hinni, hogy itt valami tévedésről, elírásról van szó. 

 (Jutalom és büntetés) Még semminek sincs vége. Lehet, hogy jutalomként azt kapjuk, amit büntetésként nem akartunk elfogadni. A közvetítők ugyanazok lesznek.

 (Tíz év!) Tíz évvel ezelőtt a belgrádi rendszerellenes írók fórumán azt találtam mondani, hogy csak a csoda segíthet rajtunk. Tíz év! Lassan-lassan csak abban a csodában reménykedem, amely a pokolba vezet.

 (Az elefántok és a fűszálak) Valaki tapintatosan figyelmeztetett. A fűszálak meglakolnak, ha az elefántok egymással tusakodnak, de még rosszabb nekik, ha az elefántok szeretkeznek.

(Se jobbra, se balra) Éjszakai autóbuszjárattal utazom Budapestről Újvidékre. Kellemetlen lábszag. Kopaszra nyírt fiatalemberek méltatlankodnak, Pesten senki sem tud szerbül, hogy útbaigazítsa őket. Csak a kínaiak tudnak szerbül, mégpedig a kínai piacon. De csak maradjanak ott, még akkor is, ha tudnak szerbül. A vámon sokáig álldogálunk, az utasok rossz előjelnek tartják ezt, a csempészett holmit féltik. Közben egy kormánykocsi suhan el, felismerem benne régi ismerősömet, a Kormány- és Párttanácsadót. A kocsi nem áll meg a vámon, a Kormánytanácsadó mozdulatlanul ül, fejét nem mozdítja se jobbra, se balra. A sofőr is mereven néz előre. Régi drámám, a Sofőrök, jut eszembe. Mit mondanak majd az új sofőrök? Miért nem illendő se jobbra, se balra pillantani, sem a sofőrnek, sem a Kormánytanácsadónak. A kocsi után bámulva az egyik kopaszra nyírt fiatalember elkeseredetten kiált fel: „Én meg rájuk szavaztam, ők meg ellenőrizetlenül csempésznek.” Mosolygok magamban. Mekkorát téved! Ezek nem csempésznek, csak azért utaznak, hogy ne nézzenek se jobbra, se balra.

(Sortűz a globalizációra – Thomas Bernhard, a Heldenplatz szerzőjének emlékére) Szerbiában letartóztattak három iráni állampolgárt, azzal a kimondatlan gyanúval, hogy valamiféle távoli és valójában meghatározatlan kapcsolatuk van a Nagy Terrorista Hálózattal. Az irániak hiába bizonygatták, hogy azért lépték át a zöld határt, mert Olaszországon keresztül Németországba akartak szökni, ahol politikai menedékjogra számítanak. A végső cél azonban Amerika, ahol ismerőseik, rokonaik élnek, vallottak készségesen. A helyi nyomozószervek azonban kétkedéssel fogadták a vallomást.

A hír mélyen megdöbbentette M. M-et, a jelenleg Újvidéken élő egykori baranyai és boszniai martalócot. Ő is gyanakodva olvasta a hírt. Nem akart egy illúzióval szegényebb lenni. Talán csak nem lettek olyan beszariak egykori ellenségei, akikbe ezekben a napokban utolsó reményét fektette. Biztosan valamilyen hivatástudatból törtek be Európába, feltételezte.  Talán éppen Oszama bin Laden emberei? Valószínűleg ugyanazt fogalmazták meg magukban, amit ő az elmúlt évtizedben, amikor a szerbiai szabadcsapatok szenvedélyes tagjaként Jugoszlávia fennmaradásáért harcolt, azután pedig Koszovóban vette ki a részét az öldöklésből. Csak a felperzselt falvak lángjai mellet érzett némi melegséget. Ő már akkor tudta azt, amire a géprablók feltették az életüket. Boszniában és Koszovóban is látta a lángokban álló falvakat, s maga sem tudná megszámlálni, hány muzulmán polgár életét oltotta ki. Nem érzet semmiféle lelkiismeret furdalást, hiszen úgy vélte nagy és fontos eszméért harcol. Csak akkor vett erőt rajta a keserűség, amikor kiadták a parancsot a visszavonulásra. Ez történt Horvátországban, Boszniában és Koszovóban is. Élete legnagyobb megalázásának tartotta mindezt, fegyverét katonaruhája mellé helyezte, csak akkor vette elő, amikor a hazája sportolói győztek valamelyik nemzetközi mérkőzésen. Ilyenkor kiált az erkélyre s elkeseredésében eszeveszetten lövöldözött, legalább ezzel kárpótolta magát. Elhibázott életéért, elhibázott háborújaiért.

 Lelkiismerete azonban váratlanul feltámadt, megszánta a szegény irániakat, mert sosem érzett akkora elégtételt, mint amikor leomlottak azok a nevezetes tornyok. Időnként bűntudatféle gyötörte el, hiszen a muzulmánok helyette álltak bosszút. Nem csak ő vélekedett így, hanem az egész rokonsága, továbbá közeli és távolabbi ismerősei is. A tévé is sejtelmesen sugalmazta ezt az felfogást. Baráti társaságban hangosan méltatlankodott, mert a szerb politikusok nem vágták az igazságot az amerikaiak szemébe. Az elnök is csak halandzsázott. Azt mondta, mi tudjuk, hogy mi a terrorizmus, minket is bombáztak, ugyebár, csak ezért vagyunk részvéttel az áldozatok iránt. M. M. bizonyos volt benne, hogy nem erről van szó. Nem az életről és nem a halálról, hanem ennél sokkal többről.

Elhatározta, hogy a maga módján tiltakozni fog az irániak bebörtönzése ellen. Sajnálta, hogy nincs akkora szabadság, mint régen, amikor még nem a dollár volt az úr Szerbiában. Akkor többet tehetne a bebörtönzöttek érdekében. Felöltötte katonaruháját, elővette gépfegyverét, letörölte róla a port és kiment az erkélyre. Késő éjszaka volt, a város aludni készült. Szemügyre vette a magas toronyházakat, nem voltak olyan nagyok, mint a New Yorkiak, de ugyanolyan ellenségeseknek tűntek. Nemsokára ez is az övék lesz, ha nem vesszük fel velük a harcot, gondolta magában. Le kell mosni a szégyent, a nemzeti gyalázatot! Felemelte a gépfegyverét és megcélozta az égboltot, amely abban a pillanatban, akárcsak az egész világ, egy hatalmas szörnyetegre hasonlított.

Az első sortűz után a környékbeli lakók közül többen kirohantak az erkélyre, revolverből válaszlövést adtak le, petárdákat pukkantgattak, s egymást túlkiabálva tapsoltak. „Győztünk, győztünk”, kiabálták kórusban. M. M.  megszégyenülten helyezte lábához a gépfegyvert.  Visszasompolygott a szobába és ezt motyogta maga elé: „Mindannyian Alah kezében vagyunk!”

(Hangulatjelentés) „Mintha a Ferenciek terének aluljárójában dohányt áruló arab is zavartabb lenne a napokban”, írja Budapesten Szerbhorvát György egy netújságban. Lehet, hogy ez árulkodik legjobban Budapest hangulatáról. Csak néhány zavartabb tekintet jelenik meg lelki szemeim előtt.

 (Régi és új) Egyik barátom meséli, hogy látta összeseregleni a régi/új bácskai vezetőket. Az egyedüli új dolog, hogy október 5-e után új kocsikat kaptak. Miért ne, gondolom magamban. Új gazda ült az elnöki trónra, illik tehát, hogy új kocsik száguldozzanak az utakon! Csak nem fognak a régi/új tisztségviselők belesüppedni a régi szocialista kocsikba, amit már csak azért sem vállalhatnak, mert a régi gazda Hágában mennydörög. Ebből viszont kiderül, hogy Bácskában a helyzet változatlan. Azt gondolom, akkor kezdődnek majd a változások, amikor a kocsik váltogatják a vezetőinket, s nem a vezetőink a kocsikat.

 (Október) Holnap október első napja. Éppen negyven évvel ezelőtt az egész októbert Dubrovnikban töltöttem, sétáltam a Stradunon és világfájdalmas emberekkel találkoztam. Ők tudták, hogy valami véget ért. Ma azonban a világfájdalom merő fényűzés lett. Csak dühös, haragos és bosszúálló embereket látok. Éppen úgy, mint télen, tavasszal és nyáron. Az évszakoknak nincs többé filozófiája.

 (A Zöld utca és Ausztrália) Ausztráliai levelet hozott a posta. Hitetlenkedve forgatom a kezemben, nincs erőm kibontani. Ausztrália! Létezik-e még? Szüleim vagy Ausztráliába, vagy pedig Kanadába szerettek volna kivándorolni, de nem hagyták el soha a szenttamási Zöld utcát. Mi lett belőlem az ő álmaikhoz és terveikhez, és mi lett belőlem az ő kitartásukhoz viszonyítva?

 (A jóságos nacionalizmus évfordulója) Kínos zavarodottsággal emlékezett meg a szerbiai társadalom október 5-ről, a „demokratikus forradalom” évfordulójáról.  Valójában mi is történt, merre fordult a világ? Úgy tűnik, nemcsak az elmúlt évtizeddel, hanem az elmúlt évvel sem kíván szembenézni a társadalom, holott éppen ennek az esztendőnek a természetrajza tárja fel igazából, hogy miért volt oly tartós a népszavazásos diktatúra. Hogy népszavazásos volt, mi sem bizonyítja, hogy bár megváltoztak a politikai eszközök, részben változott a politikai elit is, de az alapvető eszmék alig változtak. Ezt bizonyítja a Nemzetközi Válságcsoport néven ismert tekintélyes nemzetközi testület minap közzétett tanulmánya a szerbiai eseményekről, amelyben megállapították, hogy Koštunica konzervatív nacionalizmusa a változás legfőbb kerékkötője, mivelhogy meg akarja őrizni Milošević hagyatékának számos elemét. Nem került sor a katonaság polgári ellenőrzésére, a boszniai Szerb Köztársaság hadseregének támogatása pedig továbbra is zökkenőmentesen folyik, írja a tanulmány. Természetesen, a mi adónkból. Azt sem rejti véka alá, hogy Koštunica pártja annakidején élvezte Milošević bizalmát, mert mélységesen kapcsolódott a Nagy Szerbia ideológiájához. Egészen más másképpen fest a dolog, mint amit a magyar kisebbségi politikusok egy része hirdetett a budapesti sajtóban, nem győzte dicsérni Koštunica „jóságos nacionalizmusát”. Mindezzel kapcsolatban Losonczcal, Bányaival együtt hiába próbáltam némi szkepszisre inteni a befolyásos magyar pártértelmiséget, igyekezetünk teljes kudarcba fulladt. Maradt tehát a magányos naplóírás. Ez marad ma is, amikor a válságcsoport igazát immár kevesebben vonják kétségbe.

 (A Kelet franciái) Az újvidéki Miletić szobor előtt felidézem magamban Svetozar Miletić 1868-ban írt tanulmányát a magyarokról és a szerbekről. A magyarokat Kelet angoljainak nevezte, mert az alkotmány tartják a legfőbb értéknek. Az alkotmányosság a vérükben van, írta. A szerbek viszont a Kelet franciái, mert a nemzetet tartják a legfőbb értéknek, ezért hajlandók még a belső alkotmányos szabadságot is feláldozni, ha a diktátor sikerrel oltalmazza őket a külső ellenségtől.

 (A hatalom ára) Kezembe került a szövetségi kisebbségügyi minisztérium brosúrája, amelyet minden bizonnyal angol nyelven is terjeszteni fognak. El tudom képzelni, hogy a nemzetközi közvélemény nem győz majd csodálkozni a szerbiai kisebbségek ragyogó helyzetén. A magyarok pedig egyenesen kiváltságosaknak érzik magukat. A létszámcsökkenésüket is azzal magyarázza a brosúra, hogy nemigen szaporodnak. Az intézmények virulnak. A beolvadásról vagy az elvándorlásról szó sem esik. Ha mindez igaz, akkor miért a sok panasz? A kiadvány külön kiemeli, hogy a „kisebbségi paradicsomban” a szerb kormánynak magyar alelnöke van, és a tartományi szervekben is nagy számban ücsörögnek kisebbségi vezetők. Ami igaz is. Ennek viszont már fele sem tréfa. A világ ezt a tényállást komolyan veszi, a nemzetközi közvéleményt megnyugtatja, ha a kisebbségi politikusok benn vannak a kormányban. Úgy véli, ez esetben rosszallásra, panaszra sokkal kisebb jogunk van. Ezt tudomásul kell vennünk, akárcsak azt is, hogy a hatalomnak bizony ára van. 

 (Bátorítás) A Duna felett nem látok sirályokat, jegyzem meg. Bizonyára kitartottak velünk, de nem láthatók, mert az idő öregszik, válaszolja a barátom. Megnyugtattam magam, mégis kitartottak a sirályok.

(Fekete krónika) Márciusban Beoćinban egy albán polgárt összevertek és nemzeti alapon sértegettek. Aztán Sremska Mitrovican véresre vertek egy albánt és fiát, miközben arra figyelmeztették, hogy azonnal hagyja el a várost.  Szabadkán ugyancsak ütlegeltek egy magyar iskolaigazgatót, ami kapcsolatban volt az iskola nevének megváltozatásával. Egy iskolát ugyanis Széchenyi Istvánról neveztek el. Becskereken a Szerb Nacionalisták Szövetségének tagjai megszentségtelenítettek egy zsidó emlékművet. Kikindán a zsidókat fenyegették meg. „Legyilkolunk benneteket”, állt a névtelen levelekben.  Bačka Palankán romaverés volt.  Zomborban magyar- és a zsidóellenes falfirkák éktelenkedtek. Újvidéken újságírókat fenyegettek meg, majd ütlegeltek is. Majd újra magyarellenes falfirkák Zomborban.  A magyarverés lassan úri foglalkozás lesz. A magyar urak nem tesznek semmit, érthető, hiszen nem őket verik.

(Modernitás és identitás) Miért ne tanuljunk egyet-mást a törököktől? Az, úgymond, rossz emlékű török időkben négyszáz éven keresztül békésen éltek egymás mellett a katolikusok, a pravoszlávok és a zsidók.  Addig, amíg élvezték az önkormányzati kereteket, a viletet. Aztán a modern ipar és kereskedelem összeroppantotta ezt a keretet, a világ összekuszálódott s kezdetét vették az etnikai konfliktusok. Két egymással ellentétes erőt kellene tehát egyensúlyba hozni. A modernitást és az identitást. 

 (Végállomás) Nehezen talál hazára, akinek van lelkiismerete. A purgatórium lesz a hontalanok végállomása. Jóllehet ott rendben is lenne minden. Egy szót odatesznek, majd elvesznek.

 (Ihlet) Rémület vesz erőt rajtam, amint megszűnök álmodozni. Attól félek, hogy elalszom. De még ennél is rosszabb a hosszantartó álmatlanság, aminek következtében kínomban az igámmal táncolok.

 (A nosztalgia divatja) Egy gondolat szüntelen felzaklat. “A világ összeomlott – írta Gombrowitcz -, de a művészet kis világa érintetlen maradt.  Most is ugyanazzal a nyomorult háború előtti Parnasszussal találom szembe magam, csak a színe más.” Vajon mi mennyire tartjuk magunkat régi, becses előítéleteinkhez? A háború előtti Parnasszus díszeihez?

 (Urak és kubikosok) Közel egy évtizede figyelem, miként szorul háttérbe egyszerű magyar kisebbségi polgár. Ha egy tisztségviselő illetve pártfunkcionárius fenyegető levelet kap, akkor a „magyarság nevében” talpra áll az egész vezérkar. Az egyszerű polgár tényleges fenyegetettségéről azonban szó sem esik. Pedig az elmúlt időszakban nem a funkcionáriusok voltak a legnagyobb veszélyben, hiszen a hatalom bársonyszéke bizonyos fokig óvta őket, hanem az egyszerű magyar kisebbségi polgárok. Ebből kell kiindulni. Nem tartom méltányosnak, ha csak akkor háborodunk fel, ha valakit nem neveznek ki magas tisztségre, de szótlanok maradunk, ha valakit kidobnak az utcára.  A magyarság nem csak politikai vezetőkből áll, hanem földművesekből, tanítókból, kőművesekből, lakatosokból, pékekből, gyári munkásokból, napszámosokból, kubikusokból.  Így vagyunk a kettős állampolgárságról folyó csatapetével is. Ne csupán egy ember védelmét helyezzük figyelmünk középpontjába, hanem a kettős állampolgárság intézményének elismertetését. Annál is inkább, mert a magyar kormányfő, ne mondjam, térden állva kérte az itteni magyar pártokat, ha úgy mérik fel, hogy a vajdasági magyarság igényli a kettős állampolgárságot, akkor ezt jelentsék be. Ezt kell tenni. Remélem kormánypártunk követelésére a Szerbiai Demokratikus Ellenzék, és a szövetségi külügyminisztérium mielőbb napirendre tűzi a kérdést, annál is inkább, mert részt vesznek benne kormánypártunk képviselői is. Azt csodálom, hogy eddig is hallgattak.

 (Milosz vigasza) Ahogy felduzzad Újvidék lakossága, úgy csökkennek benne a változatosság és a másság esélyei. „Jó dolog kis országban születni – hangoztatta Czeszlav Milosz a svéd akadémián mondott beszédében -, ahol a természet emberi léptékű, ahol az évszázadok során különféle nyelvek és különféle vallások éltek együtt”. Lehet, hogy Európa eme részén, a tarka és változatos országok nem kellemesek, bár egy város lehet tarka és változatos és ennek ellenére kellemes is. Sokszor vigasztalta magam efféle gondolatokkal. Talán Milosz is így volt saját mondatával.

 (Čosić és Koštunica) Latinka Perović Újvidéken. Arról beszélgettünk, hogy milyen kísérteties szellemi rokonságot mutat Dobrica Čosić és Vojislav Koštunica kormánya. Egyik másik esetben még a szereplők is ugyanazok.

 (Sisak és vallás) A Jugoszláv Katonaság bejelentette, hogy engedélyezni fogja a lelkészi hivatást a kaszárnyákban. De, amint a katonai szóvivő közölte, kizárólag a pravoszláv lelkészek kapnak erre engedélyt és – közpénzt. Természetesen a felelős magyar politikusok, a különböző felelős kisebbségügyi minisztériumok és titkárságok nem emelik fel a szavukat a diszkriminatív javaslat ellen.

 (A státusmagyar megérkezik) A Fudex éjszakai járata reggel hat előtt fut be Budapestre. A Népstadion metróállomás pénztáránál villamosjegyet váltok. Álmos, rosszkedvű várossal találkozom. Az egyik bódé előtt pálinkáért és lepényért állnak sorba az emberek. Az újságárus néni hangosan kiabálja: Nekem is hozzál egy pofányit, János. Egy férfi nekem szegezi a kérdést: Munkát keresel? Ne szalaszd el a kitűnő alkalmat. Akaszd a hátadra Zöldalma Kiskocsma hirdetését és flangálj a városközpontban. Az Astoriától a Dunáig. Végig a Kossuthon. Aztán a Vácin, ahol a gazdag nyugati turisták ténferegnek. Napi háromszáz forint! Bizonyára észrevette zavarodottságomat, mert hozzátette: Egy fillérrel sem többet. Szénhordásra úgyis elég roggyant vagy, öregem!

(Pesti kirakatok) A pesti kirakatokban Hungtinton elhíresült könyvét látom. A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Új kiadásban!

(Bibó utca) Budapest új utcaneveket készül avatni. Egy ismerősöm beszámol arról, hogy Teleki Pál is utcát kap. Azért újságolja, hogy vigyem hírül a szerbeknek. Bizonyára örülni fognak. A vállamat vonogatom. És lesz-e Budapesten Bibó István utca, kérdem csendesen. Nem, nem tudok róla, mondja az ismerősöm. Azon tűnődöm ez után, hogy hova lett az egykori demokratikus magyar ellenzék. Ki erre ment, ki arra, én pedig egyedül ácsorgok az egyik pesti utcán.

 (Az önbecsülésről) Pécs. A közönség spontánul tapsolni kezd, amikor arról beszélek, hogy szakítani kell a hagyományos kisebbségi diskurzussal, amely az anyaországban áldozati tőkére akar szert tenni. Lassan-lassan az anyaországi polgárok némi kétellyel fogadják azt a diskurzust, amelyet főleg a kisebbségi politikusok honosítottak meg, s amely arról szól, hogy ők emberfeletti küzdelmet folytatnak, de ennek ellenére tehetetlenek a többségi túlerővel szemben. A példák azonban másra tanítanak. Ha a kisebbségi emberben megvan a kellő önbecsülés, akkor nem bírja megsemmisíteni semmiféle túlerő. Az önbecsülést azonban nem erősíti, ha folytonosan a végzetszerű vereségről beszélünk. Az önbecsülés lényeges eleme a személyes példa. S ebben nem járnak elől azok, akik hátat fordítottak a kisebbségi életnek, hogy Budapesten kamatoztassák a szenvedés-tőkét. Ennek függvényében értelmezhető Szilágyi Istvánnak az egyik legjobb erdélyi regényírónak a polemikus mondata. Köszönöm jól élek, mondta, nem akarom, hogy az eltávozók Budapesten kamatoztassák szenvedésemet.

 (Teszt) Megállok a Futaki úti piacon. Furdal a lelkiismeret, mert hetek óta nem jöttem ki ide. Továbbra is a szőlő a legdrágább gyümölcs, állapítom meg magamban. Ez a piac mindig kitett magáért, még a legnehezebb időkben is, morfondírozom tovább. Aztán egy magányosan ácsorgó embert pillantok meg, aki rövid időközökben elkiabálja magát: „Ez fasizmus.” A hangja megbicsaklik és legyint egyet. Majd kezdi elölről. Senki rá sem pillant, a járókelők behúzzák a nyakukat és mennek tovább. Talán azt gondolják róla, hogy zavarodott kissé, viszont meg sem fordul a fejükben, hogy egy túlságosan józan ember tesztelte őket.  Olyan korban élünk még mindig, amikor a józan ész és a hibbantság közötti különbség alig érzékelhető. Vesztünkre!

 (Virginia Woolf) Virginia Woolf naplója. Rosszabb lenne, ha nem nyerték volna meg a háborút, mondja neki Freud. Talán ha nem győzünk, akkor nem lett volna Hitler sem, válaszolta az írónő. Az emberi sors iránti érzékenységéből kifolyólag ismerte fel, hogy mennyi bajt és szenvedést hozott Európára a versailles-i béke.

 (Korunk hőse) Kisebbségi vezető volt, aztán feltalálta a kapitalizmust. Akkor is, most is olyan pedantériával dolgozott, mint egy vidéki adóellenőr. Turgenyevnek ennyi éppen elég lenne.

 (Az új évezred) Egy fiatal hölggyel beszélgetek, lemondta a londoni útját, amelyről tíz éven keresztül álmodozott. Ösztöneire hallgat, mondja halálos komolyan. Bioterrorizmus. Antrax-lexikon. Nukleáris terrorizmus. Az új fogalmak a tudatunkba ivódnak közben észre sem vesszük, hogy megváltozik az életünk. Lassan-lassan majd óvatosan, kulcslyukon keresztül szemléljük a világot, amelyben nem merünk élni. Vannak, akik új középkort emlegetnek. Túlzás, válaszolja az ellentábor, s megpróbál úgy élni, mintha nem történt volna semmi. Félek azonban, hogy nem lehet, még akkor sem, ha túlzásról van szó. Az új évezred egy gyászos szeptemberi napon kezdődött. 

 (A vadkapitalizmus virágoskertje) Egy újvidéki társaságban. Tišma, Boarov, a Vreme gazdasági kommentátora, Želimir Žilnik, filmrendező és még sokan mások. Arról folyik a vita, hogy melyik bank a megbízható. Most éppen csődbe jut néhány. Megússza-e a Karić-birodalom? Szóba kerülnek a nagy gazdasági maffiózók. Itt minden piszkos, a legpiszkosabb mégis a pénz. Bűzlenek a vadkapitalista virágoskertek. Nagy kérdés, lehet-e ezen változtatni, hiszen az új nómenklatúra tagjai között is sokan élvezték Milošević nagylelkű privilégiumait. Mert bizony nem csak rettenhetetlen híveit korrumpálta, hanem kötelességtudó ellenfeleit is.  Ezzel az összefonódással kapcsolatban a két háború közötti Szerbia vidéki szalonjai jutnak eszembe, amelyekről Branislav Nušić írt. Távozásomkor Aleksandar Tišma egy piaci szatyorból előveszi új könyvének dedikált példányát, az 1942-2001 közötti naplóját. Kezembe veszem a vaskos könyvet, megköszönöm. Tišma magyarul válaszol, ettől valahogy újra újvidékinek érzem magam. Kimegyek az utcára és a szerb kormány, továbbá a bankok optimista óriásplakátjain akad meg a szemem. Jobb lesz Tišmát olvasni.

(Tíz év után) Milorad Ekmedžić, a legrangosabb szerb történészek egyike vagy tíz évvel ezelőtt arra a következtetésre jutott, hogy 1989. után Európa pravoszláv és latin részre szakadt szét. A balkáni háborúk pedig azért folytak, hogy Közép-Európa meghúzza saját határait. Szerbiát kitaszították. Ebben az értelemben az elmúlt évtizedben szerbellenes rasszizmusnak voltunk tanúi. Ez a nézet a New-York-i terrortámadás után még azokon is eluralkodik, akik előzőleg kételkedtek benne.

 (A miniszter hittanra csenget) Gaša Knežević közoktatásügyi miniszter iskolacsengővel futkároz a nebulók között a belgrádi I. Péter Király Általános Iskolában és – mint ahogyan hírközlő szerveinkben olvasom, a jugoszláviai magyar könyvkiadás egyik legfontosabb könyvének társszerzője – szórakoztató akar lenni. Olyan, mint egy bohóc. A papok méltóságteljesen szemlélik az elsősöket. És a társszerző-minisztert. A jelenet mintha figyelmeztetne, gyónni fog a miniszter is. Szerbiában, a súlyos kommunista elnyomás után, végre engedélyezik a hittant, rebegi ájtatosan a bemondónő. A minap egy régi fotó került a kezembe, elsőáldozóként a szenttamási parókia előtt állok. Kopaszra nyírva, rövidnadrágban. Ünnepélyesen. Mellettem a kereszt. Az ötvenes évek közepe. Emlékszem, a faluvégi utcánkból csoportosan jártunk hittanra, s az egyszerű emberek nem panaszkodtak az üldöztetésre. Ismertem egyetemi tanárokat, magas beosztású szakembereket, akik hívők voltak és rendszeresen jártak templomba. Utólag jönnek elő sérelmeikkel azok, akik egyszerre akartak kommunista funkcionáriusok és mélyen vallásos emberek lenni. Az igaz, hogy kiemelkedő tisztségviselők csakis párttagok lehettek, mégpedig nem is akármilyenek: valódi hithűk. Ami viszont egyaránt sérelmes volt a teistákkal és az ateistákkal szemben.

 (Újabb napló) A nyolcvanas évek végén, Újvidéken senki sem találta immár a helyét.  A Levél a szerb barátomhoz című írásom megjelenése után többször is meglátogatott Vidosav Stefanović, aki apokaliptikus hangnemben festette le a közelgő szerb nacionalizmust. A Duna parton sétáltunk, nem akart nyilvános helyen beszélgetni erről a témáról. Később megtudtam, Ivan Stambolić barátja volt, Stambolić rejtélyes meggyilkolása után kezdtem felfogni gesztusát. Később elhagyta Szerbiát, ma is külföldön él. A Danasban közölt interjúját olvasom: „A belgrádi csarsi – mondja – a kommunista hatalom része volt, s aztán Milošević segédletével próbálta növelni hatalmát.” Ez a réteg az emlékezet megszüntetésére törekszik. Vidosav Stefanović kiadni készül több ezer oldalas naplóját. Öt vaskos kötetben.

(Antikommunista ködösítés) Belgrád. Továbbra is elhanyagolt, piszkos város.  Borka Pavičević, Ivan Čolović. Čolović annak a rétegnek a felelősségéről beszél, amely kritikusan felméri a jelenlegi hatalmat, amely nem szabadult meg az előző hatalom örökségétől. Csakhogy miféle örökség ez? Milošević vezette be a többpártrendszert, attól kezdve senki sem beszélt marxizmusról és munkásosztályról. Ördögi cinizmus: ő volt az első pártfőnök, akit a sajtóban bírálni lehetett. Megengedhette mindezt, mert erős nacionalista legitimációval rendelkezett. Miloševićet mint kommunistát bírálni bárgyú ködösítés.

(Jelzések) Ismerjük a szakszerűségéről és a megbízhatóságáról nemzetközileg is elismert Strategic Marketing kutatóintézet októberi felmérését: a kormányzó pártok politikusainak és pártjainak népszerűsége tovább csökken, de továbbra is nagy fölényben vannak az ellenzéki politikusokkal szemben. Hasonló arányt mutatnak a pártok népszerűségi mutatói is. Ha októberben került volna sor a választásokra és a pártok külön-külön indultak volna, akkor egy magyar kisebbségi párt sem jutott volna be a parlamentbe. Az érvényben levő választási törvény egyébként is ellehetetleníti ezt. Elképesztő tehát, hogy kisebbségi pártjaink nem követelik a választási törvény megváltoztatását. Vannak azonban más elgondolkodtató adatok is. Vajdaságban erőteljesen növekszik a G17 és az Ellenállás népszerűsége, úgy tűnik, a magyarok között is.  A G17 a harmadik, az Otpor pedig a negyedik párt lett volna a köztárasági választásokon, ha azokat ez év októberében tartották volna meg. Ez a két tömörülés a VMSZ választói bázisának a 36 százalékát csábította volna magához. Csak a Liga és a Vajdaság Koalíció veszítene többet. Ezek az adatok arra hívják fel a figyelmet, hogy a magyar választók között átcsoportosulás történik. Kiábrándulás? Elbizonytalanodás? Megkönnyebbülés?

(Hátha!) Az amerikai kongresszus továbbra is elégedetlen a vajdasági kisebbségek helyzetével. Hátha van még remény!

 (A rejtőzködő másságról) Tišma naplója. Felelevenedik előttem az ötvenes évek Újvidéke. Valaki beszámol neki, hogy mértékadó újvidéki személyiségek nemigen kedvelik. Tudta, igen, tudta, szívós munkával vezekel ezért, jegyzi fel a naplójába. De mit ér a szívós munka? Tišmát a hatvanas években sem értékelte ez a környezet. Akkortájt megtűrt, másodrendű írónak tartották. Tudom, hogy nem sorolnak a számottevő írók közé, jegyezte fel a naplóban. Újvidéken csak akkor kezdték becsülni, amikor Belgrádban egymás után érdemelte ki a rangos elismeréseket és díjakat. Jellegzetes újvidéki sznobizmus, komikus bácskai komplexus a Balkán előtt. A bácskai szerb értelmiség mind a mai napig berzenkedik Belgrád ellen, de ha onnan egyet füttyentenek, azon nyomban alázatosan átsompolyog a Száván, hiszen nem értékeli saját másságát. Tišma a nagy és a ritka kivételek közé tartozik. Ő csak rejtegette a másságát, de legalább becsülte Ez azt jelenti, hogy megszenvedte. Az ötvenes évek közepén az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban, úgymond, pazar ünnepélyt rendeznek. Felháborítja annak provincializmusa és a következő mondat tört fel belőle. „Az ízlésemet mégis Pesten palléroztam.” Ehhez járul még a zsidó identitástudat fokozatos előretörése. A naplóból kiderül, ahogy múlik az idő, ez az identitásélmény annál erősebb lesz.

(Többpártrendszerű pálmafák) Kora délután megáll egy teherkocsi az utcán, a munkások egy óriási pálmafát cipelnek fel az irodaházba. Mindig csodálkoztam, hogy a kommunista funkcionáriusok miért szerették annyira a pálmafát és a vörös szőnyeget.  Most már jobban értem: azért sétáltatják szegény többpártrendszerű pálmafákat az egyik irodából a másikba, mert a pálmafa egyszerűen a hatalom jelképe lett. Aztán látom a munkásokat kijönni, nagyokat káromkodnak, embertelenül nehéz volt felcipelni a pálmafát az ötödik emeletre. Mert cipekedniük kellett, hiszen nem fért be a liftbe, mivelhogy olyan országban élünk, amelyben a pálmafák nagyok, a liftek kicsik.

 (Ötvenhatos hagyományok) Egy pesti kiállításon Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét az ötvenhatos hagyományok maradandó értékei közé sorolták. 1983-ban az újvidéki Új Symposion újraközölte e verset, ami aztán a folyóirat ellen felsorakoztatott vádpontok közé került. A szerkesztőséget menesztették. Erről sem feledkezzünk meg az ötvenhatos hagyományok előtti tisztelgés alkalmából. Akik a betiltásban segédkeztek, azok most magyarságukkal kérkednek. Pesten vagy Bácskában.

(Vasvillákkal, kapanyelekkel) A Koszovóban eltűnt vagy elrabolt szerbek egyesülete több órán át zárlat alatt tartott néhány fontos belgrádi utcát.  A Köztársaság téren Simo Spasić, az egyesület koordinátora a tüntető tömegnek szónokolva megfenyegette a politikusokat: ha továbbra is tétlenkednek, vasvillákkal és kapanyelekkel törnek be az irodáikba. Sajnálatos viszont, hogy ezek a tüntetők nem nyúltak a vasvillák után akkor, amikor a hatóságok a koszovói albánok tömegsírjait ásták.

(Csoda Szerbiában?) Szajbély Mihály idestova tíz év után újra Újvidékre látogatott. Sétálunk a városban, majd leülünk egy étteremben. Megdöbbenti a város frivol hangulata. Szinte hihetetlennek tűnk ebben az országban, ahol egy évtizeden keresztül félháború dúlt, majd pedig bombák potyogtak rá. Hallgatom Szajbélyt és a próteuszi szerb energiára gondolok. Szenvedélyes és kiszámíthatatlan. Nyers, de néha nagyon rokonszenves. Képes lesz-e a csodára?

(Szemtől szembe) Nyár volt, az újvidéki kerthelységekben az emberek vidáman söröztek. Nagy megrökönyödésemre egy krigli sör mellett, az emberjogi harcos elmondta, hogy önkéntes volt Vukovárot. Pártvezető volt, aztán önkéntes lett, végül emberjogi harcos. Akkor találtam először szemben magammal egy emberrel, aki lőtte Vukovárt. Alig múlt el fél évtized, az idő malma lassan őröl ugyan, de mégis őröl. A horvát belügyminisztérium – olvasom – összesen 1 545 körözőlevelet adott ki a Krajinai Szerb Köztársaság hadseregének és a volt Jugoszláv Néphadsereg egykori tagjai ellen, akiket azzal gyanúsítanak, hogy háborús bűntetteket követtek el Horvátország területén. Összesen 329 esetben az elfogatási parancsot nemzetközi, és az Interpol segítségével írták ki. Ugyanakkor a belgrádi ”októberi forradalom” hősei, a vörössapkások, nem hajlandók letartóztatni a hágai vádlottakat. Patriotizmusok, jogérzékük tiltja ezt. Ezek a jogvédők bezzeg lövöldöztek a baranyai és a boszniai frontokon, ott voltak bizony Koszovóban is, amikor lángban álltak a falvak. Vagy ahogyan az újságok írják: egy részük Arkan egységeinek tagja volt. Mit művelnek majd, ha netán az Interpol elfogatási parancsával találják szemben magukat?

 (Nominantur Neoplanta) Az újvidéki városházán magyarul olvasom fel az 1991-ben írt Nominantur Neoplanta című kisesszémet. Akkoriban nem lehetett volna ezt a városháza díszteremében felolvasni. A belgrádi sajtó meg is támadott miatta, a Monarchia-partiság vádját olvasta a fejemre. A Monarchia, a katolikus szecesszionizmus, pedig, mint ahogy Ekmedžić, a legrangosabb történész írta, a szerbség legnagyobb ellensége.  Örülök, hogy viszontlátjuk, köszönt egy funkcionárius. Utánam Vickó Árpád szerbül tolmácsolja ugyanazt a szöveget. Idegennek érzem magam, de néha feltör belőlem egy hang, életjelt kell adnom magamról és arról, hogy ebben a városban élek. Utána Tišmával az egykori Dornstädter cukrászda felújításáról beszélgetek. A nevének visszaállításáról. Követeljük a polgármestertől? Valamit meg kell mentenünk, bizonygatom. Legalább azt a tenyérnyi helyet, folytatom rögeszmésen. Tišma szkeptikusabb. Nem érdemes, válaszolja. Aztán Vickóval a városban ténfergek, majd egy bécsi hangulatot megidéző cukrászdába invitálom. Tudom, hogy nem érdemes, jár az eszemben, de időnként jól esik néhány órányi önámítás. 

(Szóba sem kerülhet!) A sajtóban felreppent a hír, hogy Goran Svilanović, jugoszláv külügyminiszter Vukovárra látogat, hogy a gyászos évforduló alkalmából bocsánatot kérjen. Íme, ide vezetett Nagy-Szerbia programja. A külügyminisztérium stábja cáfolta a hírt, ilyesmi szóba sem kerülhet. Tévhír. Koholmány. Nincs ebben semmi meglepő.

(Vukovári anziksz, 1.) A kragujevaci Zoran Jevtić egy idős nénire emlékezik, aki hónapokig a pincében rejtezkedett, majd onnan kitámolyogva kóvályogni kezdett az utcán. „Parancsot kaptunk, hogy lőjünk mindenre, ami mozog. Magam sem tudom, miért döntöttem úgy, hogy mégse lövöm le. Később kiderült, hogy szerb asszonyról volt szó. A fia felkeresett és azt mondta: Köszönöm, mert nem ölted meg az anyámat.”

(Vukovári anziksz, 2.) Jovan Savić a vukovári harcokban résztvevő katona meséli: „A légkellemetlenebb érzést azoknak az embereknek a sorsa keltette bennem, akiknél laktam. A házigazdáim – a férfi magyar volt, a felesége horvát – barátságosan viselkedtek. Szörnyen sajnáltam, amikor a támadás után kikergették őket a házukból. Azt mondták, vigyék magukkal személyes holmijukat és a pénzüket. Sírtak, amikor eltávoztak. Akkor ugyanis összegyűjtötték az oroliki horvátokat és magyarokat. Azt mondták nekik, hogy Boszniába szállítják őket. Ma sem tudom, hogy hová szállították őket valójában…” Nem kell nagy képzelőerő, hogy felfogjuk, mi történt velük. Mint ahogy ahhoz sem kell nagy képzelőerő, hogy felfogjuk, a jelenleg hatalomba jutott kisebbségi magyar politikusok miért nem feszegetik ezt a kérdést a hatalom berkeiben. Senki szót nem ejt a magyarok ellen elkövetett bűnökről. Merthogy ahhoz sem kell nagy képzelőerő, hogy felfogjuk, éppen az ilyen történetek hatására hagyták el a vajdasági magyarok tömegesen szülőföldjüket. Ezen a ponton úgyszintén szükséges lenne az igazsággal való szembesülés.

(Zsugorított törvénytervezet) Úgy értesültem, rövidesen a parlament elé kerül a szövetségi kisebbségjogi törvénytervezet. Losoncz Alpárral együtt – függetlenként – közreműködtem a lehetetlen körülmények között dolgozó szakértői bizottságban. A VMSZ részéről ott volt Várady Tibor, Józsa László és Korhecz Tamás.  A bizottsági elnök időnként felsóhajtott: mi fogalmazunk, de hiányzik a politikai konszenzus. Megtörtént, hogy a munka során a minisztériumi apparátus olyan változatokkal hozakodott elő, amelyről a bizottságban nem tárgyaltunk. Az utolsó ülésén például a szakértői bizottság arra pazarolta az idejét, hogy megszabaduljon a ráoktrojált tézisektől. Most új változat kering a kuloárokban, amelyikről természetesen a közvélemény semmit sem tud, vele együtt én sem, hiszen a közvéleménnyel együtt a nemkívánatos személyek listájára kerültem. Ami, enyhén szólva, neveletlenség az apparátus részéről. Az előző, az úgynevezett „júniusi változat” nem hibátlan, de a régió jobb tervezetei közé tartozik. Megfogalmazásaiban bizonytalan, néha kétértelmű, de mégis esélyt teremt, legalább is szövetségi szinten. Ami persze nem jelent sokat, hiszen a jelenlegi alkotmány szerint a kisebbségi jogok túlnyomó része a szerbiai törvények hatáskörébe tartozik, vagyis a szerb kormánynak kell továbbgondolnia a téziseket. Ha azonban egy kicsit is „lefaragják” a szövetségi szintű jogokat, akkor ez a dokumentum nem lesz több közönséges kirakatnál. Az Európa Tanács képviselő sürgetik az új törvények meghozatalát, így a kisebbségit is. Valamit fel kell mutatni! Ha a parlamentben a magyar képviselők elfogadják a „zsugorított változatot”, akkor nem lesz apelláta: a felelősséget nem háríthatják sem a költőkre, sem a szakácsnőkre, sem Miloševićre.

 (A sündisznóállásról) „Elefántcsonttorony nincs többé. De talán van sündisznóállás.” Fried István úgy ragadta meg ezt a Márai-mondatot, mint a bennünk remegő idegszálat. Megtörten idézzük fel az „aranykort”, amikor elefántcsonttoronynak méltósága volt. Mára nevetségessé vált. A sündisznóállás a tragikusan komoly, időszerű magatartás. 

