Lekéstünk?

2010. február

Egypártrendszerű demokrácia?

Nem vagyok párttag, nem tartom illetékesnek magamat annak megítélésére, hogy egyik vagy másik pártban, személy szerint kit választanak elnöknek, kit tartanak méltónak a tagságra és kit nem. Maradjon ez továbbra is a párttagság ügye. Max Weber már régesrég feltárta, miszerint a pártokon belül vasfegyelem uralkodik. Egy bizonyos pontig folyhat párbeszéd, de a döntés megszületése után, a tagságnak alá kell vetnie magát a pártfegyelemnek. Weber óta semmi változás sem történt.  Egyébként ugyanígy működnek a nyugati pártok is. Tény, hogy egy-egy párt belső élete nem a megtestesült demokrácia, viszont a legnagyobb paradoxon az, hogy a „vasfegyelmű pártok” nélkül nincs parlamenti demokrácia. Éppen ezért egyetlen párttal sehogyan sem lehet parlamenti demokráciát létrehozni, mint ahogy ezt néhány kisebbségi politikus hirdette. Nincs, nem létezik egypártrendszerű demokrácia! Ezt kellene örök tanulságul kőbe vésni a Magyar Nemzeti Tanács székházának bejárata fölé, mert ez már nem belső pártügy, hanem közügy.

