2017. december 5., kedd
Újra Ljubljanában. Svetlana Slapšak és Božidar, a férje ebédre invitáltak. Svetlanával legutóbb tavaly tavasszal találkoztam az umagi Tomizza-napokon. Sorsunk összeköt bennünket. A határhelyzetünk. Én Újvidéken magyarul, ő pedig Ljubljanában szerb nyelven írja műveit. Egyikünk sem él saját nemzetének fővárosában, ami szükségszerűen peremsorsot jelent. Peremsors a peremállamok peremén. Sinkó Ervin jut eszembe. Babel mondta neki Moszkvában: „Magyarnak lenni már magában is szerencsétlenség, de ez még valahogy megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni, ez azonban már kicsit több a soknál. Magyarnak és zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez valósággal perverzitás. De ma magyarnak, zsidónak, kommunista magyar írónak és hozzá jugoszláv állampolgárnak lenni – emellett a megboldogult Sacher-Masoch fantáziája egyszerűen ártatlan kis pincsikutya.” Lehet, hogy Savher-Masoh fantáziájának szüleménye a perem peremén, a nemzetállam fővárosán kívül magyar írónak lenni.
Szerencsére, ő átköltözhetett Ljubljanába, itt él mind a mai napig. Nem kell találkoznia azokkal az emberekkel, akik meghurcolták. Én látom őket, amint felkattintom a televíziót. Ha kezembe veszem az újságot, akkor mit látok, azok a politikusok, akiknek a pártja a magyar kisebbség tagjait egy szendviccsel a határon tálra küldték volna, napjainkban az udvarias és civilizált viselkedésről csevegnek a parlamenti szószéken. (…) Svetlanával beszélgetve szóba kerül Danilo Kiš is. Engem is, őt is, az utóbbi időben rendkívül zavarja Danilo Kiš kisajátítása. A Kiš-ciklusom legutóbbi darabjában már arról írtam, miként ünneplik Danilo Kišt a mai nemzeti érzelmű pártvezetők. A legjobb írók mégis a halott írók, őket ki lehet sajátítani. Jól odamondogatott a kommunistáknak, hangoztatták az újdonsült antikommunisták és dicsérik a Borisz Davidovics síremlékét, amelyet egykor nem volt ajánlatos dicsérni, ma pedig a hatalom kegyeit kereső színházigazgatók szívesen műsorra tűzik. (…)
Hogyan viselkedne Danilo Kiš, ha köztünk élne? (…) A volt Jugoszláv térségben ugyanis, az egykori rendszerkritikusok sorra a balliberális oldalra sodródtak, míg a rendszer hű támaszai, vagy azok, akik ügyesen meghúzódtak s egy kritikus szót sem ejtettek, hirtelen a legvérmesebb antikommunisták lettek. Tanulságos példa erre Slavuj Žižek, a világhírű marxista filozófussztár, aki a nyolcvanas években a rendszerkritikus Mladina munkatársa volt, jelenleg a baloldalon írja provokatív, a globális kapitalizmust ostromló írásait. Ezzel kapcsolatban érdemes emlékeztetni Milan Kundera megállapítására az emlékek orvellizálásáról. Azok az emberek beszélnek a „negyven szörnyűséges évről”, írja a disszidens Kundera, akik élték az életüket, nem kényszerültek emigrációba, nem járták meg a börtönöket, akikre nem néztek görbe szemmel. Ma már Dunát lehetne rekeszteni ehhez hasonló irodalommal. Nem tudom, meddig tart ez a kelet-közép-európai posztkommunista viktimológiai bohózat, amelynek segítségével még a kommunizmus kommunista áldozatait is kisajátítják az újkapitalista oligarchák. Kisajátítják, avagy kiárusítják. Majdnem mindegy.