(Az identitás elképesztő zűrzavara) „Egyedül Pest menthet meg engem”, jegyezte fel Aleksandar Tišma a naplójában. Hányszor jutott eszembe ez az 1943-as keltezésű naplójegyzet a Meridián Expresszben Budapest felé zötyögve, főképpen a háborús napok idején, amikor a lakásomban éjszakánként a legkisebb zajra is felriadtam. 1942-ben Tišma Pestre menekült, ahol jobban tudta leplezni félzsidó mivoltát, regényt akart írni egy nőről, egy nagy szerelemről, Pesten zsidóként kényszermunkára vitték, de találkozott egy szentendrei szerb lánnyal, akit szörnyen megkívánt, s le akarta vetkőztetni, a lány sírva fakadt, mivel még szűz volt, ő pedig futni hagyta; eközben inkább szerbnek érezte magát. Pannon volt és pesti, zsidó is meg szerb is, és az identitás elképesztő zűrzavara folytán – főként vajdasági.

 (A zsidó identitásról) 1988-ban, a szerb nemzeti eufória fellángolásának idején Tišma reményhagyottan jegyzi fel a naplójában, hogy nem érzi magát sem szerbnek, sem zsidónak. Az újvidéki rádió magyar adásait hallgatja, így menekül az új népzene terrorja elől. Eddig is peremvidékinek tartotta magát, gyökértelennek és sehova sem tartozónak, a nyolcvanas évek végén azonban hazátlan lett. Ezzel párhuzamosan egyre jobban feltör belőle a zsidó identitás, amely mélyíti benne a kínt és a tanácstalanságot.

(Az utolsó jugoszláv író) Danilo Kiš írta egy helyütt, hogy ő az utolsó jugoszláv író. Tévedett. Kiš halála után Tišma még jugoszláv íróként szeretett volna bemutatkozni, de a rendezvény szervezői tapintatosan figyelmeztették: Jugoszlávia nem létezik többé. Majdnem ugyanebben az időben Dobrica Čosić, a legrangosabb szerb nemzeti ideológus a jugoszlávság megrontó erejét ostorozta, s szóvá tette, hogy a szerb nemzeti identitás elsikkasztása a királyi Jugoszláviában a „nemzettudat jugoszlávizálásával” kezdődött. Érdemes tudomásul venni ezt a paradoxont. Az európai szellemű antinacionalista értelmiségiek vállalták a jugoszlávságot, velük ellentétben a nacionalisták a pusztulást értették alatta. Felettébb tanulságos paradigma a kisebbségi közírók számára is.

(Nagymagyar nacionalizmus) Két hónappal a köztársasági elnöki poszt betöltése előtt Dobrica Čosić levelet intézett Slobodan Miloševićhez, amelyben megosztotta vele az ország gondjait. Szerinte a vajdasági szerbek autonomista törekvései erőteljesebbek lennének, ha nem lennének ustasák és ha nem fenyegetné őket a „nagymagyar nacionalizmus”. 1992-ben a szerbeket veszélyeztető vajdasági „nagymagyar nacionalizmus” már önmagában is abszurditás, amit nyomatékosít, hogy a Čosić-kormány Várady Tibor személyében alált magának magyar minisztert is.

 (Magyar perpatvar) Csoóri szennyesét Patrubánynak kell tisztára mosnia, áll a Magyarok Világszövetségének hivatalos közleményében. Csóori a régi elnök, Patrubány az új.

 (A szerb kormány koronatanúja) A vajdasági politikusok számon kérik a szerb kormánytól, hogy nem teljesíti az októberi fordulat ígéreteit, konokul ragaszkodik a miloševići centralizmushoz, legfeljebb néhány látszatengedményre kész. Kasza József, a szerb kormány alelnöke cáfolja az ilyesfajta vélekedéseket. „Čanak és Miodrag Isakov, a reformisták vezetője azt állítja, hogy tavaly október óta nem történt semmi az autonóm hatáskörök visszaszármaztatása terén, Belgrád csak ígérget. Ez így nem áll. Figyelembe kell venni, hogy a belgrádi kormánynak szem előtt kell tartania az egész ország érdekeit, és nemcsak a Vajdaságét. De mint a szerbiai kormány alelnöke tanúsíthatom, hogy megvan a jóindulat a Vajdaság irányában, hogy visszaadják a hatásköröket, s ez a munka éppen napjainkban fejeződik be.” (Magyar Hírlap, 2001. 11. 28.)

(A Szlovák utcáról) Szemerkél az őszi eső. Esernyő nincs nálam, átázva betérek a Szlovák utcába, ahol már elhalkul a városi zaj. A Szlovák utca neve mégis fennmaradt. Átvészelte az egypártrendszert, továbbá a nacionalista eufóriát is. A néhai Magyar utca neve viszont már csak az idősebb újvidékiek emlékezetében él. Álmélkodom a politikusok ravasz lépésein. Ösztönösen tudják, hogy nem kell mindent egyszerre megsemmisíteni, hanem lassan és aprólékosan. Majdnem észrevétlenül. Mikor tűnik el a Szlovák utca? Vagy lehet, hogy megmarad, mivel előbb tűnnek el a szlovákok?

(Pašić testamentuma) A szerb politikatörténészek között alig akad vita abban a kérdésben, hogy a legjelentősebb politikus Nikola Pašić volt. Az övé az a mondat hogy: „Bárhol is éljen egy szerb, ha egyesülni akar Szerbiával, akkor nem érdeklődik annak belső államberendezéséről.” Azaz ne érdekelje, hogy demokrácia vagy diktatúra van-e, a nemzeti érdek mindennél fontosabb. Az ilyesféle elképzelésekről írt Bibó István. Ha a nemzet ügye fontosabbá válik a demokrácia ügyénél, akkor megnyílik az út a fasizmus felé, írta Bíbó.

(A visszatérésről és a megérkezésről) Bűntudatosan lépek be a temerini kertbe, és bámulom a lombhullást. Megérintem a fenyőfákat, amelyeket ültettem. Legalább ezek zöldellnek, ha visszatérek. Rövidesen hóréteg fedi be a gyepszőnyeget, én pedig továbbra is méltatlan leszek a nyugalomra. Réges-régen mindig arról ábrándoztam, hogy nekiindulok valahova, s most látom, hogy megérkezni sem tudok. Csak visszatérni. De hova kellene megérkezni, faggatom magam az álmatlan éjszakákban.

 (Az apák joga) Irodalmi estem volt Szenttamáson. Az első, amióta elkerültem onnan. Ülök a könyvtár nagytermében, a volt osztálytársaim, a régi barátaim, az utcabeliek színe előtt. Hogyan beszéljen az, aki hazajött? Szabó Lőrinc verse jutott eszembe a tékozló fiú megtéréséről. A megtért fiú apja lába elé borul, aztán felállt, s megtapogatta az apja arcát. Úgy rémült meg benne a kétségbeesés, mint a „fenékig fagyott tenger vize”. Megdöbbenten figyelte az apját, aki vak volt. „apám nem látta szenvedésemet,/ nem látta két kezem megkérgesedve,/ nem látta álmaim megférgesedve,/ nem látta, hogy lábam kínná dagadt,/ nem látta pokoli napjaimat,/ semmit sem látott belőlem” Fáj a történet, még akkor is, ha megvallom magamnak, hogy ez az apák sorsa és elvitathatatlan joga. Csak ők tudják, milyen reménytelenül hősies dolog ezzel a joggal élni.

 (Ki fizesse a számlát?) Egy nyilatkozó szerint, ha a szerb állami költségvetés nem biztosítja a kisebbségi magyar médiumokat, akkor találunk megfelelő forrásokat. Nyilvánvalóan az anyaországi támogatásra gondol. Ez a támogatás felettébb szükséges, de olyasmire kell felhasználni, amit a szerb államnak nem kötelessége biztosítani. Azt, amit mi még nem tudunk biztosítani. De nagy kérdés, hogy az anyaországi adófizető polgárnak kell-e kiegyenlítenie gyávaságunk, karrierizmusunk, és miniszteri foteljeink, tehetetlenségünk számláját.

 (Ellépni és kilépni) Délelőtt Illyés Gyulát olvasom. Dacból. Azért mert azok nem olvassák, akik tanítványainak nevezik magukat. Nem győzte ismételni, hogy bár Keletről jöttünk, mégis Nyugatra nézünk. „Így vagyok egyszerre keleti és nyugati; így léptem ki a népből anélkül, hogy elléptem volna.” Furcsa helyzet alakult ki, akik elléptek, azok ma ócsárolják azokat, akik kiléptek. Megértettem, hogy miért nem olvassák a tanítványok.

(Bácskai riadalom) Egy bácskai faluban nagy a riadalom. Látogatóba jön a rokon Amerikából. Hozza magával az unokáját is. Csak az a baj, hogy az unoka nem tud magyarul, csupán angolul. Hogyan érti meg magát majd a nagybácsi unokaöccsével? 

 (Sétaút Krúdyval) Végre, szépen havazik. A városközpont utcáit egy centiméteres hó takarja. Még szeptemberben nagy, régimódi esernyőt vásároltam magamnak, amelyikkel este hat után kilépek az utcára.  Végigballagok a sétáló utcán, aztán a Duna utcán. Betérek néhány könyvkereskedésbe. Megbámulom az új üzletek kirakatait. Krúdy jut eszembe. A Duna utca végén megállít egy író, a mellemnek szegezi a kérdést: Te még mindig Újvidéken élsz? Ez az egyetlen logikus kérdés, amelyikkel rendszeresen szembesültem az elmúlt évtizedben. De mint eddig is, elengedem a fülem mellett, mert nem akarok túlságosan is bonyolult magyarázatba kezdeni. Mármint a gyökerekről és egyéb banális dolgokról, amelyekkel többnyire dicsekedni szoktak az írók.

(Belgrádi királyság) Belgrádba utazom. Fényűző kirakatok, piszkos utcák. A legjobb lenne, ha Szerbiában kikiáltanák a királyságot, kiabálja a Knez Mihajlo utcában egy szakálas férfi. A járókelők között néhányan jóváhagyóan bólogatnak, egy fiatalember viszont elkáromkodja magát. Elegünk van a királyságból! Mit akarsz, figyelmezteti egy idősebb úr, az amerikai nagykövet is jár a királyi fogadásra. Meg a felesége. Amerika királyságot akar Szerbiában. Az újságban olvasom, Belgrád polgármestere átengedte a városháza dísztermét a királyi fogadás céljára.

 (Kereszt és kard) Az amerikai Marten Board International közvélemény-kutató intézet adatai szerint Jugoszlávia polgárai a katonai vezetésben és a pravoszláv egyházban bíznak legjobban.

(Megszokások) Mínusz kilenc fok van. Rettegve lépek be a lakásomba. Attól tartok, hogy nem fűtenek. Az elmúlt években ugyanis túl sokat dideregtem az íróasztalom mellett. Ennek ellenére kellemes meleg fogad. A híradó szerint ezen a télen Szerbiában nem lesznek áramszünetek. Viszont reflexeim még elevenek:. Félve lépek be a liftbe, mert attól tartok, hogy éppen abban a pillanatban kapcsolják ki az áramot. 

(Perzsabundák) Belgrádban tiltakoznak a banktisztviselők, mert a bankkormányzó felszámolja a gyanús, üzérkedő bankokat. A tisztviselők az utcára kerülnek. Mi lesz velük? A gyerekeik éhezni fognak. Ennyi perzsabundát utoljára akkor láttam, amikor a belgrádi nők tiltakoztak az albánok és a kozmopolita értelmiségiek ellen. Lehet, hogy ugyanazok a bundák voltak.

(A leghangosabbakról) Úgy látom, hogy Bácskában tulajdonképpen a leghangosabbak feledkeztek meg Illyés Gyula intelméről: „A kortársak sose állapíthatják meg – írta -, hogy ki az igazi hazafi, értsd rajta: ki van nagyobb hasznára a népnek.” Úgy látszik, azok a gondolatok a leggyanúsabbak, amelyek nem ihletik meg a népvezéreket.

 (A magyar nyelv) Összeállítom újra a két hónappal ezelőtti élményeimet. Megborzadok: két hónap alatt minden emlékképpé válik. De mégis rendben van minden. Minden a helyén. Megpillantom a Népstadiont. Budapest. Befogad a magyar nyelv és néhány barát. Nem is vágyom immár többre. A haza túlságosan elkoptatott szó lett, és túlságosan sokan visszaéltek vele.

 (Egy versről) Márai Halotti beszédjét a század nagy magyar versei közé sorolnám. Úgy érzem, a családtörténetemről szól, csakhogy ez a történet csupán egy kis világban, az utcámban játszódott le. Az idő sanyarú volt és az istenek elfásultak. „Az nem lehet, hogy annyi szív…” Maradj nyugodt. Lehet. / Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet. / Te hallgass és figyelj.

(Tízmilliárd) Az egyik pesti sörözőben hallom: Az újság írja, hogy tízmilliárd forintot áldoz az ország a státusmagyarokra. Irodákat nyitnak, amelyekben eldöntik, hogy ki a magyar. S még pénz is jár ezért. A másik ellenkezik: Hát nem lehet senki ingyen mérvadó magyar.

(Kafka szalmaszála) Kafka jegyezte le egy alkalommal: „A sajátosság kiemelése kétségbeesés.” Ez a leghitelesebb kisebbségi mondat, amit életemben olvastam. Archimedesi pont!

(Helyzetjelentés) Úgy látszik, kezdődik a magyarországi választási kampány. Kivonulok az Örs vezér terére, ahol az elmúlt évtizedben meglehetősen pontos prognózisokat kaptam a választások kimeneteléről. Az emberek falják a lángos és a hurkát. Mellettük nejlonzacskóban a karácsonyi ajándékok. Nem panaszkodnak, de nem is lelkesednek. A legtöbb ember azt bizonygatja, hogy miért nem kell az egyik vagy a másik pártra szavazni. De, hogy melyikre kell, arról alig beszélnek. Úgy érzem, az Örs vezér tere még tanácstalan. A taxisok is komoly hallgatásba burkolóznak. Mintha félnének jövendőt mondani. Azt gondolom, hogy nem jó az országnak, ha a taxisok hallgatnak.

(Közérzeti krónika) A karácsonyi hangulat mögött felrémlik a szorongás. Kertész Imre naplójában a brutális konformizmus korszakának eljöveteléről ír (Élet és Irodalom). Fasizmus, mindenképpen, teszi hozzá a magyar író. A politikus közíró, Vitányi Iván ezeket írja: „A veszélyzónát ma is a kismagyar hitbizományos tekintélyelvűség jelenti, mint az elmúlt évszázadokban.” Nemzeti konszenzust tanácsol, amelynek fókuszában az antifasizmus lenne.

 (Életképek) Lakásom környékén és a tízemeletes lakótömbben, ahol immár harminc éve meghúzom magam, egyre több a gyerek. Megnőttek az unokák. Soha még nem volt ilyen népes a lakótömb, mint mostanság. A családok összepréselődnek, mivelhogy a fiataloknak nem telik lakásra. Akinek szerencséje van, külföldre tántorog ki. Amíg össze nem szedik magukat, addig a nagyanyára bízzák az unokákat.

(Bácskában a helyzet változatlan) Eddig a szocialistáknak gazsulált, most Đinđić előtt bokázik. Az a fontos, hogy talpon maradt, csattan fel a megbízható elnökségi tag hangja. Ezzel mindent eldőlt – vagyis nem dől el semmi. Lehorgasztott fejjel megyek tovább. Megint elhibáztam. Őrszemként jeligét akartam hallani. 

 (Az újvidéki polgár) Drámavázlatot írogatok. Újvidéki polgár avagy play Márai. Számomra nagy kihívást jelent, hogy Márai talán egyetlenegy művében sem hisz az igazságban, a jogrendben annyira, mint a Kassai polgárok című drámájában. A jog érvényre jut, még akkor is, ha a személyes igazság megsérül. János mester, ugyanazzal a vésővel öli meg a zsarnokot, amellyel hallhatatlan művét faragja. Csak arra szeretnék válaszolni, hogy mi történt az igazsággal. És az újvidéki magyar polgárral? Mikor halt meg? 1918-ban? 1945-ben? Vagy soha sem létezett? És a véső? A művész szerszáma? A szóról kérdezni sem merek.

(Művész maradj!) Ismerős helyzet. Kassa veszélyben, zsarnok tör a városra. A leggazdagabbak mentik az irhájukat, magára hagyják a várost. János mester a maradás mellett dönt, nem a nagy eszmék késztetik erre, hanem a munkája, a művészi látomása. „Döntöttem és munkámmal maradok.„ Nem vár sokat cserébe, még csak tragikus katarzist sem. „Néha otthontalanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki világgá megy. 

(Az öregségről) „Így kezdődik az öregség. Magánnyal és hallgatással” állapítja meg Márai hőse. Szóról szóra így van. Amit ezután tesz, olyannak tűnik, mintha magával beszélgetne.

(Akiket egyedül hagyott az isten) Nem tudok ellenállni az idézgetésnek. „Akit Isten egyedül hagy, annak dolga van. Ezt csak én tudom.” Ugyancsak János mester, a kőfaragó és a művész mondja ezt. Én már csak azt az újvidéki polgárt látom, akit elhagyott az isten. Örökre.     

 (Babits és Mészöly: Mi a magyar?) Mészöly Miklósnak a Babitsra rímelő felkiáltása cseng a fülemben: „Végre is mi a magyar és milyen? A lehető legprimitívebben szólva: hála istennek, sokféle; miképp a vére is az. S talán épp ezért, egy remélt Európa holnap modellje is.”

(Ćosić: Mi a szerb?) „A szerb ember, nem ember, ha nem szerb”, írta Dobrica Ćosić 1986 augusztusában. Aligha írtak le kegyetlenebb mondatot az elmúlt évtizedekben.

 (Valóság: a félmondatok világa) Kilépek az utcára, sétálok, bámészkodom. Kedvenc újvidéki kávézómban kapucínert rendelek. Bécs, hitegetem magam boldogan.  A legkellemesebbek ezek az alkonyati séták, amikor már senki sem ismer fel az utcán. Úgy érzem magam, mint egy diák, aki megszökött az iskolai óráról. Boldog vagyok, mert elmenekültem a gályapadom mellől. Az időfecsérlés visszakalauzol az életbe, egyenesen a valóságba. Zsong a terem, félszavakat hallok, pontosan ilyennek képzelem el a valóságot. Befejezetlen mondatok maradnak utánunk.

(Kutyák és emberek) Az újvidéki alkonyatban egyre több a kóbor kutya. De, úgy látszik, nem veszélyesek, mert félnek az emberektől, még engem is nagy ívben elkerülnek, aki sokáig nagyon tartott a kutyáktól. Egy időben ez miatt nem kedveltem az esti sétákat, de aztán felfigyeltem a kutyák félelmére, és felfogtam, hogy Újvidék nagyon megváltozott. Túl sok veszedelmes ember masírozik benne.

 (A bűnös országok) Pár nap múlva sok nagyvárosban az euróval, vagyis az egységes európai fizetőeszközzel a zsebükben járnak-kelnek az emberek. Újságot vásárolnak, vele fizetik a kávét a pincérnek. Még nem is olyan régen, vagyis 1992-ben Milorad Pavić a Kazár szótár szerzője a széthulló Európa sorsa felett siránkozott. A balkáni háború kezdetén a belgrádi értelmiség jelentős része Európa széthullását jósolta.  A kisebbik nyugati része nem tudja, mit akar, a keleti eladta magát. Pavić szerint egyedül Szerbia tudta, ezért bűnhődik. A környező országokról egy jó szava sem volt. Úgy vélte, hogy néhány ország, Szlovénia, Horvátország, Ausztria, Albánia és Magyarország nem bűnhődtek eleget fasiszta múltjuk miatt, tehát ezekben az országokban újra fellángolt a fasizmus. Ennek a legnagyobb áldozata újfent Szerbia, ő ezt pontosan megjósolta, aki nem hiszi – vallotta büszkén – olvassa el a Kazár szótárt.

 (Méltóságos urak és nagyságos asszonyok) Cenzor! Hogyan fogjuk a jövőben ezt az urat megszólítani? Pofonegyszerű: méltóságos úrnak, válaszolja egy fiatal és csinos hölgy, aki szerint jobb lenne ezeket az urakat mielőbb megpumpolni. A közeljövőben úgysem lesz forradalom, hatra maradnak a szalonok és a francia ágyak. Igazi hódolattal bámultam a jövendőbeli nagyságos asszonyt.

(Hagyományainkról) „A magyar ifjúság megérett arra, hogy a hittant az iskolákból végleg kiirtsák.” Csáth Géza, jegyezte le 1905-ben. Így gondolkodott egy hallhatatlan szabadkai.

 (Vallomás) Írok – tehát menekülök. Másoktól, de legfőképpen – magamtól.

(A győztesekről, az új esztendő küszöbén) A győztesek rendszerint olyanok, mint a dögkeselyűk. Azt azonban elismerem, hogy jó szimatjuk van. Pontosan tudják, hogy mikor kell győzni. Legalább öt perccel a küzdelem után. Vagy ha éppen nagy tekintélyt akarnak kivívni maguknak, akkor még ennél is később.

2002

 (Hit vagy alázat?) A Biblia után nyúlok, fellapozom A bírák könyvét, eltűnődöm az embert szüntelen próbatétel elé állító a kegyetlen és szigorú Isten. Ha így van, és biztos, hogy így van, akkor majdnem lehetetlen a szerény és alázatos élet, hiszen mindig a lehetetlennel találjuk magunkat szemben, miközben kergetni kell a hitnek azt a változatát, amely mérhetetlenül erős és elképesztően magabiztos arra, hogy a lehetetlennel megvívjon.

 (Látni és meghalni) Manoach végzetes felismerése: „Egészen biztosan meg kell halnunk, mert láttuk az Istent.”

 (Isten vallása) Kertész Imre megjegyezte magának a stralsundi lelkész szavait: Istennek nincs vallása!

(A hontalanok kincse) Vörösmarty. Hónapokig nem volt erőm a kezembe venni. „Mi a világ nekem, ha nincs hazám?”, írja. Ő tudta talán legmélyebben megragadni a hontalanság érzését, az igazi hontalan tudja legjobban, hogy mit jelent a haza. 

(A gyíkderékról) A múlt heti, vagyis a régi újságok között kotorászom. Ki kell válogatnom, mit tegyek el, mi maradjon a dolgozószobámban. A Danas egyik számában olvasom, hogy Biljana Kovačević Vučo a szerbiai jogászszövetség elnöke szóvá teszi: még mindig közel 200 kisebbségellenes törvény vagy kormányrendelet hatályban van. A magyar sajtó erről egy szót sem ír! Az ünnepi számok a heroikus küzdelmet vívó kisebbségi politikusokról írnak, akik Aiszkhülosz hőseinél is jobban birtokában vannak a fennköltség tudatának. Már nem is politikusokról van itt szó, hanem héroszokról. Sajtómunkásaink még a görög drámaírókat is lepipálják. Ebből is kiderül, hol honol a hatalom és mi fán terem a sajtószabadság, amely immár olyan tökéletes, hogy senkit sem érdekel a közel kétszáz kisebbségellenes jogi aktus, hiszen ez árnyékot vetne a héroszok jellemére. Ne tudják meg a magyarok, hogy közel kétszáz diszkriminációs jogi aktus van életben, tizenöt hónapja a kormányváltás után, amióta a magyar kisebbség képviselői beültek a hatalomba. Ez olyan sértés, amitől egyszerre őszül meg a bácskai róna. Közben tudjuk, hogy néhány rendelet felfüggesztése csupán néhány másodpercet igényelne. A szavát betartó kormány az ilyesmit száz nap alatt rendezi, mint ahogy a jó gazda kitakarítja az udvart. Attól félek, általános, kisebbségi csömör vár ránk. Mindenki kialakítja majd a maga saját kis túlélési stratégiáját, úgy ahogy tudja, hallgat és dolgozik tovább. Az újságot a kidobandók közé csúsztatom és vigaszul Németh Lászlót könyvét olvasom. A természete szerint lojális, magyar kisebbségi politikusról ír, akit gyengesége és mozgékonysága mindenütt a megegyezés felé terel. „Okos, tanulékony és derék, de benne van az érvényesülés ösztöne, mint a vadászkutyában a szimat. S ahol nincs érvényesülés, fölösleges reflexmozgásokat végez: simul, igyekszik s közben Pest felé pillant, ahol, csak fedeznék föl, út is van az érvényesülés ösztönéhez. A finom előmenetel, nemes kartársiasság embere ő, akinek gyíkdereka nem bírja ezt a szorongató valóságot.”

(Retro-ellenzék) Heinrich Böll írta, hogy Németországban antifasisztáknak kiáltották ki magukat azok is, akik a légiriadó alatt nem függönyözték be lelkiismeretesen az ablakukat. Egy barátom felhívja a figyelmemet, hogy Bácskában gomba módra elszaporodtak az ilyesféle ellenzékiek. Mindenki veri a mellét, milyen bátor volt a Milošević-rendszer idején. Nincs hiány a tegnapi bátrakból! Üldözte őket a hatalom, korbáccsal verte, munkahelyéről elüldözte, úgy is mondhatnám, új legendák születnek. Azonban hiába lapozom a néhai ellenzéki lapokat, nevükkel nem találkozom.  Ugyanis fel kell tárnom előttük a nagy titkot: a rendszert diktatúra idején is lehetett keményen bírálni. Azért, mert népszavazásos diktatúra volt.  

 (Ritka személyiségek) Vannak emberek, akik örökösen hallgatnak, s minél nagyobbakat hallgatnak, annál inkább növekszik tekintélyük. Közülük kerülnek ki az egyszerű karrieristák is, akik hallgatás közben néha szerényen bólintanak egyet, de közülük kerülnek ki azok a rejtélyes egyéniségek is, akik csupán közönyösek. Még az sem rendíti meg őket, hogy szemfényvesztő módon gúnyt űznek belőlünk. Így adják tudtunkra, hogy méltatlanok vagyunk a felháborodásra. Ezek a ritkaság számba menő személyiségek az irónia végső pontjára taszítanak bennünket, ahol minden olyan, mint a groteszk lakoma, eltűnnek a jó és a rossz közötti határvonalak.

 (Zsidó sors, kisebbségi sors) Konrád György új regényében, az Elutazás és hazatérésben, a budapesti nyilas zsidóüldözésekről ír. Feleleveníti azt a tizennégy éves kamaszt, aki fegyveresen terelte a Duna-partra a fegyvertelen embereket. Az emberek nem szálltak szembe vele, nem ragadták ki kezéből a fegyvert, hanem oda mentek, ahova ő parancsolta. A Duna-partra kiterelt embereknek sorba kellett állniuk, arccal a folyónak: hátulról jött a sortűz. A  legtöbb áldozat sorsszerűnek tartja azt – írja Konrád -, amitől tartania kell, ami ellen védekeznie kellene. Furcsa mód, ezek az érzések ismertek számomra. Anyám mesélt róla 1999-ben, a NATO-támadás idején. 1945-ben utcánk magyarjait fegyveres suhancok gyűjtötték össze, és tömegsírok elé terelték. Rejtezkedni, menekülni nem mertek. De hova is menekültek volna? A rokonság, az utca évtizedeken keresztül hallgatott, elfojtotta a sérelmet, mert minden bizonnyal a sorsszerűség pecsétjét ismerte fel ebben is. A zsidó és a kisebbségi életérzés ebben is fedi egymást. 

 (A kultúra igaza) Babits halálos betegen, az ólomgömb alatt, nem tudta megidézni Magyarország Trianon utáni térképét.  Író volt, a kultúra követte a halál előszobájába.  A halállal szemben egyedül a kultúrának van igaza, az életnek – sajnos – nincs.

 (Sírdogálnak és rombolnak) Egyszer szólni kell a kocsmaasztalok bátorságáról. Vagyis a hetvenkedő stílusról. A borgőzös mucsai fundamentalizmusról, amelynek hatására a hősök sírdogálva rombolásba fojtják mulatozó kedvüket.

 (Reggeli áhítat) Nem értem, mi történik körülöttem. A csípős, hideg reggeleken a levegő puhává, bársonyossá válik, pár órára még a fagyos dunai szelek is megpihennek.  A fény áradni kezd, nem merek gondolni semmire, mert még a szavak is fényt sugároznak magukból. Elnémulok, mert nem találok megfelelő közhelyet. 

 (Krleža és Tito) Predrag Matvejević telibe talált: Miroslav Krleža velejéig közép-európai volt, annak ellenére, hogy örökösen ócsárolta azt. Lehet, hogy ez a titkos szál kötötte össze Titóval is. Talán eljött az idő, amikor elmerenghetünk arról, hogyan álmodta meg Tito a balkáni Monarchiát. Álmodozott, miközben a pártvezér kardot rántott az álom ellen. 

 (Fák és barátok) Kilépek az utcára, ahol cinkoskodva köszöntenek utolsó barátaim, a fák. Hány fát ültettem el életemben? Kezdem számlálni őket, munkásságom még édesapám faiskolájában kezdődött.  Hány marad belőlük? Nem, mondom ki a szót, de elszégyellem magam, mert rádöbbenek, hogy az utcán magammal beszélgetek. Hova tűntek a fák? Hova tűntek a barátok?

(A vereség betegsége) Első regényemben, az Egy makró emlékirataiban valójában a fiatal nemzedék az idősebb nemzedék értékrendjében, eszményeiben felerősödő gyanakvást ábrázoltam. Azok hazugok voltak és képmutatók. Kudarccal végződött a zendülés, a kudarc oka, hogy a történet a győzelem után játszódott le, a győzteseket pedig általában nem lehet jobb belátásra bírni. Jugoszlávia keleti mintaország volt, a bírálatnak valójában nem volt nemzetközi hitele. Itthon még annál is kevesebb. Neobarokk társadalom voltunk a Balkánon, hogy Szegfű meghatározásával éljek, csak éppen szocialista neobarokk. A társadalomba betört a válság, mindinkább bebizonyosodott az uralkodó eszmék életképtelensége, azok sem hittek immár bennük, akik képviselték. A nemzedéki gyanakvás és zendülés legtöbbször a válság előszele, csak nem akarjuk tudomásul venni, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik. A társadalom felelőtlenül ámította önmagát, kivételt csak az elszigetelt értelmiségi-csoportok képviselték. A nép azonban nem akart hallgatni a kritikusan gondolkodó értelmiségiekre. Vérbeli patrióták kellettek, ami önmagában is elegendő annak a bizonyítására, hogy a nép nagyon gyakran tévedésbe esik. De háborúk idején az önáltatás nem sokat ér, ezen a ponton az élet lemeztelenedik. Hitelüket vesztik a kis hazugságok, amelyek aládúcolják a nagy hazugságot. A háborúban az író nem sokat hátrálhat: nincs hova. Tudta ezt Márai! A Garrenek műve című regényciklus első részében, a Zendülőkben, a háborús nemzedék a lázadás útjára tér. Az egyik szereplő kimondja: „Mi nem hittünk az ő törvényeiknek, ezért volt minden. Ezért volt a játék, a hazugság és a Furcsa.” Terjedt a szubverzív életérzés, ám az apák visszajöttek a frontról, majd berendezkedtek a romok között. De mi történik akkor, ha éppen a fiatalok rendezkednek be a romok között? Ezen tépelődöm, miközben figyelem, mi történik a szerbiai ifjúsággal. Sokáig azt hittem, az ifjúság majd ellenszegül, végre sikeres zendülés tanúja leszek. Ám úgy látszik, a letűnt évtizedek uralkodó eszméi mély nyomot hagytak a lelkekben, tehát hónapról hónapra lankad az októberi lendület. Miközben az egyik hazugságból kitántorodtak, belezuhantak a másikba. Sokan ezt jobboldali nacionalizmusnak nevezik, de attól tartok, sokkal többről van szó. Ez még nem fasizmus, csak afféle Kis Fasiszta Pornográfia. A győzelem nyavalyája után beköszöntött a vereség betegsége, amelynek egyik tünete az, hogy az ember hajlandó elfogadni olyan butaságokat, amelyeket a legravaszabb diktatúra sem tudott a fejébe verni.

 (Az önérzetes nacionalizmusról) Rasim Ljajić kisebbségügyi- és Goran Svilanović külügyminiszter végre felemelte a szavát közéletben elharapódzó gyűlöletbeszéd ellen. Végre valaki felfigyelt, hogy a közélet tele van kisebbségellenes, zsidóellenes és romaellenes jelszóval. Késve jött az intés, attól tartok, inkább a külföldnek szól, azt nyugtatná meg, hiszen egyébként senki a füle botját sem mozdítja. A miniszterek megszólaltak, de az ügyészségek, a nyomozószervek továbbra is hallgatnak. Olyan ez, mint a kötelező rituálé. Valójában a nacionalizmus ma „önérzetesebben” bontakozik ki, mind a kormányváltás előtt: akkor ugyanis sok nacionalista aggályoskodott, mert kompromittáló dolog volt a bolsevik rendszer szekértolója lenni. A rendszer bukása után immár ilyesféle fenntartások nélkül lehetnek az emberek nacionalisták.

(Avagy mit mond a nép az öndicséretről) Olvasom, az egyik magyar kisebbségi vezető büszkélkedik, hogy az új kisebbségi törvény biztosítja az európai mércéket! Ez a maximum, legyünk boldogok, tehát. Még azt is sikerül elérni, hogy nem 20 százalék lesz a kétnyelvűségi küszöb, hanem 15 százalék. Ömlik az öndicséret! Emlékszem a szakértői bizottságban a finn modellt javasoltam, amelyről még a Milošević rendszer idején elismerően szóltam az akkori ellenzéki Naša Borbában. E törvény szerint 6 százalék, vagy pedig 3000 lélekszám szükséges a küszöbhöz. A szakértői bizottság elfogadta javaslatomat, a politikusok az idők folyamán azonban „kifelejtették”. Lett belőle húsz százalék, de – olvasom – örüljünk, hogy sikerült lefaragni tizenötre. A vajdasági magyarok továbbra Magyarországra települnek át, a magyar tagozatok száma továbbra is csökken, úgy tűnik, ez a leghitelesebb kisebbségi népszavazás, amely arról szól, hogy az egyszerű kisebbségi polgárok mennyire bíznak a dicshimnuszokban meg a tizenöt százalékban.

(A kolosszus agyaglába) Kosztolányi a századelőn Belgrádba látogatott és elkapta a szorongató érzés. Háború lesz. Első olvasásra ezt a mondatot megjegyeztem magamnak. A minap újra elővettem a szöveget, megdöbbentem olvastam a másik mondatot: „A kolosszus, mely párizsi magaslatokba akar emelkedni, agyaglábon áll.” Majdnem száz év múlt el. 

 (Hol kezdődött?) Saját gyerekeinek nincs sok jó szava a XX. századról. Már alig találok értekezést, amely ne ostorozná saját századát. Hol kezdődött, hol satnyult el a századom? Francois Furret történész szerint a „felelősséget részben kétségkívül a versailles-i békeszerződés viseli ezért, amennyiben Európa számára nem nyitott közös történelmet.”: Camus a II. világháborúért való morális felelősséget így határozza meg: „Ez a háború nem volt sorsszerű. Ezt ön is tudja. Elég lett volna, ha idejében felülbírálják a versailles-i szerződést. Nem bírálták felül.”

 (Felkészülés) Világnép a zsidó, szögezi le Konrád György az egyik pár évvel ezelőtti esszéjében. ” Látni kell szellemünk két oldalát: a lokalitást és az univerzalitást, az odatartozást és a nem odatartozást, hiszen éppen ez az ambivalencia ad feszültséget a zsidó iróniának.” A globalizáció előretörésének hajnalán együtt kell tanulnunk a kettőt. Máskülönben nem maradunk meg. Mindeddig csak a brutális etnikai tisztogatásról szereztünk tapasztalatot, a közeljövőben a globalizáció szélfúvása sodor magával bennünket. Ha valamiféle új, rugalmas kultúrával nem készülünk fel rá, akkor szabadok leszünk – és elveszünk.

 (Városi csendélet, kerékpárral) A városi buszállomás előtt hóviharban egy fiatal lány kerékpározik el. Rám pillant és köszön. Még arra sincs időm, hogy válaszoljak. Sokáig nézek utána, úgy tűnik el, mintha elnyelte volna a városi utca. Boldog óráimban akár novellatéma is lehetne ez. Lehet, hogy a városokban így kószálnak az angyalok. Kerékpáron.

 (Elárvult öregek) Meghalt a falu tekintélyes polgára. A fia hazalátogatott Pestről és eladta a házat. Csak a házat adta el, a lim-lomot nem sikerült értékesítenie. Annak a menekültnek ajándékozta, aki a legtöbbet, vagyis 60 000 német márkát gombolt le a gazdag parasztházért. Azt mesélik, hogy vevő az ócska lim-lomok között turkálva 140 000 német márkát talált. Az idős ember egész életében fogához verte a garast, mivel élete végén úgy érezte, nincs senkije, megfeledkezett a keservesen összespórolt pénzéről. Bizonyára így volt, mert magányosan és elhagyatottan halt meg, a szomszédok is ritkán nyitottak rá ajtót. A történet azonban éppen így kap mély szimbolikus jelentést.

 (Az ördög méltósága) A Lucifer így szólt a földimhez. Ne sáfárkodj velem. Hiába kötnék veled szerződést, úgyis kijátszanád. Minden alkalommal találnál rá megfelelő igazolást. Addig ügyeskednél, hogy végül senki sem hinné el, hogy az ördöggel írtál alá szerződést. Nem kérek az ilyesféle komédiából. Ne feledd el, hogy Faust úr szótartó tanárember volt, te nem vagy az, tehát Faust semmiképpen sem lehetsz. Nincs annyi időm, hogy szüntelenül figyelmeztesselek, ismét megszegted a szerződést. Elvégre az ördögnek is van méltósága. Hanem tudod, mit javaslok? Teljesüljenek a kívánságaid. Feltétel nélkül. Vágyaid olyan kicsinyesek és önzők, hogy ennél többet nem érdemelsz.

 (Az őszi jelmezről) Csáth Géza borongós ősze szorongat. Leteszem az elbeszéléskötetet. Nem biztos, hogy éppen az őszről van szó. Az őszi hangulatleírás rejtegeti a fájdalmakat az avatatlan szemek elől, miközben azt a látszatot kelti, hogy egyedül csak a természet hatalmának vagyunk kiszolgáltatva. Ez a kozmikus élmény idegenít el bennünket az affektált érzelmekről, amelyek egyébként Csáthot is gyakran megkísértik. Továbbá mindenkire leselkednek, aki szűk szociális térben és kicsinyes környezetben éli az életét.

 (Hol a helyem?) Az éjszaka a távoli ciprusokról álmodtam. Egy ciprusfa alatt frissen érett fügét majszoltam. Aztán egy postás állt meg előttem, és kikézbesítette azokat a leveleket, amelyeket szülővárosomban nem kaptam meg. Nagyon vártam ezeket a leveleket, de hiába. Már arra gondoltam, hogy valamiféle cenzúráról van szó. A postás aláírást kért tőlem. Szó sem volt semmi cenzúráról, csupán nem találtuk a helyén, mondta elnézően.

 (Az őrszem dicsérete) Olyan időket élünk, amelyben a mozdulatlan őrszem nagyobb hős, mint a rohamvezér, írta Babits. Nem cáfolhatja ezt a túlbuzgók és az ügyeskedők nagyképű nyüzsgése. Az újmódi rohamvezérek ugyanis nem rohamoznak semmit, hanem kitüntetik magukat. Zavaró körülményt egyedül az őrszemek képviselnek, akik időnként félénken és bizonytalanul megszólalnak. Nem hősök, csak tanúk. De lehet, hogy immár ezt is üldözik a hősök.

(Az ártatlan-balgák) Thomas Mann 1946 júniusában egy német írónak a szemébe vágja, hogy cinkosságot vállalt a hatalommal, még akkor is, ha nem volt annak közvetlen propagandistája. Hanem csak „ártatlan-balga” volt, „eltompult lelkű” „morális indulatosság nélkül való”. „Teljességgel képtelenül az undorra, haragra, iszonyodásra attól a maga egészében ördög-piszkától, ami a nemzetiszocializmus volt minden becsületes szív számára, az első perctől fogva”. Thomas Mann az ártatlan-balgák közé sorolja azokat, akik hallgattak, miközben a hatalom elüldözte munkahelyükről kollegáikat, akik elfordították a fejüket, mert úgymond éppen remekműveiket írták. Igen, az irodalmi élet mostanság tele van ilyesféle selyemfiúval. Senki sem tudott semmiről, de sebaj: remekművek születtek. Buzgón felértékelik őket, azok, akik úgyszintén nem tudtak semmiről, merthogy ők is ártatlanok voltak és balgák. Nem akarták piszkolni a kezüket, mint Thomas Mann, aki így irt: „De a bánatot és a szégyenkezést, amiért a német értelmiség szörnyűséges, szívtelen és esztelen kudarcot vallott azon a próbán, amely elé 1933-ban állították, ezt senki sem veri ki a fejemből. Sok nagy dolgot kell véghezvinnie ahhoz, hogy ezt feledtetni tudja!”