Kerekasztal – itt, és azonnal

Megtalálom a neten, majd kinyomtatom a kérdőívet, amelyet ki kell töltenem, hogy feliratkozzam a kisebbségi választási listára. Az újvidéki helyi önkormányzati hivatal portása készségesen megmagyarázza, hogy a harmadik emeleten (két emelet lift, aztán egy emelet gyalog) találom meg az irodát, amelyet keresek. Az irodában barátságosan fogadnak, a hölgy egy pillantást vet a kitöltött formanyomtatványra, majd közli velem, hogy minden rendben. Szándékosan döntöttem, hogy a törvény előírásai szerint iratkozom fel a választói névjegyzékre, vagyis személyesen jelenek meg az önkormányzati hivatalban, hogy a gyakorlatban megtapasztaljam, milyen gondok adódnak menet közben. Meg kell hagynom, hogy a portás meg a tisztviselőnő kifogástalanul végezték a munkájukat; a törvényhozó, a szakértői bizottság azonban nem. Igazat kell adnom a törvényt bíráló magyar szakembereknek, akik állítják, hogy a törvény, így ahogy áll, a választási lista felállítása esetében diszkriminatív. A választási jog szent és sérthetetlen. Nem lenne szabad egy porszemnyi akadályt sem állítani eléje. Ha szó szerint betartjuk a törvény szavát, akkor bizonyára maradunk az elektoriális rendszernél. Persze lehet, hogy az elektoriális rendszer hívei erre számítottak. Bogdan Čiplić kisebbségi miniszter időben felismerte a törvény hibáját, és rádöbbent: ha a polgárok nem iratkoznak fel kellő számban a választási névjegyzékre, akkor ez a hatalom iránti bizalmatlanságukról tanúskodna. Mert, vajon hogyan lehet az, hogy a szerb politikai elit oly csodálatosan jó törvényt biztosít, szinte „kifogástalant”, a kisebbségi polgárok pedig nem akarnak vele élni? Ebben a kényszerhelyzetben a miniszter úrnak mit volt mit tenni, mint azt sugallni, hogy a polgárok postán is eljuttathatják az illetékes községi szervekhez a feliratkozási nyilatkozatukat, ami viszont lehetővé tette a pártaktivisták közbelépését, holott a pártok nem gyűjthetnek adatokat a polgárokról. Nem hibáztatom a pártaktivistákat, bizonyára a legjobb szándékkal vállalták a feladatot, hogy kijavítsák a szakértői bizottság hibáját. Minden bizonnyal, az a kérdés lebegett a szemük előtt: vagy marad az elektoriális rendszer, vagy pedig végre megszületik a hiteles MNT. És végezték a munkájukat, természetesen elsősorban azokon a településekben, ahol nagyobb számban élnek kisebbségiek. A szórványosodott magyarok háttérbe szorultak. Igen, de Rodoljub Šabić szerb adatvédelmi ombudsman szerint, a kisebbségi névjegyzékek adatait egyedül a kisebbségügyi minisztérium kezelheti. A pártoknak nincs joguk erre! Azonban az is igazsághoz tartozik, hogy a kisebbségi közösségnek jobban megfelel a szabadon, közvetlenül és titkosan megválasztott nemzeti tanács, mint a jelenlegi, amelynek már régen lejárt a mandátuma. Több mint valószínű, hogy a kormányzat nem veszi figyelembe az ombudsman figyelmeztetését, és lezajlanak a választások. Eddig, így olvastam, csak a magyar közösség érte el a megfelelő számot, ellenben a rossz törvény miatt, ez a közösség is meg lesz felezve. A szakértői bizottság viszályt szült, ami már érződik a közéletben. Az eddigi feliratkozási eredményekből kiviláglott, hogy a magyar választópolgárok egyértelműen a MNT titkos és közvetlen megválasztását szorgalmazzák. Ugyanakkor kiderült – a kisebbségügyi miniszter is belátta – hogy a szakértői bizottság tagjai szakszerűtlenül végezték a munkát, olyan csapdahelyzetet állítottak fel, amely a VMSZ-t is kényes helyzetbe sodorta, arról nem is szólva, hogy olyan viszályt szítottak, amely felrobbantotta a vajdasági magyarság legígéretesebb tömörülését, a Magyar Koalíciót, amelyet nem felszámolni, hanem bővíteni kellett volna. „Nekünk ma bölcs Deák Ferenc-i értelemben vett kiegyező politikára van szükségünk – próbáltam meggyőzni a zentai tanácskozáson a MNT vezetőit és a szakértői bizottság tagjait -, nem csatabárdokra, bűnbak- és ellenségkeresésre. Zsákutcába jutunk, és a végzetes egypártrendszerű nemzeti tanácsnál kötünk ki, ha nem vesszük figyelembe a kisebbségi törvényt bírálók megjegyzéseit. Lelkiismeretesen át kell gondolni bírálatukat. Keresse mindkét oldal az egységet erősítő kompromisszumot. Meggyőződésem, hogy a bírálatokban voltak hasznosítható megjegyzések, amelyek a Magyar Koalíció által elfogadott dokumentumokon alapulnak. Igaz, most már nem lehet maradéktalanul helyrehozni a törvény hiányosságait, de még lehet javítani rajta. Minden olyan kompromisszum, amely az egységet erősíti – jó kompromisszum. Ennek érdekében javaslom, hogy üljenek össze a Magyar Koalíció pártjai, nyerjék meg azokat a pártokat is, akik nem tagjai a koalíciónak, vonják be a munkába a kisebbségvédelemmel foglalkozó civil szervezeteket, és a kölcsönös bizalom jegyében alakítsanak egy új szakértői bizottságot, amely jobb légkört alakít ki, módosításokat végez, ott ahol még lehet, rajta tartja a szemét a kormányrendeleteken. Annál is inkább, mert semmi sem olyan tökéletes, hogy ne lehessen javítani rajta. A régi bizottság széthúzást szült, merjük remélni, hogy az új az összetartozást erősíti.” Hiába hangzott el a szerény kérelem, az új bizottság nem született meg, a szakértői bizottság tagjai Zentán mereven elutasítottak minden kompromisszumot. Az egység nem jött létre. Pedig jó lett volna új emberekkel frissíteni a meglevő, nagyon sántikáló magyar szakértői bizottságot, olyanokkal, akik nem az anyaországban élték át a vajdasági magyar ólomidőket, nem is a kabinetekből érzékelték a kisebbségi sors alakulását, hanem a kisebbségi lét mindennapjait élték a terepen. Annál is inkább, mert időközben a vajdasági magyar civil szervezetekben egyrészt új, másrészt fiatal szakértők tevékenykednek, akik az elmúlt tíz évben bizonyítottak. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy azzal kérkedjünk, hogy csak néhány pótolhatatlan ember létezik. Két évtized alatt a pártpropaganda ezzel alaposan visszaélt, mint köztudott, így születtek meg az „örökös kisebbségi funkcionáriusok”. Be kell látni végre, hogy új nemzedékek jelentek meg, melyeknek meg kell adni a lehetőséget, hogy kezükbe vegyék sorsukat.  A széthúzást megelőzendő jó lenne tehát, ha létrejönne egy új kisebbségi kerek asztal. A rendszerváltás egyébként is mindenütt ezzel kezdődött. Mindenkire vonatkozó szabályok felállításával. Közmegegyezéssel. Lekéstünk? Ki tudja? A szerbiai rendszerváltás olyan kaotikus volt és zűrzavaros, hogy talán most sem késő.

