2018. január 1., hétfő
Lassan haladok a Temetetlen múltakkal, bizonyára a gyerekkor megidézése miatt. Mint a Hontalan esszékben írtam, félek a gyerekkori hamis idillek irodalmétól. Nevetnem kell, ha a regényekben arról olvasok, hogy gyerekkorban milyen okosak az írók, okosabbak, mint 40 évesen. Félek a naiv és bölcs gyerekkori emlékek inflációjától. Az apámról romantika és szentimentalizmus nélkül írni úgy, hogy kirajzolódjon a „kiegyezés nemzedékének” becsülete. 1944-45-ös évek. Semmi viktimológia, a tömegsirbiznisz kerülendő. A törzsanyag még mindig egyenetlen, hiányzik a mondatok lendülete, sodrása. Mondatról-mondatra átírni. Higgadtan. Lassan. Hallani akarom a mondatok egyenletes lélegzését. Nem sietni!
Este Miša Ilićtyel a Korzó kávéházban. A kihívóan öltözködő lányok láttán önkéntelenül is túlélés szépségére gondolok. És az elmúlásra. Mennyivel erőszakosabb a női szépség manapság, mint az ifjúkoromban. De ez az agresszív nőiség mégis rokonszenvesebb, mint az ötvenes évek lányos szendesége.