 (Európa páriái) Nem csendesedik a magyar kedvezménytörvény által felkavart politikai vita. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) nemzetiségi főbiztosa, Rolf Ekeus minapi pozsonyi látogatása során kifejtette, hogy a státustörvénynek jelenlegi formájában területen kívüli hatálya van, s megkülönböztető elemeket is tartalmaz, ezért káros precedenst teremthet. Időközben a román kormány is vizsgálatot kezdett arról, hogy az információs irodák működése megfelel-e a törvényeknek. Jó lenne köntörfalazás nélkül elismerni, hogy bizonyos értelemben az igazi posztszocialista páriák a nemzeti kisebbségek lettek. Ezzel nem akar szembenézni az európai diplomácia.

(Nemzedékek) Őszintén bevallom, irigylem azokat, akik most álmodják meg első nagy terveiket. Nekik sokkal jobb, mint azoknak, akik úgy vélik, éppen most valósítják meg azokat a terveket, amelyeket tegnap elterveztek. Az előbbiek ugyanis okulnak majd a múltból, az utóbbiak nem, hiszen csak gyűlölni tudják. Csak tíz év választja el a két nemzedéket, de a különbség óriási.

 (Polgári kultúra) A szocializmus szót immár alig szabad kiejteni. Az új elit a kapitalizmustól várja a megváltást, kis, vidéki politikusok úgy urazzák egymást, mintha frakkban születtek volna. Az uramozás ezeken a kisvárosi pártösszeröffenéseken, ahol mindenki személyesen ismeri egymást, groteszkül és kissé komikusan hangzik. Inkább az úrhatnámság, mint a polgári kultúra jele. A polgári egzisztencia pedig elsősorban másféle kultúrát jelent, mélyebb és emberibb óvatosságot fogalmaz meg. „Minden kapitalizmus, amely nem köt idejében ésszerű kompromisszumot a nyugati értelmezésű szocializmussal, — menthetetlenül a vörös, barna, vagy zöld fasizmus egyik válfajába süllyed.” jegyezte le Márai az ötvenes évek elején a Nyugatra való emigrálása után. Más alkalommal pedig ezeket írja: „Éppen ezért, minden maradék erőmmel, a szocializmus, a nyugati szocializmus megvalósításán akarok dolgozni, ennek az eszmekörnek céljait akarom szolgálni, külföldön is, otthon is.” 

 (A nacionalizmus és a háború) Szerbiában nem a szocializmus robbantotta ki a véres háborút, hanem a nacionalizmus. Ezt nem akarják tudomásul venni a „demokratikus nacionalisták”, akik szépítgetik a nacionalizmust, miközben azt akarják elhitetni a tömegekkel, hogy a háborús bűnösöknek nem volt ideológiájuk. Csak afféle közönséges útonállók gáncsoskodtak. Ennyi volt az egész, bizonygatják. Éppen ezért csak személyneveket emlegetnek, de nem bírálják azokat az eszméket, amelyeknek köszönve ezek a személyek uralkodtak. 

 (A papírsárkány farka) A példaszerű múlt sokszor megbénítja a jövőt. Ortega y Gasset. Ez az a múlt, amelyről Ortega y Gasset találóan állapította meg, hogy olyan, mint a „papírsárkány farka”. Stabilitást biztosít. Ami azt jelenti, hogy repülni nem lehet vele, mert a szárnyakat nem pótolja, de segít repülés közben. Innen ered korunk alapvető bizonytalansága: nem találjuk többé szárnyainkat.

 (Körkörös út) Konrád György újvidéki felolvasóestje. Délelőtt hosszú sétát teszünk a Duna utcában. Ragyogó napsütés, a kávézók elé asztalokat és székeket raknak ki. Leülünk az egyik asztal mellé. A házak régi homlokzatát szemlélem. Nem emlékszem, mikor dúskálkodtam ily megbékélten az áradó, szikrázó fényben. Úgy érzem, hogy a sok rossz tapasztalat minden haragot kiölt a szívemből. Elfogadom a szerep és hivatás nélküli életet. Miért háborogtam, lázadoztam, mégis? Azért, hogy egy szép napon Berlinbe utazzam, és a házak régi homlokzatát szemléljem. 

 (Prospero pálcája) Prospero pálcája figyelmeztet. Zárd be magad mögött az ajtót. Akkor majd megérint.

 (Egy pojácáról) Vagy négy évvel ezelőtt is dúlt a magyarországi választási kampány. Egy vajdasági kisközségben valamelyik pesti politikus szónokolt. Az a fránya Trianon! Ha ő hatalomra kerül, akkor rendezi a magyar kisebbség helyzetét. A városka mozijának termében összegyűlt tömeg lelkes tapssal fogadta. Hirtelen mozdulattal levetette a zakóját, és hanyagul a székre dobta. Kezét magasba emelve üdvözölte a hallgatóságot. Az első sorokban ültek a bácskai pártvezetők, és a helyi kisebbségi vezetők. Elégedetten bólogatnak. Mögöttük a falu tekintélyes polgárai. Öreg parasztbácsikák, ünneplőbe öltözve: fehér ing és fekete öltöny volt rajtuk. Lehet, hogy évek óta nem vették fel. Csak az esküvők, a keresztelések és a temetések alkalmával hordják. Most felöltötték, mert a nagy pesti politikus jött közéjük. Akit a televízióban szinte naponta láttak. Megtisztelte az ő községüket is.  A taps halkult, a politikus folytatta. Ha hatalomra kerülök, akkor helyrehozom Trianon hibáit is. Félénken tapsolni kezdett a tömeg, végre valaki kimondta, ami szívüket nyomta. A taps félénk volt, de hosszú. Akkor a pesti politikus levetetette magáról a mellényét is, és teátrálisan a székre repítette. A zakó mellé. A taps felerősödött. A pesti politikus újra felemelte mindkét karját. Elégedetten mosolygott. A vendéglátó bejelentette, a nagygyűlést ezzel bezárják. A falu polgárai ünnepélyesen távoztak a dohos moziteremből. Egy öreg bácsika arcán könnycsepp csillant meg. Nem törölte le, úgy távozott, könnyezve, kiegyenesített derékkal, miközben a kissé kopott fekete kalapját a kezében tartotta. Az illető pesti politikus egyre ritkábban jelenik meg a pesti tévén, úgy értesültem, hogy nagy sikkasztási botrányokba keveredett, ígéretét természetesen nem teljesítette. Lehet, hogy sok bűne van, de a legnagyobb, hogy visszaélt az öreg parasztbácsi könnyeivel. Csak négy év múlt el, csupán egy választási ciklus, mondhatná valaki. Semmi más nem történt.

 (Helyzetelemzés) Hirtelen szorongni kezdek, ha rádöbbenek, hogy fölöttébb értelmes, kiváló emberek olvassák írásaimat, ilyenkor úgy érzem magam, mint az udvari bolond, aki kimondta az ő gondolataikat.

 (Szemfényvesztés?) Nem lett semmi vajdaság autonómiájából. Nenad Čanak szemfényvesztésnek nevezi az omnibusztörvényt, amelynek köszönve nemzetközi szinten kifejezésre jut a szerbiai kirakatpolitika. De el kell fogadni, hiszen csupán a vajdasági reformisták és a ligások morgolódnak. Vagyis magukra maradtak.

 (A kifürkészhetetlen múlt) Ivo Andrić a soha meg nem érkező múltról írt, amelyről csak sejteni lehet valamit, amelyre kizárólag várakozni szabad. Ez a múlt talán nem is létezett. Ezért képzelgett róla, mert sokat tudott róla ellentétben azokkal, akiknek szinte naponta az ölükbe hullik a múlt, hogy aztán kérkedjenek vele, mint az érdemrendekkel. Milyen kényelmes dolguk van! Sokáig bosszantott ez a hóbort, hiszen úgy képzeltem, hogy a múlt kifürkészhetetlenebb, mint a jövő. Soha sem érkezik meg, panaszolta Andrić. Az évtizedek terhe alatt, inkább azt tapasztalom, hogy egyre inkább távolodik. Ennek hatására óriási káprázatnak érzékelem a múltat, amelybe kapaszkodni lenne jó. Nehéz lesz ebbe belenyugodni.

(Andrić, Kosztolányi és a por) Az éjszaka újra Boka Kotorska környékéről, a tengerről álmodtam. Andrić feljegyzéseit olvasva megdöbbentem, hogy milyen sokszor megidézte ezt a vidéket. Egyik jegyzetében a rá jellemző aprólékossággal a tenger fénylő poráról meditált. Másmilyen ez a csillogó por, mint az enyém, a bácskai, amely, Kosztolányi szavával, különbözik a szegeditől is, a kecskemétitől is. A bácskai porban, írta Kosztolányi, megtalálható a világ minden ismert bacilusa, de mindenekelőtt a lustaság gombája. Ettől a portól lesz Szabadka a világ legszomorúbb, legbetegebb és legsápadtabb városa.

 (Megfosztják a láncaiktól?) Tudom már, hogy a művészek miért bizonygatják mély undorral, hogy utálják a politikát. Azért, mert megszerették a láncaikat. De mi lesz akkor, ha a láncaiktól is megfosztják őket?

 (A kínai identitásról) Jönnek a kínaiak, nyílnak a kínai üzletek. Belgrádban már kirajzolódik a kínai negyed. Gyorsan megtanulnak szerbül, de közben szívósan ragaszkodnak életformájukhoz, kultúrájukhoz, ízlésükhöz és – egymáshoz. Belgrádban már kínai újságot adnak ki, természetesen a saját pénzükön. Erről jut eszembe, hogy az amerikai magyarok harmadik nemzedéke már elfelejt magyarul, ami a kínaiak esetében elképzelhetetlen. Érdekes azonban, hogy a kínaiaknak eszébe sem jut, hogy státusigazolvánnyal igazolják nemzeti identitásukat. Ők ezt a szívükben hordják, nincs szükségük semmiféle papírra. Ámbár meglehet, hogy Kelet-Közép-Európában az azonosságtudat olyan sebezhető és törékeny, hogy mindenféle bizonyítékkal kell körülbástyázni, továbbá az is feltételezhető, hogy a külső bizonyítékok egyre erőteljesebbek, de az egyes ember egyre bizonytalanabb. A szomorú belolvadási statisztikák pontosan erről tanúskodnak. Szerte a térségben.

(Oblomov ukáza ) Cselekedjünk, adta ki az ukázt Oblomov.

(Pajzszsal és dárdával) Babits pajzsot és dárdát emelt vitába szállva Németh Lászlóval, aki Kazinczyt és Petőfit kitessékelte a mélymagyar irodalomból, továbbá Vörösmartyt és Aranyt sem tartotta elégé magyarnak. 

(Széchenyiről, de csak halkan) „Az anyaföldet elhagyni – írta Széchenyi a Hitelben – nem egyéb, mint elárulni.” Ilyen szigorú volt a legnagyobb magyar. Akik a legnagyobb közé sorolják magukat, azok mindig megbocsátanak – de csak maguknak.

(Szinbád rozmaringja) Krúdy Szinbádja. A halálnak nincs fénye és nincs árnyéka. A halálnak rozmarinszaga van. Számot kell vetni ezzel, hogy könnyebben hozzáidomuljunk az élethez.

 (A tévedhetetlenekről) „Lehet hazát veszíteni anélkül, hogy valami belőlünk is ott ne maradjon?” A különös módon elfelejtett Sinkó Ervin kérdésével kerülünk szembe, amint számot adunk életünkkel választ keresve arra a kérdésre, hogy honnan jövünk valójában. Még nyerni sem tud az, aki ezen az úton nem vesztett el énjéből semmit.  Jaj a tévedhetetleneknek, akik azzal vezetik félre magukat, hogy soha sem tévedtek, tehát hazát sem veszítettek.

(Döbbenet) Drámaian csökkent a szlovákiai magyarság lélekszáma. 567. 296-ról 520. 528-ra a legutóbbi 1991-es népszámlálás óta. 2001-ben 46.768-al kevesebben vallották magukat a magyar nemzethez tartozónak, mint az 1991-es népszámlálás alkalmával. Erre fel kell figyelnünk azért is, mert a szlovákiai magyarság 1950-től a tíz évenként megtartott csehszlovákiai népszámlások kimutatásai szerint minden alkalommal számbeli növekedésről volt szó. A magyarság lélekszámának viszonylag nagyarányú, közel 10 százalékos csökkenése arra ösztönöz bennünket, hogy az eddiginél szakszerűbben vizsgáljuk meg az asszimilációt kiváltó okokat. Ebben a tíz évben, a szlovák parlamentben Szlovákiában a magyarok által választott képviselők ültek, ők képviselték a magyarságot, nem pedig a rájuk oktrojált, úgymond, kommunista nemzetárulók. Hogyan orvosolni a bajt? Azt hiszem, ezt a kérdést kerülik meg azok, akik dagályos válaszokkal áltatják magukat. Egyszer úgyis el kell ismernünk, hogy nincs időnk a demagógiára, mert a kínunk mélyebb, ezért korszerűbb eszközökkel kell gyógyítani.

 (Értesítés) A vajdasági magyar írástudók, közéleti aktivisták, újságírók értekezletein, vitaülésein többször lett volna kedvem emlékeztetni: Milošević megbukott és jelenleg Hágában tartózkodik. Mások ülnek a bársonyszékekben. Miért félünk tudomásul venni, hogy kik?

 (Nehéz elképzelnem) „Hiába vagyok itthon, az otthon nem közelebb”, olvasom a megrázó vallomást Kalapáti Ferenc egyik versében. Lelki szemeim előtt egy nyurga alak jelenik meg az újvidéki Uzor Áruház előtt. Aztán sorra a többiek. Mentek libasorban. Eltűntek bizony a gyerekek mellőlem, de nagyon nehéz elhinnem vagy elképzelnem, hogy megőszültek közben.

(Göncz Árpád) Göncz Árpád nyolcvan éves. Hozzájárult ahhoz, hogy önbecsüléssel, méltósággal és főképpen szeretettel gondoljunk Magyarországra.

(Vázlat a lélekjelenlétről) Bírák előtt ül, de mégsem érzek elégtételt. 2002. február 12-én kezdődött el Hágában Slobodan Milošević bírósági pere. Némán ülök a képernyő előtt, aztán elfoglalom a helyem az íróasztalom mellett: biztatom magam, hogy dolgoznom kell. Az Almási úti pravoszláv templom tornyát szemlélem, mint a kilencvenes évek elején, a Wittgenstein szövőszéke című esszénaplóm szövögetése idején. Az esszénapló hétről-hétre az ellenzéki Borbában jelent meg, ahova akkoriban csak kevesen írtak. Az újvidéki Stav című hetilapot megszüntették, ahova előzőleg rendszeresen írtam. Milyen kevés ellenzéki volt az idő tájt. Ma már azt sem tudni, ki az, és ki nem. Minden összekeveredett. A világ változott, csak a lelkek nem. Néhány barátom jóindulatúan figyelmeztetett, jobb lenne elhallgatni. Nem jó, ha egy magyar akadékoskodik az ország közvéleménye előtt. Találj magadnak egy vidéki kisebbségi újságot, írj bele verseket a pusztulásról általában vagy tárcákat a szenvedésről. Verd az asztalt, a kutya sem ugat meg. Azt megbocsátják. Nem fogadtam meg a tanácsát. Nincs okom büszkélkedni, nem a bátorság tartotta bennem a lelket, inkább arról volt szó, hogy nem volt erőm elhallgatni. Tíz év múlt el. A tévé képernyőjén látott képsorok nem idéztek elő semminemű megnyugvást. Kárörömöt még kevésbé. Tíz évvel ezelőtt, úgy gondoltam, hogy pontosan tudom, mi a hazugság, ma attól tartok, hogy az a tudás is hazugság volt. Kizárólag azért, mert semmiből sem lett igazság. Vigasztalódom, vagyis újra az íróasztal mellé ülök. Meglehet, az előző évtizeddel ellentétben, ma már szeretnék elhallgatni, egyes-egyedül azért rovom e sorokat, hogy megőrizzem a lélekjelenlétem. 

 (Tigrisek és Sasok) Geoffrey Nice, a hágai törvényszék helyettes főügyésze felsorolta azokat az álkatonai alakulatokat, amelyek részt vettek a boszniai, a koszovói, a horvátországi bűntettekben. Köztük találhatók október 5-e hősei is. Arkan legényei, mármint a Tigrisek, továbbá a vörössapkások. Meg a Fehér Sasok. Aztán sorakoznak a többiek. Mintha rémképeket látnék. Lüktető fejgörcsöket érzek. Ezek hozták a demokráciát! Most is, tíz évvel ezelőtt is.

 (Fájdalom és undor) Szerbia tragédiája Bibó egyik gondolatmenetét idézi meg. Azt írta, hogy a német népet az első világháború után jogos fájdalmak gyötörték, csak az a baj, hogy Hitler szólaltatta meg azokat. Bizonyára a szerb nemzetnek is rossz előérzete volt Jugoszlávia felbomlásának előestéjén, csak az volt a baj, hogy a zsákutcás történelemben kereste a megoldást. Amely csakis Miloševićnek kedvezett. Bibó írta még: a német nép bizonyára nem akart diktatúrát, hanem egy olyan politikai veze­tést, amely az egész közösség vágyainak hangot és valóságot ad, és ennek nevében még a diktatúrát is hajlandó volt elviselni. Elfogadta a Führert, de mélységes és egyre növekvő undorral szemlélte mindazt, ami vele jár. Talán az időnként fellángoló rendszerellenes tüntetések, beleértem az október 5-ét is, az ilyesféle undor jelei voltak, csakhogy senki sem volt biztos, hogy mi következzék az undor után. Még ma sem tudja senki, hogyan szólaltassa meg a fájdalmat, olyasformán, hogy elkerülje a zsákutcát.

(Athén és Piemont) Predrag Matvejević értelmes írását olvasom Triesztről. Vannak városok, amelyeken a nemzetállam nem tud erőszakot tenni. Trieszt éppen ilyen. Sokszínűségét nem lehet közös nevezőre hozni. Nincs csodálatra méltóbb dolog a polifon városoknál, Európa eme drágaköveinél. A politikusok hiába erőlködtek, Trieszt ellenállt. Sajnos, Újvidék nem dicsekedhet ilyesféle szívósággal, habár az óhaj időnként megmutatkozott. Mi több, napról napra tapasztalom, hogy a belgrádiak ide telepítik át a szélsőségeseket. Az elhanyagolt utcákon sétálgatok. Nagy plakátok hirdetik Kosta Čavoškinak, Milošević jogi prófétájának a vendégszereplését. Az ultrák Svetozar Miletić nevű szervezete éppen Újvidéken szervezkedik leghangosabban. Miért éppen ebben a városban?

 (Ki a bűnös?) A tárgyalás második napja. Milošević a bíróság illetékességét kérdőjelezte meg. Akárcsak az előző napon a szerb állami tévében Kosta Čavoški, a belgrádi állami egyetem tanára és Karadžić szenátora. A hágai vádlott habozás nélkül azonosítja magát a szerb nemzettel, tehát, aki őt bírálja, az a nemzetet bírálja. Aki őt citálja a vádlottak padjára, az a szerb nemzetet vádolja meg. Az emberek meghökkennek: talán mégis van ebben a védelemben valami. Ösztönösen felrémlik bennük a gyanú: nem róla, hanem rólunk van szó.

 (Kollektív bűnösség – tegnap és ma) Bački Jarekon keresztül vezet az utam. A focipálya mellett egy új pravoszláv templom. A focipálya alatt német tömegsír található. Milyen morbid történelmi tudat: focizni a csontok felett. Ama kollektív bűnösség nevében gyilkolták le a németeket, amely ellen ma az egész szerb közvélemény beszél. A iskolai tankönyveim viszont arról tanúskodnak, hogy az előző évtizedekben másmilyen volt a domináns szerb közvélemény álláspontja.  Rendben van, a nézeteket az egyik napról a másikra meg lehet változtatni, de akkor lássuk be legalább ezt. Mint például Petr Pithart, a neves cseh történész, aki nyíltan beismerte: „A németek elűzése a kollektív bűnösség elve alapján foganatosított etnikai tisztogatási aktus volt, e szónak teljességgel mai értelmében.” És nálunk?

 (A bőröndökről) A poggyászaimat rakosgatom ide-oda. Mennyi felesleges bőrönd gyűlik össze egy életen át. Az elmúlt évtizedben a régiek mellé ajándékba is kaptam néhányat, külföldi barátaim megrakodva jöttek, de majdnem üres kézzel távoztak. Emlékbe hagyták a bőröndöt, az utazótáskát. Néhány barátomat kikísértem a vasútállomásra és arról ábrándoztam, egyszer nekem is megadatik majd, hogy könnyed léptekkel, felszabadultan távozzak. Nem a megpakolt bőröndökkel. A barátaim pedig bizonnyal azzal akartak vigasztalni, hogy egyszer szükségem lesz rájuk, itt hagyták bőröndjeiket, amivel önkéntelenül is tudomásomra hozták, nem remélik, hogy könnyű léptekkel, felszabadultan távozom. Cipelem magammal a terhemet. Meddig még?

 (Multikulturális nyalakodás) Tom Lantos az amerikai kongresszus befolyásos tagja Budapesten, a választási kampány hevében, erélyesen óva int: a szélsőségeknek, akár fasiszták, akár sztálinisták, nincs helyük a demokráciában. Nagyon is gondba ejtő magyarországi jelenségekre célozva védelmébe vette az USA budapesti nagykövet asszonyát: „Azt gondolom – folytatja Tom Lantos – hogy jól példázza ezt Nancy Goodman Brinker nagykövet asszonynak a Harvard Klubban elmondott megjegyzése is a magyarországi politikai elitben tapasztalt antiszemita jelenségekről. Teljesen egyetértek vele, egy szabad ország képviselője nem szólhatott másképpen. Azt gondolom, hogy az USA és néhány közép-kelet-európai ország közötti politikai magatartás különbségét a gyakorlat példázza. Pár évvel ezelőtt Délen több fekete templomot felgyújtottak. A tűz még égett, amikor az elnök és az alelnök elítélte ezeket a gaztetteket, s másnap már személyesen voltak ott, hogy segítsenek a helyreállításban.” Nálunk Szerbiában lesújtóbb a helyzet. A szövetségi kisebbségügyi miniszter a nemzeti ínyencségek, torták és süteményét fesztiválját rendezi meg Belgrád központjában, hogy ezzel a multikulturális nyalakodással leplezze, ő bizony nem siet a helyszínre ha a munkahelyek elosztásának aránytalanságát kell megállapítani vagy pedig a nem alkalmazzák hivatalos nyelvhasználati törvényeket. A rasszista falfirkákkal sem néz farkasszemet. Azzal legkevésbé, hogy a törvény keze nem csap le senkire. Az a fontos, hogy tömjük magunkba az Esterhazy-tortát, nyalakodjunk, had lássa a világ, hogy nálunk milyen nagy a nemzeti tolerancia.

 (Tenger és másság) A Néphősök utcában már évek óta figyelem az egyik könyvkereskedést: lassan az ajándékbolttá alakul, amelyben csak mutatóban akad néhány porosodó könyv. Ez a látvány azért is érdekel, mert vagy negyven évvel ezelőtt az említett könyvkereskedés mellett létezett egy másik, sokkal nagyobb, gazdagabb. Oda érkeztek az első magyarországi könyvszállítmányok, úgy 1958 körül.  Hónapról hónapra egyre több könyv díszelgett a polcokon, s magától értetődő, hogy nem futotta vásárlásra az ösztöndíjból és a zsebpénzből. Ennek következtében pár év múlva Tolnai Ottóval könyvtolvajok lettünk. Csentünk mindent, Shakespeare-t és Tolsztojt, Illyés Gyulát és Kosztolányit. A polcokon olcsó kiadású zsebkönyvek is díszelegtek, amelyekkel könnyű volt a tenger felé venni az irányt. Tudniillik a tengerre könnyű, kis útipoggyásszal kellett indulni, hiszen nem a hazát jelentette, nem is a turizmust, hanem az ideiglenességet. A hontalanságba való beköltözést. Aki magyar klasszikusokkal utazik a tengerre, az már nem turista, hanem a másságot fürkészi. Önmagát. A másságnak pedig mindig tükörre van szüksége. Néha egész tükörrendszerre, hogy felismerje önmagát. Éppen 1984-ben szembesültem ezzel, amikor a mediterráneumi környezetben, a tengerrel szemben döbbentem rá, hogy közép-európai vagyok. Akkor, amikor még ezt a szót a bácskai környezetben le sem írták. Bizonyára előtte is azok voltunk valamennyien, csakhogy a másság tükrében formálódik át kultúrává mindennapi tapasztalatunk. Mindaz, amit a világról tudunk és érzünk, vagy amit a tőle kaptunk. Ennyit az Esti Kornél másik világát megidéző bűnös tengerről.

(A madár betyárbecsülete) Cs. Szabó László egyik novellájában szerepel egy „beszélő madár”. A madár egy török tulajdona volt, de mégis kizárólag örményül akart beszélni. Török szóra nem lehetett rábírni. Bizonyára azért, derül ki a novellából, mert a madár ragaszkodott az üldözöttek anyanyelvéhez, betyárbecsületből nem is tehetett másként. Az embertől azonban nem lehet oly sokat követelni, mint a madártól. Nem is szabad. Tanuljon meg törökül is, de ne felejtse el az üldözöttek anyanyelvét.

 (Weimari zsákutca?) Óriási, veszélyben forgó múzeum lett a világ, írta Pascal Bruckner közel tíz évvel ezelőtt. Azokban az években a Balkánon háború dúlt, nem gondoltam tehát a távoli a veszélyre. Most kezdem megérteni azt a történelmi kiszolgáltatottságot, amely túl van a személyes életen és látókörön. Kezdek tehát visszacsöppenni Beckett világába. Beszéljünk az életről? Minek? Hát nem elég, hogy élünk? Vidáman tengődünk. Bruckner a demokrácia melankóliájáról beszélt, szívesebben szólnék a tehetetlenség demokráciájáról. Csak nehogy a weimari zsákutcában találjuk magunkat.

 (A daliás káoszról) Valójában nem is a hágai bírósági tárgyalás köti le a figyelmemet, hanem a szerbiai választópolgárok magatartása. A közéleti szereplők egymással versengve bizonygatják Milošević intelligenciáját, a hágai törvényszék tehetetlenségét, és természetesen azt, hogy a NATO-nak kellene a vádlottak padján ülni. Ebben szót értenek az antidemokratikus nacionalisták és a nemzeti liberálisok. Hága ürügyén egyre inkább elhomályosulnak a kilencvenes években még kitapintható különbségek. Vojin Dimitrijević nemzetközi jogász szerint, Miloševićet a tegnapi rendőri és katonai szervezetek támogatják a védekezésben. Szerintem nem csak azok. A média többsége is. Teljes a daliás káosz. Az emberek többsége alig emlékszik arra, hogy a népirtás ellen voltunk vagy pedig mellette.

 (A siker titka) A magyar tagozatra iratkozó diákok létszáma tovább csökken, derül ki a gyéren kiszivárgó statisztikai adatokból. Újabb történelmi lépést tettünk, olvasom a kisebbségi politikusok hangzatos nyilatkozatait. Zeng a bácskai táj: mérföldkő, mérföldkő, mérföldkő! Teljes az eufória. Budapest örömmámorban úszik. Még az egyszerű magyarországi polgár is fellélegzik, végre a szerb állam gondoskodik a vajdasági magyarság intézményeiről, kollektív létfeltételeiről, tehát csökkenő mértékben kell majd a saját adójából fedezni a kiadásokat. Az egyik vezér arról értekezik, miszerint a kisebbségi tanácsoknak vétójoguk lesz. A másik sebtében megtoldja: az újvidéki városházán Szent István napján magyar zászló fog lengeni. A Duna Televízió bácskai pártújságírója világgá kürtöli: az új kisebbségi törvény előirányozza a kisebbségi ombudsmant.  És ha nem irányozza elő? És ha semmiféle vétójogról nincs szó? És ha a szerbiai önkormányzati törvény határozottan ellehetetleníti, hogy az állami- és városzászlón kívül Szent István napján másféle zászló is lengjen? Se Újvidéken, se Szabadkán! És ha a kisebbségi törvény kétértelműsége meggátolja, hogy az a zászló lengjen, amelyet az egyszerű emberek magyar zászlóként ismernek? Mi lesz akkor? Majd meglátjuk. Ne siessük el. Valahogy majd csak lesz, s akad valaki, aki majd megmagyarázza, éppen így akartuk, vagy majdnem így. A szigorú nemzetközi elvárások miatt Jugoszláviának meg kellett hozni valamiféle méltányos kisebbségi törvényt. Máskülönben nem kopogtathat az Európa Tanács ajtaján. Ezt mindannyian tudjuk. Ez is jobb, mint a semmi, amit azonban nem tulajdoníthatunk saját érdemünknek. Hogy a törvényben mennyi a szimuláció, és mennyi a tényleges érték, az rövidesen kiderül. Mondjuk őszre, a magyar tagozatra iratkozó diákok számbavételekor. Ha az öndicséret tovább tart, akkor őszre újabb kiábrándulás ér majd bennünket. Brecht írta egyik versében, hogy a Központi Bizottság kiábrándult a népből, tehát a legjobb lenne a népet leváltani. Nálunk módosul a brechti tantétel. Minél sikeresebbek a kisebbségi vezetőink, annál inkább fogyatkoznak a magyarok.

 (Az első vizsga) Már csak pár hét választ el bennünket a népszámlálástól. A felelős beosztású kisebbségi politikusok hallgatnak arról, hogy mit tettek a népszámlálás sikeres lebonyolítása érdekében. Lesz-e elég magyarul beszélő kérdezőbiztos? A vegyes összetételű községekben többnyelvű biztosok végzik-e a munkát vagy sem? Ki lesz a felelős azért, ha nem? Kisebbségi kormánypártunknak szembe kell néznie első nagy vizsgájával.

 (Kosztolányi szerencséje) A bácskai pedellusok bizonyára megleckéztetnék Kosztolányit, mert az Esti Kornélban a nagyvilágról álmodozott. Szerencséjére időben áttelepült.

(Grass példája) Nagy vihart kavart fel Németországban Günther Grass új regénye, az Im Krebsgang, amely a németek kitelepítését vizsgálja felül. A Nobel díjas író szóvá tette, hogy a német értelmiség, a felelősen gondolkodó baloldal ezt a roppant nehéz és gyakorlatilag minden németet érintő, foglalkoztató kérdést hosszú ideig átengedte a jobboldalnak vagy a szélsőjobboldalnak. Nemcsak Nyugat-, de Kelet-Németországban, az akkori NDK-ban sem beszéltek a kitelepítettekről. A német tömegsírokról. Aki ezt felvetette, azt automatikusan a revansista, neonáci csoportokhoz csapták. Több mint tízmillió németnek kellett lakolnia, mert több győztes országban feltétel nélkül elismerték a kollektív bűnösség elvét. A mai Európa azonban ezt többé nem ismeri el. Ezért védhetetlen a benesi dekrétum a mai Európában.  Az Exterritóriumban magam is szembenéztem ezzel a kérdéssel, a magyarok és a németek ellen elkövetett atrocitások ürügyén, beható lelkiismeret-felülvizsgálat után csakis arra a következtetésre jutottam, hogy Szerbiában is szembe kell nézni a 44-es magyar és német tömegsírokkal, ha egyáltalán bárki is komolyan gondolja az európai csatlakozást. Günther Grass, akit sokan Európa lelkiismeretének tartanak, újfent megerősíti ezt a meggyőződésemet. Remélem a kisebbségi honatyáink is hasonló belátásra jutnak és kiküszöbölik a parlamentben e gyászos események jogi következményeit. Például a vagyon visszaszármaztatása ügyében.

(Márai és a lesipuskások) „Mit tehetek én a magyarságért?”, kérdezte Márai. „Lesipuskás politikusok közé beállni hazug és otromba vállalkozás lenne”, válaszolta.

(Reform- mosószerek) Biljana Kovačević-Vučo, a jogászszövetség elnöke a minapi belgrádi bombatámadásban a politikai terrorizmus eszkalálódását látja.  A viszonyok, a normák, teljességgel tisztázatlanok, a politikai erőszak és demagógia pedig ennek a logikus következménye. Természetesen azok, akik a minap bújtak elő Milošević köpenyege alól, most reform-mosószerekkel mossák tisztára saját lelkiismeretüket. Pedig a múlt még itt fújtat köztünk, merthogy beszivárgott az élet minden pórusába. Úgy látszik, nem tudjuk kiheverni, aminek beláthatatlan következményei lesznek. Ezért megszívlelendők Biljana Kovačević Vučo szavai: továbbra is késik a Milošević rezsimtől való elhatárolódás. „Egy olyan államban élünk, amelyik nem is állam, amelyben semmi sem definiált, s amelyben az új hatalom még mindig nem határolódott el világosan és egyértelműen elődjétől, elsősorban a háborús bűnök és a korrupció vonatkozásában”, nyilatkozta. Nem csoda, hogy a külföldi sajtó egyre borúlátóbban ír a szerbiai változásokról. Lassúak, felemásak, olvashatjuk.  Az új törvények meghozatala késik, ha megszavazzák, akkor nincs sok foganatjuk. A külföld aggódik: mi történik Szerbiában? Egyedül a kisebbségvédelmi törvény idézett elő általános eufóriát. Már a bácskai verebek is ezt csiripelik: Mérföldkő! Történelmi fordulat! A Budapesten élő főfoglalkozású kisebbségiek sajtóértekezletet tartanak. Ez már döfi, mondják, amiben talán az is benne van, hogy bizonyára ők is visszatérnek ebbe a bácskai „kisebbségi mennyországba”, hogy szavuknak hitelük legyen. Miféle szerbiai csoda ez? A válasz egészen egyértelmű: ha a kisebbségi vezetők elégedettek, akkor a nemzetközi diplomácia rábólint, igen ez jó dolog. Ha nektek jó, akkor nekünk is jó.

(Adalékok egy eufória történetéhez, 1) A március 6-án életbe lépett kisebbségvédelmi törvény 16. cikkelyének 2. bekezdése szerint a nemzeti kisebbségek nemzeti szimbólumai nem lehetnek azonosak más állam nemzeti szimbólumaival. A nemzeti kisebbségek nemzeti szimbólumait a nemzeti kisebbségek szövetségi tanácsa határozza meg. A nemzeti kisebbségek szövetségi tanácsának tagjait pedig a szövetségi kormány nevezi ki. A törvényt Vojislav Koštunica Jugoszlávia Köztársasági elnöke írta alá.

(Adalékok egy eufória történetéhez, 2) A február 28-án életbe lépett helyi önkormányzati törvény 118. cikkelyének 2. bekezdése szerint a helyi önkormányzatok hivatalos helységeiben csakis az állami zászlók és a helyi önkormányzat zászlaja tűzhető ki. A törvényt Milan Milutinović Szerbia köztársasági elnöke írta alá.

(Adalékok egy eufória történetéhez 3) A március 6-án életbe lépett kisebbségi törvény 8. cikkelye szerint a nemzeti kisebbségektől nem vonhatók meg azok az örökölt jogok, amelyek a törvény meghozatalakor életben voltak. Azon a napon azonban Milošević rendszerének törvényei voltak érvényben, következésképpen ezek nem vonhatók vissza. A szocialisták ekkora dicséret hallatára a szövetségi parlamentben készségesen megszavazták a kisebbségvédelmi törvényt. Nagyobb elismerésre még álmukban sem gondolhattak.

 (Van-e kiút?) Megérkezett   a berlini értesítőlevél a két hónapos berlini alkotói ösztöndíjra. Először történik meg életemben, hogy hosszabb időre valahova gondtalanul elutazhatom.  Néminemű szorongás ébred fel bennem, hiszen többé nem azért vágok útnak, hogy kalandot keressek, hanem, hogy megváltozzak.  Pedig, hogy vágytam egykor a kalandra. A kaland jelentette az újat: az új tudást és ismereteket, az új tapasztalatokat, az új történeteket.  Ma viszont nem az érdekel, hanem a régi megváltoztatása. „Kétségtelen: jobb haza sem térnem, ha nem újjászületve térek haza…”, olvasom Goethe itáliai útinaplójában. Ettől a felismeréstől némileg elbátortalanodom. Mit ér minden belső változás, ha továbbra ezt a demagógiával fűszerezett agóniát kell néznem? Van-e kiút? Lesz-e?

 (Az ország Miloševićnek szurkol) A tévékben nyilatkozó szakértők Milošević intelligenciáját dicsérik. Nem rendítik meg a volt elnököt a gyermekek az asszonyok legyilkolása. Az ország pedig Miloševićnek szurkol. Néhány kritikusan gondolkodó értelmiségi ennek láttán borúlátóan tekint Szerbia jövője elé. A Republikában  Zlatoje Martinov arról ír, hogy Belgrád utcái tele vannak Miloševićet védő falfirkákkal. Egy rövid útszakaszon a következőket olvashatta: „Slobo, a hős!”, „Slobo, te vagy a cár.”, „Éljen Slobo!”, „Újbelgrád veled van!”, „Szerbia Hágába került?”. Szerbia városaiba Milosevic-posztereket ragasztanak a falakra. Közben megjelentek a Karadžić- és a Mladić-poszterek is.

 (Balkáni hétköznapok) Elmosódott minden különbség a bűn és az ártatlanság között. A közösség többé nem érzékeli ezt, ezek a dilemmák legfeljebb individuális kínokat okoznak. A nagypolitikus, aki Miloševićtyel cseresnyézett egy tálból, ma elégedetten trónol az ellenzéki vezérek között. A tegnap még a háborút szentesítő nacionalista feltalálja magát és kormánytisztviselő lesz. Távolról sem elszigetelt esetekről van szó, hanem uralkodó morális szimptómáról. A bűnről nincs semminemű társadalmi norma, csak a ravaszság és a találékonyság segít. Minden társadalomban vannak kétszínűek, köpenyegforgatók, olyan emberek, akik minden normát megszegnek. De a legtöbb társadalomban létezik valamiféle közmegegyezéses norma is. Nálunk éppen a normák, a viselkedési erkölcsök omlottak össze, úgyhogy nem is mondhatjuk, hogy az egyik vagy a másik személy megszegte a normát, hiszen nincs mit megszegni. Néha úgy tűnik, hogy csak a gyámoltalanok tartják magukat az erkölcsi jó eszményéhez. Azok, akiket általában lesajnálunk. Akik nem viszik semmire.

 (Akiket elfelejtenek) Budapesten Kis Jánossal Sinkó Ervinről beszélgetünk. Azt kérdi miért nem tért vissza Budapestre 1945-ben? Meglepett a kérdés, hiszen Budapesten gyakran megfordult a fejemben, hogy Sinkó Ervint tökéletesen elfelejtették. Mindenkit elfelejtenek. Még Illyést is, éppen a nemzeti oldalon. Milyen sors vár Sinkóra? Illyés túl európai műveltségű volt, gondolom magamban. Párizst szerette, külföldön csavargott, nemde? Sinkó pedig túlságosan hontalan, mindamellett, hogy az ellenkezőjéről kívánta meggyőzni magát.

(A legjobb igazolvány) A Ferenciek terén kokárdákat árulnak. Az aluljáróban a rikkancsok a Magyar Fórum legújabb számát kínálgatják és Csurkát dicsőítik. A közeli antikváriumban megvásárlom Ottlik Minden megvan című novelláskötetét és bevonulok a szobába. Olvasni. A nyolcvanas években március 15-én, ha csak tehettem, Budapestre utaztam, hogy tanúja legyek a forrongó időknek. Néhány barátom fején zuhogtak a gumibotok. Ilyenek voltak azok az idők, most látom csak, hogy rendkívüliek voltak. Akkor viszont minden utópiának tűnt, én pedig azonosultam ezzel az utópiával. Nem kellett ehhez semmiféle státusigazolvány, a demokratikus Magyarország utópiája volt számomra a legjobb igazolvány.

(Hiánypótlás) A barátaimmal üldögélek, beszélgetek. Lenn Délen, szerencsére nem folyik a vér, végre beszélgethetünk valami másról. A Balkán mélyebb, titokzatosabb dimenziójáról. Radomir Konstantinovičról. Vagy azokról a könyvekről, amelyekről valami oknál fogva nem vettem tudomást. Be akarom pótolni a hanyagságomat. Lapozgatom Nagy András regényét, az Európa utolsó nyarát, esszéregény, eszmeregény a javából. Olyan regénytípus, amit a magyar irodalom mindig kissé idegenkedve fogadott be, holott a legkiválóbbak művelték. Eötvöstől – Mészölyig. 