Vacog a város

Az ablakon keresztül bámulom a dühöngő hóvihart. A hetedik emeletről nem látom a magasabb épületeket. A ház előtti aprócska téren egy asszony  utolsó erejével cibálja kerekes kocsiját meg bevásárlószatyrát, miközben a széllökések néha olyan erősek, hogy megtorpanni sem tud, csak kétségbeesetten támasztékot keres. A. kérdi, emlékszem-e mikor éltem meg ilyen hófúvást. Anno, gyermekkoromban, a szenttamási Zöld utcában, válaszolom és megborzongok. Egyre gyakrabban térnek vissza ezek a gyerekkori képek. Leállt a központi fűtés, valami meghibásodás történt. Nem ez az első eset ezen a télen. A közművek szóvivője úgy adja elő, minta valami elementáris katasztrófa történt volna, valószínűleg ezért, a felelősségről egy szót sem ejt. Egész nap didergek a lakásban. A huzat szellemjárást rendez, rendre kinyílnak a szobaajtók, a süvítő szél pedig horrorfilm hangeffektusait eleveníti meg. A közművek igazgatója késő estig – amíg nyilatkozatra bírták – nem vállalta a felelősséget. Nem is fogja. A pártja bizonyára megvédi. A város meg dideregjen.

Időzített bombák és balkáni nyuszik

Ljubisa Georgievszki, a neves macedón színházi rendező volt az újvidéki Sterija Játékok szalonjának a vendége. Itt, ezen a rangos rendezvényen élte meg egykor sikereit és kudarcait. Ma Macedónia belgrádi nagykövete. Azt szerettem volna, hogy előadásaim időzített bombák legyenek, mondta az érdekfeszítő műhelybeszélgetésen. Azt hiszem, sikerült neki. A szakmai beszélgetésen azonban azt is elmondta, hogy érzése szerint, az egypártrendszerben a polgárok legalább a színháznak hittek, mindaddig, amíg el nem vesztette hitelét. Bizonyára azért történhetett ez meg, mert a színház a többpártrendszerben megszelídült, balkáni nyuszika lett.

Családi Kör, 2010. február 18Lekéstünk?

2010. február

Egypártrendszerű demokrácia?

Nem vagyok párttag, nem tartom illetékesnek magamat annak megítélésére, hogy egyik vagy másik pártban, személy szerint kit választanak elnöknek, kit tartanak méltónak a tagságra és kit nem. Maradjon ez továbbra is a párttagság ügye. Max Weber már régesrég feltárta, miszerint a pártokon belül vasfegyelem uralkodik. Egy bizonyos pontig folyhat párbeszéd, de a döntés megszületése után, a tagságnak alá kell vetnie magát a pártfegyelemnek. Weber óta semmi változás sem történt.  Egyébként ugyanígy működnek a nyugati pártok is. Tény, hogy egy-egy párt belső élete nem a megtestesült demokrácia, viszont a legnagyobb paradoxon az, hogy a „vasfegyelmű pártok” nélkül nincs parlamenti demokrácia. Éppen ezért egyetlen párttal sehogyan sem lehet parlamenti demokráciát létrehozni, mint ahogy ezt néhány kisebbségi politikus hirdette. Nincs, nem létezik egypártrendszerű demokrácia! Ezt kellene örök tanulságul kőbe vésni a Magyar Nemzeti Tanács székházának bejárata fölé, mert ez már nem belső pártügy, hanem közügy.

