2026. június 22., hétfő
Bevallom, sejtelmem sem volt arról, hogy a sebek ilyen mélyek. Tudtam, hogy erős az ellenzéki közhangulat, de nem gondoltam, hogy ilyen elemi erejű.
Útban Újvidék felé. Vagy tíz napig tartózkodtam Magyarországon, eléggé fárasztó volt, de nem bántam meg. Magyarország új arcával ismerkedtem. A naplóm tanúsága szerint legutóbbi pesti tartózkodásom idején – ugyancsak a nyári napokban – az utcákon kétféle embereket láttam. Az egyik arca és tekintete vidám, ők voltak a turisták. A komoly és elkeseredett emberek tömege viszont magyarul beszélt, tehát csakis pesti lehetett. Az átlagos magyar polgár azonban akkoriban nem mondta ki, hogy mi bántja. A nemzet többsége hallgatásba merült. Most hirtelen egyszerre lobbant fel a düh és a jókedv. Az átlagpolgár dühösebb, mint az értelmiségiek. Azt hiszem, hogy a polgárok életében ez nagyobb eseménynek számít a néhai magyar rendszerváltás. Akkor egy elit megkötötte a paktumot és megtörtént a mintaszerű, békés magyar rendszerváltás. A tömeg békésen elfogadta, de nem érezte magát a rendszerváltás résztvevőjének. Most a polgárok úgy érzik, hogy sorsfordító esemény résztvevői lettek. Hallottam a villamosban, a metróban, amint hangosan mondogatják, hogy bilincsben akarják látni a tegnapi vezetőket. Ugyanezt mondják a pincérek, a taxisoförök, a háziasszonyok. Bevallom, sejtelmem sem volt arról, hogy a sebek ilyen mélyek. Tudtam, hogy erős az ellenzéki közhangulat, de nem gondoltam, hogy ilyen elemi erejű. A kilencvenes évek eleje jár az eszemben, amikor Mészöly Miklős a Duna utcában sejtelmesen közölte velem, hogy a Fideszé a jövő. Nem értem, hogy jutott ez a párt oda, hogy népünnepéllyel üdvözlőik a bukását. Jobb sorsot érdemelt volna. Az utcák vidámak, terjed a felszabadultság érzése. A legtöbben abban bíznak, hogy Magyar Péter nem él vissza a kétharmaddal. Annak külön örülök, hogy a magyar irodalom legjobbjai – hogy Márai-parafrázissal éljek – ezúttal is jól teljesítettek. A Tisza-kormány büszke lehet rajuk, és remélem nem feledkezik meg róluk. Az értelmiségiek bizakodnak, de a dühük sokkal mérsékeltebb. Főleg azok a barátaim tekintenek higgadt derűvel a jövőbe, akik az elmúlt 16 évben valóban ki lettek szorítva a közéletből. Az is érdekes viszont, hogy azok, akik egészen jól berendezkedtek a NER-ben, most a damaszkuszi úton mutogatják nemlétező sebeiket.