(Epilógus) Este hallom a hírt. Jugoszlávia nincs többé. Az Európai Unió áthidalta a konfliktusveszélyt. A maradék Jugoszláviából Szerbia és Montenegró uniója születik meg. Majdnem lezárult egy folyamat, nem teljesen, csak majdnem. Belefáradtam az egészbe. 1991-ben Jugoszlávia széthullásának kezdete, a szlovéniai miniháború Budapesten ért utol. Az Andrássy úton kiabálták a rikkancsok: „Bombázzák Szlové­niát.” „A Jugoszláv Néphad­sereg elfoglal­ta Szlovéniát.” „Halottak mindkét ol­dalon.” „Le­zár­ták a magyar-szlovén és a magyar-horvát határokat.” Írni kezdem a Wittgenstein szövőszéke című esszénaplómat. Azon a napon az Andrássy úti séta után a következőket jegyeztem fel magamnak: „Ismeretlen izgalom költözik belém, holott nem kellene áltatnom magam. Számítottam erre az eseményre, nem ért felké­születlenül, az előkészületek évtizedeken keresztül foly­tak, habár senki sem akart róla tudomást venni. Az igazat megvallva, én sem akartam tudni arról, hogy valaminek történnie kell abban az országban. De Pesten mégis képtelennek tűnnek ezek a hírek, annak ellenére, hogy már régen belenyugodtam abba, hogy körbe-körbe forgok egy mozdulatlan világban.  De mindez eddig életérzés volt, sejtés, lemondás. A megmaradás gonoszsága. A kikényszeríttet magány bosszúja. Hova menjek? Mi leszek én a következő években? Egy fantazmagórikus ország állam­pol­gára, amelyben valóságos polgár­háború dúl. Ötven éves vagyok, elértem arra a pontra, amikor a fanyar szkepticizmusban is örömömet lelem. Ez az esemény viszont mindent felforgat bennem, hiszen létezésemet ezután egyedül a polgárháború létezé­se bizonyítja. Mi vár rám ott majd?” Nem élvezhettem az ötvenévesek fanyar szkepticizmusát, most túl vagyok a hatvanon, a csendtől megtorpanok, mintha fűszálban botlottam volna meg. Már a kezdet-kezdetén, vagyis ugyancsak 1991-ben az egyedüli lehetséges megoldásnak tartottam ennek az államnak az eltűnését. „Volt egyszer egy Jugoszlávia. Mintha csak azt mondanám: volt egyszer egy Monarchia. Szükségszerűen elsüllyedt világ. Most erőszakkal akarják megmenteni, hát akkor vesszen az, amit fegyverrel kell őrizni”, írtam a Volt egyszer egy Jugoszlávia című esszémben.  Ennek jogcímén állíthatom, hogy végtelenül sajnálom a történteket, de megérdemeltük. Megérdemeltük, mert az állam elveszett, de túlélte az eszme, amely szétverte.

 (Madách) Ma este az Ember tragédiájának díszelőadása az új Nemzeti Színházban. Mészöly Miklós szerint Arany vette elsőként észre, hogy a Tragédia a legnemzetibb drámánk, mindazok ellenére, hogy teljességgel hiányzik belőle a „nemzeti színezet”. Arany megjegyzi, hogy Madách előbb sajátította el a német s általában az idegen kultúrát, művét sem itatta át kellőképpen magyar nyelvszellem. De mégis fejet hajtott előtte. Arany János felettébb hiányzik ma, amikor sorozatban gyártják a nemzeti színezetet. 

(Minden rendben) Habár dédelgetett tervem csak egy kertbe terelget csupán, mégis gyakran megfordul a fejemben egy Budapest-regény. Eszembe jutnak a megszenvedett erdélyi vándor Cs. Szabó László sorai: „Budapestet szív szerint magaménak csak 1945 után éreztem két-három évig, házromokon, tégla- és maltertömeléken, üvegcserepeken és szükséghidakon taposva a tarisznyámmal. Tisztább volt a levegője, mint azelőtt. 1956 óta szent város nekem is, megszentelte fiatal honfitársaim vére.” Így valahogy gondolkodom én is, a nyolcvanas évek budapesti márciusait megidézve. Valami mégis sikerült, gondolom, és magányosan szemlélem az ablakból a zajos várost. Ünnepi szónokok, ünnepi rendezvények, ünnepélyes díjátadások, díszülések, díszmenetek, dísztagok. Minden rendben. Cs. Szabó László könyvére borulok.  

(Politika és csempészet) A Fudex autóbuszával átlépem a magyar-jugoszláv határt. Az utasok között valaki megjegyzi: Mi most nem ugyanabba az országba lépünk be, mint amelyikből kiléptünk. Néhányan utasból kitör a hangos kacaj. Ez azoknak az embereknek a hangja, akik mindent átéltek és mindent elfogadtak. Tényleg, rövidesen megváltozik Jugoszlávia neve. Jugoszlávia nincs többé. Aztán az egyik utas régi csempésztörténeteket kezd mesélni. Főleg boszniai szerbek kaptak munkát a vámon, magyarázza. Ők pedig nagyon ingerlékenyek. Nem is csoda, megjárták a háborút.  Gondosan részletezi, hogyan kell megvesztegetni a szeszélyes vámosokat. Néha azonban az sem segített. Arra célzott, hogy végül is a siker a sorstól függ. Az egész politika ilyesféle csempészetre hasonlít. Csempészetre, amely szükségszerűnek, sorsnak tünteti fel magát.

 (Amiről a verebek susmognak) A belgrádi Nacionalban (március 22.) olvasok a magyarországi bicskei menekülttáborról.  Az újságíró elmondja, hogy a kilencvenes években nagyon sok vajdasági magyar menekült az anyaországba, de a „demokratikus változások” után továbbra is menekülnek. Az újságíró találkozott egy négytagú petrőci magyar családdal. Az apa elmondja, hogy két fiát mentette át, mivelhogy a helyi szerbek azzal fenyegették meg, hogy gyerekeik Koszovóra mennek majd sorkatonai szolgálatra. Őket, az egyszerű embereket, nincs, aki megvédje. Közben, szinte naponta olvasom a vállalatok csődjéről szóló híreket, és már a verebek is azt csiripelik, hogy kezdődnek az elbocsátások. Nehéz idők következnek. A verebek ugyan nem csiripelik, hanem csak susmogják, hogy a magyarok majd könnyebben feltalálják magukat, hiszen gondoskodik róluk az anyaország. A magyarigazolvány munkát biztosít. Őket tehát könnyebb lesz szélnek ereszteni, vigasztalódnak még azok is, akik nem szívesen teszik ezt.

 (A város albérlője) Úgy tervezem, hogy április végén elsétálok a Koruška utcába. Oda, ahol 1956-ban először voltam albérlő. Most már szabad vagyok, nem köt a munkahely gályapadja, tehát tervezgethetek. Leülök egy Shakespeare-könyvvel a parkba, mint 45 évvel ezelőtt és számot vetek magammal. Van lakásom, de a városban mégis albérlő vagyok.

(A nemtörődömségről) Egy adatfeldolgozó szakemberrel beszélgetek. A 91-es népszámlás 15 000 olyan polgár vallotta magát jugoszláv nemzetiségűnek, aki egyébként anyanyelveként a magyart tüntette fel. Vajdaságban összesen 180 000 polgár vallotta magát jugoszlávnak, a szerbek abszolút számukhoz viszonyítva sokkal nagyobb arányban, mint a magyarok. A 15 000-re gondolok. Miért? Jórészt a kérdezőbiztosok ráhatásáról lehet szó, hallom a választ, hiszen az anyanyelvre vonatkozó válaszból egyértelműen kiderül, hogy az említett polgárok nem titkolják magyarságukat. Nem a jugoszlávság vírusáról volt szó, hanem arról, hogy a kérdezőbiztosok összemosták az állampolgársági és a nemzeti hovatartozást, az anyanyelvet viszont nem tudták elbizonytalanítani. Önkéntelenül az áprilisi népszámlálásra gondolok. A kormányzat nem készítette fel a polgárokat erre, aminek elsősorban a kisebbségek isszák meg a levét. A magyar politikusok beépültek a kormányzatba, a végrehajtó hatalomba. Ki fog majd lelkiismeret-furdalást érezni a botrányos nemtörődömség miatt?

(Menni vagy maradni) Három év múlt el a NATO-bombázások óta. Veton Surroi koszovói albán politikus és értelmiségi a bombázások idején Pristinában tartózkodott. A menni vagy maradni dilemmája így fogalmazódott meg benne. Jól tudta, hogy véres események következnek és a szerb erők bosszúja elsősorban a rambouillet-i albán delegáció tagjai ellen irányul. Úgy vélte azonban, hogy kötelessége szolidaritást vállalni a többi albán értelmiségivel, ezért visszatért Pristinába. Ott azonban kiderült, hogy neki van szüksége támogatásra. Bujdosnia kellett, ezért kockáztatta azoknak az életélt, akik rejtegették. Dilemmáját végül az döntötte el, hogy a rejtegetők tudatosan vállalták a kockázatot. Dilemma tehát nem volt.

(Elodázott Kánaán) Hol húzódnak meg a kompromisszumok határai? Elevenbe vágó kérdés, midőn a kisebbségi propagandagépezet naponta azt bizonygatja, hogy belecseppentünk a lehető legjobb világba. Szinte egyik napról a másikra!  Olyannyira váratlanul, hogy a pártújságírók sem találják fel magukat. Szidalmazzák-e továbbra is az „elnyomó szerb hatalmat”, amelynek részét képezik, amely a „legmagasabb színtű” kisebbségi jogokat biztosította, ugyebár? Ez immár nehezen megy, tehát új ellenséget kellene találni. De kit?   Közben életbe lépett a legendás európai szellemiségű törvény, de pár nap alatt kiderült: nem működik. Úgy lett megalkotva, hogy ne működjön. További törvényeket kell hozni. A kisebbségi Kánaánt tehát el kellett odázni. A valóság alig változik, csak a remény és a lélekszám fogyatkozik. Félő, hogy a közelgő zűrzavar újra felkészületlenül ér bennünket. Ebből a szempontból tanulságos megfontolni Kossuth Deákhoz intézett Kasszandra-levelét. „Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbe esnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani.” 2002-ben a nemzetközi közvélemény előtt önszántukból mondtunk le néhány jogról, onnan támogatást többé ne várjunk. A közép-európai rendszerváltás egyik tanulsága ugyanis az, hogy, amit a rendszerváltás folyamatában nem sikerül kicsikarni, azt később, a rendszer megszilárdulása után, nem lehet helyrehozni.  

(Feketicsen) A feketicsi buszállomáson hallottam: A Bosnyák téren olcsóbb a téli szalámi és a sajttal töltött mélyhűtött pulykamell-szelet, mint a központi vásárcsarnokban. Én a minap tíz eurót megtakarítottam. Klárika azonban nem hallgat rám, csak ott vásárol, ahova a pesti nagyságák járnak. A múlt vasárnap a templomban azzal dicsekedett, hogy Szulák Andreával állt egy sorban a kofa pultja előtt. Aztán meg nyafog, hogy elfogyott a pénze. Így jár az, aki minden este a pesti tévé reklámműsorait bámulja.

 (A postás és a hűség) A levélhordó panaszkodik: Egyre kevesebb levelet írnak haza külföldről a gyerekek. A képeslapok szövege is rövidebb. Pedig hogy esküdöztek, hogy hűségesek maradnak. A régi ismerősök sorra nagyothallók lesznek, de azért még elbeszélgetnek velük, arról, hogy mi történik a szomszéd utcában. Az viszont igaz, hogy én is egyre nehezebben teszem meg az utat az egyik utcától a másikig, jegyzi meg fanyarkásan. Még tíz évet kell robotolnia a nyugdíjig. Mondja a magáét, közben attól tart, hogy rövidesen nem ír majd senki levelet, ő pedig munkanélküli lesz. Kihal az utca, a házak ismeretlen emberek tulajdonába kerülnek, akiket nem érdekel, hogy mi történik a szomszéd utcában.

 (A Kánaánban minden rendben) Riza Halimi, Preševo polgármestere, a dél-szerbiai albánok Demokratikus Tevékenység Pártjának elnöke a B92 Rádiónak nyilatkozva kijelentette: egyelőre nem tudni, hogy a dél-szerbiai albán lakosság részt vesz-e az április elsején kezdődő népszámláláson. A dél-szerbiai albánok követelik, hogy őket ugyanolyan elvek alapján írják össze, melyek a Szerbiában tartózkodó koszovói szerbek nyilvántartásba vételekor voltak érvényben. A híradások szerint a dél-szerbiai népszámláláson az EBESZ ellenőrökkel karöltve szerb és albán összeírók együtt keresik fel a polgárokat. A VMSZ-nek, a vajdasági magyarok kormánypártjának funkcionáriusa elégedett a népszámlálás magas európai standardjával. Feltételezem, hogy azért elégedett, mert Vajdaságban is ugyanazok az elvek érvényesülnek, mint Dél-Szerbiában. Az ajtó előtt várom, illetve – várjuk.

(Egérút nélkül) Kertész Imre Az angol lobogóban szóvá teszi az őszinte hazugságot, amelyre pontosan és haladéktalanul rátalál az ember, miként rátalál a számára szükséges igazságra. Ha éppen a saját bukását akarja, akkor rátalál az utóbbira is, teszi hozzá óvatosan Kertész. Ha pedig egyszerű túlélő kíván maradni, akkor megelégszik az őszinte hazugsággal, tenném hozzá még óvatosabban. Óvatosabban, hiszen az utóbbi csak az egyetlen igazság korszakában volt szentesíthető egérút. Amikor csak egy igazságot ismert el a hatalom, és – ne legyünk álszenteskedők! – az egész társadalom, akkor igazolható volt az őszinte hazugság is, hiszen ennek a védőburoknak volt emberi hitele. De mihez kezdjünk a viszonylagos szólásszabadság idején? Az igazságot továbbra is megkerüljük, az őszinte hazugság viszont többé nem igazolt. 

(Lemaradunk?) Egy erdélyi felmérés szerint a magyarságot, mint nemzeti kisebbséget a munkaerőpiacon nem éri rendszeres diszkrimináció, a magyar munkaadók pedig rendszerint pozitív diszkriminációt alkalmaznak. Viszont jelentős problémát képez, hogy a magyar munkavállalók versenyképességét csökkenti a nem megfelelő képzettségi szint, írja Csákó Mihály a budapesti Régió új számában. Vagy két hónappal ezelőtt megpendítettem ugyanezt a veszélyt a budapesti Élet és Irodalom hasábjain, de megdorgáltak azok, akiknek főfoglalkozása a magyarság megmaradásáról való gondoskodás. Majd ők intézkednek. Hát, jó. Nagyon kérem őket, hogy ne feledkezzenek meg arról, hogy a kisebbségi polgárok túlnyomó többsége munkavállaló lesz, állandó versenyhelyzetben kell feltalálnia magát, mégpedig kíméletlen vadkapitalizmusban. Nincs ennél időszerűbb kérdés a magyarság megmaradása szempontjából.

 (Jolánka) Jolánka öt kiló kolbászt vásárolt a hentesnél, aztán iparkodott hazafelé. Gondosan átcsomagolta az árut, majd ünneplőbe öltözött. Híres embereket várt, akik nagyon szeretik a népet, ezért rendszeresen nála vásárolnak házikolbászt. Nem győzik ismételgetni, hogy a hazai az igazi, és a romlatlan népbe vetik minden reményüket. Jolánka álmodozva tekint ki az ablakon, figyeli az utcán parkoló autót. Milyen kényelmesen utaznak ezek a finom urak, gondolja magában.

(Az udvari emberről) Thomas Bernhard erőteljes sorai a hullákon átgázoló szellemi emberről. De mi történik akkor, ha a szellemi ember észre sem veszi, hogy hullákon gázol át? Nem akarja észrevenni, mert az a véleménye, hogy éppen nem neki kell észrevennie. Mindig másnak. Mindig más hozzon áldozatot. Akik így gondolkodnak, iszonyúan felháborodnak, ha egy napon senki sem akar áldozatot hozni. A bácskai udvari költészetben és közéletben gyakori jelenség ez. Volt és – marad is.

(Húsvéti mementó) „Ha meg akarsz ölni mégis, engedj halnom ott, ahol születtem.” Az elmúlt évtizedben hányszor kopogott a fejekben Euripidész mondata. Csak azok nem értették, akik előzőleg a hűségről prédikáltak meg a kitartásról. Csak azok fogadták meg, akik nem kérkedtek ezzel. Így volt. A többi csak cifra szó. Vagy pedig a harminc aranypénz történetéhez tartozik.

 (A babérokról)  Bajram Omeragić, a Szandzsáki Lista koalíció alelnöke kijelentette: az EBESZ képviselőinek továbbra is figyelmet kellene szentelniük a nemzeti kisebbségek emberi jogai tiszteletben tartására, annak ellenére, hogy a jugoszláv parlament a közelmúltban szövetségi szintű törvényt fogadott el ez ügyben. Omeragić szerint a törvényt csak „az Európa Tanács kirakatrendezése érdekében” fogadták el. Emlékeztetett arra, hogy a kisebbségvédelmi törvény nemzeti tanácsok létrehozásáról rendelkezik, csütörtökön pedig lejárt a határidő, ameddig el kellett volna fogadni bizonyos előírásokat a törvény gyakorlati alkalmazhatóságához, ám ez nem történt meg. De senkinek sem fő a feje, csak a vállát vonogatja. A kormánypárti politikusok, – köztük a magyarok is! – learatták a babérokat, a valóság nem az ő dolguk. Majd időnként tiltakoznak, hogy ejnye meg bejnye. A fránya vigye el, ismételgetik majd szelíden, de nagyon szelíden, nehogy zokon vegye a többségi hatalom.

 (Tea és politika) Budapest. Egy teabolt tulajdonosa élénk színekkel ecseteli, hogy a teakedvelő emberek mennyivel türelmesebbek, toleránsabbak. A boltban nem kerül sor szóváltásra akkor sem, ha netán hosszabb ideig kell várakozniuk. Mindenki csendben kivár, nem hőzöng, ha az előtte levő aprólékosan válogat a különböző teafajták között. Válogatni pedig van miből. Másmilyen a darjeeling és másmilyen a lapsang souchong. A gunpower és a  sencha! Van, aki az earl greyt szereti, van, aki a sunchine-t. Az üzletben több mint százféle tea van, azok közül nagy gonddal kell válogatni. Senki sem türelmetlenkedik. Aztán a választásokra terelődik a szó, hiszen másról nem is beszél senki. Úgy látszik, a politikusok nem fogyasztanak kellő mennyiségű teát, jegyzem meg az alkalomhoz illően. Az árus csodálkozva mér végig.  Kérem uram, ez egészen más dolog. Itt van vesztenivaló, a vesztes otthagyja a fogát, mint a régi Rómában, oktat ki az árus.  A hüvelykujját a föld felé irányítja, mint ahogy római polgárok a gladiátorok halálát követelték. Magam elé meredek: mivé lett az egyszerű teaárus? Lehet, hogy szükségszerű ez, hiszen ebben a megszenvedett Közép Európában nem a győzelem a fontos, hanem a vesztes megsemmisítése. 

 (Kedélyes politika) A bosnyák és az albán kisebbségi pártok alaposan felkészítették a kisebbségi polgárokat a népszámlálásra. Mindenfelé falragaszok, röpiratok. Hogy mi, magyarok, hogy készültünk fel, arra nem is merek gondolni. A végeredmény majd megmutatja. A magyar polgárok rámutatnak a szabálytalanságokra. Ejnye, ejnye, hangzik a joviális válasz. Mintha összeírási törvény nem is létezne. A tartományi kisebbségügyi titkárság is csak szelíden tiltakozik, mintha egy civilszervezet lenne, azt már nem követeli, hogy büntessék azt, aki megszegte a törvényt. Ez a kedélyes hangulat kedvez a további visszaéléseknek. A legkeményebb figyelmeztetés így hangzik: Dobja ki a polgár a lakásából a törvényszegőt.  Mi eddig úgy gondoltuk, hogy az állam kötelessége megbüntetni az ilyeneket, de ha az állami funkcionáriusok másképpen gondolják, akkor régen rossz nekünk. A bosnyák és az albán kisebbségi pártok sokkal jobb stratégiát alkalmaznak.

(Harangszó után) A templomára elütötte a delet. Temerinben nyírom a füvet, és arra gondolok, hogy a tengerparton és az alpesi tájban sem lennék boldogabb. Csak az igazságérzetem taszított el a boldogságtól. 

(Ennyit és semmi többet) Megjelent a népszámlálási biztos. Még azt sem mutatja meg, hogy mit töltött ki. Minden, csak nem európai procedúra. Ennyit – és semmi többet. A többi száradjon azoknak a lelkén, akik a demokratikus játékszabályok szerint a nevemben is jóváhagyták ezt.

 (Az én koromról, újra) Egy idősebb úriember a söntés előtt trónolva hangosan szidja a kommunistákat, hogy a vendégek is lássák, ki viszi a szót a kisvendéglőben. A pincér szemeit forgatja, aztán kifakad: Kissé megkésett a doktor úr. Miért nem szidta őket, amikor a söntés mellől elcipelték azokat, akik grimaszt vágtak miközben Tito beszélt a tévén. Akkor azt mondta a doktor úr, hogy nem érdekli a politika csak a horgászat.” Az idősebb férfi lenézően a pincérre tekint. „Térj magadhoz hékás, mert lekeverek egyet. Azért beszéltem a horgászatról, hogy lépre csaljam őket. Hogy eltereljem a figyelmüket.” A pincér hátrál egy lépést, aztán gyors mozdulattal törölgetni kezdi a poharakat. „Az urak mindig feltalálják magukat”, seppegi az odatoppanó felszolgáló pincérnőnek, aki figyelmezteti, hogy ne hívja ki maga ellen az urak haragját. „Kommunisták vagy antikommunisták, az a fő, hogy urak”, okítja a pincérlány és megigazítja a miniszoknyáját. A pincérnő, mint általában a szegények és kiszolgáltatottak, megértette a kor parancsát.

(Tanácstalanul) Egyik-másik irodalmi esten a fiatalok ismételten felteszik a „menni vagy maradni” dilemmáját. A hangjukból sérelmet hallok ki, azok kérnek szót, akik átszenvedték a szerbiai óloméveket, miközben azt sem tudták, mit hoz a holnap. Megpróbálom megmagyarázni, hogy minden ember elidegeníthetetlen joga, ott élni, ahol kíván, ahol nagyobbak az esélyei, ahol kedvezőbbek az életfeltételei. A lehajtott fejeket látva félszegen elhallgatok. Nem segítenek a racionális érvek, amelyekkel lehetetlen feltárni, mi történt velünk. Ki fogja megnevezni, leírni és orvosolni a belső meghasonlásokat, a traumákat? Hazamenet újra meg újra elolvasom Márai egyik mondatát, azt, amit Angliában írt le a II. világháború kitörése előtt: „Ilyenkor „illik” otthon lenni; csak otthon lehet élni, s most már tudom, hogy csak otthon illik meghalni.” Egy alkalommal idéztem is. Hozzátettem még: aztán ő is elment.  Az egyik fiatalember felállt és azt mondta: Csak ne felejtsük el, hogy Márai akkor távozott, amikor a diktatúra kezdődött. De ha valaki egyszer a pályára lép, akkor fussa le a kört, ne hagyja cserben a küzdőket. Ekkor én hajtottam le a fejem és magamban nagyon irigyeltem ezt a fiatalembert. Ki merészelte mondani, hogy nincsenek nagy hűségeskük, csak a játékszabályokat kell tisztelni.                     

(Barátságtalan csend) A szövetségi parlamentben elfogadták a hágai ENSZ-bírósággal való együttműködési törvényt, aztán a parlamentből távozva főbe lőtte magát Vlajko Stojiljković szerbiai belügyminiszter, aki a  koszovói konfliktus idején a rendőregységek főnöke volt. Bizonyára sok titkot visz magával a sírba. Aztán a szövetségi kormány egyik minisztere öngyilkos lesz egy madridi szállodában. Folynak a találgatások. Barátságtalan csendbe burkolózik Szerbia.

(A képzelet nagysága és bukása) Most már biztos vagyok benne, hogy igazi képzelőereje csak annak van, aki pontosan észleli a valóság szándékosan elrejtett részleteit, amit a filiszterek nem hajlandóak észrevenni. Manapság a legnagyobb filiszterek viszont éppen azok, akik képzeletükkel ködösítik el a valóságot. A képzelet a bátorsággal kezdődik, és a szabadsággal végződik. Azzal a szörnyű szabadsággal, amellyel együtt jár az elkerülhetetlen bűntudat.

(Illúziómról) Fűzi László kéziratos tanulmányát olvasom, amelyben megpendíti, hogy Márai polgára is csak illúzió volt. Levelemben szóvá teszem, hogy nekem még ilyesféle illúzióm sem lehetett, hiszen ezen a bácskai humuszon mindig mindent újra kellett kezdeni, tehát sajnálattal veszem tudomásul, hogy még egy illúzióval szegényebb lettem. Éppen most, amikor mindenki polgár és úr akar lenni egyszerre. Hát legyen, de én mégis kitartok Márai mellett. 

 (Egy szalmaszálról) Egy fiatalemberrel beszélgetek. Van-e még esélye valamiféle jugoszláv projektumnak, kérdi. Nem az államra gondol, nem, az soha többé ne szülessék újra, hanem valamilyen regionális hazára. Amely tágasabb, mint Szerbia. Hány éves lehetett, amikor elkezdődött Jugoszlávia széthullása, töprengek magamban. Mire emlékezik? Valójában semmire. Kapaszkodna valamibe. Legalább egy szalmaszálba.

 (Rozsdás kardok) A hazug embernek nem kell keresnie az igazságot, hiszen eleve birtokában van annak. Vagdalózik vele, mint a rozsdás karddal. A rozsdás kardokat rendszerint azok lebegtetik, akik időben elmenekültek a csatatérről, s akkor térnek vissza, amikor már véget ért a csata.  Főleg akkor tesznek szert ezzel nagy tekintélyre, amikor az igazságból tetemes hasznot lehet húzni. Máskülönben az igazság bosszantó dolog, amellyel nem érdemes bajlódni, lebeg a keserű mondat a hideg tavaszi szélfúvásban. Az ilyenekkel Petőfi nem teketóriázott. Még 1847-ben így írt egyikükről: „Kutya seggibe való fráter, a ki csak haszonért áll a szent zászlóhoz. Ez minden bitangtól kitelik.”

(Kínnal a kínról) Mile Stojić elküldte új könyvét. 1988-ban távozott Szarajevóból, a háborúnak akkor még semmi látható jele nem volt. Távozott, hogy lányát megfelelő gyógykezeltetésben részesítse, erre csak Bécsben volt lehetősége. Talált magának tanári állást, kiütött a balkáni háború, lánya közben többé kevésbé kigyógyult, ő pedig  belebetegedett abba a dilemmába, hogy írhat-e Szarajevóról, éppen ő aki nem élte át azokat az éveket. Bosnyák balladájában ezt a személyes drámát foglalja össze, s ezért oly megható számomra a könyve, amelynek végén különös mondatra bukkanok: „Történelmi csatákat vívunk a törökökkel, a magyarokkal, nehéz küzdelmet folytatunk a hunokkal, az avarokkal, miközben hozzátartozóink még meleg holttestébe botlunk.” Úgy érzem magam, mint aki az álmából riadt fel. Megtörténhet, hogy még nem fejeződött be a balkáni apokalipszis? Csak szünetel? Egyszer feltör újra? Tíz év múlva? Húsz év múlva?

(A gyanús lármáról) A kassai polgár kassai polgár marad, bárhova is veti sorsa. Márai írja, hogy otthon, vagyis Budapesten idegen  marad. „Két világ között élek, egyik sem fogad el teljesen, egyikhez sincs feltétlen utam. Mit tehetek? Bele kell nyugodni.” A dunántúli dombok, s a dunaparti fűzek láttán azonban megremeg a tolla. Igen, mindehhez köze van, vallja be, hogy még könyörtelenebb ítéletet mondjon a divatokról és a hivalkodókról. „Semmit nem útálok úgy, mint az érzelgős honfibút, semmit nem vetek meg úgy, mint azt a böfögő hazafiságot, amely kisajátítja és patentírozza egy földi tájhoz való, gyanús hangossággal vallott érzelmeit; az ilyen kötöttség szemérmes, igen, ez a legszemérmesebb érzés valamennyi között. Jobb is, ha elhallgatunk.” Néha megremeg a kezünk, nem azért, mert álmodoztunk, hanem mert tudjuk, hogy csendben felébredtünk és sokáig ébren akarunk maradni.

 (Jaj!) A kisebbségi társadalomnak csak tanácsokat osztogatnak. Megérkeznek a tanácsadók, néha csak víkendre, aztán távoznak. Elégedettek, mert bizony ők mindent tudnak. Újabban a politikusok is nagyon elégedettek. Dicsérik magukat, hogy milyen jól politizáltak, miközben keményen figyelmeztetnek bennünket arra, hogy továbbra is szentül meg vannak győződve, nekik, éppen nekik kell további emberfeletti áldozatot hozniuk a magyar kisebbségért. Hány garnitúra-csere történt a posztkommunista országokban, nálunk viszont semmi. Illetve mégis történik valami: fogyatkoznak a magyar tagozatok, fogyatkozik a lélekszám, nincs átfogó javaslat az egy évtizedet végigszenvedett közösség traumáinak gyógyítására. Csak a hősök flangálnak. Ilyenkor eszembe jut Brecht-dráma Galileijének a replikája: Jaj annak a közösségnek, amelynek hősök kellenek. Elpackáztuk az összeírást is, balsejtelmeim egyre nagyobbak. Hiába emelték fel szavukat az írástudók, másképpen gondolkodtak azok, akiknek hatalmuk volt.

 (A kitárulkozásról) Az irodalmi esteken nem beszélek szívesen az irodalomról, mert úgy vélem, hogy szemérmetlenség lenne a meghitt kitárulkozás. Az irodalom, döbbenek rá rémülten, szigorúan magányügy. Később belátom, hogy rosszul cselekedtem, csodálom az írói világukba önfeledten elmerülő írótársaimat. Úgy nyílnak meg, mint az automata ajtó. Vigasztalásul Nietzschét lapozgatom, aki szerint a legjobb szerző az, aki szégyelli az íróságot.

(Cella és párna) Krúdy egyik írásának hőse, Tisza Tihamér, a vadliba pelyheivel, pulykatollal, kakastollal, gyöngytyúktollal kitömött párnákkal körülbástyázott kuckóba menekül. A párnáknak még neve is volt, hogy igazából meghitt legyen a kuckó. Igazi úriember létére Tisza Tihamér ugyanis abban reménykedett, hogy ha egy napon settenkedik feléje a halál, akkor ez a meghitt kuckó megvédi majd. Vagy legalább is meghitt környezetben könnyebb lesz a halál. Mások viszont azt gondolják, hogy az idegen környezetben, szerzetesi cellában, otthontalanul könnyebb búcsút venni a világtól. Kétféle életérzés, kétféle gondolkodás. Kétféle stílus.

(Minden rendben) Dragoljub Mićunović, a szövetségi képviselőház polgárok tanácsának elnöke bejelentette, hogy nincs többé semmi akadálya, hogy Jugoszláviát felvegyék az Európa Tanácsba. Szerbia rendezte viszonyát Montenegróval, elkészült a hágai ENSZ bírósággal való együttműködésről szóló törvény, továbbá méltányosan rendezte a nemzeti kisebbségek helyzetét. Erre az utóbbira nyomós érvet is felhozhat, hiszen az egyik legnagyobb kisebbség, a magyar, legalább is a hivatalos magyar, rendkívül elégedett a törvénnyel.

(Egy padon üldögélve) Gyüszmékelés a tereken. Beköszöntött a tavasz. Még mindig emlékszem a rakéták villogására. Leülök egy padra, megpihenek. Ha megszabadulnék az emlékezettől, akkor képzeletemben megépítenék egy másik várost. Erre még képes lennék, de attól tartok, benépesíteni már nem tudnám. Nem tudom összebékíteni a képzeletem és az emlékezetem. 

 (Nehéz lesz) Magyarország választott. Nehéz lesz a győztesnek, de nehéz lesz a vesztesnek is.

(Torzulások) Választási utóvédharcok. A magyar jobboldal elmulasztotta, hogy európai keretekben határozza meg magát. A szavazatokért való harc kellős közepében kiderült, hogy a jobboldal nem lehet egyszerre konzervatív és radikális, mivelhogy az egyik eltorzítja a másikat.

(Vajdaságról) Ma egész nap tétlenkedtem. Szabó Jóska beszámolója a hangyaszorgalmú helytörténészek küzdelméről, annak érdekében, hogy hozzáférjenek a levéltári anyagokhoz. Az egész Monarchia-történet félre van rakva. Levéltárak úgy viselkednek, mintha Vajdaság 1918-ban az égből pottyant volna Európába. Vagy pedig Zeusz fejéből pattant volna ki. Táskájából egy fénymásolt oldalt vesz elő: 1884-es összeírási kimutatás a kanizsai járásból. Magyarul, románul, németül és szerbül. Természetesen cirill betűkkel.

(A bizalomról) Valaki jót tett velem. Ezt megdöbbenve veszem tudomásul, hiszen nem is kértem. Rosszkedvűen bandukolok hazafelé, egyszeriben magam előtt is gyanús leszek, hiszen jóakaróim eddig rendszerint visszaéltek velem. Erőt kell vennem magamon. Ez még nem ok az állandó gyanakvásra. Ki kell tartanom a bizalom mellett. Talán nem rontott meg annyira a korom, hogy elveszítsem ezt is.

 (A malackodásról) Az újvidéki utcám gyűlölködő falfirkáira vetem a tekintetem. Ödön von Horvát egyik drámájának szereplője egy délnémet kisvárosi kocsmáros 1930 körül megjegyezte, hogy a nyilvános árnyékszékek falára először malacságokat firkáltak, majd csupa patrióta jelszavakat, aztán politikai szólamokat. Jó lenne, ha felvirradna a nap, amikor újra malacságokat írnának, tette hozzá. Addig nem gyógyul meg a német nép. A kocsmáros minden bizonnyal fején találta a szöget, tehát alig várom, hogy az újvidéki falakra újra malacságokat firkáljanak. Talán az Isten megbocsátja az ártatlan és bohó paráznaságot.

(A kultúrák harca) Délután öt óra. A lakónegyedi téren felsorakozott egy szerbiai fúvószenekar. Zeng a környék. Talán még Nišben is figyelmesebbek ezek a zenekarok. A kultúrák harcát mindig ilyen apróságok tárják fel. Hiába ismételgetem magamnak, „élj halkan”, az odakinti harsona meggyőz életem haszontalanságáról.

(Az út végén) Thomas Mann írta még fiatalon, hogy a szellemi ember vagy ironikus, vagy radikális lesz. Harmadik úton nem lehet tisztességgel járni. A radikalizmus az utóbbi években végzetes gyanúba keveredett, hiszen a benne rejlő idealizmus csak akkor őrizte meg tisztaságát, amikor a totalitarizmussal állt szemben. Maradt tehát az irónia. De mit kezdjek vele? A barátok cinkos bólintása, ezzel vigasztaljuk és ámítjuk magunkat, hogy megértettük azt, amit nem lehet megérteni. S amikor már belefásulunk az iróniába, esetleg felmerül bennünk a kérdés, hogy talán nem lett volna szabad mindent megérteni.

 (Üzenet a képzelet világából) Áprilisi zivatarok. Behunyom a szemem, egy fűzfa koronájának zúgását hallom. Úgy tűnik, véglegesen eltévedtem az erdőben, csak azt a fűzfát nem találom sehol. Nem találom a hozzávezető utat, egyszerűen azért, mert nincs semmiféle út. Letelepszem egy fatrönkre. A távolból egy favágó hangját hallom. „Meg kell mentenünk az erdőt, tehát ki kell vágnunk néhány fát.” De csak a hangot hallottam, a favágókat nem láttam. Ha azonban tényleg léteznek ezek a favágók, akkor tévedésem története elsősorban a fűzfa koronájának zúgásáról szól majd.

 (Nemzedékek) Nem, nem áltatom magam többé. Az ifjúság sem jobb, hiszen mindahányan idősebbek lettünk saját életkorunknál, összepréselődtünk egy szardíniásdobozban. Olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy nem értjük egymás szavát.

(A valóságról) Egy írónak elmagyarázom, hogy miért volt veszteségem a kukoricával. A miniszter cége kukoricát szállított Oroszországba és leverte az árat. Hiába tároltam a góréban a kukoricát, s vártam, hogy felmenjem az ára, a miniszter tovább verte le az árat. A parasztvalóság kellős közepében fuldokoltam.

(Haza) Sokféle haza van, tudom. De szellemi csak egy akad. Olyan mint a cella: tiszta és világos. Lakat sincs rajta, az ajtó tárva nyitva, legfeljebb a szél cibálja néha.  Ennyi – és semmivel sem több.   

(Balkáni mazsolák) Mehmet Aliu, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg fegyverszállítója tanúvallomása szerint, a koszovói albánok a jugoszláv katonaságtól és Arkan álkatonai alakulatainak tagjaitól vásárolták a fegyvereket. A szerb szocialisták viszont a nemzet hű fiát ismerték fel Arkanban.

(Kultúra és politika) Márai: „Közös sorsom van kilencmillió emberrel?… Ez nem biztos. Csak közös nyelvet beszélünk. Ebben a nyelvben van közös sorsunk, semmi másban.” Tízmillió? Tizenötmillió? A kultúra minderről többet tud, mint a számokkal vagdalózó politikusok.

 (Egy értékrend és annak következménye) Pest felé tartva már egészen otthonosan érzem magam a Fudex autóbuszában. A magyar határ előtt valamelyik szerbiai rádió hírműsorára leszek figyelmes: a belgrádi Társadalomtudományi Intézet felmérése szerint a szerbiai polgárok legnagyobb bizalmukat a hadseregbe, a pravoszláv egyházba és Koštunicába helyezik. Kimondottan autoritatativ, jobboldali értékrend rajzolódik ki. Valójában tehát az október utáni években semmi sem változott­­: a társadalom továbbra is tekintélyelvű maradt és Vezérre vágyik. Talán épen ez a kulcsa Milošević hosszú uralmának. Sokan ugyanis akképpen vélekednek, hogy Milošević idézte elő a nagy társadalmi eltorzulásokat. Voltak olyanok is, akik Miloševićben démiurgoszt láttak, azt gondolták, ő az oka mindennek. Felelősségét Hágában megállapítják majd, de ezzel csak a dolgok kisebbik része derült ki. A legnehezebb még hátra van.

(Mi fáj?) A Pest felé tartó autóbuszban két magyar állampolgár beszélget. A topolyai rokonoknál voltak látogatóban. A választási eredményeket kommentálják. Azért kellett leváltani a Fideszt, mondják, mert vészesen elterjedt a korrupció. Történeteket mesélnek, iskolák, üzemek, cégek krónikáit tárják fel. Itt is, ott is baj van. Meglehet ez mindegyik hatalom problémája, főleg az újsütetű posztkommunista demokráciákban, ahol a toleranciával és a mértékérzékkel komoly bajok vannak még. Az egyszerű emberek, hétköznapi története, lehetett volna ellenkező politikai előjelű is, lehet, hogy holnap már ilyen lesz, arra figyelmeztet, hogy nem ismerem a hétköznapi Magyarország kis elbeszéléseit, azt, hogy mit hall az egyik szomszéd a piacon, mi fáj a másik szomszédnak a munkahelyen. Az ilyesféle történetek sűrű hálójában fogalmazódik meg a politikai közérzet, amely sokszor eldönti, hogy merre billen a választási mérleg. Ezért valamelyest illetéktelennek érzem magam, hogy beleszóljak.   

(Az én utam) Néha az utolsó szó jogán szeretnék valami fontosat közölni. Aztán megrettenek. Ne még! Ne siess velem, otromba idő. Annyi ítész sürgölődik körülöttem, hogy remete módjára szeretnék saját tévedéseimmel vívódni. Botladozva, kételkedve, bizonytalanul, mint akinek soha sem lesz joga utolsó ítéletet mondania. 

 (Őrizzük a földet!) Beszélgetés Zalán Tiborral. Megígéri, hogy egyszer elkocsikáztat Sopronba és Kőszegre, ahova mindig vágytam.  Aztán megmutatja, hol lehet Budapesten a legjobb halászlét rendelni. Az árnyékos kerthelységben jól érzem magam. Megnyugtat a tudat, hogy egyszer mégis eljutok Sopronba és Kőszegre. Arról beszélek, hogy végre megnyugvásra leltem, hiszen apám földjét bevetettem, a földszomszédokkal megbeszéltem a vetésforgót. Sokan a napraforgó mellett döntöttek, én azonban azt mondtam: várjunk. Ne kínozzuk a földet napraforgóval és főleg ne cukorrépával. Azt a földdarabot, amelyet pihentetni akarok, bevetettem búzával. Az eddig megkímélt területre szóját ültettem, jó ez a földnek is, meg a jövedelmezőbb is. Őrizzük a földet, jobb időkre. Azon mélázok, hogy a fővárosi népi írók, csak a tájról írnak, meg a régi szép falusi szokásokról, de szót sem ejtenek a földről, amelyet őrizni kell jobb időkre. Aztán azokról beszélünk, akik eladták a földet, és Bácskából áttelepültek Pestre. Majnám mindannyian jobbra kanyarodtak.  

(Jobbközépről – balközépre) Kormányváltás Magyarországon. Rövidesen a bácskai urak a jobbközépről a balközépre futnak át. Ott pattog a labda, ahol a pénz terem. Ezeket a kedélyes, úri fordulatokat Mikszáth Kálmán fogalmazta meg – mindmáig felülmúlhatatlanul. 

 (A mitingek kora) Magyarország továbbra is választás utáni lázban ég. A Fidesz megalapította az Áprilisi Ifjak mozgalmát. Össznépi mozgalmat kezdeményez. Beköszöntött a meetingek kora is. Szombaton a Vármegyei Ifjak Szövetsége a tizenötmillió magyar nevében tüntetett Trianon ellen. Három tábla volt kinn. Újvidék, Zombor, Zenta. De tüntető nem akadt. Vasárnap a MIÉP tüntetett a Kossuth téren. Csurka bejelentette: nem ismeri el az az alakuló Országgyűlést. A kormányt sem. A magyarság élete és hazája veszélyben van, össznemzeti ellenállást kezdeményez. Kedden pedig a Fidesz tünetet, Orbán kormányfő fog szónokolni.