Kerekasztal – itt, és azonnal

Megtalálom a neten, majd kinyomtatom a kérdőívet, amelyet ki kell töltenem, hogy feliratkozzam a kisebbségi választási listára. Az újvidéki helyi önkormányzati hivatal portása készségesen megmagyarázza, hogy a harmadik emeleten (két emelet lift, aztán egy emelet gyalog) találom meg az irodát, amelyet keresek. Az irodában barátságosan fogadnak, a hölgy egy pillantást vet a kitöltött formanyomtatványra, majd közli velem, hogy minden rendben. Szándékosan döntöttem, hogy a törvény előírásai szerint iratkozom fel a választói névjegyzékre, vagyis személyesen jelenek meg az önkormányzati hivatalban, hogy a gyakorlatban megtapasztaljam, milyen gondok adódnak menet közben. Meg kell hagynom, hogy a portás meg a tisztviselőnő kifogástalanul végezték a munkájukat; a törvényhozó, a szakértői bizottság azonban nem. Igazat kell adnom a törvényt bíráló magyar szakembereknek, akik állítják, hogy a törvény, így ahogy áll, a választási lista felállítása esetében diszkriminatív. A választási jog szent és sérthetetlen. Nem lenne szabad egy porszemnyi akadályt sem állítani eléje. Ha szó szerint betartjuk a törvény szavát, akkor bizonyára maradunk az elektoriális rendszernél. Persze lehet, hogy az elektoriális rendszer hívei erre számítottak. Bogdan Čiplić kisebbségi miniszter időben felismerte a törvény hibáját, és rádöbbent: ha a polgárok nem iratkoznak fel kellő számban a választási névjegyzékre, akkor ez a hatalom iránti bizalmatlanságukról tanúskodna. Mert, vajon hogyan lehet az, hogy a szerb politikai elit oly csodálatosan jó törvényt biztosít, szinte „kifogástalant”, a kisebbségi polgárok pedig nem akarnak vele élni? Ebben a kényszerhelyzetben a miniszter úrnak mit volt mit tenni, mint azt sugallni, hogy a polgárok postán is eljuttathatják az illetékes községi szervekhez a feliratkozási nyilatkozatukat, ami viszont lehetővé tette a pártaktivisták közbelépését, holott a pártok nem gyűjthetnek adatokat a polgárokról. Nem hibáztatom a pártaktivistákat, bizonyára a legjobb szándékkal vállalták a feladatot, hogy kijavítsák a szakértői bizottság hibáját. Minden bizonnyal, az a kérdés lebegett a szemük előtt: vagy marad az elektoriális rendszer, vagy pedig végre megszületik a hiteles MNT. És végezték a munkájukat, természetesen elsősorban azokon a településekben, ahol nagyobb számban élnek kisebbségiek. A szórványosodott magyarok háttérbe szorultak. Igen, de Rodoljub Šabić szerb adatvédelmi ombudsman szerint, a kisebbségi névjegyzékek adatait egyedül a kisebbségügyi minisztérium kezelheti. A pártoknak nincs joguk erre! Azonban az is igazsághoz tartozik, hogy a kisebbségi közösségnek jobban megfelel a szabadon, közvetlenül és titkosan megválasztott nemzeti tanács, mint a jelenlegi, amelynek már régen lejárt a mandátuma. Több mint valószínű, hogy a kormányzat nem veszi figyelembe az ombudsman figyelmeztetését, és lezajlanak a választások. Eddig, így olvastam, csak a magyar közösség érte el a megfelelő számot, ellenben a rossz törvény miatt, ez a közösség is meg lesz felezve. A szakértői bizottság viszályt szült, ami már érződik a közéletben. Az eddigi feliratkozási eredményekből kiviláglott, hogy a magyar választópolgárok