2024. január 24. vasárnap
Manapság veszélyes vállalkozás komoly és elgondolkodtató kérdéseket felvetni, hiszen a posztigazság korszakában minden hazugság igazságnak tüntethető fel, ami még rosszabb, mindennemű hazugságot igazságnak lehet feltüntetni. Ezzel a tudattal olvasom napjainkban a hivatalos narratívák együgyű optimizmusát. Ez a nyelvezet felismerhető a mai világpolitikában, és nem csoda, hogy a vajdasági magyar hivatalos közéletben is. A politikusuk banális szólamokkal dicsérgetik önmagukat, miközben a vajdasági magyarok lélekszáma vészesen csökken. Osztogatják a kitüntetéseket maguknak és a híveiknek, akik még véletlenül sem vetnek fel kényes és kellemetlen kérdéseket. A banalitás terrorja köszöntött be. A lojalitás nyelve elnémította a lelkiismeretet. A banális politikai szólamok egyre jobban eluralkodnak és ilyenkor az ember nem tehet mást, mint a klasszikusok gondolataiban keres és talál magának támaszt. Mindezek láttán Móricz Zsigmondra gondolok, a Rokonok című regényére, amelynek a története szemem előtt játszódik le. Móricz tisztában volt azzal, hogy milyen korban él, 1920-ban a Nyugatban jegyezte le, hogy „A legnagyobb veszedelem nem az, hogy erőszakkal kényszerítenek, hanem az, hogy az ember maga tanulja meg szeretni a bilincseit.” A gondolat nem hagyta nyugton és 1940-ben a Kelet Népében megállapította: „Nem az a szolga a legveszedelmesebb, akit vernek, hanem az, aki szolgálni tanul meg, s ezt rendnek, kötelességnek nevezi.” A gondolat nem hagyta nyugton később sem, mert 1941-ben ugyancsak a Kelet Népében leszögezte: „Az értelmiség akkor árulja el a népét, amikor a félelmét belátásnak, az alkalmazkodását józanságnak nevezi.” Most éppen tanuljuk, hogy az alkalmazkodó józanság nevében megszeressük saját bilincseinket.