 (Holmi) Méltó ellenfeleim gyakran megóvtak a méltatlan barátoktól. Ez a tapasztalat néha azért gyümölcsöző, mert a méltatlan barátok rendszerint méltatlan ellenségeket szereznek.

(Egy élményről) Az éjszaka csattogtak a villámok. Rájöttem, hogy mindeddig Budapesten nem éltem át ítéletidőt, nem hallottam iszonyú mennydörgést, nem láttam a félelmetes villámcsapásokat. Úgy érzem magam, mint gyerekkoromban.  

(Memo) Tamás Gáspár Miklós könyvbemutatója Budapesten. A helyzet című könyvében újra felmelegíti az osztályharc kérdését. Arról szól, hogy mégis létezik munkásosztály és elnyomás. Az úrhatnám neobarokk dandyik gúnyosan pusmognak. Marxizmus, mondják fölényesen.  Így van ez a kisebbségi társadalomban is. A nincstelen kisebbségiekről megfeledkeznek. Ők majd beolvadnak, ugyebár. Úgy látom, hogy a kisebbségi üvegbura alatt apránként megbénul a szociális érzék. Emlékeztetőül: A szenttamási kendergyár munkásainak legendái a szakszervezeti mozgalmakról és a kommunizmusról. A nagyanyám a kemence tüzében égette el a Szervezett Munkást, amikor jöttek a honvédok. Az utcám történetei a magyar nagygazdákról. Kiálltak a piactérre és mustrálták a másik magyart. A napszámost. Hát, így volt. A politika, mint a vidéki urak foglalkozása. Újra meg újra megelevenednek előttem Móricz Zsigmond történetei.

 (Régen és – tegnap) Kézhez kaptam a belgrádi B92 Kiadó Szamizdat sorozatában kiadott új könyvemet, a Hontalan esszéket.  Válogatás több mint húsz év terméséből. Mintha nagyon régen írtam volna őket, vagy éppen – tegnap. Lépésről lépésre haladtam, és egyre inkább ritkult a levegő körülöttem. De megtanultam elviselni a szédületet.

(Középosztály: a szocialisták esernyője alatt) Elitista vagyok, de ezeket az új úrhatnám, a keresztény középosztályt otrombán színlelő, az ájtatossággal hivalkodó, a papsággal flangáló újgazdagokat, a szocialisták esernyője alatt a szemem előtt felcseperedő új kisebbségi bocskoros nemességet nehezen viselem el.

(Egy pattanásról) Práter. A szerelmespár a „Tükrös útvesztőnek nevezett furcsa labirintusban sétálnak. Pauline és René. Pauline csacsog, a férjének egy munkatársa üldözi. Ideális férfi, de ő, Pauline, nem csalta meg vele a férjét, aki minden ok nélkül féltékenykedik rá. René megpillantja, aztán Pauline csacsogása közben megnyomja a személyzet odahívására alkalmas gombot. Ezzel örökre vége szakadt szerelmi viszonyuknak. Hemito von Doderer nem mond többet a novellájában (Útvesztőben), de pontosan így pattan meg az emberben sok tartósnak vélt érzés és meggyőződés. Marad a rosszullét, meg a lassan távozó kék újvidéki villamos.

(Zajlik az élet) Nehezen alszom el, mert még éjfél után is hangos a pályaudvar környéke. Megtörtént, hogy álmomból felriadtam, mintha ringatott volna egy ismeretlen erő. Földrengés volt? Vagy csak egy angyal vigasztalt?  Bár az utóbbi történt volna, akkor nem félnék annyira a hetedik emeleti lakástól, amely a NATO-bombázások óta ijesztő magasnak tűnik a szememben. Az ablak elé állok, élvezem a csendet. Hát nem erről akartam álmodni pár órával ezelőtt?

 (A polgárról) Teljes a zűrzavar. Egyesek szerint a polgár szülőhelye a tömeggyűlés, legjellemzőbb tulajdonsága pedig a politikai vezér iránti lelkesedés. Márai testamentum értékű mondatával vigasztalódom: „Magyarországon ma sem tudják sokan, hogy a ’polgár’ hivatás volt, a középosztály csak érdekszövetkezet.”

 (Így van) Egy fiatal hölgy felállt az autóbuszban és átengedte nekem a helyét. Megköszöntem, és egész úton lehajtott fővel ültem, nem mertem a szemébe nézni. Nem kellett volna elfogadnom, de tapintatlanság lett volna elutasítanom. Vagy pedig ostoba hivalkodás.

 (Rejtélyek) A Futaki utcai piacon kószálok. Eltűntek a devizaüzérek. A környéken már a pázsitot is rendben tartják. Azt hallom, hogy tavaszra nagy építkezés kezdődik itt. A régi piacnak nyoma vész majd. Aztán a Duna felé veszem az irányt. A Duna medréből nem csak a fel nem robbant NATO bombákat szedik ki, hanem a második világháborúból visszamaradt bombáktól is megtisztítják a medret. Megfordul a fejemben, hogy van-e összefüggés a két korszak bombái között azon túl, hogy az egyikben megszülettem, a másikban megöregedtem. Mi játszódott le a hajnalom és az alkonyom között? Kis utcákba térek be, nincsenek napi kötelezettségeim, tehát most végre van időm a boldog szemlélődésre. Talán marad még időm arra, hogy megfejtsek néhány rejtélyt.

 (Kontextusok) Deréky Pállal, a bécsi magyar avantgárd szakértővel a jugoszláviai magyar szellemi élet régi dokumentumai között keresgélek. Előkerül a Pásztázó-vita. Egy szál magamban álltam szemben a közvéleménnyel, egyedül Podolszky József állt ki mellettem. Makacs volt és kitartó. Még a kamenicai szanatóriumban is azt bizonygatta, hogy volt és van értelme a küzdelemnek. Sokáig beszélgettünk betegszobája teraszán, nyugodt volt és határozott. Másnap meghalt. Aztán előkerül a Dobrica Čosićtyal folytatott nyilvános és magánlevelezés. Az Új Symposion betiltásának körülményei, a vajdasági magyar értelmiség jeles személyiségeinek csatakiáltása a magyar demokratikus ellenzék ellen. Deréky felteszi a kérdést, hogy a vajdasági magyar pártelit összehangolta-e akcióját a budapesti pártelittel. Hiszen éppen abban az időben tiltották be a Mozgó Világot. Fennállt ugyanis a veszély, hogy ha nem tiltják be az Új Symposiont, akkor a Mozgó Világ bizonyára Újvidékre „vándorol át”. Belgrádban ugyanakkor élni hagyták a hasonló szellemű Književna reć-et. Csupa szokatlan kérdés, amelyet immár lehetetlen megfejteni. A magyar demokratikus ellenzék azóta győzelmesen került ki a diktatúra elleni harcából, azok a vajdasági írók pedig, akik akkor kemény ítéletet mondtak felette, most önfeledten tapsolnak neki. Különböző fórumok jegyzőkönyveit, párthatározatokat forgatok a kezemben. E kontextusok nélkül lehetetlen megérteni azoknak az időknek a diskurzusát, szellemét.   

(Cinkosok?) A belgrádi Emberjogi Alap közleménye szerint, hiteles dokumentumok bizonyítják, a Čosić-Panić kormány előre értesült a strpci emberrablásról. Ugyanis a Beograd Vasútforgalmi Vállalat idejében értesítette a felelős politikusokat, hogy mi készül. Még január 28-án. Február 27-én azonban simán elraboltak 17 muzulmánt, majd meggyilkolták őket. Azóta a rendőrség, úgymond, sehogy sem tudott nyomára jutni a tetteseknek. Az Emberjogi Alap szerint a kormánytagok cinkossággal vádolhatók. A felelős tisztségviselők közül senki sem cáfolta a közleményt.

(Sétáló oroszlánok) Epoktétosz szólt azokról, az oroszlánokról, akiket ketrecben tartanak, etetik, sőt sétáikra is magukkal viszik őket. De ki állítja azt, hogy az ilyen oroszlán szabad, kérdezte a filozófus. Az elmúlt években ez a kérdés honunkban még groteszkebb lett. A sétáló oroszlánok masnit kötöttek a nyakukba, kitüntetést tűztek a mellükre, és arról meséltek, hogy csak azért táplálkoznak a ketrecben, mert áldozatot hoznak a népükért, nemzetükért. Valahogy ezekre a sétáló oroszlánokra hasonlít újabban az állami értelmiségiek nagy része. Némely oroszlán arról értekezik, hogy az értelmiség mindig is kritikus volt a rendszerrel szemben, de most csak akkor lehet kritikus, ha kormánypártot szolgál.

(Az örökségünkről) Hemito von Doderer Slunji vízesés című regényének hőse a vízesés alatt hal meg, ott, ahol megfogant. Közép- és Délkelet Európa a XIX ragyogó századáról szól a regény, amikor Bécs volt a kilátóhely és amikor az etnikai gyűlölködés még nem ért el oly magas fokot, mint a XX. században.  Nem lenne jó, ha a versailles-i Közép-Kelet- és Dél-Kelet-Európa tanulna valamit saját hagyományából?

 (A tengerről) Útban a tenger felé. „A tenger egyszerre volt anyaméh és budi, sírgödör és egy vad, édes indulat daljátékának színpada”. Márai gyönyörű sorai a tengerről a San Gennaro vérében.   Csak az írhatott így, aki Itáliában nem hazára talált, hanem valami többre. A tenger a hontalanok titkos többlete volt mindig, és talán ezért futottam feléje oly mohón, döbbenek rá, miközben landolás előtt Tivat felett köröz a gép. Újra látom az Adriát.  A San Gennaro hőse Európáért halt meg, mert hazátlan volt. Lehet, hogy Európát ez nem érdekelte, de a tenger megértette.

(Az éberségről) Átlapozom a montenegrói sajtót. Még mindig jobb, mint a szerbiai. Nyíltabb és kevesebb benne a szimuláció. Kevésbé érződik rajta a múlt szörnyű lehelete.  Aztán hosszabb séta a tenger partján. A kotori öbölbe nagy hullámok törnek be, morajukat éjszaka is hallom a szállodai szobámban. Kiülök a teraszra, a hullámok megnyugtatnak. Nem riasztottak fel, csak ébren tartottak. Így volt mindig. Negyven évvel ezelőtt a tengerparton döbbentem rá, hogy Európa mégis létezik.

(Leleplezés) Vágvölgyi B. Andrással a tenger partján találkozom. Furcsa érzés egy budapesti értelmiségivel találkozni a tengerparti sétányon, és egy távoli pontot fürkészni. Úgy érzem magam, hogy titkaimat leplezem le, akkor is, ha nem szólok róluk egy szót sem.

(Egy szem füge) A hirtelen meggazdagodott újkapitalisták olcsó pénzért megvásárolják az egykori szakszervezeti nyaralókat. Folynak a teljes vagy a részleges felújítások. A szocrealista stílus keveredik a giccses nyugati építészeti megoldásokkal. Az ablakok szocreálra emlékeztetnek, a főbejárat azonban valamelyik cannes-i szálloda utánzata. A munkások komótosan dolgoznak, fényesítik a márványlapokat, nyírják a pázsitot. Ha nincs ott a gazda, vagy a munkavezető, azon nyomban nyakalni kezdik a sört. Ők már nem reménykednek abban, hogy a munkásosztály valaha is nyaralni megy. Nem reménykednek semmiben. Egy közgazdász kiszámította, hogy a legjobb esetben is csak 2020-ban érjük majd el az 1990-es évi életszínvonalat. Mire egy mai csecsemő nagykorú lesz, úgy élhet majd, ahogy én éltem, 49 éves koromban. Első tengerparti utam jut eszembe, a szenttamási szakszervezet Krk szigetére küldött nyaralni. Negyedikes elemista voltam, akkor ettem életemben először fügét. Egy helybéli sétált a szakszervezeti nyaraló előtt, s egyszerűen a kezembe nyomott egy szem fügét. Bizonyára azért választott engem, mert én voltam a legkisebb. Nem tudtam, hogy mit nyomott a kezembe, a társaim sem. Előbukkantak nevelők, hümmögtek, aztán az egyik a homlokára csapott: „Füge! Harapj csak nyugodtan bele.” Félénken, gyanakodva haraptam egyet belőle, aztán átnyújtottam a mellettem levő fiúnak. A füge izét évek múlva is éreztem a számban. Otthon apámnak diadalmasan meséltem, hogy fügét ettem. Ő gyanakodva méregetett, nem merte bevallani, hogy nem tudja mi az. Pár év múlva szolgálati úton Fiúméban járt, hazajövet csak úgy mellékesen megjegyezte: ő is evett fügét. De meg sem közelíti a mi barackunkat, ami a kertben terem.  Nem ellenkeztem, de nem adtam neki igazat. Alig vártam, hogy jelentkezzen újra a szakszervezet, hogy Krkre küldjön.

 (Svejk a rendszerváltásban) A szerbiai rendszerváltásudején úgy érzem magam, mint egy Svejk, aki betántorgott Kafka kastélyába. Az ilyesféle dolgokból még nagy cirkusz lesz a Balkánon, ahol egyébként is minden ideiglenesnek tűnik. Csak a rablás permanens.  

 (Számonkérés) Esterházy új könyve, a Javított kiadás. A Harmonia caelestis apa-képének módosítása. Esterházy a regény nyomdába kerülésekor elolvassa a történelmi hivatalban az apja aktáit, és megdöbbenten veszi tudomásul. Az édesapja, gróf Esterházy besúgó volt.  Az író biztos benne, hogy apjáról nem moshatja le a gyalázatot, nem is akarja, de mégis valamilyen elementáris írói őszinteséggel kérdezi, miféle mocskos országban élt. A Kádár-korszak közmegegyezésen alapult, írja, ennek köszönve a társadalom egyszerűen kiszolgáltatott bizonyos embereket a gyalázatnak. Ezeknek nem lehet megbocsátani, írja az író, aki saját apjának sem bocsátott meg, de éppen ezért joggal számonkérheti a vallomást azoktól is, akik makulátlanoknak tartják magukat  és úgy viselkednek, mintha nem lettek volna részei a közmegegyezésnek. A magyar irodalom egyik legnagyobb élő írója nagy nemzeti lelkiismereti önvizsgálatot kér számon.  A keresztény középosztályon is! Az egyházon is!

(A derékfájásról) Sokan arra panaszkodnak, hogy ötven éves korukban derékfájdalmak kínozzák. Esterházy is. Cinkostársként mosolygok magamban, tehát ő is a derékfájósok közé kerül. Lumbágó és köszvény. Egyedüli vigasz, hogy hatvan körül elmúlik a derékfájás. Aztán pedig minden fájdalom elhalkul, szinte észrevétlenül. Úgy érzem, alamuszi módon búcssúzik a testi fájdalom, a kín. 

 (Figyelni a világot?) Nyílnak már a leánderok. Bódító fűszerillatot lebegtet hol a tengerről, hol a környező magas hegyekről érkező könnyű légáramlás. A mediterrániumi illatok világában a legkönnyebb eltévedni és elveszni. Könnyelműen elringatnak, eltompítják a figyelmemet. Milyen balszerencsés vagyok már csak azért is, mert olyan makacsul és szívósan figyeltem a világot.

 (Tiszta lelkiismeret?) Mindig arra vágytam, hogy ismeretlenként éldegéljek egy kis halászfaluban. Észrevétlenül, hogy ne érintsen meg semmi rossz és semmi piszkos ügy. De jól érezném-e magam, ha valamilyen varázsvessző lehetővé tette volna, hogy megvalósuljon ez a vágyam?

 (Újra meg újra) Csomagolok, újra távozom. Most innen, holnap máshonnan. Szép öncsalás. Bőröndömbe helyezem a teafőzőm. A zsebrádiómat. A ceruzáimat, melyeket most sem használtam. Ki tudja, mikor lesz rájuk szükségem újra. Lezárom a lap topot is. Nem múlt el egy nap sem, hogy ne írjak le legalább egy mondatot. Utaznom csak azért kell, hogy újra meg újra tudatosítsam magamban, egész életemet az ideiglenesség jellemzi, hol ide vetődöm, hol oda, semmiben sem tudok megkapaszkodni, bár rögeszmésen szeretnék egy biztos pontot találni. Időnként el is hitetem magammal, hogy megtaláltam, azonban újra meg újra útnak kell erednem, hogy beigazolódjon, ez is hazugság volt.  Vagy rögeszme, mindegy.

(Önműködő gödrök) A B92 Televízió műsorában Dragoljub Žarković a kormányhoz közel álló Vreme főszerkesztője fölényesen bizonygatja a hágai ENSZ-bíróság kudarcát, mivelhogy nem sikerült bebizonyítania Milošević bűnösségét. A Vreme előző vezércikkeinek ismeretében nincs ezekben a kijelentésekben semmi meglepő. Egy hiány azonban szembeötlő: hol vannak a Vreme tényfeltáró riportjai? Arról, hogy ki rendelte el az akciókat? Mert a komoly sajtónak ez lenne a feladata, bemutatni a múltat, úgy, ahogy volt. Közben kiderült: a Koštunica által megalapított igazságfeltáró bizottság sem rukkolt elő semmiféle igazsággal. Az utcákon díszlenek a háborús bűnös Karadžićot védelmező plakátok. Szerbiában kiadják és terjesztik a boszniai szerb vezér összegyűjtött műveit. A falfeliratok hirdetik a hágai bíróság „aljas szándékait”. Ezek után érthető, hogy miért maradtak el a Vreme tényfeltáró riportjai. Igaz, most már nem tagadható a tömegsírok léte, de ezek csak afféle gombnyomásos gödrök voltak, maguktól nyíltak meg, az áldozatok belevetették magukat, mint a robotok, aztán a tömegsírok bezárultak. Közben Szerbiában robot-hűtőkocsik száguldoztak és szállították a tetemeket, amelyeket névtelen robotok dobáltak be a gombnyomásos tömegsírokba. Ebben a hallgatásban azért van némi rendszer.

(Bosszúéhes mondat) Leírok egy mondatot. Napokon vagy heteken keresztül vívódtam vele. Aztán eltaszít magától, éli a saját életét, s felötlik bennem a gyanú: bosszút forral ellenem.  Ám legyen! Azt jelenti, hogy életképes. A szerzőhöz hűséges, cifra, fegyelmezett mondatok, időnként méltán kiváltják rajongásunkat, de gyorsan elhervadnak.

(Élet és halál) Fülledt nyári meleg, odakinn szirénáznak a mentőautók. Aztán zivatar, majdnem ítéletidő következik. A sarkon ácsorgó kofák gyorsan összecsomagolnak, és a közeli árkádok alá menekülnek. A mai napon már néhányszor megtették ezt az utat. A mentőautók továbbra is száguldoznak, az árusok viszont fürkészve az eget kémlelik. Valahol élethalálharc folyik, a tojást, a zöldséget, a paradicsomot azonban el kell adni. Így élünk mindannyian: csak addig küszködünk, ameddig az árkádok alól kémleljük az eget.

 (Idegenek) Az idegen nő, avagy – miként nálunk szokás mondani – a vegyes házasság drámáját még valahol 1985-ben próbáltam ábrázolni a Médeia tükrében. A Médeiát alakító színésznő dicsősége csúcsán férjhez ment a partizántábornokhoz, s bár férfi ismételgette, hogy nem érdekli kinek mi a vallása, nemzete, a drámai pillanatban, a haza érdekében cserbenhagyta az asszonyt. A nő idegen maradt. Mint ahogy idegen maradt az Áttüntetések főhőse is a szerb lány iránti szerelmében. Nem lehet! Ez az érzés kerekedik felül Márai Sándor keveset emlegetett regényében is, az Idegen emberekben. A francia nő a magyar férfi szemébe vágja: „Olyan undor fogott el; tudd meg, olyan irtózat, csak a gondolatra is, hogy gyerekem lehet nekem, nekem gyerekem egy idegentől…”. A férfi fájdalmas honvágyat érzett valamilyen haza után, amelyet lehetetlen volt meghatározni.

 (A szerb Faust?) Slobodan Šnajder a Horvát Faust című dráma szerzője drámát kíván írni a szerb áldozatokról.  A legnagyobb irodalmi hőstettek egyike. Már csak azért is, mert a Szerb Faustot nem írta meg senki, amit a legnagyobb irodalmi gyávaságnak nevezhető. Šnajder talán egyszer ugyanúgy jár, ugyanolyan lehetetlen helyzetben találja magát, s ugyanarra a pontra jut el, mint Cseres Tibor.

 (A nap híre) A lépcsőházi takarítónő kuncogva újságolja, hogy az egyik szomszédos bejárati lakásba új lakó költözött. Börtönőr. Legalább százötven kilós és hatalmas pocakja van. Nem tudja elképzelni, hogyan totyog be a cellába, hogy ellenőrizze a rabokat. A mai nap hírei között ez az egyetlen, amelynek valamilyen értéke van. A média immár nem tud semmi újat mondani.

(Bendő-multikulturalizmus) Etnofesztivál Újvidéken. Szlovák sztrapacska, magyar gulyás. Egy amerikai alapítványi főmegbízott szerint ezzel növelhető a nemzetiek közötti bizalom. Bendő-multikulturalizmus! Azt hiszem, ez ellen semmi kifogása sincs egyetlen nacionalistának sem. Utána mulatozás és tánc. Aztán eloltják a villanyt a balkáni kocsmában.

(A féldemokrácia jelszava) Valaki azt találta mondani: „Élvezzük a féldemokráciát, mert a demokrácia engesztelhetetlen lesz.” Bár így lenne! Engesztelhetetlen, tiszta és méltányos. Csak most látom, midőn a kényszer fellazult, hogy mennyi apró, hétköznapi kis ügyeskedő kiskirály nyüzsög körülöttem. Akkor is a diktatúráról álmodnak, amikor a szabadságról papolnak.

(Leltár) Június esti napfény ragyogja be a keleti ég alját. A sugarak néhány távoli toronyház falával kacérkodnak. A város egyszerre csábító lesz, felelőtlenül az utcára csalogat. Az esőzések miatt még a városi táj is buja színeket kap. Vasárnap, késő délután. Pár hónappal ezelőtt még alig vártam a szombatot és a vasárnapot. Kétnapi nyugalmat jelentett. Most, miután megszabadultam a napi robottól, megszűntek a munkanapok és a szabadnapok közötti különbségek. Az idő nagyot fordult velem. Csak nem tudom, hogy milyen árat fizetek majd érte. Képes leszek-e bepótolni mindazt, amit elmulasztottam?

 (Érdemek) Egy jogásszal beszélgetek arról, hogy voltaképpen mikor is lesz nyugdíjjogosult az ember. „Tájékoztatlak, hogy ez ma egyre inkább jogi kérdés”, válaszolta elgondolkodva. „Ám a kilencvenes években nem az volt.” „Hanem mi?” „Akkor, már ötvenéves korodban is nyugdíjba mehettél, ha a hatalom jóindulatú volt hozzád. Csakhogy ezt ki kellett érdemelni.”, válaszolta kapásból.

(Az utánzásról és az utánérzésről) Nagyon nehéz ma olyan könyvre bukkanni, amit nem az utánzókedv ösztönöz. A mai középszerűség immár nem olyan primitív, mint a tegnapi. A legjobb példákat aknázza ki. A szellem ellustult vagy kifáradt, vagy pedig nincs ideje, ezért csak az utánzatban lelhető fel a tökéletesség, csak az utánérzés hiteles. Az utánzók manapság valóban remekműveket alkothatnak. Ha egy ilyen remekmű után Móricz Zsigmondot veszem a kezembe, úgy tűnik, hogy mellettük közönséges műkedvelő.

(Titóról) Az újvidék Polja folyóirat Titonak szentelte legújabb számát. A szerzők félénken, óvatosan idézik meg ifjúságuk emlékét, az igazán fontos dolgokról még nem mernek írni. De már ez is új szint jelent, hiszen tíz éven át csak gyalázkodó szövegek jelentek meg Josip Broz Titóról. Ebben éppen azok jártak élen, akik pár évtizeddel ezelőtt oly buzgón, nem kis haszonnal művelték az udvari költészetet. A lírai udvaroncok másik csoportja, meg úgy viselkedik, mintha soha semmilyen közük nem lett volna Titóhoz. Őket, úgymond, csak az örök emberi kérdések, meg a tiszta költészet érdekelte. Ez a lírai képmutatás valóban a titoizmus árnyoldalát idézi meg, azt a permanens kétszínűséget, amely a szocializmusból is fényes és önkéntes alakoskodást gyártott. Ez többet elárul arról a korról, amelyben éltünk, mint a durva szitkok. A posztszocialista farizeusok ellenében be kellene vallani: Igenis, közünk volt Titóhoz. Közük volt azoknak is, akik soha sem írtak semmilyen verset hozzá, mint ahogy közük volt azoknak a mérnököknek, orvosoknak, tanároknak, akik szó nélkül alávetették magukat a rendszer akaratának, s ennek köszönve gyarapodtak, most pedig a titoizmus kisstílű haszonélvezői úgy viselkednek, mintha soha semmi közük nem lett volna hozzá. De volt! Akkor is, amikor betértek az áruházakba, amikor megtollasodtak, amikor a társadalmi ranglétrán haladtak felfelé, anélkül, hogy nyilvánosan legalább egy icipicit tiltakoztak volna. Nekik ne lett volna közük a titoizmushoz? Nem klasszikus zsarnokság volt ez, hanem önkéntes, kedélyes szolgaság, amelyben nem annyira a rendőrség fojtotta el az elégedetlenséget, hanem a saját békességét, nyugalmát és békéjét féltő kisember. A titoizmus több volt, mint politikai kényszer: életforma és életérzés volt. Erről szól a történetünk. Most viszont az udvaroncai megdicsőülnek. Róluk is szól tehát a történetünk.

(Falu és város) A városban sokkal több madár él, mint gondolnánk, csak nem akarjuk őket észrevenni, nehogy két illúziót veszítsünk egyszerre. Az egyik illúzió a hiteles faluról szól, a másik pedig az elidegenítő városról. A városi szobában hallgatom a madárcsicsergést, s tudomásul veszem, hogy két illúzióval szegényebb leszek. De talán egy élménnyel gazdagodom: szeretem a várost is, a falut is, és nem törődöm azzal, hogy melyik a hitelesebb. Hiteltelen csak az életem lehet.

 (Magyar Krónika) Megszületik-e az új magyar populizmus, hangzik fel gyakran a kérdés Pesten.  Nehéz jóslatokba bocsátkozni, de a rendszerváltás naiv hite után új próbatétel előtt áll a magyar társadalom. Nyugat vagy Kelet? Erről szólt a Magyar Krónika mindig, erről szól most is, csak most a felelősség nagyobb, mert a magyarok szabadon döntik el, hogy hova tartoznak. Most az egyszer a felelősség nem hárítható át másokra. Semmilyen idegen és erőszakosan hódító csizmákra.

(A hagyományról) Késő éjszaka befut az autóbusz Újvidékre. Cipelem a csomagokat, térdeim remegnek. Újra sok könyvet vásároltam. Itthon a fáradtságtól nem bírom kicsomagolni a bőröndömet és a nagy válltáskámat. A könyvtáramat bámulom. Így hordtam össze egy könyvtárat, amelyet egy jobbik világban családok teremtenek meg. Ennyit a hagyományról.

(Város és képzelet) Krúdy. Megígérem magamnak, hogy minden pesti utam előtt Krúdyt olvasok, merthogy egyre világosabbá vált előttem, hogy a város igazából próbára teszi a képzeletvilágot, nem csak azért, mert minden városban sok a fantasztikus elem, hanem azért is, mert magamat akarom próbára tenni. Maradt-e bennem némi képzelet? Tudok-e álmodozni még? 

(A győztesek) A múlt bosszulja meg magát, amikor a kispolgárok színlelik a polgárt. A szocializmusban is a konformista kispolgárok győzedelmeskedtek, lassan-lassan a saját képmásukra formálták át a pártkomisszárokat is, akik a vitrinből suttyomban kipakolták Marxot, de vele együtt Hegelt is. És minden más haszontalan dolgot. A vitrinek üresek, pontosan olyanok, mint pár évtizeddel ezelőtt. Ez a történet már arról szól, hogy a többpártrendszerben is a kispolgárok győzedelmeskednek,   

(Alibi és lelkiismeret) Immár nem tagadható, hogy a magyar kisebbségi politikusok október 5-e után sokat ígértek, de keveset valósítottak meg. Természetesen bűnbakot könnyű találni.  Az is várható, hogy a hibát senki sem fogja vállalni, hiszen köztudott, hogy magyarázatot könnyű találni. Mindig a kudarcos politika talál leggyorsabban alibit. A lelkiismeretes politikus ezzel ellentétben vívódik, mindenekelőtt azt kérdi: megtett-e minden megtehetőt.

 (A szülőföld) „Viszont azt is tudjuk jól, hogy az igazi hazánkra mindig akkor ismerünk rá, amikor éppen elveszítjük. A leggyötrődőbb emberek azok, akiket szülőföldjük megtagad.” Camus sóhajtott fel így. Ennél csak egy rosszabb állapotot ismerek. Amikor az ember némán az égre pillant, de még onnan sem jön válasz.

(Magyar-magyar vita) A VMDK tiltakozik, azért mert a szerb kormány intézménye, a menekültügyi bizottság, költségvetési pénzekből fel akarja vásárolni az elhagyatott házakat, s ezeket kész a Vajdaságba menekült szerbeknek minden térítés nélkül átengedni. A VMDK szerint a tartomány etnikai összetételének állami segédlettel történő megváltoztatásáról van szó. Az egészben az a meglepő, hogy a VMSZ, a másik magyar kisebbségi párt, tagja a kormánynak, tehát mindenképpen felelősség terheli az említett döntésért. Erről azonban hallgat. Hallgat a magyar kisebbségi pártsajtó is, természetesen. Ugyanis a méltányos kisebbségpolitika először is azt látná elő, hogy megteremtse a feltételeket azoknak a magyaroknak a visszatérésére, akik a bukott rendszertől való félelmükben hagyták el szülőföldjüket. A jugoszláv kisebbségi törvény egyébként, úgymond, tiltja az etnikai összetétel megváltoztatását. Az identitásőrző magyar civilszervezetek is meglepő módon hallgatnak erről a kérdésről. Nem emelik fel a szavukat. Mitől félnek? Holnap majd valaki megkérdezi: miért hallgattak? Mit fognak válaszolni? Miért nem mukkantak? Nem volt idejük? A hagyományokat ápolták éppen?

(A történelmünkről) Belgrádban folytatódnak a titokzatos titkosrendőrségi gyilkosságok, leszámolások. Az elmúlt öt évben négy magasrandú belügyi funkcionáriust öltek meg. Az éjszaka Boško Buha vezérőrnagyot, a Szerbiai Belügyminisztérium közbiztonsági osztályának parancsnok-helyettesét puffantották le egy szálloda parkolóhelyén. Élete és halála sokat elárul a közelmúltunkról, jelenünkről. 1959-ben született Viroviticán, Horvátországban. 1991-ben, a horvátországi háború kitörése után Belgrádba került, s azon nyomban a sopoti belügyi osztály parancsnoka lett. Pályája káprázatosan ívelt felfelé. 1998-ban a belgrádi belügyi titkárság rendőrbrigádjának parancsnokává nevezték ki. A NATO-intervenció idején egységével Koszovóban tartózkodott. Az október 5-i események után kegyeibe fogadta az új hatalom is.  A belgrádi sajtó szerint veszélyes hágai tanú lehetett volna belőle, meggyilkolását ezzel hozták kapcsolatba. Közben a hágai bíróságon egy albán tanú, aki a szerb belügy ügynöke volt, kijelentette, hogy Radovan Stojčić egykori belügyminisztert Milošević utasítására gyilkolták meg. A belgrádi bíróságon Šešelj tett meghökkentő vallomást abban a perben, amelyet Stanko Subotić üzletember indított ellene. A szélsőséges politikus szerint Subotić és Stojčić együtt vettek részt a cigarettacsempészetben. Subotić ezután likvidálta a belügyminiszter-helyettest. Šešelj bevallotta azt is, hogy Slobodan Milošević egykori államfőtől is kapott adatokat Stojčićról. 

(Hűha! Majd! Stb!) A becskereki szülők tiltakoznak az anyanyelvű oktatás további zsugorítása ellen, „Tudomásunk szerint a legnagyobb magyar párt továbbra is részese a hatalomnak. Mivel magyarázkodnak majd, hogyha, ne adj’ Isten, az idén Nagybecskereken csökken a magyar osztályok száma?” kérdezik a szülők. A VMSZ képviselői bizonytalan választ adnak, hát igen, sok még a törvénytelenség, a dolgok nincsenek összehangolva, de jövőre bizonyára jobb lesz. Stb. Stb. Mintha arról nyilatkoznának, hogy egy zsák burgonya veszett el a gidres-gödrös úton. Semminek semmiféle következménye nincs. De mégis van! Egy doroszlói hír arról szól, hogy mindennek van következménye. Doroszlón ugyanis tavaly csak négy elsőst írattak be, a helyzet tovább romlott. Elképesztő, hogy őszre már csak 3 magyar elsős lesz és 15 szerb. Azok a szakértők is a vállukat vonogatják, akik pár évvel ezelőtt még egy emberként szálltak síkra a külön magyar oktatási rendszer mellett. Egyik tanácskozást követte a másik, a résztvevők egymással versengve bizonygatták az egyetlen igazságot: önálló iskolahálózatot követelünk Az egyik szakértőnket a tanácskozások elegáns hangulata valósággal elbűvölte. Gomba módra elszaporodtak a projektek, majdnem egy tucat született. Aztán létrejött a projektek projektje: összehangolták a projekteket. A résztvevők összevonták a terveket, majd jól odamondták a hatalomnak. De mióta hatalomra kerültünk, nincs, ki jól odamondja. Egyszerre Pilátusként mossák a kezüket a Nagy Symposionok (Lásd Lakoma, avagy Platon) derék résztvevői. Miért hátráltak meg oly hirtelen? Éppen most, amikor hatalomra kerültünk? Vagy éppen azért?

 (Utazás Belgrádba) Belgrád. Ebben a városban az elmúlt tíz évben, nagyon sok bizonytalan eredetű pénz gyülemlett fel, amit nem lehet büntetlenül megúszni. A kirakatok tele fényűző holmival, az utcák piszkosak. A nők szépek.  Az autóbuszok és a villamosok lerongyolódtak. A szerbiai parlament többé nem létezik, jelenti be Koštunica pártjának alelnöke. Az emberek a közelgő választásokról suttognak, de senki nem tud semmi biztosat. Nem lehet halasztani, ki kell írni őket. De mi várható a választások után, kérdem. Semmi, hallom a választ. Az a baj, hogy túlságosan sok fegyver van a polgárok kezében. Gyilkosságok, merényletek? Lesznek még persze, hallom több embertől is.  Csak ne lövöldözzenek egymásra, a választások végkimenetele nem fontos többé. Čedo Čupićtyal beszélgetek. Még semmi sem zárult le. Tagja a korrupció-ellenes bizottságnak, de kezük-lábuk meg van kötve. Már hónapok óta hiába  keresik a miniszterek diszkréciós jogáról szóló szabályzatot. A kormánytagok jövedelmét sem tudják leellenőrizni a különböző igazgatóbizottságokban.

(Erkölcsi tartás) A Magyar Szó, a belgrádi és az újvidéki újságok Kasza József malverzációjával foglalkoznak.  Az Otpor újra naprendre tűzte valamilyen kelebiai vagyon kétes eredetét. Egyben feljelentést tett Ágoston Gabriella, a szabadkai önkormányzat jegyzője ellen, mert megkárosította az önkormányzat vagyonát. Nem lehetek ítélőbíró, de végső ideje lenne tiszta vizet önteni a pohárba, hiszen az évek óta húzódó botrány a vajdasági magyarságra vet kellemetlen fényt. Ha a vád megalapozatlan, akkor ez igazságtalan. Van azonban ennek a módfelett kellemetlen ügynek egy nagyon megszívlelendő tanulsága: a mai rendkívül korrumpált társadalomban a kisebbségi politikusoknak példamutató erkölcsi tartással kell politizálniuk, hogy még az érintettség látszatát is elkerüljék. Ez olyan erkölcsi hitelt biztosítana nekik, amely előtt még az is fejet hajtana, aki nem tartozik rokonszenvezőik közé. A világban vannak ilyen példák. A kisebbségnek nincs sok hatalma, de vannak kincsei, amelyeket nem szabad eltékozolnia: az egyik a tiszta erkölcsi tartás, a másik pedig a kulturális minőség.

(Love story – war story) A Danasban  Gradimir Ivanić naplóját olvasom a kilencvenes évek elejéről. Fontos könyv lesz még ebből. 1992. április 5-én feljegyzi: A szerb álkatonai alakulatok Željko Raznjatović Arkan vezetésével lemészárolták a bijelinai muzulmánok egy részét.” Egy másik újságban a szerb közönség csillaga, Ceca Ražnjatović, az Arkanhoz fűződő örök szerelméről ír. Az újságíró csak úgy mellékesen említi meg, hogy Arkannak valamiféle gondjai voltak Boszniában és Horvátországban, egyébként a bijelinai hőst úgy állítja be, mint valami mesebeli nemzeti lovagot. Nagyon szerette a szerb hagyományokat, dicsekszik az özvegy. Tipikus szerb lowe story. Rajongó hívőkkel és mészárlásokkal a háttérben. Arkan özvegyének nagyszabású koncertje egy belgrádi stadionban, a támogatók között ott van a szabadkai Pionir is. A koncert végén a hatalmas tömeg ütemesen skandálja: Ceca – Szerbia. Ez játszódik le a Pink TV reflektorfényében. De mi történik az alvilági homályban? A Szerb Védelmi Gárda nevű szervezet vállalta a felelőséget Boško Buha gyilkosságáért. Halál vár azokra, akik a szerb nemzet legjobb fiait kiszolgáltatják az ellenségnek.

 (Csonkok és gyökerek) Gyökereket képzelek el a levegőben. Olyanok, mint a csonkok. Így képzeltem el az arkangyalszárnyakat az elhagyatott világban. Vagy így keresem a saját gyökereimet is. A mennyboltot szemlélem.

 (Narancssárga Magyarország?) Új Fidesz-epigramma: „Az ország nagy része narancssárga, csak éppen a kormány vörös.”

 (A magánpáncélszekrények titkai) Délelőtt a képernyő előtt. Medgyessy – miután a belügyminisztertől, vagyis titokgazdától felhatalmazást kapott – elismerte, hogy 1977 és 1982 között a Pénzügyminisztériumban kémelhárító tisztként segítette, hogy idegen, az ország IMF-csatlakozását meghiúsító, hírszerzők ne jussanak magyar gazdasági titokhoz. Ezt a csatlakozást leginkább az oroszok fékezték volna. A Magyar Nemzet mai száma viszont újabb dokumentumot tett közé, amely szerint Medgyessy belső besúgással is foglalkozott. A szakértők nyilatkoznak, majdnem egybehangzó szakvélemény szerint ez az utóbbi biztos hamisítvány. Medgyessy perel. Az első dokumentum sem található meg az állam megfelelő intézményeiben. Honnan került elő? Mikor? Kiderül, hogy a titkosszolgálati dokumentumok magántulajdonban rejtezkednek, vagy pedig az lopja ki őket az archívumokból, aki akarja. Mint egy gennyes seb kifakad a feldolgozatlan magyar múlt. A zsarolásra mindenkor felhasználhatók a magánpáncélszekrényekben őrizgetett eredeti vagy hamisított papírok. Szegény Magyarország! A szocialisták és a liberálisok támogatják a kormányfőt, tehát a kormány nem bukik meg. De valami mégis megbukott, amit nehéz lesz kiheverni. Kis János, az SZDSZ egykori elnöke, a magyar ellenzéki mozgalom vezéregyénisége a Magyar Hírlapban írja: „A szocialista-liberális kormány azt ígérte, hogy helyreállítja a demokratikus intézmények uralmát, visszaadja a demokratikus politikába vetett hitet. Ha Medgyessy marad, az ígéret szertefoszlik.” Kis szerint Medgyessy legnagyobb vétsége, hogy múltját nem tárta fel időben a nyilvánosság előtt. Egy sereg erkölcsi dilemma a politika ürügyén. A hazáért dolgozott? Az oroszok ellen? A pártállami diktatúra mellett?  Azt gondolom továbbra is, hogy Kis János álláspontja következetes. Nem lehet demokratikus a morális értékekről és normákról megfeledkező politika, még akkor sem, ha céljai védhetők. Minden a feje tetejére áll. Akik eddig nem akarták tudomásul venni a politika és az erkölcs kapcsolatát, most a legnagyobb politikai erkölcscsőszök lettek. Csurkát még Antall József figyelmeztette, hogy a besúgólistán szerepel a neve, ezt tette Torgyánnal is. Csurka is Torgyán ennek ellenére jó szövetségesnek bizonyult azok előtt, akik most az erkölcsre hivatkoznak. Tehát a besúgókat jobban meg kell becsülni, mint a kémelhárítókat. Valójában tehát minden oldalon a politika az erkölcsi normák fölé kerekedett. 