egyértelműen a MNT titkos és közvetlen megválasztását szorgalmazzák. Ugyanakkor kiderült – a kisebbségügyi miniszter is belátta – hogy a szakértői bizottság tagjai szakszerűtlenül végezték a munkát, olyan csapdahelyzetet állítottak fel, amely a VMSZ-t is kényes helyzetbe sodorta, arról nem is szólva, hogy olyan viszályt szítottak, amely felrobbantotta a vajdasági magyarság legígéretesebb tömörülését, a Magyar Koalíciót, amelyet nem felszámolni, hanem bővíteni kellett volna. „Nekünk ma bölcs Deák Ferenc-i értelemben vett kiegyező politikára van szükségünk – próbáltam meggyőzni a zentai tanácskozáson a MNT vezetőit és a szakértői bizottság tagjait -, nem csatabárdokra, bűnbak- és ellenségkeresésre. Zsákutcába jutunk, és a végzetes egypártrendszerű nemzeti tanácsnál kötünk ki, ha nem vesszük figyelembe a kisebbségi törvényt bírálók megjegyzéseit. Lelkiismeretesen át kell gondolni bírálatukat. Keresse mindkét oldal az egységet erősítő kompromisszumot. Meggyőződésem, hogy a bírálatokban voltak hasznosítható megjegyzések, amelyek a Magyar Koalíció által elfogadott dokumentumokon alapulnak. Igaz, most már nem lehet maradéktalanul helyrehozni a törvény hiányosságait, de még lehet javítani rajta. Minden olyan kompromisszum, amely az egységet erősíti – jó kompromisszum. Ennek érdekében javaslom, hogy üljenek össze a Magyar Koalíció pártjai, nyerjék meg azokat a pártokat is, akik nem tagjai a koalíciónak, vonják be a munkába a kisebbségvédelemmel foglalkozó civil szervezeteket, és a kölcsönös bizalom jegyében alakítsanak egy új szakértői bizottságot, amely jobb légkört alakít ki, módosításokat végez, ott ahol még lehet, rajta tartja a szemét a kormányrendeleteken. Annál is inkább, mert semmi sem olyan tökéletes, hogy ne lehessen javítani rajta. A régi bizottság széthúzást szült, merjük remélni, hogy az új az összetartozást erősíti.” Hiába hangzott el a szerény kérelem, az új bizottság nem született meg, a szakértői bizottság tagjai Zentán mereven elutasítottak minden kompromisszumot. Az egység nem jött létre. Pedig jó lett volna új emberekkel frissíteni a meglevő, nagyon sántikáló magyar szakértői bizottságot, olyanokkal, akik nem az anyaországban élték át a vajdasági magyar ólomidőket, nem is a kabinetekből érzékelték a kisebbségi sors alakulását, hanem a kisebbségi lét mindennapjait élték a terepen. Annál is inkább, mert időközben a vajdasági magyar civil szervezetekben egyrészt új, másrészt fiatal szakértők tevékenykednek, akik az elmúlt tíz évben bizonyítottak. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy azzal kérkedjünk, hogy csak néhány pótolhatatlan ember létezik. Két évtized alatt a pártpropaganda ezzel alaposan visszaélt, mint köztudott, így születtek meg az „örökös kisebbségi funkcionáriusok”. Be kell látni végre, hogy új nemzedékek jelentek meg, melyeknek meg kell adni a lehetőséget, hogy kezükbe vegyék sorsukat.  A széthúzást megelőzendő jó lenne tehát, ha létrejönne egy új kisebbségi kerek asztal. A rendszerváltás egyébként is mindenütt ezzel kezdődött. Mindenkire vonatkozó szabályok felállításával. Közmegegyezéssel. Lekéstünk? Ki tudja? A szerbiai rendszerváltás olyan kaotikus volt és zűrzavaros, hogy talán most sem késő.

