2019. április 9., kedd
Az utóbbi időben kerülöm a nyilvánosságot, a naplómat csupán a honlapomon közlöm, de csak fragmentumokat, de a teljes napló maradjon kéziratban. Egyre kevésbé kötik le a figyelmemet a vajdmagyar ügyek és jelenségek. Úgy látom, hogy a sorsunkról többé nem a vajdmagyar politika dönt, hanem ismeretlen erők. Spontán folyamatok indultak be, névtelen erők uralják a sorsunkat. Lehet, hogy már nincs is sorsunk, csak egy nagy színjáték statisztái vagyunk. Csak a csodák segíthetnek rajtunk, vagy pedig új eszmék, amelyeknek azonban nyoma sincs. A vajdmagyar közélet régebben sem ez volt érdeklődésem középpontjában, bár időnként hallattam kritikus szavam, amiért meg is kaptam a magamét, funkcionáriusok vagy azoknak tanácsadói rám küldték a verőlegényeiket, de nem ezért vállalom a remeteséget, mint élete utolsó évtizedében Utasi Csaba. Úgy gondolom, hogy a fiatal írók és értelmiségiek dolga lenne szembeszállni az áldatlan állapotokkal, úgy látom, ők elégedettek. Moha még az irodalom nem volt ennyire szelíd. Nem vonom kétségbe, hogy minden nemzedéknek joga van elégedettnek lenni a hatalommal. Nem kívánom megzavarni az idillt, ezért inkább félreállok. Időnként Arany Jánosra gondolok, aki megrendítően írta le ezt a helyzetet: „Ha egy lócsiszárral / találkoztam és bevert sárral / Nem pöröltem, / Félreálltam letöröltem„. Egyedül a baljós demográfiai adatok ejtenek gondba. A népességcsökkenés a többségi nemzeteket is fenyegeti, de a kisebbségre nézve a megszűnés veszélyét hordozza. Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat. Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. Ma már nem az, csakhogy az új eszmék helyett meddő kincstári optimizmus honosodott meg. Majd visszajönnek, mondják a kisebbségi politikusok. Bár így lenne!