Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. november 29., vasárnap
Kora reggel a Facebookon tömegesen ünneplik november 29-ét a néhai köztársaság napját. A jelennel való elégedetlenség valóságos érzelmi gátszakadást idézett elő. A múlt megszépítésébe menekültek azok, akik a jelenről szóló lesújtó véleményüket félnek nyilvánosan kifejezni. Ki gondolta volna egykor, hogy Tito dicsérete lesz a félelem egérútja. Akadnak, akik nyilvánosan bevallják, hogy bizonyos szerzőket még lájkolni sem mernek, mert tudják, hogy ezt is ellenőrzik és számontartják. Mert az biztos, hogy napjainkban is íródnak a feketelisták. A minap a parlamentben hevesen bíráltak Seka Sabljićot a kiváló színésznőt, aki azt merte nyilatkozni, hogy a haza nem ott van, ahol a szármát mérik, hanem ott, ahol az ember jól érzi magát. Ártatlan, naiv mondat. Mit szólnának a képviselők, ha netán találkoznának Goethe definíciójával, aki szerint a patriotizmus teszi tönkre az emberiség történelmét. Thomas Mann is rosszul járna a szerbiai parlamentben. (….) Ezek után nem csodálom, hogy a köztársaság napját azért dicsérik, hogy emlékeztessenek a múltra, a szocializmusra, az önigazgatásra, a biztonságos éjszakai városi sétákra. És arra, hogy valaha a melósok is utaztak a tengerre nyaralni – mégpedig családostól. Igaz, akkor is volt cenzúra, de a cenzoroknak legalább volt nevük: ma a cenzúra anonim. Az új cenzorok demokratikus kitűzővel flangálnak az értelmiségi szalonokban. Amit az átlagember óvatosan, a köztársaság napján mond el, azt Lordan Zafranović, az egyik legtehetségesebb jugoszláv filmrendező kertelés nélkül kimodja. „Tito Jugoszláviája népeinek civilizációs a csúcsát jelentette. Jugoszlávia széthullását általános fosztogatás követte. Az egykori funkcionáriusok a nacionalista pártokba eveztek át. A saját népüket fosztogató gangszterok kerültek a hatalomra.” Ilyesmiket nem állítanak azok, akik bohó ifjúkorukban ódát írtak Tito marsallról. Tito és a szocializmus gyalázása rendületlenül tart tovább, sokszor a magukat baloldaliaknak nevező értelmiségiek is magas lóról nyilatkoznak a szocializmusról, az önigazgatásról. Az egypártrendszerben proskribált Mirko Kovač post festa sokkal nagyobb megértést tanúsít a szocializmus iránt, mint azok, akik annak a rendszernek kegyeltjei voltak. Eszem ágában sincs, szépíteni a múltat, de arra még emlékszem, hogy az önigazgatással legalább néhanapján, legalább részlegesen kordában lehetett tartani az elvaduló pártkomisszárokat, könnyebb volt őket fegyelmezni, mint a mai kiskirályokat. Azt sem zárom ki, hogy a kapitalista eufória után időszerű lesz a munkásönigazgatás kérdését újra napirendre tűzni. (…)