Vacog a város

Az ablakon keresztül bámulom a dühöngő hóvihart. A hetedik emeletről nem látom a magasabb épületeket. A ház előtti aprócska téren egy asszony  utolsó erejével cibálja kerekes kocsiját meg bevásárlószatyrát, miközben a széllökések néha olyan erősek, hogy megtorpanni sem tud, csak kétségbeesetten támasztékot keres. A. kérdi, emlékszem-e mikor éltem meg ilyen hófúvást. Anno, gyermekkoromban, a szenttamási Zöld utcában, válaszolom és megborzongok. Egyre gyakrabban térnek vissza ezek a gyerekkori képek. Leállt a központi fűtés, valami meghibásodás történt. Nem ez az első eset ezen a télen. A közművek szóvivője úgy adja elő, minta valami elementáris katasztrófa történt volna, valószínűleg ezért, a felelősségről egy szót sem ejt. Egész nap didergek a lakásban. A huzat szellemjárást rendez, rendre kinyílnak a szobaajtók, a süvítő szél pedig horrorfilm hangeffektusait eleveníti meg. A közművek igazgatója késő estig – amíg nyilatkozatra bírták – nem vállalta a felelősséget. Nem is fogja. A pártja bizonyára megvédi. A város meg dideregjen.

Időzített bombák és balkáni nyuszik

Ljubisa Georgievszki, a neves macedón színházi rendező volt az újvidéki Sterija Játékok szalonjának a vendége. Itt, ezen a rangos rendezvényen élte meg egykor sikereit és kudarcait. Ma Macedónia belgrádi nagykövete. Azt szerettem volna, hogy előadásaim időzített bombák legyenek, mondta az érdekfeszítő műhelybeszélgetésen. Azt hiszem, sikerült neki. A szakmai beszélgetésen azonban azt is elmondta, hogy érzése szerint, az egypártrendszerben a polgárok legalább a színháznak hittek, mindaddig, amíg el nem vesztette hitelét. Bizonyára azért történhetett ez meg, mert a színház a többpártrendszerben megszelídült, balkáni nyuszika lett.

Családi Kör, 2010. február 18.

I am preparing for my Author’s Evening in Berlin with a measure of  positive excitement, which is used to called here consistently reader evening. On reader evenings which usually last for one and a half-two hours, performers present texts choosen by the author, while the writer seated on the podium listens to the text and has opportunity to follow audiance’s reactions. It’s curiosity, when the author is a good performancer at the same time. This time, in the second half of Advent my reader evening will take place at the four star Hotel Bleibtreu in Bleibtreu Street, in the part of the city called Charlotternburg. Laszlo Kornitzer has finished with the translation of my firtst book, Memoirs of a pimp. It naturally comes, that we are going to perform few parts from this work, because the novel, written four decades ago commemorates the unsatisfied punk generation youth of the 60’s, gathered under the motto of freedom & love. While I am summing up what happend, I realise the destiny is playing a game with me: on my first visit to Berlin 21 years ago, I also read out from this book.

I was in west in 1988 for the first time, actually I was put up in West-Berlin. Then, the wall dividing the East from the West was still standing, there were nobody who could hope even in his dream it could soon disappeare. I was attracted by the other side, as if some adventurer in me woke up at once. Now, I know it was a good choice to put aside my cowardice. I went through by underground. The vehicle was rattling along dark, misterious passages. Time after time, it gave a horribly frightening creaky sound. I cannot tell it was crowded. Along the way, there were nightmarish stations, where the train passed through, but didn’t stop. Recently, when I started from Wittenberg underground station to ex-eastern side Gendarmentmark on U-2,  it seemed to me I could hear once again that terrible creak. I met two different worlds on each side of he wall. The eastern part reminded me on some awful idyll. West-Berlin was nonchalant and bohemian, with the glittering blue Berlin-sky among the foliage of sycamores of Kurfürstendamm. The wall, surrounding the city, however had claustrophobic effect. At once, I was dropped in an other apocryphal history. It wasn’t that I’ve heard in my early youth on classes of History. The curriculum, the films projected in movies were systematically anti-Germans. I remember, we had to write a composition about films we had to watch and in which the partizans-as positive ones-always beat Germans, i.e. the negative ones. Educational-upbringing period of developing our personality was about the spirit of good and bad just as making difference between evil and good. As time passed, it has been changed since whereas from the midst of  50’s people emigrated in smaller groups into Germany, in 60’s and 70’s mass migration commenced. More hundred thousends of foreign workers from Yugoslavia took ash stick to find job in Germany. First, they established employments based on contratcs, then in function of their abilities more and more of them made their working place permanent. The newcomers were welcomed by comfortable collective accomodation, it was easy to get job and they could be content with the salary, as well. They could save quickly for the first car, then returned home with full-packed automobiles, delivering presents not only for relatives, but for acquaintances and for neighbours, too. The first generation of foreign workers constantly repeated: Germany is a little Canaan, only when we reached the topic of German nation, they unsurely shook heads. Even they don’t talk to us-they confessed unvillingly and ashamed. However, we couldn’t find out more from them about that topic. They simply didn’t want to talk of Germans, perhaps they could not resolve the inside conflict caused by given education and facing German reality. Between the expectation of those, who stayed at home and reality was a vast empty space and they suffered because of this. They lived in Germany, but did not know Germans because they did not want to; old stereotypes were working in them and they were a little bit  affraid of them, too.

Getting acknoledged with German culture as an intellectual, I’ve managed to overbridge these stereotypes to some extinct, but if I thought of Germans, they were still working in my subconscious. Because of this, I prepared myself with some distress for my first trip to Germany. In that time West-Berlin was the cultural capital of Europe, and thanks to this, I could be on tour with one group of Yugoslav writers in  Wannsee, in Literarisches Colloquium.