 (Illyés baloldalisága) Úgy látszik, egyre inkább magamra maradok azzal a véleményemmel, hogy az igazi nemzeti érzés a legszegényebb magyarságban él. Hiába hivatkozom Illyés Gyulára, aki szerint a szegényeknek nincs másuk, csak a magyarságuk. Egyre inkább felülkerekedik a dzsentri szerepével kacérkodó úrhatnám kispolgár, akinek a legfőbb foglalkozása a hivatásprófécia. Ebben is Illyésre hivatkozhatom. Szerinte a hivatásprófécia helyett jobb lett volna a napszámbérek rendezésével foglalkozni. „Minél magasabb egy idea, tapasztalatom szerint mostanában annál kevesebbre kötelez itt, a lapos földön. Sokan csak azért vallják, mert a magasság távolságot is jelent.” Kisebbségben erről nem kellene megfeledkezni – ma sem. A politikusainknak kellene talán többet foglalkozniuk, hogy a szegény, a gazdaságilag hátrányos helyzetbe taszított magyarok arányosan részt vesznek-e a foglakoztatási struktúrában, arányosan szerepelnek-e annak minden szintjén. De amióta hatalmon vagyunk, erről semmit sem tudunk, még az adatok is hozzáférhetetlenek. Nem is csoda, tehát, hogy Illyést az ünnepi vezércikkek végére hagyják, afféle dísznek. Poénnak! Az új, módosabb vezetőrétegünk szemében Illyés következetes baloldalisága nincs összhangban az új eszmékkel, amelyek körülöttünk kavarognak.

(Türelmes, vezeklő nép) „Türelmes nép, majdnem közönyös. De – csodálatosképp – vigaszra nincs szüksége, tapasztalatom szerint, még vakhitére sem. Mintha eleve elfogadná a lehető legrosszabbat. Már eddig is ily kegyetlen iskolába járatta a történelem?” (Illyés Gyula: Magyarok.) Néha hazamentem Szenttamásra, lehet, hogy csak azért, hogy anyám történeteit hallgassam. Ő pedig folyton új történetekkel jött elő. A falu egyik nagygazdájának a lánya szerbhez ment férjez. Nincs ebben semmi különös, gondolhatja bárki. De mégis van. Annak a nagygazdának a rokonát a partizánok végezték ki. Mi más lenne ez, ha nem a türelmes nép vezeklése.

(A múltunkról) Illyés egyik régebbi írását olvasom és – próbálom megérteni. Arról szól, hogy 1945-ben mennyit kellett ügyködni, Szabó Lőrinc, Németh László, Sinka, Erdélyi, Féja, Kodolányi élete megmentéséért. Meg azért, hogy ne ítéljék hallgatásra őket. Illyés derekasan kivette a részét ebből a diszkrét diplomáciából. De közben ezt is leírja: „A tárgyilagos történetírásnak tartozom az alábbi adattal: viszonylagos sértetlenségüket a fentiek (névsoruk kibővíthető) a kommunista pártnak köszönhették; eredményeként egy szinte hajnalig tartó vitának egy már kiszedett, de éppen e vita eredményeként visszavont cikkem fölött, Rákosi. Révai, Gerő, Farkas Mihály, s a magam részvételével.” (Visszapillantás, 1958) Bizonyára a „jobbközép verőlegények” nem értik ezt, puszta tekintélytiszteletből hallgatnak róla. Pedig így volt. És meg kell érteni. Meg kell érteni a titkosírásba rejtett szöveget, hogy a megismert múltat becsülni is tudjuk. Amihez hozzátartozik az is, hogy ez az idézet megszületésének keserű évében, 1958-ban, nem csak 1945-ről, hanem 1956-ról is szól.

 (Beleborzongok) A tv2 riportere kérdést tesz fel: Ha nyilvánosságra hozzák a besúgói, továbbá a kémelhárítói listát akkor esetleg bajba hozzák azokat a kisebbségi vezetőket, akik az anyaország javára kémkedtek. Azt gondolom ez csupán a riporter ostoba kérdése. A Történelmi Hivatal vezetője azonban megfontoltan válaszol. Valóságos veszély, de megoldható. Tárgyaltak erről is. Beleborzongok. Nem hiszek a fülemnek. Vajon a kisebbségi magyarok bepillanthatnak-e ezekbe a dossziékba, tépelődöm magamban. Ha esetleg őket súgták be?

(Szép, új, kisebbségi világ) Romaverés Belgrádban. Becskereken és Újvidéken új, az eddiginél is veszélyesebb magyarellenes feliratok. A belgrádi értelmiségiek egy csoportja, Mihajlo Mihajlov, Mirko Tepavac, és mások, közleményben tiltakoztak az egyre jobban burjánzó nacionalizmus ellen. A rendőrség, az elmúlt évtized gyakorlatához híven, nem találja a tetteseket. A kormányon levő magyar kisebbségi politikusok az eurokompatibilis kisebbségi törvényt dicsérik. Forradalmi, forradalmi ismételgetik kórusban.  Ilyen ez a szép, új, kisebbségi világ! Interjút adok a Danasban. Fel kellett emelnem a szavam a Nagy Szimuláció ellen.

 (Ráérünk arra még!) A kisebbségi törvény úgy kezdődött, hogy megszegték a törvényt! Mindezt a Pató Pálok zászlója alatt. Fel kellene lépni a magyar tagozatok zsugorítása ellen? Ráérünk arra még! Fel kellene lépni a sorozatos törvényszegések ellen? Ráérünk arra még! Tilos megváltoztatni a kisebbségek által lakott területek etnikai arányát. Az állam szervezett módon ugyanis éppen ezt teszi. Tiltakozzunk? Ah, ráérünk arra még, súgják-búgják a bársonyszékből a bácskai Pató Pálok. Az egyszerű ember gondterhelten arat, keserűen veszi kezébe a szerszámot, hazamegy, nem küldheti gyermekeit a tengerre, ereje sincs, még az sem biztos, hogy megihat egy pohár sört. Egyre rezignáltabb lesz, hiszen tudja, nem ezt ígérték neki. A Pató Pálok.

 (Címek és közcímek) 2005-re teljesen átszabják a Balkánt. Koszovó elszakad. Nem. Jugoszlávia háromtagú föderáció lesz, Szerbiából, Montenegróból és Koszovóból áll majd. Macedóniát feldarabolják. Boszniát felosztják, Amerika regionalizálni akarja Szerbiát, leépíti államiságát Európa mérsékeltebb, Amerika radikálisabb. Címek és közcímek a belgrádi sajtóból.

 (Korszellem) Az elviselhetetlen kánikulában találkoztam egy íróval, aki közölte, hogy a krizantémról készül írni. Miért, kérdeztem meglepetten. Mert téli virág, most, amikor fuldokolunk a nyárban, éppen erről kell írni. A nyár elcsépelt és banális. Boldog ember, aki felettébb összhangban van az uralkodó eszmékkel, gondoltam magamban. Egyedül csak Thomas Bernhard fulladozna ettől a túlságosan ravasz téltől. Mert feltétlenül hiányozni fog belőle egy szó, egy nagyon fontos szó.

(Az önkényről) „Ne kenj mindent arra, hogy nem vagy húszéves, és most melegebb a meleg”, figyelmeztet Szerbhorvát György. Goethe Wilhelm Meister-ét veszem elő. „Jaj annak, aki ifjúságától kezdve megszokta, hogy a szükségszerűségben valami önkényességet lásson…” olvasom. De fordítva is érvényes, ami sokkal inkább megviselt. Megtörténhet, hogy beidegződésből önkénynek láttam a szükségszerűséget is. Nem mulasztásból volt, hanem vesztemre. Most melegebb a meleg, most már ebben is önkényt szimatolok.

 (Puha Jalta?) A Die Zeit mai számában Gunter Hofmann a jobboldali németországi populizmus erősödéséről és Stoiber előretöréséről ír. Stoiber afféle heiderizmust akarna – Heider nélkül. Vannak, akik szorongva, vannak, akik örömtől mámorosan veszik tudomásul a nyugati jobboldal erősödét. Lám, ott is így alakulnak a dolgok, tehát nekünk is erre az útra kell lépni, hangoztatják. Lehet, hogy igazuk is lesz – mindenben. Arról azonban már keveset beszélnek, hogy a nyugati jobboldal előretörése el fogja odázni az EU bővítését. Ez az ára a nagy világnézeti fordulatnak, amelyben ránk ismételten a mártír-szerep hárul. Egy új, puha Jalta? Ebben a régióban ugyanis nélkülözhetetlen a Kis Keleti Mártíromság, mint ahogy nélkülözhetetlen a nemzeti, a kisebbségi mártíromság, hiszen továbbra is főleg a csontok és a sírok jelképezik történelmünket. De ezek csak keserű következmények. Gunther Hofmannt valójában az érdekli, hogy mi készíti elő a jobboldali populizmus talaját. Nem csak az autoritárius politikusok és a demagógia, nem csak a félelemideológia, hanem az egyre jobban tért hódító apolitikusság is. Miközben mi, Európa álmodozó fattyúi, az európai egységet reméljük, a nyugati közírók egyre erőteljesebben hívják fel figyelmünket, hogy Európa „politikailag kiüresedett”, az apolitikusság „megbénítja a politikai szenvedélyeket”. Nyugaton azonban csak váltásokról, módosulásokról van szó, de ez élet nem őrlődik fel. Nálunk viszont megrázkódtatások születnek.

 (Aggódom) Valahol a nyolcvanas évek végén, ha jól emlékszem, úgy nyolcvankilenc tavaszán ismeretlen fiatalemberek kapogattak újvidéki lakásomon, először csak egynéhány, aztán egyre többen. Mindig újak és mindig mások jöttek, rucksackkal a vállukon és azt mondták, hogy Fideszesek. Úgy mondták ki a szót, mint valami titokzatos jeligét. Valamelyik pesti barátomra hivatkoztak, nem kértek sokat, beszélgetni akartak, meg engedélyt kértek, hogy nálam hagyják a rucksackjukat. Mindig siettek, meg akartak tudni valamit a városról, az itteni életről és mentek volna tovább. Sokszor csak Belgrádig, de néha egészen le, Koszovóig. Makacsok voltak és kíváncsiak. Néhányukat alig tudtam meggyőzni, hogy ha már Koszovóba készülnek, akkor utazzanak kerülővel, először Skopjéig, onnan kanyarodjanak vissza Pristinába, így talán elkerülik az éber szerb rendőrséget. Mert nem volt már akkor veszélytelen egyenesen Pristinába utazni. Albán barátaim címét és telefonját adtam meg nekik, és jó utat kívántam. Aggódtam értük. A rendszerváltás után megritkultak a látogatók, majd elmaradtak. Szerbiában veszélyesre fordult a helyzet, az érdeklődés is lanyhult. Aztán 1998 után újra érkeztek a Fideszből, de nem azok a régiek, hanem újak, nem rucksackkal, hanem személyautókkal. Nem az egykori egyetemisták, hanem funkcionáriusok, nem is hozzám jöttek, hanem a kisebbségi pártirodákba. Így van ez rendjén. De akkor is aggódtam értük. Néha láttam valamelyiküket a televízión, nem voltak többé kíváncsiak, hanem magabiztosak. Ugyanolyan magabiztosak, mint a többi állami- és pártfunkcionárius, akik rendszerint szolgálati kocsiban ülnek. Ők voltak azok, akik a későn születettek kegyelméből új Magyarországot hozhattak volna létre. Kevés nemzedéket áldja meg ekkora kiváltság. Olykor száz évnek kell elmúlnia, hogy ez bekövetkezzék. A magyarországi eseményen tűnődve azokra a régi Fideszes fiatalokra gondolok. Miért apadt el a kíváncsiság? Honnan ez a magabiztosság? Szó szerinti értelemben hadat üzentek apáiknak, eközben nem orvosolták a magyar traumát, hanem elmélyítették. Ez a seb tíz év múlva is sajogni fog. A sebet gyógyítani kell, de hogyan?  Cs. Szabó László elfelejtett mondata jut eszembe: „Az igazi hallhatatlanság is azzal kezdődik, hogy az unokák megbocsátanak a nagyapáknak s nem azzal, hogy a fiúk elismerik az apákat.” Talán így van ez, nemcsak a hallhatatlansággal, hanem a történelemmel is. A múlttal való szembenézés azzal kezdődik, hogy az unokák a nagyapák vállára teszik kezüket, miként Thészeusz az őrjöngő Héraklésszel tette Euripidész felettébb időszerű drámájában. Most a fiúk ítéletet mondtak, mielőtt végigjárták volna saját kálváriájukat, anélkül, hogy megpillantották volna a történelem félelmetes medúza-arcát.

(A nagy zűrzavar nyara) Az Erzsébet hídon tömegtüntetésre került sor, az első jelentések szerint vagy háromszáz ember eltorlaszolta a karcsú, szép, fehér hidat. Megdöbbentő, ám lehet, hogy hozzá kell szokni. Mint Párizsban vagy Londonban. Ahol az emberek gondolnak egyet és tüntetnek, de egészen másért, és senkinek se fordul meg a fejében, hogy életre-halálra megy a küzdelem. Az Erzsébet híd Budapest fő közlekedési ütőere. A tüntetők a szavazatok újra számlálását követelik. A rendőrség leszorítja őket a hídról, a tömeg a Kossuth téren verbuválódik. Most már vannak vagy háromezren. Azt állítják, hogy spontánul gyülekeztek, amit senki sem hisz el. A közvélemény-kutatós adatai szerint a polgárok a MIÉP-et és a Fideszt sejtik a háttérben. Kínos viták. A nagy zűrzavar nyara. Nézem a képsorokat. A tömegből többen kiabálják: „Forradalom! Forradalom! Mint ötvenhatban.” Akkor az orosz hadsereggel álltak a tüntetők szemközt. Most az országgyűléssel.

(Széchenyi, Kossuth és Horthy) Hosszú hallgatás után Orbán Viktor interjút adott a Magyar Nemzetnek. Egy dologban Orbán különbözik a Fidesz-elittől. Van formátuma. Van bátorsága kimondani, hogy nem hétköznapi, politikai különbségekről van szó. Legalább annyi messianizmus van benne, mint a régi kommunista forradalmárokban. Tényleg olyan, mint egy Che Guevarra, aki beleszédült a polgári szalon fölesfoteljébe. Egyszerre groteszk és komor. „Ha eljön az idő, és szükség van rá, előkerülnek azok az emberek, – mondja – akik a közösség életét meghatározó döntéseket hoznak a parlamentben és a kormányzatban is. Lehet így is nézni a magyar történelmet. Amikor higgadt építkezésre volt szükség, akkor előállt Széchenyi. Amikor úgy tűnt, hogy forradalmi lehetőséget kell megragadni, akkor jött Kossuth. Amikor úgy látszott, hogy bölcsesség kell és megegyezési hajlandóság, akkor előkerült Deák (…) És amikor arról volt szó, hogy eljött a gazdasági megerősödés időszaka, akkor megérkeztek a Tiszák. Amikor Magyarországot megcsonkították, és szükség volt egy olyan személyre, aki az élni akarást fejezi ki, előlépett Horthy Miklós. És amikor arra volt szükség, hogy ne csak vezetője legyen az országnak, hanem legyen valaki, aki a megcsonkított Magyarországot életképes állammá szervezi, akkor jött Bethlen. Amikor pedig már nem bírtuk a kommunista rémuralmat, akkor még az is megadatott, hogy egy korábbi életével szakító közéleti ember, Nagy Imre lépett elő, s az ország élére állt.” Lehet, hogy Ady másként gondolta volna, gondolok például Tiszára. Továbbá Illyés Gyula, is, Bibó is, Márai is, gondolok például Horthyra, de mindenki olyan történelmi példákat választ, amilyenek a jövőről szóló elképzelései.

(Az egyház „szégyene”) Nincs kegyelem! A keresztény egyház számára sem. „A nemzetközileg támogatott spion eközben a pápa előtt térdepel, – írja Molnár Miklós a Magyar Nemzetben – gyónja múltját, és cinikusan hazaüzen. A keresztény egyház szégyene, hogy feloldoz KGB-s hazaárulókat.”

(Közpénzek és magánügyek) Romániában kétszázezerrel csökkent a magyarok száma. Marko Béla kérlelhetetlen: ezt az elvándorlás idézte elő. Tovább már nem lehet elodázni ezt a kérdést. Kiderült az is, hogy a maradásra szánt pénzek visszavándoroltak az anyaországba.  A helyzet drámai. A közeljövőben mi is megtudjuk a népszámlálás adatait. Amelyben egyébként is a szerbiai magyar kisebbség felkészületlenül vesz részt. Miért? Tudnunk kell végre! Aztán a mi elvándorlásainkra gondolok. A közpénzeken megszervezett agyelszívásra!  Mindenkinek szíve-joga ez, megrovás nem érhet miatta senkit. Magánügye! De nem közpénzeken. És nem erkölcsi aurával övezve. És legkevésbé prédikálhat a megmaradásról, a kitartásról, a hűségről, a kisebbségi feladatokról. Legalább jó ízlésből ne tegye.

 (Búcsú) A kilencvenes évek elején másfél hónapot töltöttem Budapesten. Azóta sem tartózkodtam hosszabb ideig, kivéve egyszer, amikor közel két hónapot betegágyban feküdtem. Még az utcára sem léphettem ki, kivéve egyszer, amikor műtét utáni vérző sebbel a rendőrségen meg kellett hosszabbítani a tartózkodási engedélyt. Nem élveztem azokat az előjogokat, amelyeket Marinko Magda, amelyekről a mai státusmagyarok álmodni sem mernek. A hathetes tartózkodásom alatt mindent fel akartam fedezni. Élveztem, hogy a kalauz magyarul szól hozzám, a Patyolatban pedig magyar számlát kaptam. Az ablak előtt magyarul kiáltoztak a gyerekek. Mindezt leírtam a Wittgenstein szövőszéke c. esszénaplómban. (T-Twins, Budapest, 1995). A magyar demokrácia ártatlan korszakában történt ez, amikor még a viszályokban is volt némi báj. Derűsen szemléltem a bosszantó és a biztató eseményeket. Ám ettől a jó érzéstől is búcsút kell vennem. Furcsa módon, utólag került a kezembe Ungváry Rudolf búcsúzó májusi esszéje az Élet és Irodalomban. Az elmúlt tizenkét év megajándékozta Magyarországot a demokrácia melegével. Most azonban az ország hosszú alagút előtt áll. Jóslata szerint a következő években újra el kell majd viselni a tekintélyelv és a populizmus „irgalmatlan támadásait”.

 (Jog és kötelesség) Afféle baráti eszmecserére hívnak meg a fiatal újvidéki újságírók. Sokkal többet látnak és tudnak, mint amennyit harminc évvel ezelőtt egy fiatal újságíró láthatott és tudhatott. Még az a buta tévhit sem élteti őket, hogy változtatnak a világ állapotán. Harminc évvel ezelőtt egy kezdő újságíró nagyon keveset ismert a valóságból, tényként kellett elfogadnia a hazugságot, ám azzal áltatta magát, hogy majd ő javít valamit a közállapotokon. Az ilyesféle idealisták aztán könnyen a rendszer prédájává váltak, később pedig szolgái lettek. Prédák és szolgák: Együtt járt ez gyakran. Ám az új kérdések sokszor még nem tudnak kiszabadulni a régi doktrínák burkából. Az egyik fiatal beszámol arról, hogy Adán egy fiatalember vitába keveredett egy rendőrrel. A fiatalember nem tudott szerbül, ezért nem értették meg egymást. A fiatal újságíró arra céloz, hogy az adai férfi hiányos nyelvtudásában van a probléma. Nem így van, bizonygatom. Annak az adainak személyesen soha sem tanácsolnám, hogy ne ismerje a többség nyelvét. Ellenkezőleg, arra buzdítanám, hogy nemesítse saját anyanyelvi kultúráját, de közben ismerje meg a többség kultúráját is. Annál is inkább, mert egy demokratikus érzelmű társadalomban helyzeti előnyt jelent, függetlenül attól, hogy magyarról van-e szó vagy szerbről. De akkor is, ha ez a fiatalember Crnjanski-szakértő lenne, jogában állna, hogy Adán a rendőrrel magyarul értesse meg magát, a rendőrnek pedig kötelessége magyarul tudni. Tehát nem a fiatalemberrel van baj, hanem a rendőrrel.  Az újságíró pedig, aki kritikusan gondolkodik, tegye fel a kérdést, hogy mit tesz a rendőrség, hogy az adai rendőr eleget tegyen kötelességének. Mit tesz a kormány? A tartományi, például. A köztársasági, például.

 (Cézárizmus, szultánizmus) Dušan Pavlović tanulmánya a Srpska politička misao-ban. Milošević rendszere cézárizmusként kezdődött, akkor élvezte a széles néptömegek támogatását. Később, amikor ez a támogatás lanyhult, szultánizmussal folyatódott. Könnyen diktatúrával torkollhatott volna. A tipológia érdekes de egy dologról nem kellene megfeledkezni: a támogatás akkor lanyhult, amikor a tömegek úgy vélték, hogy a Vezér elárulta azokat az elveket, amelyeket meghirdetett. Tehát a cézárizmus utáni vágy továbbra is heves maradt. Egy nép erkölcseit mindenesetre nem a diktatúra roncsolja, hanem a cézárizmus. De bárhogy is vizsgáljuk a közelmúltat, rá kell jönnünk, hogy Szerbiában ez elmúlt évben véglegesen megszületett az etnoburzsoázia. Lehet, hogy még nem is tudjuk áttekinteni, hogy milyen szörnyű körülmények között, ez volt talán a legvéresebb tranzició a régióban. Az eredmény: szegény állam, dúsgazdag elit! A vér és az arany korában bizonyára hull némi morzsa majd a kisebbségi politikai etnoelit számára is, mint ahogy a közelmúlt története példázza ezt. Miért élnénk éppen ma kivételesen más időket?

(Torzók a fattyúsorsról) A Schlemihl fattyúja. Négy befejezetlen regény, négy egymást kiegészítő változat. A fattyúsors: más-más vetületben. Melyiket válasszam? Nincs időm tétovázni. Írom mind a négy változatot, akkor is, ha egyiket sem fejezem be.

 (A döbbenetről) Anyám halálának évfordulója. Három éve immár. Felölök az autóbuszra és kisétálok a szenttamási temetőbe. Aztán otthon az íróasztal mellé ülök, minden öncsalás nélkül. Semminemű akarat nem ösztökél. Szeretnék még néhány dolgot megérteni, amit nem lehet megérteni. Csak úgy, minden remény nélkül, gyengéd lázadásból. Anyám halála után sok dologhoz immár nincs közöm. Elsomfordálnak mellettem az események és döbbenten pillantok utánuk.

 (Ki, kit perel?) Koštunica Szarajevóben bejelentette, hogy hosszadalmas lesz Bosznia és Jugoszlávia kártérítési pere a hágai nemzetközi bíróság előtt. A közvélemény eddig úgy tudta, hogy Bosznia pereli Jugoszláviát, s Jugoszlávia védelmét Várady Tibor irányítja. Nyilatkozatai szerint a hágai bíróság nem illetékes ebben a perben. Koštunica viszont Szarajevóben kijelentette, hogy Jugoszlávia is pereli Boszniát. Tehát mégis illetékes lenne a bíróság? Akkor viszont ki irányítja a jugoszláv jogászcsapatot?

 (A szolidaritásról) Újvidéken van egy városrész, a polgárok a Tolvajok völgyének nevezik. Főleg menekültek élnek benne. Igazi paloták épültek itt, s azon csodálkozom, hogy a nyomorgó menekültek miért nem emelik fel a szavukat ez ellen. Szolidaritásból?

(A beletörődésről) A világtól elszigetelten világosabban látom a környezetemet. De minél világosabban látok, annál tehetetlenebb vagyok. Valami nagyon hiányzik: egy fontos gondolat és egy körültekintő kisebbségi szellemi elit. Kis taktikai lépésekkel akarjuk túlélni vészhelyzeteinket. Aztán a beletörődés lesz soron.

 (Kitapétázott falak) Ma sokan hősiesen verik a fejüket a falba. A falba, amelyet előzőleg gondosan kitapétáztak. Időnként összekapnak azon, hogy melyiküknek szebb a tapétája. A kőkemény falról többé nem esik szó.  Ez azok feladata marad, akik némán verik fejüket a falba. Vagyis nem hősködnek. Cioran a Balkán vad szenvedélyeiről beszélt, de a ravaszság talán ennél sokkal jellemzőbb. A puhára kitapétázott fal ugyanis rendkívül ravasz találmány.

(Vagyon és identitás) Egy vidéki tanárnő megrovásban részesített. „Miféle asszimiláció?”, kérdezte felháborodva. „Nem tudja talán, hogy manapság még ahhoz is vagyon kell? Mi, szegények még asszimilálódni sem bírunk. Pénz kell hozzá, uram.” 

 (Eretnek gondolatok) Tudás alapú, kultúrát építő, európai látókörű kisebbségi társadalom? Szorongva kérdezem magamtól ott, ahol a tudást sokszor a nemzeti identitás rombolójának tartjuk, a kultúrát haszontalannak, az európai látókört pedig gyanúsnak.  Pedig nincs más esély. A mai európai változások láttán, nem is tudok másra gondolni, mint arra, hogy a kisebbségi élet vagy többletminőséget teremt, vagy pedig tönkremegy.  „Minél kisebb egy nép, annál több szemének, fülének kell lennie; minél vékonyabb szálból sodorták életét a párkák, annál tökéletesebb képének kell lennie a világról. A tájékozódás a nagy népeknél fényűzés, a kicsinyeknél életösztön. A paraszt-mithológia ép ezt az ösztönt zsibbasztja el.”  Ez az eretnek minőség-gondolat is Németh Lászlótól származik, akit nem csak ünnepelni kellene, hanem kritikus elmével olvasni is.

 (Szerbiai mindennapok) A tábornokok és a politikusok egymás torkának estek annak ürügyén, hogy a szerbiai Állambiztonsági Hivatal lehallgatta-e vagy nem Koštunica államelnököt. A szövetségi alkotmánybíróság Momčilo Grubač elnökletével egyhangúan döntött, hogy alkotmányellenes volt megfosztani mandátumoktól Koštunica pártjának honatyáit. Győzött a jogállam, ünnepelte a döntést a köztársasági elnök. Đinđić hívei szerint a szövetségi parlament nem illetékes ebben a kérdésben, és rögvest vissza is vágtak. Kizárták Koštunica pártját a hatalmi koalícióból. A Szerbiai Demokrata Párt közleményben tájékoztatta a közvéleményt, hogy ez már leplezetlen machináció és lopás, a kormányzat „elvesztette legitimitását és legalitását”. Mit tegyenek a polgárok, ha a hatalom nem legitim – és nem legális? A demokrácia szabályai szerint a polgároknak nem kötelessége ilyen hatalomra hallgatni. Esetleg még adót sem kell fizetniük. A polgárok csak kapkodják a fejüket, fizetik az egyre nagyobb számlákat, dünnyögnek, és arra gondolnak, nem ezt akarták. Viszont nehéz megállapítani, hogy Koštunica pártja melyik koalícióba tartozik. A rokonszenves nacionalista, ahogy egyes kormánypárti magyar politikusok becézték, a dél-szerbiai rendkívüli helyhatósági választásokon, Šešeljékkel, Miloševićékkel lépett szövetségre a hatalom megszerzése érdekében, ami a restauráció kézzelfogható bizonyítéka. A zűrzavar napról napra nő. A Szerbiai Demokratikus Ellenzék összeomlás előtt áll, mi pedig úgy viselkedünk, mintha örökké tartana. Az augorok susmogják: Készülődjük! A fotelek nyikorognak. Közelednek a választások.

(Kánaáni hírek) A „legforradalmibb kisebbségi törvénnyel” hivalkodó Kisebbségi Kánaánban néha-néha elhangzik egy-egy panasz arról, hogy a helyzet nem egészen kánaáni, de a kormánypártok, köztük a magyar is, nem követelnek erélyes ellenintézkedéseket.  Anyagilag továbbra is nyomorognak a kisebbségi intézmények. Pedig az intézmények teszik ellenállóképessé a kisebbséget, nem a pártok. A fenyegető falfirkák szaporodnak. Elkezdődött a magyarverés. Folytatódik az államilag támogatott, a kisebbségiek számarányát megbontó betelepítés a vegyes lakosságú környezetekbe. Ennek biztosítására János bácsi adójából külön alapokat létesítenek, tehát mégis van pénz a költségvetésben, csak a nyomorgó kisebbségi intézmények számára nincs. A magyar kormánypárt tisztségviselői, nem gondolkodnak a tiltakozó lemondásokról, hogy felhívják a nemzetközi közvélemény figyelmét a gondokra. A Kánaánban, úgymond, minden rendben! A nemzetközi diplomácia tétlen, hiszen kormányon vagyunk, a diplomácia aranyszabálya ugyanis azt diktálja, hogy ebben az esetben nem kell beleszólni. Tökéletes patthelyzetben várjuk a népszámlálás eredményeit.

(Bözsi) Kosztolányi írt Bözsiről, a cselédlányról. Az úri família francia nevelőnőt fogadott alkalmazott, hogy a gyereket franciára tanítsa. Bözsi felmondott, persze, mert látta, hogy a nevelőnő az urakkal egy asztalnál eszik. Ő, soha. Nem kell abban a házban magyar, mondta. Talán arra is gondolt, hogy magyarul ő tanította a gyereket. De mi is magyarok vagyunk, válaszolta a családfő. Bözsi csak legyintett. „Az urak, azok urak. Azok nem magyarok. Csak a szegények magyarok”, válaszolta.  Vajon ismerik-e Kosztolányit a mi uraink?

 (Kafka Erdélyben) A nyolcvanas évek kisebbségi kálváriájáról szól Ágoston Vilmos 1989-ben megjelent, a nagy exodusról, a magyar áttelepülésről szóló Húzd a Himnuszt, ne káromkodj! című regénye. A rendszerváltások előtti kisebbségi magyar exodus önmagában is nagy belső lelki dráma alapja, sokfelé szóló üzenettel, s mindmáig feltáratlan következményekkel. A férj és a feleség elválnak egymástól, hogy aztán külön-külön új magyarországi férjet és új magyarországi feleséget találjanak maguknak. Mikor dönt a bíróság? Megkapják-e majd az új, a külföldiekkel köthető házasságkötési engedélyt? Hány évnek kell elmúlnia, amíg elkerülnek „odaátra”. Bárki feljelentheti őket, ha másért nem, akkor azért, mert szilveszter éjszakáján kétszer éneklik a Himnuszt: a magyar és a román időszámítás szerint. Ám a falaknak is füle van. De mindezt tetézi a belső vívódás, mert elhagyja a szülőföldjét. Vagy az irigység azokra, akiknek már sikerült. „Nem mehet el mindenki innen, nem futhat el mindenki gyáván”, szórja a józsuai átkát a hősnő, aki arról álmodik, hogy egy napon ő is beül saját vagonjába, amely a határ felé viszi. „Forduljon el tőlük mindenki, kiáltson idegent a sorsuk, idegent a testük, ne merje őket befogadni senki, már messziről érezzék a bűzt a gyáva menekülők szagát, ők azok, akik mentik életüket, hullafoItos, leszakadt arcuk imbolyogjon a tovatűnő tántorgásban, fosszátok meg őket mindentől, csak emlékeiket cipeljék magukkal, és örökre lássák a búcsúra lendülő karok dermedt mozdulatlanságát, a szétszakadó csoportképet. HALÁLHÖRGÉS, SIRALOM  ZAJLIK MÁR HELYETTEK. Menjen el az, akinek nincs szüksége ránk. Menjen el, aki minket itt hagy, öregeket, bénákat, kiúttalan és gondba merült középkorúakat, riadt-kérdő gyermekszemet, mindent, mindent, amit csak egyszer itt látott, mert nem ment el innen mindenki, hát maradni is kell, de ti menjetek, pusztuljatok, senki ne maradjon itt közületek, csak menjetek szépen, sorban, mint a Halottak”. Rádöbbenek, hogy erdélyi magyar kisebbségi Kafkát olvasok, európai könyvet, amely a kisebbségről ugyanazzal a kifinomult elmélyüléssel szól, mint Kertész Imre a Sorstalanságban a zsidó sorsról. 

 (Áron, a balpárti) Látom a budapesti M1 tévé A hét nevű hírműsora rendszeresen idézi Tamási Áront. De van egy idézet, amelyet soha sem fogunk hallani, habár éppen a neves író remekművéből való, s minden további idézetnek alapja lehet.  „No, milyen párti vagy? – kérdezte az apám. – Én balpárti – feleltem.” Az Ábel a rengetegben főszereplője beszél így, aki bölcsebb volt sok mai politikusnál. 

 (Kutyák és macskák) Újvidéken a Čistoća közvállalat munkásai a veszettség elleni küzdelem során ebben az évben 1800 kóbor kutyát és mintegy 50 macskát kaptak el. A hétköznapokról árulkodó, sokatmondó, száraz tények.

(Így!) „Összeszorított fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravaszság”. Ilyennek látta Babits a „csukott ajk, s nyitott szem hőseit”.  Így ácsorog a nemkívánatos őr a bácskai strázsán. Nyitott szemmel.

 (Helyzetleírás, 2002) Az idő postásai vagyunk. Babits. Semmi több! Úgy érzem, cipeljük az üzeneteket, de nem tudjuk, megtalálhatjuk-e még a címzettet. Mihez is hasonlítanám ezt a helyzetet, amelyben egy madár csapkod a szárnyaival és elszállnak a szavak.

 (Amiről csevegünk, s amiről tudni sem akarunk) Medgyessy meghallgatásának hivatalos jegyzőkönyve az országgyűlési vizsgálóbizottság előtt. A történelem ravaszságának apró gyöngyszemei: Medgyessy és Antal József ugyanabban az évben, vagyis 1982. április 4-én vették át a Munka Érdemrend Arany Fokozatát.  Ez a tény sok dolgot megmagyaráz. Főleg azt, amiről naponta csevegünk. De a lényegről mégsem rántja le a leplet. Arról pedig mi sem akarunk tudni.

 (Szent István nap előtt) Ha jól emlékszem, akkor éppen a Magyar Szóban olvastam az egyik kisebbségi politikus nyilatkozatát, hogy Szent István napra az újvidéki városháza épületén magyar zászló lengedez majd. Ez is olyan ígéret lesz, mint a többi. Az igazat megvallva, a legkevésbé fontos. Szóra sem lenne érdemes, ha nem lapozgattam volna át a pár évvel ezelőtti kisebbségi pártprogramokat, s nem láttam volna, hogy még az időponthoz kötött legfontosabb ígéretekről is megfeledkeztünk. Csak új ígéretek születnek, amelyekbe még újabbakat lehet gyömöszölni. Folt hátán folt. A túlélés foltjai?

(Ami megszületett, ami összeomlott) Miféle sunyi idők! Újra és újra a fausti tapasztalat, szerződés a gonosszal. Ami összeomlott, annak minden következményét viseljük. Ami megszületett, annak a következményeit még nem érezzük. Egyszerre bűnösök és felelőtlenek. A későn születettek kegyelmét azok élvezik, akiknek még sürgetniük sem kellett az összeomlást. A kivárás is elegendő volt.

(Föld! Föld! És semmi más!) Szabadka felé utazom. Nézem a termőföldeket, a kukoricatáblákat. A kukorica szép, megúszta a kánikulát. A szója is. Ha az időjárási viszonyok nem fordulnak nagyon rosszra, akkor elég jó termés lesz.  Csak a napraforgófejek szenvedhetnek kárt, emlékszem 5-6 évvel ezelőtt az én napraforgóm is az augusztusi esők áldozata lett, én meg kapkodtam a fejem, akkora lett a veszteségem.  Szenttamás előtt megpillantom az ismerős górét, tavalyi kukoricával van tele. A gazda még vár, hiszen az állami behozatal leverte az árakat. Azt viszont látom, hogy a szójaföldeken napraforgófejek virítanak. Igen, tavaly éppen ezeken a földeken napraforgó termett, vagyis ipari növény. Egy szlovák fiatalemberrel beszélgettem, aki elmondta, hogy hála egy szlovák alapítványnak, cirkot termesztenek, üzleti partnert találtak, aki milliószámra vásárolja tőlük a cirokseprűt. Az a baj, hogy kétmilliót kellene szállítani, de csak ötszázezret bírnak előállítani. Félő, hogy elvesztik a piacot, ami nagy kár lenne, hiszen fellendült az egész falu, nem csak néhány bennfentes. Ezt nevezem hiteles politikának.

(Szerbia frakkban)  A szabó mondja: Egyre több frakkot szabok. Szerbiába is beköszöntött a polgári világ. Azok a gaz kommunisták kiutasították a frakkot, pedig nélküle nem tudom elképzelni az úriembereket.  Igen, bólintottam, de hova dugják a gépfegyvert?

(Legalább annyira) A vajdasági magyar jobbközép politikus véleménye Koštunicáról a budapesti HVG-ben: „Ő egyébként becsületesen megmondta: legalább annyira nacionalista, mint más etnikai csoportok képviselői. És ez így is van.” Ha jól értem, egyformán nacionalisták vagyunk.  Semmiképpen sem tudom elfogadni ezt a politikusi véleményt. A többségi nacionalizmus nem lehet kiegyenlíteni a kisebbségivel, még akkor sem, ha az utóbbiról is elmarasztaló véleményem van.

(Vukovar a miénk!) Dobrica Ćosić felidézi naplójában Aleksandar Rankovićtyal folytatott beszélgetést. Ranković elismerte, hogy a köztársasági határokat nem tartotta fontosnak. Nem így Jovan Veselinov, a vajdasági származású pártvezér, aki azt üvöltözte: „Vukovar a miénk!” Ötven évig visszhangzott a mondat.

 (Balkáni short story) A belgrádi Danas kommentátora szószerint idézi Vollebeck hágai tanúvallomását.  Vollebeck: „Milošević úr, az önök karhatalma a koszovói falvakat gyújtogatja.” „Nem, – válaszolta Milošević – az UCK gyújtogat, és azt ránk akarja kenni.”.” Vollebeck. „Az önök karhatalma elüldözi az albánokat a szülőfalvaikból.” – „Nem,- válaszolta Milošević, – ne essen gondba, az a nép csak kirándulásra indult.” Vollebeck: „Önök azt ígérték, hogy csökkentik a fegyveres erők jelenlétét Koszóvóban, de közben növelik.” – „Igen”, válaszolta Milošević, „ezt azért tesszük, hogy az Önök biztonságáról gondoskodjunk!” 

 (Miért nem tetszettek nyikkanni?) A helyi megváltókat olvasva Antall József elhíresült mondata jut eszembe. „Uraim, miért nem tetszettek forradalmat csinálni?” Még időben. 1945-ben? 1955-ben? 1965-ben? 1975-ben? Nem lehetett? Otthon kellett némán csücsülni? A meleg titoista kuckóban? Hát akkor legalább 1985-ben. Forradalmat? Nem lehetett? Akkor miért nem tetszettek legalább egy kis szamizdatot csinálni? Miért tetszettek, uraim hallgatni? Legalább egyetlenegy kis cikkben felmordulni? Vakkantani! Mukkanni! Valamit mégis csak lehetett, ha nem is eszményi módon. Bizonyára hebegve, dadogva, bizonyára a kíntornások módján, bizonyára felemás módon, de azért lehetett nyikkanni. Miért most nyikkangatnak az újdonsült messiások, most, amikor a nyikkanásért a jó gazda megsimogatja a buksi fejecskéjüket. Aztán rájöttem, hogy miért nem nyikkangattak tegnap. Ugyanazért, amiért ma sem nyikkantanak  – az új gazdákra.

 (A falusi életről) Egy napszámos mesélte: „Itt járt egy művész, kiszállt az autóból és kitartóan leste a holdat meg a csillagokat. Aztán hazament a városba. Az újságokban megírta, hogy milyen szép a falusi élet.  Azt eddig is tudtam, hogy a hold és a csillagok messze vannak, nagyon messze. De a művész úr bizonyára nem tudja, hogy a polgármester közel van, nagyon közel. Ha tudná, akkor nem dicsérné a falusi életet.”

(Fecsegni vagy elnémulni?) Goethe neheztelt, hogy a papok számára az isten egyszerű közhely lett, mert állandóan szájukra veszik a nevét, a leggyakrabban akkor emlegetik, amikor nem jut eszükbe semmi más. „Ha áthatná őket nagysága, elnémulnának s tiszteletükben meg sem akarnák nevezni”, mondta. Ma Isten nevét sokan kivitték a hiúság vásárára, hogy saját portékájukat dicsérjék. Vagy politikai vezércikkekben és beszédekben szerepeltessék. Mintha együtt járnának az Istennel a polgármesteri bálakra. Néha ugyanazok, akik azelőtt a Pártot babusgatták

 (Újra a pályaudvaron) Az éjszaka kisétáltam a pályaudvarra, ahol már elég régen jártam. Mitikus hely ez: ifjúkoromban a reményé, ötven évesen viszont a reménytelenségé. Most, tíz évvel később, látom, hogy mindkettő fölösleges volt. Az épület szürke és lerongyolódott.  „Csillagok lógnak, mint vércseppek éjben.” Thomas Bernhadt verssora kísért több mint tíz éve.

