Naplójegyzetek

Különbékét kötöttünk…

2026. június 23., kedd

Figyelem a vajdasági magyar közéletet és elismerem, hogy nagyon hiányzik az kivándorolt fiatal értelmiségi nemzedék. A Nobel-díjas Krasznahorkai László megköszönte a magyar ifjúságnak, hogy legalább egy időre megmentette az idősebb nemzedéket, de hol van az a fiatal vajdasági magyar nemzedék, amely köszönetet érdemelne. A nagyvilágban keres magának új hazát. Akik maradtak, tanultak az idősebb nemzedékek sorsából. Jobb taktikusan hallgatni, sértődötten visszavonulni, ügyesen alkalmazkodni, mint büntetésből kimaradni. Hol van, kérdem, miközben abban is reménykedem, hogy egyszer váratlanul feltűnik. A vajdasági magyarok lelki teherbírását alaposan legyengítették a kilencvenes évek, az utána következő évtizedek sem hoztak igazi felszabadulást, úgyhogy a közéletben eluralkodott a végzetes szellemi belenyugvás. Nem az eszmék harca folyik, hanem egy immár harminc éve uralkodó politikai elit szeretne minden áron további harminc évig uralkodni. Hiányzik a biztató jövőkép, a politikusok nem képesek ezt megfogalmazni, mint ahogy a kilencvenes években próbálkoztak ezzel, amikor bejelentették „talpra állni – megmaradni”. A megmaradásból szörnyűséges elvándorlása lett. Az értelmiég szétszéledt, senki – senkinek sem utódja, sem boldog őse nem lehet. Teljesen atomizálódottunk. Az értelmiség kishitű lett, elvesztette a kultúrába vetett hitet és bizalmat. A hagyományos értelmiségi kultúra egyébként is mély válságba került, nemcsak nálunk, hanem az egész Európában. Hajlamosak vagyunk ezért a koraszeszméket kárhoztatni, de arra nem gondolunk, hogy műveink szellemisége is hozzájárult a tekintélyvesztéshez. Az irodalom sértődötten eltávolodott a közösségtől, egy szűk szekta ügye lett, amelyben ugyanaz a média határozza meg az értékrendet, amelyet mi joggal kárhoztatunk. Különbékét kötöttünk az általunk is kárhoztatott kultúra ellenes koreszmékkel. Ezért vesztette el a hagyományos kultúra a tekintélyét és befolyását.