Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. március 6., péntek.
A koronavírus Szerbiában is felütötte a fejét, egy szabadkai polgárt fertőzött meg valószínűleg Budapesten. Vučić államelnök nyugalomra intette a lakosságot, nincs veszély, nyilatkozta, szúnyogcsípéstől többen haltak meg. (…) Kezdődik a választási kampány, az aktivisták majd csengetnek és kopogtatnak az ajtómon. Legjobb lesz bezárkózni és nem nyitni ajtót. Nem kívánok se vitatkozni, se magyarázkodni, se ellenkezni velük. Nem érdekelnek. Rendben van, az arcukat adják egy olyan eszméhez, amely távol áll tőlem. Kezdem felfogni, hogy sokkal inkább azoktól kell óvakodom, akik nem adják az arcukat semmiféle eszméhez, de azért csendben mindet kiszolgálják. Ők azok a véres mosolyú ártatlanok, akikről Kundera írt. A kilencvenes években egyik ifjúkori ismerősom temetésén találkoztam Mirko Čanadanovićtyal, a tartományi pártbizottság elnökével, akit 1971-es a Nagy Antliberális Tisztogatás idején a „differenciáltak” Igy nevezték akkoriban a meghurcoltatást, a kirúgást, a leváltást A liberalizmus a dogmatikus kommunisták szemében ugyanolyan szitokszónak számított, mint a mai hatalomtartók szemében, akik ott is liberalizmust látnak, ahol nincs. Sokan Čanadanovicot sem tartották liberálisnak, de ez most már nem is fontos. Mentségére szolgáljon, hogy rosszabbak jöttek helyette. Azoknak meg az szolgáljon mentségükre, hogy őket még rosszabbak váltották le, mégpedig azért, mert autonómiapártiak voltak. Nem folytatnám a jelenkoriakkal. Szóval azon a temetésen Mirko Čanadanovićtyal váltottam néhány szót, aki figyelmeztetett: nem kell tartanom az ellenségeimtől, hanem a barátaimtól. Az egykor tartományi párttitkár jól ismerte azt a szellemi környezetet, amelyben a hatvanas években éltem. Sokat tudhat a véres mosolyú ártatlanoktól, tenném hozzá néhány évtized után.