(Próbatétel) Délelőtt későn ébredek, emiatt egész nap lelkiismeret-furdalás gyötör. Pazarlom az időm, amelyet végül is órákban kell mérni. Vagy az erőm lenne fogytán? Pedig végre sikerült mederbe terelnem a regényt. Egyetlen vágyam maradt: írni. Magamnak. Az íróasztalomnak, hiszen egyre inkább erősödik a cenzúra szelleme, tehát nincs is kedvem sehova sem kopogtatni. Visszariaszt a pártbizalmiak gyanakvó, fanyalgó tekintete. Húsz évvel ezelőtt is így voltam, aztán – vagy tíz évre rá – mégis megjelent minden, főleg Pécsett és Budapesten. Elégedetlenségre nincs okom, mert az esély előbb vagy utóbb de mégis megadatott. De ezen túl megtanultam valami mást is: sokszor egy-egy szövegnek használ az íróasztal fiókja. Ha öt, tíz vagy húsz év múlva mégis napvilágot lát, s továbbra is csak a műről beszélnek, akkor senki sem veszített, a mű értékes. Ha a szerző még évek múlva is saját mártírkoszorújával kínálgatja művét, akkor bizony a mű már nem ér semmit. Talán ezért nézek némi derűvel az elsötétedő bácskai idők elébe.  Szerencsére, Pesten nem fojtogat ez a légszomj, a közlés terei szélesednek. Ebben nem vagyok egyedül. Egyre több vajdasági magyar értelmiségi marad a szülőhelyén, így vállalja a kisebbségi sorsközösséget, de szellemileg már elköltözött Pestre, így vállalva a szabadságot, hiszen Közép-Európában, de még a Balkánon is, az egypártrendszer megbukott és ezt illik mindenkinek tudomásul venni.

 (Karneválok, ügynökök) Olvasom a pesti napilapokat. A Magyar Hírlap közli az elmúlt tíz év kormánytagjainak névsorát, akik kapcsolatban álltak a rossz emlékű III-as főcsoporttal. A legnagyobb meglepetés, hogy több volt ügynök található a jobboldali politikusok között. Nem minősít ez semmiféle hitvallást, sem jobboldalit, sem baloldalit, csak arra tanít, hogy csínján bánjunk az erkölcsi minősítéssel. Aztán a tv2-őn a Budapest Parádéra vetek egy pillantást. Parádé és ügynökvita! Az egyik felidézi a dél-amerikai karneválok pompás hangulatát, de nehogy a másikból félhomályos dél-amerikai politika legyen.

(Miről szólnak a választások?) Kezdődik a választási kampány. Labus már agitál, augusztus 19-én a belgrádi Köztársaság téren Európát ígérte, pontosabban azt, hogy a Balkán „vezető hatalmaként” lépünk az ígéret földjére.  Miért nem egyszerű államaként, úgy, mint a többi? Koštunica hosszú tűnődés után mégis színre lépett. Azt mondja, szembeszáll Szerbia jelenlegi kolumbizációjával, s győzelme esetén új köztársasági parlamenti választások lesznek. Bizonyára morognak azok, akik megszerették a bársonyszékeket és az egypártrendszerű uralmat. Koštunica sem az egypártosítást fájlalja, csak jó volna, ha „nemzetibb” lenne. Az elmaradhatatlan Šešelj Milošević áldásával kívánja learatni a babérokat. Ő meg éppen a maffiával végez majd, és természetesen hazafias szellemet hint el. A többiek is verik a nemzeti ritmust, valójában ez a választás, éppen úgy, mint minden előző, és mint az elkövetkezők is, a nemzeti érzésről szól. Valójában mi is a tét? Hogy legyen, vagy ne legyen restauráció? Félek azonban, hogy ez már régen nem tét, hiszen a be nem váltott ígéretek már beindították a visszarendeződést. Akkor marad a Nagy Nemzeti Diskurzus.

(Moha a fán) Jön a kánikula. Magamra zárom a lakásom ajtaját. Nem tör rám, és nem zaklat senki. A másik embert csak az becsüli, aki becsüli annak idejét. Úgy élni, mint a moha a fa árnyékos törzsén.

(A természetről) Nem ismeri az örömet és a bánatot, aki túlságosan fiatalon megkedveli a természetet. Tényleg vonzó ajándék kerül birtokába, ám a korai nyugalom és belső béke korlátokkal jár. A természet csak az utolsó előtti pillanatban tárja fel magát a maga teljességében, vagyis csak akkor, amikor már késő. Aki tehát korán megcsodálja a természetet, az csak látja azt, aki azonban későn, az hallja is.

(Eszkimók jártak köztünk) Folytatódik Milošević hágai pere. Az ANEM Televízió műsorának szakértője azzal dicsekszik, hogy Milošević az egész világ előtt bebizonyítja ártatlanságát. Voltak áldozatok, jegyzi meg a műsorvezető. A szekértő történetfilozófiai nagyvonalúsággal tér ki a kérdés elől: persze, hogy voltak, eddig minden háborúban voltak, válaszolja. Közismert, vagy nem? Ez a hangnem teljesen elhatalmasodott, botrányt idéz elő, aki másként beszél. Az alaphangot már hetekkel ezelőtt megütötte a kormányhoz közel álló Vreme főszerkesztője, akinek a szavából kiderült, hogy a koszovói tömegsírokban polgárok vannak, akiket szintén polgárok öltek meg, de örök titok marad, hogy milyen eszme nevében ásták a tömegsírokat, az sincs kizárva, hogy a Zadar-Karlobag vonalig húzódó Nagy Eszkimó Polgári Birodalom járt az eszkimók eszében. Valójában a Vremet olvasva kezdem megérteni az elmúlt egy-két esztendő visszarendeződési folyamatát. 

(Kisebbségi protestantizmus) Dalos György regényében a Körülmetéltben megható részlet ragadja meg a figyelmemet. Singer Robinak, a kis zsidó gyereknek tanára a lelkére köti, hogy mindenben kitűnő teljesítményt nyújtson, mert akár tetszik, akár nem, egyes zsidók magatartása alapján ítélik meg az egész zsidóságot: „Nekünk mindent jobban kell tudnunk másoknál.” Nem csak zsidó tanulság ez, hanem kisebbségi is. A vajdasági magyar kisebbségnek is kollektív emlékezetébe kellene vésni ezt a bölcsességet. Mindenben a legjobbat! Mindig legalább kétszer annyit kell teljesítenünk, hogy legalább megközelítsük az esélyegyenlőséget. Akkor is így kell élnünk, ha tiltakozunk ellene. Kétszer annyi könyvet kell olvasnunk, kétszer annyit kell tanulnunk és dolgoznunk. Bele kell nyugodnunk, hogy esetleg többször is újra kezdjük. Ez lenne a megmaradás protestáns etikája? Igen! A kapitalizmusban? Ott leginkább!

 (Szegény József Attila) „Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész, / vagyok mint a hideg, világos és nehéz.” Ezen az úton csak József Attilának volt bátorsága és tehetsége végigmenni. Egészen végig. Az utolsó pontig. Akit most a dölyfös, kapzsi urak lesajnálnak. Az ő szavuk ugyanis nem szálló penész. Hanem manna. Szórják a mannát az urak és bezsebelik a tőkét. Hogy merte leírni, hogy nincs köze senkihez? A közösség árulója, fölényeskednek a mai ítészek. Miért ne csodálná tátott szájjal a mannát, amit ők szórnak.

 (A legfontosabb kérdés) A kisebbségi jogok felvirágoztatása terén újabb jelentős előrehaladás tanúi vagyunk, olvasom egy magyar politikus nyilatkozatában. Őket olvasva gyakran úgy érzem, hogy belefulladunk ebbe a Kisebbségi Kánaánba. Az amerikai székhelyű Human Righst Watch nevű nemzetközi szervezet ugyanakkor bírálta a szerb kormányt a szélsőséges nacionalistákkal szembeni passzivitása miatt, s rámutatott arra, hogy ez a hatalom még a saját törvényeit sem tiszteli, amikor megtűri a nacionalista akciókat. Hónapokig jegyezgettem magamnak a szélsőséges kilengéseket, figyeltem a mesterségesen befagyasztott valóságot. Csak a felszín csobogását hallottam, s láttam, hogy folytatódik az asszimilációs politika, a kisebbségi elnyomás, csakhogy most már, úgymond, demokratikus legitimációval. Aztán olyanokat olvasok, hogy vannak még „átkos” iskolaigazgatók, például Szabadkán. De azt már senki sem meri megírni, hogy az igazgatókat, a szabadkait is, a szerb kormány nevezte ki. Valójában ez a legfontosabb kérdés.

(Kánaáni Hírmondó) A VMSZ elégedett azzal, ahogyan az új alkotmányos okirat rendezi a kisebbségiek helyzetét, a Szandzsákért Lista viszont elégedetlen.

 (Labus és a lapszus) Harsognak a kürtök, pengnek a lantok. Immár a kisebbségi verebek is azt csiripelik, hogy milyen jó kisebbséginek lenni Szerbiában. Miroljub Labus elnökjelölt kijelentette: „Ami a nemzeti kisebbségeket illeti, van egy valóban modern, európai szintű szövetségi kisebbségvédelmi törvényünk, és ezt a törvényt fogjuk alkalmazni teljes egészében Szerbiában is.” Aztán felcsattan a kisebbségi vezetők vastapsa. Általános eufória! Kötve hiszem, hogy egy demokratikus érzelmű ember őszintén gondolja, hogy európai szintet képvisel az olyan kisebbségi törvény, amely még azt is ellehetetleníti, hogy a kisebbségi polgárok, demokratikus, titkos, közvetlen választásokon válasszák meg nemzeti tanácsukat. Nyomasztó lapszus, mondhatná valaki, hiszen Labus elsősorban gazdasági szakértő, ezekhez a kérdésekhez nem ért túlságosan. Így igaz. De akkor a gazdasági szakértő arról is mondhatna valamit, hogy mit tesz majd annak érdekében, hogy a kisebbségi közösségek gazdasági esélyegyenlősége kiegyenlítődjön a többségi nemzet esélyegyenlőségével. Ez ugyanis mindennél fontosabb, hiszen az elmúlt évtizedek etnoprotekcionizmusa éppen gazdaságilag verte szét a magyar közösséget. Ezt nem lehet pótolni azzal, hogy néhány magyar politikus bársonyszékhez jut. Erről mindenki hallgat, mint a sír. Hogyan szerepelnek a magyarok az új gazdasági elitekben? Milyen az esélyük a privatizációban? A közpénzek újraelosztásában? Erről még tisztességes felmérések sincsenek. Ha többet nem tudunk kérni, akkor legalább ne áltassuk magunkat, hanem mértéktartóan szögezzük le: Labus jobb, mint a többiek. 

 (Ćosić, mint példakép) Ćosić naplója, 1969-1980. Rendkívül fontos évek, amelyekben még eldöntetlen volt a csata: merre tovább. 1970 elején Ćosić már úgy látja, hogy a jugoszlávizmus szerbellenes ideológia, a szerb nemzeti identitást verte szét, amivel megalapozta a későbbi időszak értékrendjét. Érdemes lenne alaposabban szemügyre venni, miért hatott Dobrica Ćosić számos jugoszláviai magyar nemzeti radikális értelmiségire a jugoszlávság minősítésében. Tito és Ćosić. Szerinte, Tito tudatos szerbellenes politikát folytatott. Amikor a nyugati sajtó Tito érdemeiről szól, Ćosić azonnal felcsattan: Angolszász cinizmus, cowboy-idiotizmus!

 (Pompei őre) Kanizsán, Koncz István szülőházán felavatom az emléktáblát. Azzal küszködöm, hogy ne remegjen meg a hangom. „Úgy őrködött a kanizsai strázsán, mint Pompei őre, aki akkor sem hagyta el őrhelyét, amikor a vulkán elöntötte a várost. Tényleg kitört a vulkán – és Koncz István maradt a strázsán. Egész kultúránk köszönettel tartozik Kanizsának, a cívis város polgárainak, hogy mindannyiunk okulására ezt az őrhelyet megjelölte.”  Aztán a helybélieket hallgatom. Kulturális rendezvények. A színházban folynak a párizsi Nagy József társulatának próbái. Világbemutató lesz Kanizsán, mondják többen is. Európai jazzfesztivál. Visszafelé a Kanizsát és a Törökkanizsát összekötő hídon robog át a busz. Azon töröm a fejem, hogy kibontakozik-e majd a maga teljességében a Tisza menti lokálpatriotizmus.

(Pompei, őrők nélkül) Nincs apelláta. Hivatalos anyaországi minisztériumi adat: „A vajdasági egyetemisták, fõiskolások 35 %-a tanul Magyarországon, s ezen hallgatók esetében igen alacsony a hazatérési ráta, 10-20 % körüli. Mindez azt jelenti, hogy a vajdasági magyar közösség évente 300 diplomás értelmiségiről kénytelen lemondani, akik Magyarországon vagy Nyugaton keresnek maguknak egzisztenciát.” Akinek még maradt ereje vegye Petőfit a kezébe. ”Ez a kérdés, válasszatok!” Csakhogy a kérdést senki sem akarja feltenni. Úgy látszik, már kérdés sincs. A farizeusok újra győztek.

 (Adyról) „Csatát vesztvén alig csatázva.” Ady most sem alkudna. Volna néhány szava azokról is, akik kuckójukba rejtőzve rozsdás kardjukkal hadonásznak. Éppen ezek nevezték nemzetietlennek Ady Endrét. Az effélék manapság sem állnak ki a többségi porondra, hanem csak úgy magunk között hősködnek. Éppen ennek köszönve, úgy látszik, mindent túlélnek. Ha Voltaire vadembere egyszer megjelenne köztünk, akkor újra feladhatná a leckét: „Huronképp éltem húsz évig; azt mondják, barbárok vagyunk, mivelhogy bosszút állunk elleneinken; ám sose üldöztük barátainkat.”

(A szellemi aszkétizmusról) Alkonyatkor az utcán bandukolok. Leülök egy padra, elszívok egy cigarettát. Minden nagyon eltávolodott tőlem. Még az is, ami tegnap erősen lázba hozott. Kétségbeesett lelkiállapotban a szellemi aszkétizmus erkölcsi kötelesség is. Kösd gúzsba magad, amikor körülötted, túlteng a színlelt szabadság. 

(Egy ünnepeltről) Mindenkit kiszolgált, aztán mindenkit megvetett. Egész életében jó dolga volt.

 (Halkan, még halkabban) Ott kell meghalnunk, ahol ábrándoztunk. Aki szégyelli ábrándjait, az hajtsa fejét örök nyugalomra ott, ahol szembeszegült a hazugsággal. Ellenkező esetben a hamis halál hamis életet zár le csupán. Néha-néha nagy lármával és zenebonával.

(Vadkapitalisták és páriák) A mi kis vadkapitalistáink odavetnek némi koncot az értelmiségieknek, bíbelődjék a nemzeti öntudattal. Nekik okosabb dolguk van, szórakozottan elrebegik a szóvirágokat, miközben összeharácsolják a tőkét.  Nincsenek játékszabályok, nincsenek republikánus erények, nincs szolidaritás. Az egyenlőség és a szolidaritás baloldali eszméit sárba tiporják a tegnapi szocialista állam kultúrbürokratái. Lehet, hogy az eszmék rászolgáltak, csak ne ők tegyék ezt! Három-négy évtizeden keresztül zokszó nélkül szolgálták a rendszert, most pedig zokszó nélkül lelkesednek új uraikért. A közéletben sétálnak az illemtudó selyemfiúk és a kékharisnyás ladyik: akik a vadkapitalizmust dicsérik, fogalmazhatnánk át Eliot ismert verssorait. Szabadság, szabadság, mondják, és nem látják, hogyan élnek a kisebbségi magyar páriák. Erről is szólniuk kellene, amikor a nemzetről szavalnak, és a nép nevében beszélnek. Hiszen még a rendezett kapitalizmust sem nevezhetnénk a szabadság Mekkájának. „Amikor a piaci fundamentalisták azt állítják, hogy a közérdeket az szolgálja a legjobban, ha hagyunk mindenkit, hogy önös érdekeit kövesse, akkor épp a fent említett különbséget szüntetik meg. Azok pedig, akik ezt a kézenfekvő ideológiát a magukévá teszik, minden további fenntartás nélkül megszegik majd a szabályokat, ha az érdekük azt kívánja. Az eredmény pedig nem a tökéletes verseny lesz, hanem a csaló kapitalizmus, ahol a gazdagok és a hatalmasok erkölcsileg is igazolva élvezhetik kiváltságos helyzetüket”, írja Soros György, sokak nagy meglepetésére. 

 (Walesi bárdok) A szokásos alkonyati séta. Újvidéken nagy iramban építkeznek. A várost daruk és kotrógépek rohamozzák. Majdnem minden utcában egy-egy építőtelep. Vagy több is. Vidéken árulják a házakat. Főleg magyarok. Babits Mihály verssora jut eszembe: „Ó magyarok! haragszik tán az Isten!” Behúzódom a szobámba és csendesen magamra zárom az ajtót. De még oda is betör a walesi bárdok ünnepi dáridója. Énekelnek akkor is, ha nem rendelnek náluk nótát..

 (A koldus istenadták) Éjszak újra Adyért nyúlok. Félreérthetetlen módon felismerte a bűnös korok szellemét, midőn azzal jellemezte, hogy a vezérek a csillagokat lopják le az égről. A legszörnyűbb érzés, amikor az embernek tehetetlenül kell szemlélnie, hogyan sajátítják ki a reményt, ami nagyobb vétek, mint a földi javak kisajátítása. Kisajátítják, aztán kényük-kedvük szerint adagolják. Olajra lépnek. Valójában ez ismétlődik meg ma is, amikor oly könnyelműen játszadoznak az egyszerű emberek reményeivel. A folytatás pedig ismerős. „S itt maradnak, míg felejtik emlékük,/ Unokáik, a koldus istenadták.” 

(A tékozlás iskolája) A Judit olvasópróbája az Újvidéki Színházban. Aztán hosszú séta az újvidéki éjszakában. Egy idő után mindig rádöbbenek, hogy minden művem felesel velem. Én ugyanis jobban reménykedtem a szabadságban, amit aztán soha, semmi sem igazolt. Ez a felismerés annyira felbosszant, hogy egy időre félreteszem készülő regényemet. Egy időre tékozolni fogok, tehát haladékot adok magamnak. Meg kell tanulnom felejteni a zaklatott időt.

(Az ünnepről) Ezúttal, úgy mondják, a Kisebbségi Kánaánban ünnepelni kell. Ünnepelni kell, holott az iskolákban a tanároknak még magyar nyelvű naplójuk sincs. Törik a fejüket, hogy melyik ABC szerint vezessék a névsort. Mert a szerb kormány meghagyása szerint csak cirill ABC szerint állítható össze a névsor. Micsoda abszurd, etnocentrikus képzelőerő! Milyen képmutató demagógia!  Ezt ünnepeljük, ugyebár? A Kétféle velszi bárdokban Ady szólt az ilyen ünnepekről: „Most már orgia és eszeveszett/ Haláltánc már a nemesurak tánca/ S dühbe csapott a béres igricek/ Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.”

(Levegőt!) Márai hontalansága. A válságos időben, 1947. táján tudatosodik Budapesten benne, hogy soha sem érezte otthon magát. „Valamit kerestem, valami örökké hiányzott… Mi? Az, hogy a magam világában, a saját levegőm érezzem.” Megfigyelhető, hogy Németh László is valamiféle mély hontalanságot érzett, amikor válságos idők zúdultak rá.

(Egy aktuális költő) Úgy látszik, Petőfit sem olvassák már ebben a Bácskában. Pedig milyen pontos volt és következetes.

„Megállni félúton kívánsz?

Csupán meg van tágítva rajtad,

De nincs eltörve még a lánc!”

Tanulságos, nem?

(Szellemi igények) Rossz, álmatlan éjszaka. Azzal magyarázom, hogy már napok óta nem léptem ki a szobámból. Testem tiltakozik a szobafogság ellen, szellemem viszont kívánja.

 (Mit tehet az író?) Krúdy Gyula Trianon-novellája, Az utolsó garabonciás. Siska, a vándor, kézbesítette a leveleket a néhai Magyarország egész területén. Járt Felvidéken, Erdélyben és Bánatában, mint ahogy Krúdy írja.  Vitte magával a szerelmesleveleket, a búcsúleveleket, átadta azokat a címzetteknek, ha addig élt is. Titokzatos volt, mint minden Krúdy-hős. És hordta szét az üzeneteket. Álomszerű világ. Ennyit „tett” az író – és nem többet.

(Bulvártervek, kabinetek) A belgrádi bulvárlapok szövik-szövögetik nagy terveiket. Macedónia 2005-ben megszűnik. Szerbia és Koszóvó osztják fel egymás között. Koszovó formálisan Jugoszláviához tartozik majd, de alapjában véve független lesz. A boszniai szerb területeket viszont visszacsatolják Szerbiához. Koštunica, Jugoszlávia köztársasági elnöke is arról beszélt, hogy a boszniai szerb földek jelenlegi státusa ideiglenes. 

(A párizsi kalapról) „Hol hagytad a kalapodat?…” Csak ezt kérdezi az anyja a fiától, amikor az megérkezik Párizsból. Kevés ilyen boldog regényt olvastam, mint amilyen Hevesi András Párizsi esője. Nem hiszek a szememnek: tényleg létezett egy nemzedék, amely boldog volt, még ha egy rövid időre is? Azonban bevallom magamnak, hogy sokkal jobban szeretem a könnyelmű ifjúságot, mint a hamisat.

(Pesti újságok) Hunyadi Sándor groteszk tárcája a két világháború közötti erdélyi életről. A szerző pesti újságokat kér egy kolozsvári trafikban. A kisasszony nagy titokban elővesz egyet a pult alól. A szerző faggatni kezdi, miért rejtegeti az újságot, hiszen a város központjában levő trafikokban előkelő helyen ki vannak rakva. A kisasszony azonnal kivágja. Könnyű nekik, azok mind románok. Ők szabadon árulhatják a pesti újságokat. Elbájoló történet – itt és ma. Idestova két éve vagyunk hatalmon, de még nem vásárolhatunk a trafikban pesti újságot. A könyvekről nem is merek szólni. Hunyadi írása nyomán megvillan a fejemben, hátha valamelyik szerb párt megkönyörül rajtunk. Úgy, mint a román trafikosok.

(A grammatika erkölcse) A hazug mondat többé nem botlik meg. Újabban csak az pontos és tömör, ami hazug. Ebben gyalázatosan különbözünk a régiektől.

 (A nemzeti jobboldalról) Belgrád – Újvidék. Belgrádban Koštunica mitingel, Újvidéken Šešelj. Menekülök a városközpontból. Nem akarom ezt a várost ilyennek látni. Nem akarom hallani ezt az üvöltözést. Latinka Perovićtyal találkozom. Arról beszélgetünk, hogy a nemzeti jobboldal végső győzelemre készül. Közben mindenki a reformokat színleli. Az elnökválasztás csak az első felmérés. A közvélemény-kutatás kimutatta, hogy a biztosan szavazó fiatalok elsősorban Šešelj mellett döntenek. Az ártatlan ifjúság mítosza szemem előtt omlik össze.  Tišma is jelen van, szemmel láthatóan nyugtalan. Jól ismerem nála ezt a mozdulatot, a feszültség tetőpontját jelzi, amikor tehetetlenül feláll, és azt mondja, indulnia kell.

 (Kisebbségi jogok? Ez már döfi!) Filip David üzeni Vickó Árpáddal, könyvem fordítójával, hogy a naplóm társkiadója a belgrádi Írók Fóruma legyen. Tájékoztat, hogy az „utolsó mohikánok” még egy tiltakozó közleményt tesznek közé a növekvő nacionalizmus ellen. Eszembe jut Mićunovićnak, Koštunica lelkes hívének, a szövetségi parlament elnökének minapi strasbourg-i szónoklata arról, hogy a vajdasági magyar kisebbség elégedett jogaival, vagyis boldogan fogadta a nemzeti tanács megalakítását. Mi lettünk a rikító plakát a baljósan villogó szerbiai politikai kirakatban, amely eltakarja a petíciókat. O. K., raccsolnak az eurobürokraták. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése ennek jegyében leszögezte: Szerbiában még gondok vannak az emberi jogokkal, továbbá más európai normák érvényesülésével, de a kisebbségi jogok ragyogóak. Walesi bárdjaink kitettek magukért. Ünnelik a királyt, ha kell, ha nem. Egészen Strasbourgig hallatszott boldog muzsikájuk. Vagy a tivornyájuk?

 (A nacionalizmus újra győzött) Választások Szerbiában. Tovább erősödik a nemzeti jobboldal, amely egyre szélsőségesebb lesz. Koštunica és Labus jutott a második fordulóba, de Labusnak semmi esélye sem lesz, mert a szélsőséges Šešelj mindenképpen Koštunicát támogatja majd. Mindenki, úgymond, meglepődik Šešelj előrenyomulásán.  A dél-szerbiai albánok nem járultak az urnák elé. Vajdaságban Labus győzött. Koštunica a harmadik. De ne örüljünk: Vajdaságban a szélsőséges Šešelj a második. Az ellentétek éppen itt a legnagyobbak!  Ez elég ok a nyugtalanságra. Tulajdonképpen október 5-e szelleme kerekedett felül, vigasztalják magukat sokan. Gyenge vigasz. A nacionalizmus újra győzött.

 (Pristinai történet) Lelkileg kell felkészülnöm a Judit újvidéki bemutatójára. Egyre inkább tudatosodik bennem, hogy az elmúlt tíz évben a színháztól való szorongás fojtogatott.  Kezembe veszek egy furcsa könyvet, amely felsorolja a betiltott könyvek, színielőadások, képkiállítások, rendezvények jegyzékét és leírja a 1945-tel kezdődő cenzúra történetét. Az utolsó betiltott mű Jugoszláviában éppen a Judit volt. Előveszem a pristinai Rilindja kiadásában Rexhep Ismajli fordításában megjelent drámát, s azonnal a hiányzó életrajzi adatra gondolok. Ismajli kérésére elküldtem, de soha sem kapta meg. Csak hónapokkal később tudtam meg az okát:  Ismajlit ugyanis időközben bírósági ítélet nélkül valamelyik szerbiai börtönbe csukták. Preventív izoláció, így nevezték akkoriban. A Jugoszláv Emberjogi és Jogbiztonsági Forum tagjaként tiltakozó petíciót írtam alá az albán értelmiségiek jogtalan és törvénytelen letartóztatása ellen. Nem csatlakozott hozzánk senki, pedig szorongva vártuk, de belenyugodtunk, hiszen az idők vészterhesek voltak, s senki sem tudta, mit hoz a holnap. Akkor még nemigen mertek hangoskodni a mai lármásak. Tulajdonképpen nem találok ebben semmi kivetni valót, néha-néha mégis zavar ez a mai nagy bácskai lárma.  A nemzetközi közvélemény azonban felzúdult a kormányrendelettel legalizált titkos börtönök ellen. Ma sem tudom, hogy érvényes-e még ez a kormányrendelet. A zágrábi Vjesniket kivéve egy lap sem merte közölni petíciónkat. Nem sejtettem, hogy Ismajli is a bebörtönzöttek között van. De a Vjesnik valahogy bejutott a rácsok mögé, így tudta meg, hogy én is az aláírók között voltam. Ismajli több mint fél év múlva került ki a börtönből, a drámakötet időközben megjelent. Egy reggel csengett a telefon. Ismajli lassan, fáradtan beszélt. Valahogy eljuttatja majd a könyv néhány példányát, a bibliográfiai jegyzetek elmaradtak, mondta. „Ismeri az okát.” „Ismerem”, válaszoltam. Arra kért, hogy aki a könyvet hozza, annak adjam át a petíció fénymásolatát. Eltenné emlékbe. Én is így tettem, a petíció eredeti példányát az albán nyelvre lefordított drámakötetbe helyeztem. Ott a helye. Megbeszéltük, hogy jobb időkben találkozunk majd. Az előadást később még a próbák ideje alatt betiltották, erről egyedül az újvidéki Stavban tudósított. Morina Bajruë (1991. március 1.) Közölte Fadilj Hysaj, a rendező nyilatkozatát is. Ez az újság is megszűnt vagy fél év múlva. magyarul egyedül a Népszabadság adta hírül az eseményt (2001. március 19). Nem kellett sokat várnom, hogy engem is kitessékeljenek a munkahelyemről. „Az albán tiszteletdíjból majd fenntartod magad”, vetette oda a folyosón egy fiatalember, aki mindaddig szorgalmasan gazsulált a rendszernek. Hallgatott és bólogatott. De aztán megvadult és egyik napról a másikra a múlt nagy bírálója lett. Természetesen az albán tiszteletdíjból nem lett semmi, a kiadó a megszűnés küszöbén állt Akkor megtanultam, hogy ezek a legrosszabbak, akik szorgalmasan bólogatnak, ravaszul bóbiskolnak, aztán megvadulnak. Azóta is a vadak idejét éljük a Balkánon: ide tartoznak azok is, akik büszkén verik a mellüket, hogy semmi közük hozzá.

(Szarajevói történet) Aztán csak jöttek, jöttek a háborúk. Előtte volt Szarajevóban a Medeia tükre bemutatója. Sajnos, csak a bemutatót láttam, pedig szerettem volna még egyszer megnézni.  De Karadžić ágyúi már bombázták a várost, s – Haris Pašovićnak hála -, értesültem arról, hogy az előadás műsoron van. Aztán jött a hír, amiről 1992. tavaszán a Wittgentsein szövőszékében így számoltam be. „A reformpárt irodájából rádióhidat teremtettek Szarajevó­val. Az adót egy pincében szerelték fel, onnan sugá­rozzák a műsort, miközben gránátok hullnak a vá­rosra. Zdravko Greboval beszélgetek, egyenesben sugározzák a beszélgetést, a pincékben rejtőzködő emberek hallgatják a pin­cerádiót. Bomba­találat érte a Kamaraszínházat, mondja Grebo, ahol pár évvel azelőtt a Médeia tükre című darabodat vitték színre. Majd egy üres téren játszani fogjuk még, folytatja. Romok között, sóhaj­tom maga elé.” De mindez egy másik dráma története, amelyet még képtelen vagyok megírni. Talán éppen ezért tartom magam távol a szinházaktól.

 (Bűnöző, nemzetáruló, zsidó) A belgrádi sétáló utcára nyíló kis utca teraszán egy férfi szónokol. Nem is szónokol, hanem a Geopolitika újságból teátrálisan olvas fel egy cikket. „Labus és a G17 egy közönséges maffiaszervezet. Labus bűnöző és nemzetáruló. Rabságba vezet bennünket.  Őt semmi sem fűzi Szerbiához. Hárommillió dollárt érő háza van Amerikában. A fia pedig izraeli állampolgár. No lám, jól megmondta Šešelj úr”, mondja, és diadalmasan leteszi a Koštunica párti újságot az asztalra. Önelégülten szemügyre veszi a kerthelyiség vendégeit. Azok kifejezéstelen arccal néznek maguk elé, kevergetik a kávéjukat és kortyolgatják a sörüket. Mintha mi sem történt volna. Mintha Szerbiában nem történt volna semmi rendkívüli dolog.

(Hétköznapok) Zomborba készülök. A helyi rádió jelenti, hogy Újvidéken lepuffantottak egy üzletembert. A személygépkocsijában két revolvert találtak. Csak arról van szó, hogy későbben húzta meg a ravaszt. Nem szenzációs hír. Pár hónappal ezelőtt a szomszédos utcában bomba robbant egy üzletember kocsijában. Egyedül az bosszantott, hogy kedvenc kávézóm közelében történt a merénylet, még az ablakok is belerázkódtak, úgyhogy egy ideig fontolgattam, jobb lenne, ha kávézót cserélnék. De sehol olyan terebélyes tölgyek, mint abban az utcában. Jó üldögélni alattuk, főleg a kora őszi estéken. Később letettem a tervről. A merényletek színhelye immár kiszámíthatatlan, hiszen pár évvel ezelőtt csak az előkelő szállodákban puffantották le egymást, most már a legszerényebb kávézók is veszélyesek lehetnek. Az orvgyilkosság is demokratizálódik.

(Schengen kopogtat) Zombor előtt hallom a rádióban, hogy Magyarország 2004-ben EU-tag lesz, vagyis már 2003 júliusában bevezetik a vízumkényszert. Ez azt jelenti, hogy búcsút vehetek a szokásos pesti utazásoktól. A hetvenes évek jutnak az eszembe. Akkoriban szinte sorozatban gyártottam a meghívóleveleket magyarországi barátaim részére. Mert csak ennek birtokában kaphattak kiutazási vízumot. Ablakot, ha jól emlékszem. Mindig újra meg újra le kellett kopogtatni az írógépemen ugyanazokat a mondatokat. Aztán jött a komputerkorszak, fellélegeztem, nem kell újra meg újra az írógép mellé ülnöm, csak meg kell nyomnom a tasztatúrán egy gombot, és kész volt a meghívólevél. De Kádár időközben meggondolta magát, lazított, gondolván, had utazzanak a magyarok. A kilencvenes években viszont én kerültem bajba, a háborús helyzet miatt a katonai hatóságok bizonyos időszakokban nem engedélyezték, hogy elhagyjam az országot, mivelhogy katonaköteles voltam.  Szerencsére ezek az időszakok nem nyúltak hosszúra.  De most az EU-val találom magam szemben.  Az EU-bürokratákat nem lesz olyan könnyű kijátszani, mint Kádárékat. Nem segítenek a komputerek sem.

(Kánaáni Hírmondó) A Pannonia tévén Mićunović agitál Koštunica mellett. Jugoszlávia hozta meg a legjobb európai kisebbségi törvényt, bizonygatja. Minden a legnagyobb rendben. Lám, a magyarok már megalakították a nemzeti tanácsukat.

(Zombori képeslap) Zombor. A városháza épületében egy fiatal, európai rangú zongoraművésznő felsorolja Zombor városának szellemi értékeit. Írók, festők, zenészek, tudósok neveit hallom. Egy magyart sem említ. Közbeszólok. Ez a város nem 1918-ban épült, hanem sokkal előbb. A lány értetlenül néz rám. Megmagyarázom neki, pillantson a városházára, nézzen körül az utcán. Ezt valakik építették, számottevő magyar értékekkel is büszkélkedik a város. Együtt utazunk vissza. „Bocsánat”, mondja Újvidék előtt zavartan. „Bizonyára igaza van. De én erről soha sehol egy szót sem tanultam. Az iskolában sem, az egyetemen sem. Soha senki semmit sem mondott. Higgye el, nem vagyok nacionalista. Megvetem a mai szerb nacionalizmust.  Évente nem töltök 10 napnál többet ebben az országban. Tudja-e Ön, hogy milyen fájdalmat jelent nekem ez? Újvidéken születtem, de nem szívesen jövök haza. Koncertezek mindenfelé, Amerikában, Európában. Találkoztam magyarországi művészekkel. Ők sosem beszéltek nekem Zomborról és önökről? Pedig amikor meghallottam, hogy pestiek, lelkesen beszéltem nekik Szentendréről. Miért nem beszéltek nekem Zomborról, hiszen nincs abban semmi rossz? Megfordultam Magyarországon is, kezembe kerültek angol nyelvű könyvek a magyarokról. Szívesen olvasok ilyesféléket utazás közben. De ott nem említik önöket, meg Zombort, meg azt, hogy ott értékes művészek éltek. Vagy miért nem világosítottak fel bennünket legalább önök? Mért nem szerveznek nyári egyetemeket, elküldeném legjobb tanítványaimat?” Kiszáll a kocsiból, átadja a névjegyét. Egy londoni címet látok rajta. Holnap Madridba repül. Én is átadom neki a névjegyemet. Nézi a címet, aztán a táskájába teszi. „Mondja, maguk magyarok mindig ilyen komolyak?”, kérdezi, és kezet nyújt. „Csak néha” válaszolom mosolyogva. Mert meg kell tanulni – mosolyogni is. „Akkor megkönnyebbültem egy kicsit. Tehát viszontlátásra, mondjuk Budapesten.” „Mondjuk, Budapesten”, válaszoltam. 

 (Kalasnyikovok és üzletemberek) Éjfél. Bekapcsolom a tévét. Gyilkosság a Belgrád-Újvidék autóúton. Kattogtak a kalasnyikovok… Bizonyára üzletemberek puffantgatnak le más üzletembereket. Érdekes, hogy arról nem számolnak be az újságok, hogy az illető üzletemberek megjárták-e a boszniai, horvátországi, koszovói harctereket. Legfeljebb majd utólag derül ki néhány apróság. Harcterek, üzlet, cinkos hágai hallgatás. Alig van szerbiai tanú, aki tudná, mi történt a harctereken. Sehol, semmi nyom. Ki a bűnös? Nem tudni. Mindenki csak a hágai bíróság dilettantizmusát pellengérezi.

(Egy vallomásról) Teljes mértékben átélem Kertész Imre panaszát és fájdalmát: „Nemzet, haza, otthon: számomra mindeddig megközelíthetetlen fogalmak maradtak. El nem tudom képzelni a citoyen harmóniáját, aki feltétel nélkül azonosul hazájával, nemzetével. Úgy hozta sorsom, hogy önkéntesen választott és vállalt kisebbségi, mondhatnám: világkisebbségi helyzetben éljek, és ha e kisebbségi helyzetet pontosabban is meg akarnám határozni, erre nem faji, nem etnikai és nem is vallási vagy nyelvi fogalmat, illetve fogalmakat használnék. Vállalt kisebbségemet szellemi létformaként határoznám meg, amely a negatív tapasztalaton alapul”, írta egy régebbi esszéjében, s újra leírta ez év tavaszán. Ma érkezett a hír, Nobel-díjat kapott. Felelevenednek előttem könyvei és fájdalmai. Nyilatkozatában keserűen megjegyzi, hogy Németországban jobban ismerik és kedvelik, mint Magyarországon. Elismert, de marginális író. Úgy látta, pusztába kiáltott szó volt, amit csinált. Esterházy Péter, Kertész-laudációját veszem a kezembe: „…az országunk a mai napig nem gondolta át becsületesen a szerepét, bűnét, tragédiáját. Itt érdemes ember s ember közt különbséget tenni, mert ez például tisztán nem zsidó föladat volna. Hanem mondjuk keresztény. Keresztény úri közép. Nyilván polgári is. Ehelyett szégyenletes maszatolások, óvatlan hangoskodások meg a szalonzsidózásnak egyre terjedő undormányai. Azok a kis elhallgatások ’jó társaságban’, fintorok meg legyintések!  Ilyenekből áll össze egy ország.” Esterházyit olvasva azon töprengek, hogyan lehetséges, hogy egyetlen rossz mondata sincs. Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy ez a biblikusan pontos modern stílus onnan származik, hogy a sorsdöntő helyzetekben tévedhetetlen. A stílus és a jellem mégis elválaszthatatlanok. Epigonjai tehát hiába próbálják eltanulni tőle a „szövegtermelést”.

(Ars poetica) Újra Kertész. „Mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett magyar író leszek; a magyar nyelv mindig másodrendű, félreismert, félreértett nyelv lesz; a magyar kultúrának soha nem lesz helye abban a kultúrában, amely számít, amely egyetemes, mert a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát. Illúzió, amit művelek, és erre tékozlom az életemet, amely úgyszintén illúzió. És mégis, akár a rovar, amely azonnal újrakezdi, csápjában cipelni az építőanyagot, bár a hangyabolyt széttaposták, eláztatta az eső stb.: én is mindig újra elkezdek egy mondatot, egy konstrukciót. Ki lát? Isten?”

 (Interjú) Megjelent az interjúm a Banja Luka-i Reporterben. A bácskai magyar és német tömegsírokról beszélek.

 (Egy zsákutcáról) Délután Belgrádba készülődöm. Út előtt rendszerint megfordul a fejemben a kérdés: valójában mi történt ezzel a várossal? Reggel Ortega Kasztíliáról szóló tanulságos eszmefuttatását olvasva talán közelebb kerültem a válaszhoz. Kasztília egyesítette Spanyolországot, de aztán bomlasztani kezdte. „Kasztília önmaga legteljesebb ellentétébe csap át. Nem célja többé, hogy más tájak életére hason; féltékeny rájuk, sorsukra hagyja őket: nem gondol már vele, hogy másutt mi történik.” Igen, éppen ez volt Belgrád zsákutcája, a partikularizmus, ezzel verte szét Jugoszláviát. Azt gondolta, hogy tankokkal pótolni tudja a szellemet.

 (Belgrádi városkép) A belgrádi szabad szellemű Dekontaminációs Kulturális Központ falán nagy betűkkel írja: Zsidók, árulók, péderek. Sokkal több hasonló feliratot látok, mint Újvidéken.  Milošević ártatlanságát és igazságát hirdető falfirkáknak, plakátoknak se szeri, se száma. Úton útfélén Mladić-trikók, Karadžić-trikók.

 (Krúdy) A tenger. Nagyon hiányzik a tenger. Az éjszaka a tengerről álmodtam. Nehezemre esik leírni az egymás után logikus sorrendben következő mondatokat. Olvasni sem bírok. Végül éjfél körül Krúdy. Csak ez a próza tudja pótolni a tengert.

 (Újpatriotizmus) A belgrádi liberális értelmiség döbbenete. Számuk napról-napra fogyatkozik. Milošević tegnapi értelmiségi ellenzéke sorra átszállingózik a patrióták táborába. Az egykori függetlenek az új patriotizmusról értekeznek. Az újnacionalizmus eszméje ellenállhatatlan erővel tör előre. A civilbárók, a független lapok végérvényesen a nemzeti oldalra pártoltak át.  A Vreme című hetilapban elemző cikkek: itt az ideje a nemzetállam megalapozásának. Mindezt előrevetítettem az Exterritórium című könyvemben.

 (Talán érdemes volt…) Sajtókonferencia az Újvidéki Színházban. Szorcsik Kriszta (Judit), Nagypál Gábor (Holofernesz), Mezei Kinga (Eszter).  Szemtől szembe ülök a színészekkel, akik az elmúlt években olyan makacsul művelték a csodát. Volt erejük, hogy a lehetetlenből is értéket teremtsenek.  Hosszú idő után először érzem magam, hogy valamilyen szellemi közösséghez tartozom. Talán érdemes volt a romok között maradnom.

 (Valójában, kik vannak hatalmon?) Hogy a szerbiai törvényekbe beépültek bizonyos kisebbségellenes törekvések, arról a szakemberek egyértelműen nyilatkoztak. Igen. Diszkrimináció mutatható ki az állami ünnepek és a hivatalos nyelvhasználat terén. Az oktatásügyben. A helyi önkormányzatokról szóló törvényben.  Ezek egy része nem a miloševići rendszerből való, hanem újak, vagyis az új hatalmi nómenklatúra hozta létre őket, amelynek része az egyik magyar párt is. Talán ezzel magyarázható, hogy közszolgálati lapjaink újságírói mind a mai napig nem hozzák nyilvánosságra, hogy ki van a hatalmon, mi a hatalom kötelessége, kik szavazták meg a diszkriminációs törvényeket és milyen feltételekkel. Ha Napóleonnak ilyen sajtója lett volna, akkor a franciák soha sem értesültek volna a waterlooi vereség híréről.

 (Vasárnapi sajtómise) Olvasom, hogy mekkora szerencse ért bennünket, magyar kisebbségieket; milyen jól megy a sorunk, érdemdús vezéreink minő mutatós, csábító ígéretekkel teli Kisebbségi Kánaánt biztosítottak nekünk. Ha jól értem, soha nem volt jobb, de még ennél is sokkal jobb lesz.

 (Két tükör között) A Judit újvidéki bemutatója. Úgy érzem, kimerészkedtem a világba, amelyben többé nem tudom feltalálni magam. Eltévedtem saját világomban. Könnyebb lett volna, ha erre a napra megjelenik a Parainezis című regényem, amelyből egy másik Judit tekint vissza rám.  Két tükör között könnyebb elrejtőzni.

(Végső kérdés) Ha néma lennék, süket és vak, akkor milyen lenne az identitásom?

 (Tessék mosolyogni!) Eörsi verse: „Félelemből/ fegyveresekre/ szabad mosolyogni./ Hát megszokásból? / Kitüntetésért?” Az ötvenhatos rabbal sétálok Újvidék központjában október 23-án. Nem szólunk egy szót sem arról a napról, nem kérdezem a börtönről. Ő sem beszél róla. Azt hiszem, hogy manapság ötvenhat szelleme csakis egyféle éberségben, a szabadság iránti kielégíthetetlen vágyban, szellemi és lelki nyugtalanságban él tovább.  Csakhogy ki akarja, például, ezt a szellemet? Bácskában? Ahol a bátor közírók azokon hegyezik a pennájukat, akiknek nincs hatalma. Úgyhogy talán nem kellene akkora pátosszal beszélni ötvenhat hagyományairól, midőn túl sokat mosolygunk a mi kis hatalmunkra. Ebből fakad aztán a megannyi felületes ünneplés, a sok szólam.

(Sajtóéden) Közszolgálati lapjaink főszerkesztői egymással versenyezve esküdöznek, hogy a kormánypártok részéről nem nehezedik rájuk semmiféle nyomás. Még pihekönnyű sem! Isten ments! Még véletlenül sem! Független pártonkívüli paradicsomban élnek és alkotnak! A pártvezérek tenyerükből etetik őket, csakhogy tárgyilagosak és szakszerűek legyenek. Nincs a nagyvilágban még egy ilyen független éden. Hihetetlennek tűnik, mégis azt hiszem, ebben a kérdésben a közszolgálati sajtó vezetői igazat mondanak. Valóban nincs szükség semmiféle nyomásra. Ahol nagy a lapítás, ott nincs nyomás! Ugyanis lapjainkban annyi dicséret illeti funkcionáriusainkat, hogy néha már attól tartok, ők is megsokallják. Arra gondolok, hogy alkalomadtán beintenek. No, azért egy kicsit bíráljatok gyerekek, mert különben elveszítitek a hiteleteket. De még nem intenek. Bíráló, elemző cikkek, független, szakmai megítélések nincsenek. Közéleti vitafórum nem létezik. Ez nem véletlen, hiszen a tökélyt lehetetlen elemezni és bírálni. Ilyesmi sem fordul elő a nagyvilágban, ahol a sajtó nem kíméli a tisztségviselőket.

 (A tömegsírokról) Belgrádban az Exterritórium könyvbemutatóján. Vitába bonyolódom néhány írókollégámmal. Egyikük szerint nem kell sürgetni a háborús bűnökkel való szembenézést. A németeknek is 15 évre volt szükségük. Mások szerint 50 évre. Mi több, káros dolog ma a tömegsírok ügyét feszegetni. Időre van szükség. Nem csak az időről van szó, teszem meg az ellenvetést. Hiszen a vajdasági magyar és német tömegsírokról, íme, ötven év elteltével sem beszélnek. Miért nem született meg 15 év elmúltával a szerb Hideg napok? Az más, hallom a választ. Vickó Árpád ül mellettem, s halkan megjegyzi. Értetlenség fogadja majd az Exterritóriumot.

(Bácskai közérzet) Időnként találkozom régi ismerősökkel, akik elmondják panaszaikat, fájdalmaikat. Több embertől hallom azt a szót, hogy feketelista. Úgy vélem, igazuk van, még azonosulni is tudok velük. Nem kívánom idézni mondataikat, mert a személyes, négyszemközti beszélgetésekkel nem lehet visszaélni, mint a zuglapokban. Már csak azért sem, mert gyakran elkap az érzés, hogy írás közben magamat is meghamisítom, s minden bizonnyal másokat szükségszerűen meghamisítanék. Vagy esetleg bajt hoznék a fejükre. Állj meg, figyelmeztetem magam az egyre rosszabb közérzettel való szembesüléskor. A napló önkorlátozó erkölcs nélkül fabatkát sem ér. De felelősnek tartom magam ezekért a görcsökért, ezekért a félelmekért, mert próbálkoztam ugyan, de nem tettem meg mindent.

(Mi történik körülöttem?) Valamiféle iszapbirkózás folyik körülöttem. Ezért egyre kevésbé tudom felismerni a szereplőket. Mindennek meg kellene változnia, de semmi sem változik. Erőlködés, nyögés, tompa puffanás. Elfojtott szavak. Általános toporgás. Ebben a toporgásban terjed az uralkodó kétszínűség, amit hitelesít a mindenre használható beletörődés. Mintha a rossznak már nem lenne hatalma, a jónak pedig még nincs hitele. Marad a megkönnyebbülést hozó lezüllés.

(És így tovább) Kipattant a botrány. Jugoszlávia benne van az iraki fegyverszállítmányokban. Koštunica vigasztaló szavakkal szolgál: csak ócska és régi iraki gépek javításáról volt szó.  Nem kell túlozni.  Közben Jugoszláviát feljelentették a Biztonsági Tanácsban, mert nem hajlandó együttműködni a hágai ENSZ-bírósággal. Majd megmagyarázzuk nekik, miről van szó, jelentette ki Svilanović külügyminiszter. És így tovább.

(Egy fájó ellentmondásról) Vannak emberek, akikkel veszélyes és alantas dolog egyet érteni, még akkor is, ha az adott kérdésben igazuk van, hiszen előre lehet látni, hogy az igazságból az első adódó alkalommal hazugságot gyártanak.

(A gondolat drámája) Szép Nyugodt éjszaka. Thomas Bernhard drámáit olvasom.  Mondatai olyanok, mint az éles villámfények éjfélkor. A dráma alapja: a gondolat drámája. 

 (A bedeszkázott történelemről) Verőfényes őszi nap, Szenttamás. Kevésbé ismert utcákba tévedek, azokba, amelyekben több évtizeddel ezelőtt jártam. A romos piactéri szállodát renoválják. Szép tükrös nagyterme volt. Emlékszem, gyerekkoromban Belgrád Szállodának hívták. Aztán ballagok tovább. Újra meg újra megdöbbenek a furcsa látványon: az egyik gondozott ház mellett egy romos ház lapul. Aztán újra egy rendezett. Majd megint egy romos, bedeszkázott ablakokkal. Ezek a bedeszkázott ablakok jelzik, hogy minő változások zajlanak itt. Talán egy kisebbfajta népvándorlás történt a szemünk előtt. Betérek az egykori Német Iskola utcájába, az iskolának már nyoma sincs, új óvoda van a helyén. Egykor Német Iskolának hívtuk, ezt örököltük a németektől, de erről sem tudtunk, mint ahogy nem sejtettünk semmit a német tömegsírokról sem. Meg a magyarról sem. Szülőfalumban különösen kínoz ez az emlék. Akkor négy-öt éves voltam, s ötvenen túl  jártam, amikor a vukovári, a srebrenicai tömegsírokat ásták. Életem hajnalát és alkonyát tömegsírok koszorúzzák. Ebbe ékelődött a némaság, az előző nemzedék feledésbe kapaszkodó elfojtott kínja, s az én nemzedékem predesztinált, „újrakezdő” naivitása, cenzúrázott tudatlansága. De viselkedhettek-e bölcsebben apáink, mint ahogyan viselkedtek? Nem hiszem, hogy volt más választásuk. A teher olyan súlyos volt, hogy csak némán lehetett elviselni. Mindez külön-külön is gyötrelmes élmény, együtt azonban a görög drámák végzetfogalmára emlékeztet. Bedeszkázott történelem. A deszkák mögött félhomály, illúziók, remények, bűnök, hazugságok. Aztán betérek egy kurta utcába, amely a temetőre nyílik. Az utcát Bartók Béláról nevezték el. Csak néhány ház, és aztán következik a sírkert.

(Kötelező olvasmány) Szerbhorváth György Vremenek szánt levele. Nem tudom, közlik-e? Ő egyedül felvállalja azt, amit a kisebbségi magyar politikusok nem mernek megtenni, holott lenne miért: emlékezzünk csak a baranyai magyar-magyar polgárháborúra. A kopácsi réten a magyarok lőttek a magyarokra, csak azért, mert egy részük Szerbiában élt, a másik részük Horvátországban. Mindkét fél éppen őket tolta előtérbe, mint ahogy ezt még akkoriban megírtam. Szerbhorváth egy régebbi, a levélben idézett novelláját olvasva megelevenedik előttem a kisebbségi dráma, amelyről nem lenne szabad könnyelműen megfeledkezni.  Minden politikusnak, sajtómunkásnak illene elolvasni.

 (Bácskai hangulatjelentés) Ünnepi ülések, ünnepi hangulatú szónokok, ünnepi lakomák, ünnepi díszbe öltöztetett szavak, ünnepségek, ünnepélyes alkalmak, ünnepélyes ígéretek, ünnepélyes kijelentések, díszülések, etc.  Mindennapjaink cifrasága.  Ha az urak sokat ünnepelnek, akkor minden bizonnyal van mit rejtegetniük a nép elől. A sok ünneplés régi úri huncutság, dörmögte maga elé a nagyapám. A régi történet újra meg újra felelevenedik. Hiteles lesz.

(Halálosan magyar) Esterházy ír a mondatról, amelyet meg kellene értenünk. „Kertész Imre minden sora a holocaustból nőtt ki, tehát ezért, ennélfogva, következésképp, ergo minden sora halálosan magyar.”  A vidéki pedellusok bizonyára felháborodnak, de mivel Esterházy Péter mondta, a tekintélytiszteletük ezúttal erősebbnek bizonyul.

(Egy aláírásról) Mirko Đorđević, Milan Đorđević, Filip David, Dragan Velikić, Predrag Čudić, Vladimir Arsenijević, Bogdan Bogdanović, Radmila Lazić és én aláírtuk a petíciót a nacionalizmus reneszánsza ellen. Meg kellett szólalni ebben a süket csendben. Névtelen telefonhívások. A tegnapi ellenzék java részét kihívtuk magunk ellen. Az egyik ismerősöm némi iróniával figyelmeztetett:  Lám, a magyar politikusok milyen elégedettek. Miért nem veszel példát róluk?

(Kacagtató igazság) A bohóc letépte arcáról a maszkját.  Úgy érezte, eljött az idő, amikor nem kell többé kimondania az igazságot, hiszen a nézők az igazságon nagyokat kacagnak és szórakozni akarnak .

 (Közel és távol) Miért él köztünk annyi Júdás, ha Jézus távol van, tehát nem lehet besúgni?  De a tisztségek és rangok, illetve az ezzel járó előjogok közel vannak, emlékeztetett traktorista ismerősöm, aki időnként segít eligazodni a közéleti útvesztőkben. Akkor döbbentem rá, hogy Jézus csak alkalom volt.

 (A vákuumról) Az berlini Akademie der Künste kiállítás megnyitóján megbámulok egy szatellitfelvételt, amelyen nem Európa hegyei, a közlekedési hálózata, hanem éjszakai fényei láthatók. Behunyom a szemem, s elképzelem az európai nagyvárosokat. Aztán egy apró pontot fürkészek, a gombostű fejénél is kisebbet: Újvidéket. Úgy találom, nincs sehol. Ez az élmény hatalmasodik el bennem a végeláthatatlan kiállító teremben.  Mintha nem kapcsolódnék sehova, de mégis élek és létezem, mindez szokatlan és zavarba ejtő, úgy érzem magam, mint aki ismeretlen betegséget hord magában. Kiszakadni, talán a végső nagy emberi élmények egyike – mégis. Megnyugvást hozó belső kaland. Jó lenne már eljutni oda, ahol nem kell keresnem saját magam. Találni egy helyet, a gombostű fejénél is kisebbet. Így lenne rendjén, be kell köszöntenie az időnek, amikor elszakadoznak személyes kapcsolataim a környezetemmel. A vákuum már régen megérintett, Berlinben úgy borul rám, mint az ajándék.  Ez a vákuum a védelmem is, a vereségem is. Be kellene rendezkednem benne. 

 (Az üldözöttekről) Egy német tudósításból kiderül, hogy a Hágai Nemzetközi Igazságügyi Bíróság előtt éppen egy vajdasági magyar kormányképviselő védte Koštunicát. Nem tartja bizonyíthatónak, hogy Koštunica Szarajevó falai alatt az új határok megvonásán elmélkedett. Lehetséges, de akkor mit keresett Szarajevó falai alatt? Miért fizettük az adónkból a boszniai szerb tiszteket ez év áprilisáig?  Eltöprengek azon, hogy mennyire megváltozott az elmúlt egy-két évben a kisebbségpolitikai retorika. Szinte naponta beszámolunk a nagy sikerekről és az eredményekről.  Senki sem elemzi ennek az átrendeződésnek a következményeit, vagyis azt, hogy milyen foganatja lesz ennek az Új Nemzeti Jobbközép Konformizmusnak.   6-7 évvel ezelőtt még azt hajtogattuk, hogy az a bűnös rendszer elüldözte a vajdasági magyarokat a szülőföldjükről, most viszont nem arra törekszünk, hogy üldözöttek méltó kártérítésben részesüljenek az, hanem védelmezzük a tegnapi repressziv intézményeket. Ám legyen, ha a többség ezt helyesnek találja.

 (A szikláról, a hegyről, a délibábról) A kisebbség mindenek előtt: nyomorúság. Sziszüphosz mostohagyermekei kallódnak Európa szerte. A kő, melyet hordanak, túlságosan nagy, ám hiányzik a hegy, amire felcipelnék, illetve ha hegyet látnak, akkor a délibáb játszik velük csupán. Létezik-e ennél hősiesebb sors? Létezik-e ennél szánalmasabb szerep? Igen, éppen ez az ellentmondás szült bennem újabbnál újabb bonyodalmakat. Egész életemben menekültem tőle, de mindig visszazuhantam, s ha vallatni kezdtem magam, hogy miért fogadtam el ezt a helyzetet, akkor mindig erkölcsi kibúvókat kerestem. Másféle józan magyarázatot nem találtam: kisebbséginek lenni elsősorban erkölcsi kérdés, amely betör még a lélegzetvételbe is.  Egyszerre kell vállalni és idegenkedni tőle. Kosztolányi Esti Kornélja jut eszembe. Két lélek szorult belém: a világcsavargóé és azé, aki csak otthon tud lélegezni. Számomra ez a nagy fausti dráma. Azt gondoltam, becsületbeli ügy kitartani a kényszerhelyzetben, annak ellenére, hagy a legszívesebben kimenekültem volna belőle. Eközben azzal ámítottam magam, hogy mindez átmeneti állapot, egyszer mindenképpen beköszönt a jobb és igazságosabb világ.  Valahogy minden út ide vezetett: a baljós, félrevezető utópiába.

 (A csendről) 13 évvel ezelőtt dőlt le a berlini fal. A Brandenburgi kapu előtt figyelem az embereket. Elmaradt az ünneplés, nem tudom megfejteni, miért. A berlini fal ledöntése úgy kezdődött, hogy a Brandenburgi kapu előtt tíz-húsz percig tartó nagy zavar uralkodott el, a keletnémet polgárok átsétáltak Nyugat-Berlinbe, a keletnémet rendőrök pedig e váratlan gesztus láttán nem tudták mitévők legyenek. A tévékamerák pontosan megörökítették ezeket a perceket, s akik sokszor végignézték ezeket a filmkockákat, s természetesen az esemény közvetlen tanúi is voltak, arra esküsznek, hogy akkor néhány másodpercig tartó csend honolt Berlinben. A lázadás előtti bibliai csend! Most már hozzátehetem, hogy csak ennek a lázadásnak maradt még némi értelme. Azért is állíthatom, mert túl sok zajos lázadást éltem meg. 

 (A felesleges emberről) Meglepődöm, hogy milyen jól el tudom viselni az idegenség érzését. Belekezdek egy történetbe, amelyet a társaságban úgysem értenek, én pedig félszegen megrekedek a történet közepén. Ugyanis tisztában vagyok azzal, hogy nem is kell megérteniük. Maradok tehát a saját történetembe bezárva, miközben megfordul a fejemben a kérdés, hogy a felesleges ember élete csak a bűntudatot vagy pedig ezen túl még a kegyelmi állapotot is feltételezi.

(Néhány nagy élmény) A kiállító teremben Günther Grass akvarelljei Az én évszázadom című könyvének témájára. 1933: horogkereszt szögesdróttal. 1944: horogkereszt csontokkal. Ez az élmény rejtezkedik azon műveiben is, amelyekben közvetlenül nem erről beszél. Talán az egész XX. század irodalmát – Beckettől Grassig! – néhány nagy élmény határozza meg. Ez azért is meglepő, mert sokáig úgy tűnt, hogy egyféle csillogó, mindenért kárpótló lírai miniatűrizmus lesz a hangadó. De midőn a század mindent visszavont, kiderült, hogy a kárpótlás felesleges.

 (Karl Marx utca) Hogyan visszatérni a közösséghez? Igaza van Márainak, a közösség olyan, mint a tenger, csak becsületesen kell haladni az úton, az ember egyszer eléri a tengert. A Petőfiről szóló könyvének írása közben ultrabalosnak nevezhető Illyés – ebben igaza van Tamás Gáspár Miklósnak – közelebb volt a közösséghez, mint az Aczél Györggyel való vacsorák idején. Sokszor éppen azok kerülnek legtávolabbra a néptől, akik azt hiszik, hogy megtalálták, aminek örömére leheverednek az elképzelt falusi kemence mellé, ám a vadkapitalizmus előestéjén sunyin hallgatnak arról, hogy mi vár a népre. Ez az út minden bizonnyal nem vezet a tenger felé. Mindez megfordul a fejemben, miközben Berlinben a Rosa Luxemburg vagy Karl Marx utcán andalgok. Mert ez is a német és az európai kultúrához tartozik. Ahol azonban pár évtizeddel ezelőtt a főfelügyelők Nietzschét dobálták ki, ott ma az új főfelügyelők Marxot ültetik a szégyenpadra, de nem csak őt, hanem az Illyés féle baloldaliságot is. Nem is csoda, a szociális érzék majdnem kiveszett, szinte szégyen lett az egyre nyilvánvalóbb általános népi nyomorról beszélni. Az életminőség nyomasztó zuhanásáról egy szót se.  Arról, hogy mennyire eldurvultunk, mi, magyarok is, egy szót se. Csak mások durvaságairól, balkanizmusáról illik beszélni.  

(Mindennapi fényűzéseimről) Jó itt olvasni, lapozni az újságokat. Továbbra is naponta az íróasztal mellett kuporgok, tehát dolgozom, de ha újságokat veszek a kezembe, akkor egyszeriben naplopónak érzem magam. Ez kész luxus.  A napokban több kormányzati és ellenzéki párt megtartotta közgyűlését, de az újságokban nyoma sincs a kisebb és a nagyobb pártvezetőkkel készített – nálunk elmaradhatatlan – interjúknak. A különböző világnézetet valló (konzervatív, liberális, szociáldemokrata, stb.) független újságok kommentátorai kritikusan mérlegelik a sikereket és a kudarcokat. Németország helyzetéből kifolyólag a német politikusok valóban beleszólnak a történelembe, de még véletlenül sem beszélnek pártjuk történelmi sikeréről, meghatározó történelmi lépéséről. Bizonyára a közvélemény kacagna a sikert sikerre halmozó kinyilatkoztatásokon. Ha a kormány egy kérdésben állást foglal, vagy döntést hoz, az erről szóló hír mellett megtalálható az ellenvélemény, vagyis, az ellenzék véleménye. Az ellenzéki pártoknak nem kell közleményt kiadniuk, hiszen az újságok őket is megkérdezik, ugyanúgy, mint ahogy tájékoztatják a kormányzat tevékenységéről. Másodpercekre kimérik az időt. Senki sem kaphat kevesebbet. Időnként abszurdnak tűnik ez a poroszos mérlegelés, de így van. Ezt mindenki természetesnek tartja, csak én csodálkozom rajta. Kezdem megérteni azokat az embereket, akik hosszabb nyugati tartózkodás után képtelenek alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz, tanácstalanok, s ha nincs lehetőségük arra, hogy meghosszabbítsák külföldi tartózkodásukat, hazatérve egyszerűen visszavonulnak, vagy legalább is, lelkileg elszigetelődnek. A valóság iránti állandó gyanakvás, bizalmatlanság vesz erőt rajtuk. De mi legyen velünk, az ideiglenes „fényűzőkkel”? Rajtunk nincs segítség. A gyanakvás nem orvosolható.

(A honvágyról) Az aluljárókban sok az orosz koldus. Szomorú orosz dalokat énekelnek, fel sem tekintenek a járókelőkre, még akkor sem, ha valaki pénzt dob a dobozkába.  Elrévedő tekintettel ácsorognak és – énekelnek. Lehet, hogy honvágyuk van, mint általában a nincsteleneknek, a kisemmizetteknek.  

(A belépőjegy ára) Készülök Frankfurtba. A fordító újabb részleteket fordít az Exterritóriumból. A Literatur und Kritikben közölt részlet ugyanis nem tesz ki másfél órát, ennyi ideig tart majd a felolvasóest. Nem többet, de nem is kevesebbet. Hiszen azok, akik megjelennek, megfizetik a belépőjegy árát.  Másfél óra! Félek. Számomra a megtestesült örökkévalóság. Nem bírom ki.

 (A kozmopolita és a vándor) Becsülöm azokat, akik bárhová lépnek, otthonosan érzik magukat. Otthonosan érzik magukat akkor is, ha utcát cserélnek vagy lakást, de akkor is, ha várost, esetleg országot.  Szememben ők az igazi, bevallom: irigylésre méltó kozmopoliták, mert tárgyakkal és emlékekkel könnyen be tudják népesíteni új környezetüket, világukat. Nekem ez sehogy sem megy. Az éjszaka összeszámoltam, Újvidéken 15 év alatt 18 albérleti szobám volt. Mind idegen maradt, minden egyes lakáscsere csak az idegenség érzését növelte bennem, habár mindig és mindenütt nagyon, talán túlzottan is, otthon akartam lenni, ám ennek ellenére mindig valamiféle kódorgó vándor maradtam. A kozmopolita mindenütt otthon van, a vándor sehol. Vagy csak az úton van otthon? De úton van-e az ember saját dolgozószobájába menekülve? Esetleg csak ott lehet úton igazán? Az a vesztem, hogy szeretek elindulni, de képtelen vagyok megérkezni. Mindenek előtt talán azért, mert közben egy kérdés üldöz, van-e egyáltalán haza. Így élem át Berlint is, hiszen ezekben a napokban sem állíthatom, hogy megérkeztem. Ellenkezőleg, egyre inkább megbizonyosodom, hogy belém hasít az ideiglenesség érzése, bármennyire is küzdök ellene. Mintha az egyik albérleti szobát felcseréltem volna a másikkal, valami lejátszódott bennem, ami tudom, rövidesen szertefoszlik. Mintha semmi sem történt volna. Kezdem újra az egészet: ilyen törékeny a valóságom, ha ez a szó manapság egyáltalán jelent még valamit. Vagy talán nekem mégis könnyebb? Nehezebb azoknak, akik mindezt átérezve továbbmennek és kitalálják maguknak a szülőföldet, a tájhazát, az otthont? Vagy én is ezt teszem az örökös újrakezdéssel? Minduntalan kitalálom – ugyanazt. Képtelen vagyok megfejteni ezt a velejéig kisebbségi titkot.

(Kívánság) Milyen jó lenne, ha honvágyam lenne! 

 (Harag és gyűlölet nélkül) Saját tévedéseim nélkül belefulladtam volna abba a tökéletes világba, amit most mindenki megtagad. Mivel nem kell megtagadnom, megengedem magamnak, hogy értelmezzem. Harag és gyűlölet nélkül. Talán enyhítenem kell korabeli szigorú ítéleteimen is. Azok a mindenható közéleti emberek, akiket bíráltam, míg hatalmon voltak, mégis teremtettek valamit, amit örököseik könnyen elkótyavetyélnek.

 (Fattyú-motívum) Ismét a regényírás köt le: folytonosan üldöz a fattyú-motívum. A mostoha sors magától értetődő. Romantikus tiltakozás nélkül kell elfogadni, mert ez az egyetlen hiteles élmény. Minden évben újra belekezdek ugyanabba a regénybe, aztán belátom, hogy nem tudom folytatni, tehát kezdem elölről. Pár hónapig írásra buzdít a remény, azután félreteszem a kéziratot.

(Az elárvultak nagyapái) A napokban hallottam, hogy amint az ember elveszti szüleit, egyre jobban kezd hasonlítani rájuk. Így van ez a személyes életben, a közéletben azonban máshogy alakul a képlet. A gyermekek sokáig azt hiszik, hogy örökre elárvultak, ám mégis ők fedezik fel a nagyapákat, vagyis rájuk kezdenek hasonlítani. És nem bocsátanak meg apáiknak, hiszen csak azzal tudnak szót érteni, ami végérvényesen elszakadt tőlük. Azok a kultúrák, amelyekben legalább ez a nemzedéki barátkozás nem történik meg, lassú megszűnésre vannak ítélve, vagy pedig elvesztik sajátosságaikat.

 (Fontossági sorrend) Egy újdonsült berlini mondja: Akinek nincs bankszámlája, az nem ember. Legyen rajta akár 10 EUR, de bankszámlát kell nyitni, amit mindig magadnál kell hordanod. Bankszámla nélkül itt semmit sem tudsz elintézni. Gondterhelten válaszolom, hogy az útlevél és a beutazási vízum sokkal fontosabb. Erre hahotázni kezd, mintha csak egy jó viccet meséltem volna.

 (Eltékozolt évek) Frankfurt. Felolvasóest a Palais Jaltaban. Az egyik szerkesztő átadja a németül eddig megjelent esszéimet. Meglepődve forgatom a kezemben őket, néhány közlésről nem is tudtam. Az ismeretlen közlések jórészt 1991-92-ből valók, amikor nem volt még e-mail, Szerbiában pedig furcsa szabályok szerint szelektált a posta. Kikézbesítetlen levelekről értesültem, amelyek örökre elvesztek, amelyek azonban akkor bizonyára sokat jelentettek volna nekem. Bizonyos értelemben eltékozolt évtized áll a hátam mögött, játszadozott velem a kor, miközben merőben új tapasztalatokra tettem szert.

 (A retro-radikalizmusról) Aki fiatal korában nem volt radikális, aligha lehet idős korára konzervatív és hagyományelvű. Vagy ha mégis az lesz, unos-untig egy unalmas hivatalnoksegédre hasonlít, mert nem élt át semmiféle emberi drámát. De akinek élete deléig nem volt egyetlen kockázatos kalandja sem, vagyis nem volt meghatározó konfliktusa a világgal, aztán egyik napról a másikra hirtelen hithű radikális lesz, az most sem radikális.  Csak végzi a dolgát, mint a szófogadó hivatalnoksegéd, mivelhogy időközben a radikalizmusból új konformizmus lett. Ez burjánzik ma a posztszocialista világban, ahol egyszeriben túlteng a retro-radikalizmus.

 (Éjfél után) Éjfél után Berlin tereit benépesítik a lármás vendégmunkások, a melankolikus hazátlanok, a megrögzött álmodozók. A sörözők pontos idő szerint zártak, a bohémok is hazamentek. Csak azok maradtak, akik szabályos bohémok sem lehetnek.

 (Idegenség és a hiteles gyökerek) Mi a gyökere ennek a bennem fel-felbukkanó, bénító idegenségnek, kérdezem magamtól szinte naponta. Goethét – akinek mindig mindenre jó válasza van, továbbá majdnem az egyetlen, aki válaszolni mer – lapozva megfordul a fejemben, hogy az idegenség szülőhelye a cselekvőképességet értelmetlenné és feleslegessé tevő szellemi élmény. Milyen mélységes megvetéssel írt arról a tudásról, amely csak oktat és nevel, de nem késztet tettre. Ma azonban – attól tartok – csakis az idegenség élménye képes valamiféle változást kicsikarni.  Cselekvően jelen lenni – a cselekvés iránti mély bizalmatlanság tudatával. A romantikus tettek emberei ugyanis a múlt században alaposan lejáratták magukat.

 (Mindennél több) Boldog Sziszüphosz vagyok, nyilatkozta Kertész Imre a berlini Tagesspiegelben. Ez a legtöbb, amit egy ember és egy író elérhet, egészen biztos, hogy a Nobel díjnál is több. 

 (Az ellenállásról) Lecsap rám a csontig ható fagyos berlini szél. Metszőbb, mint a kosava. Az utcákon fényárban úsznak a fénymesterek remekművei: az óriási karácsonyfák. Csak azt csodálom, hogy a sok ezer kis villogó fénypont hősiesen ellenáll. Az utcák fölé valóságos fényháló borul, de egyetlenegy fényforrás sem alszik ki.

(A logikus gondolkodásról) Furcsa, alig látok rendőrt az utcákon, de arról álmodtam, hogy letartóztattak, azzal a váddal, hogy az egyik könyvkereskedésben hamis EURO-kal fizettem. Megmotoztak, de a zsebeim üresek voltak. A nyomozó nem győzött csodálkozni, hiszen előzőleg saját szemével látta a nagy köteg papírpénzt a zsebemben. Én meg felháborodva bizonygattam, hogy nem is vásároltam semmit, csak a könyvek között lapozgattam. Felébredek, kidörzsölöm szememből az álmot, s azon töröm a fejem, hogy a nyomozó azért tévedett, mert logikusan gondolkodott.

(Az álom: élet) Ha számba veszem a regényeimet, akkor meg kell állapítanom, hogy hőseim csavargók, vándorok, valamiféle bolyongók, s mindenképpen hazátlanok. Elindulnak valamerre, de soha sem érkeznek meg. Sehova és sehol. Még az álmok világába sem tántoroghatnak be, mint Krúdy – számomra varázslatos és vonzó – hősei. Nem titkolom, én is ilyenekről álmodtam, de álmodni csak annak van lehetősége, és joga is, akinek van valósága. Máskülönben az álom csak a nyers, az eltorzult, vagyis a bemocskolt élet árnyéka. Pontosan az ellenkezője, mint ahogy Calderon írta.  

 (Fattyútörténet) Az Einstein kávézóban találkozunk mi – magyar írók. Körülüljük az asztalt, ők szinte mindennapos vendégek Berlinben, én viszont csak afféle rövid ideig tartó tapasztalati kirándulásnak nevezném az itteni rövid tartózkodásomat. Kicsit azért vagyok itt, jegyzem meg, hogy hatvan napon keresztül személyesen megtapasztaljam azt, amiről több évtizeden keresztül olvastam. Először életemben. Ez az életem és gondolkodásmódom legnagyobb abszurditása. Úgy voltam européer, hogy az egyik újvidéki albérleti szobát felcseréltem a másikkal, miközben észre sem vettem, hogy egyre jobban szűkül körülöttem a kör. Ennek függvényében nem csak méltatlan, hanem otromba is az időnként elhangzó kozmopolitizmus vádja. Életem talán túlságosan mély gyökereket eresztett abban a világban. Félő tehát, hogy maholnap teljesen bezárul körülöttem a kör, hiszen rövidesen vízumra lesz szükségem, hogy, például Pesten körülüljük az asztalt – mi, magyar írók. A berlini Einstein kávéházban barátaim felkapják a fejüket, nem értik, miről van szó. Miféle vízum az anyaországba? Pedig semmi különös nem történt, csak egy nyolcvan éves fattyútörténet újabb bekezdése íródik.

 (Közel száz év után) Nem történhet meglepetés, írják a mai újságok. A koppenhágai EU-csúcson véglegesítik az új tagok csatlakozását. Magyarország felvétele elől elhárult minden akadály. Csak apró részleteket kell még tisztázni. Viszont a bővítés ténye kirobbantotta az európai identitásról szóló heves vitát, amellyel tele van a sajtó. Most a nyugati polgároknak kell szembesülniük saját elképzeléseikkel, azzal, hogy hol végződik be az ő Európájuk.  Először közel száz év után! Az Osztrák-magyar Monarchia szétverése után ugyanis semmi kétség nem volt efelől.   

 (Versailles, Jalta, Koppenhága) Koppenhága. Talán elkezdődött a másik európai történelem. Talán nem csak Jalta lesz a hátunk mögött, hanem Versailles is. Talán Európa lesz a hazám. Talán nem kell szégyenkeznem azért, mert Európa polgára akarok lenni, hiszen, ha jobban átgonolom, ebben volt részem egy életen át. Első írásaim megjelenésétől, egészen a mai napig Európát vádként vagy szitokszóként állították velem szembe.

 (Az elkötelezettségről) El kell távolodnom. El kell sodródnom. De már azt sem tudom, hogy mitől, hiszen minden eltávolodott tőlem, tehát még közömbös sem lehetek. A vákuumom elkötelezettje vagyok.

(Az idegenségről) Szerencsés. Zsuzsa elküldi Teofil Pančić – ő irt a Hontalan esszékről is – az újvidéki Bulevarban megjelent írását az Exterritóriumról. Berlinben olvasva a szöveget, egyszeriben intellektuális és írói ellentmondásaim kellős közepén találom magam. Vannak dolgok az életemben, amelyeket csak ott érzékelnek és ismernek fel, ahol születtem. Abban a világban, ahol – jól jegyezte meg Pančić – idegen lettem. Amit Pesten is, csak azok ismernek fel, akik a kisebbségi életérzésben nem csak a nemzeti vonást ismerik fel, hanem ennél többet: vagyis, ahhoz, hogy megértsenek, számukra is idegen kell, hogy legyek. Kétszeresen idegen!

 (Összegezés) Tiszta lelkiismeret? Kételkedem a lehetőségében. Csak a lelkiismeret-furdalás lehetséges. A tiszta lelkiismeret csak ez után képzelhető el. Talán, mint a kételkedés utolsó állomásán.

 (A jutalmamról) Álmomban visszatoloncoltak. A határrendőr összeráncolta a homlokát. Se ide, se oda! Sem Magyarországra, sem Szerbiába. Akkor hova, kérdeztem gyanakodva. Csak azt ismételgette, hogy nem mehetek vissza, majd egyszerűen eltűnt.  A következő határrendőr is megvizsgálta az útlevelemet, töprengett, majd közölte, nem mehetek vissza, ám maradjak nyugton, rövidesen rendezik ügyemet. Aztán visszanyomta a kezembe az útlevelet. Mit jelent az, hogy vissza, kérdeztem a következő határrendőrt, mire ő türelmetlenül leintett, mondván, hogy ennek a kérdésnek az eldöntésére ő nem illetékes. Végül felkerestem a főnököt, tiltakoztam, ne várakoztassanak időtlen időkig, mondják meg, mit akarnak tenni velem. Hol található meg a „vissza”? A főnök tétován maga elé nézett. Azt kérdezi az úr, hogy honnan jött? Ezt a kérdést mi sem tudjuk eldönteni, válaszolta közömbös arccal, hosszabb mérlegelés után ugyanis megértettük, hogy megválaszolatlan kérdésről van szó. Ezért haladékot adtunk. Ami az Ön részére bizonyos értelemben jutalom.     

 (Családi örökség) Ötven év után először telefonáltam Kanadába. Oda, ahova a szüleim ötven évvel ezelőtt szerettek volna kivándorolni.

 (Újra a regény) Már a negyedik éve a Schlemihl fattyúja című regényemen dolgozom. Az egyik abbahagyott változat követi a másikat. Talán most végre megtaláltam, amit kerestem. Hősömet a tolószékbe szögezem, legyen átkozott és száz évnél is tovább éljen.

 (Másféle karácsony) Egész nap bibliai csend. Mintha magába mélyedve töprengne a város. Talán a sóhajokat is hallanám, ha az utcákon sétálnák, Eddig nem tudtam, milyen ez, hiszen Újvidéken éltem meg a karácsonyokat. De az isten ezt is elviselte. Ki vagyok én, hogy felemeljem a szavam ellene? Úgy kell viselkednem, mintha nem viselné el.

 (Voltaire kertje) Egyik kritikusom párhuzamba állította a Wittgenstein szövőszékét, és az Exterritóriumot.  Az előbbiben még egy korszak lopakodik ki az üres szobából, de mégis megszólít egy ismeretlen hang. „László”. Még volt nevem. Az Exterritóriumban már csak az íróasztal maradt, meg a voltaire-i ironikus parafrázis: indulok, hogy műveljem a kertem. Ha van még kert.   

 (A nyelv haláláról) Ott születtem, ahol haldoklik az anyanyelvem, írtam pontosan tíz évvel ezelőtt.  Azóta kémlelem, ennek a haldoklásnak a nyomvonalát. Nem erőszakos halál ez, hanem bársonyos, amelyben a jóakarat útja is egzisztenciális megvesztegetéssel van kikövezve. A nyelvet ugyanis nem lehet megölni, csak feladni lehet. Szakértők, próféták, újgazdagok, tudálékos és ügybuzgó selyemfiúk, mindentudó kékharisnyák kocognak a halottak élén. Érdemrendeket osztogatnak, kitüntetéseket érdemelnek ki, szónokolnak, prédikálnak. Tart a kisebbségi operett, miközben haldoklik a nyelv. A személyes halál sokkal elviselhetőbb. Időnként ünnepélyes, néha hősies, de akkor is nemes, ha gyáva. Ennél az operettnél méltóságteljesebb a pillanat, amikor nyöszörögve felfordul az ember. Szebb, ha a szívéhez kap, és nem szól többé semmit. A leggyávább halál is megható, mert rendszerint az emberi nagyságot igazolja. A nyelv halála azonban a pestis terjedésére emlékeztet. Az ember szemérmetlenné válik benne, lemeztelenedik, nem mások öldökölnek, hanem közösségek végzik el a kollektív öngyilkosságot.  Nem a nyelv romlásáról szólok, hiszen még az is valamiféle küzdelmet, életvágyat jelez: megidézi a „romlás virágait”. Másféle életet képviselnek a szavak.  Valami törik, szakadozik, de valami mindenek ellenére megszületik, ami az életről tesz tanúvallomást. Egy fausti laboratóriumban. A romlásban kirajzolódik a végromlás művészete. Anti-irodalom: maradt-e ennél hitelesebb nyelv? A túlélő becketti dadogása. A túlélés nyelve. Romlik a nyelv, de nem haldoklik, ha erkölcsi tartás áll mögötte. Viszont feltétlenül elhal, ha az erkölcsi tartás semmivé foszlik.  Haldoklik a nyelv, akkor is ha minden cseng-bong, mint a vákuumban. A csilingelés tanulékony színlelésekor, csak a szavak, csak a mondatok díszelegnek a kirakatban, de az áruház üresen tátong.

(Az Én és a Nem) Én, én, én, írta Gombrowocz. Nem, nem, nem, írom a lapszélre. A NEM több mint az ÉN. A NEM-ÉN a legtöbb. A NEM-mel keresztülhúzott ÉN.

A kötet anyagát az újvidéki Családi Kör című hetilapban 2000-2002 között megjelent naplójegyzeteimből volágattam.