First evening, Albanian writers from Kosovo as members of Yugoslav delegation were very successful. The hall of LCB was full, even no place to stand. Animators flustered in vain, there was no more chair in the building. Out of one or two dozen Germans, Albanian foreign workers appeared, packed with parcels in which they’ve brought presents for writers, who read out  poems and prose both in German and Albanian. Each reading was followed by round of applause, whether in German or Albanian.

After the formal programme had been finished, Slovenian and Serbian members of Yugoslav delegation had a discussion together and later separately, as vell.

According to Slovenians-told me one of my Serbian writer fellow-, on these evenings mostly 10-15 audience turn up. On the Albanian’s however, there were more hundreds, sitting in auditorium. If we don’t do anything, we will fail. How many of Hungarians do you expect?-asked me point-blank in anxiety.

The question was right, because Vojvodina is in republic of Serbia, I was to perform  with Belgradians.

I had no idea how many of Hungarians will come. Anyway, Hungarians are living in GDR, in East-Berlin-I argued-I cannot climb over the wall to get them here. I thought it was a believable evidence, if they belong to eastern block, they must live in East-Berlin.

And what about Hungarians from 1956? We know it wery well how many of them defected then. You should lure them here. It would increase our evening of literature a lot, if Hungarian revolutionists would come-he reminded me.

We agreed to search for every possible contact, to lure Serbians and Hungarians to our author’s evening, which took place three days later.

Next day Slovenian writers introduced themselves, but not in the big hall, but in the small one, since there were only ten enquirers, politely applauding after each part of text. Macedonian, Albanian, Croatian Bosnian and Serbian writers together with me, Hungarian minority from Vojvodina, started with loud acclamation, in order Germans not to notice  the tension among us.  In that times, in 1988 at the Central Committee of Yugoslav communists, the party leaders crabed each other on national base. As first sign of democracy, television gave outside broadcastings of meetings lasting several days late into night. The mass was shocked by the event and each nation jittered for its own communist. Communistic party leaders were as popular as in 1945, on the celebration of victory over fascism. Intellectuals, pandering nationalism in secret, went a mucker, because communists prevailed once again. Their mysterious, historical national feeling meant nothing. According to the crowd’s conception, one should behave like as comminsts did: to slamm fist down on the table of politburreau. Citizens were watching TV till dawn, after which they went to work somnolently. Thus, the disintegration of the country started: the governmental guard of clerks were napping behind sash-windows, whilst their superiors were sleeping in their offices in prestigeous armchairs in spite of doubled dose of coffeee. Among the writers the dispute was also revived, but before the trip to Berlin members of the delegation made terms not to row in front of Germans. In front of French or English maybe yes, but in front of Germans in no way. We didn’t fight against them for four years, that now we become ridiculous. The nicest joy is malicious joy. It was the reason we applauded so fiercely, while Slovenian writers, aligned on the podium, were watching mournfully the scanty audience.

At least surpass Slovenians-encouraged each other Serbian colleagues, who confessed they didn’t manage to rope in even one Serbian audience, although whole Berlin was full of Serbian foreign workers. Lots of street sweapers, construction workers, cooks and waiters, but none of intellectuals. They stayed at home and didn’t take ash stick.

Did you manage to find Hungarians-asked me with despair in their eyes, as if they put all their hope into Hungarians.

Not a single one-I came clean.

Now, you are not different from the Serbian kit, you are completely as factious as they are. You cannot keep together, just yap-snifted they disappointedly.

I was wandering around the site of the wall all day, thinking of how could I get in touch with Hungarians in Berlin. In that time, intellectual life was sparkling in Budapest. Maverick intellectuals from the neutral Middle-Europe were moon about of human-faced socialism, wanting to be liberal and leftist, too. I knew, several maverick writers were staying in Berlin as scholars, but I had no idea where they are an who they are, since in 1988 already couldn’t be known clearly who belong to opposition and who don’t. Berlin, my heart gave a leap when they were speaking about their experiences. It would be so nice to get there once I pondered, but they spoilt my mood quickly. Yugoslavians are not to be thought of-said they-, because Yugoslavia is counted for being almost west in the eyes of Germans. Since there is no dictatorship, there are no intellectuals, or if there are, they can freely express their opinion in their own country and no need to take pilgrimage to Berlin. I didn’t underestand exactly the reasoning because in 1988, me, myself didn’t know actually what does it mean to be maverick in Hungary. Any number of Hungarian writers I met, they openly criticized the regime. Hungarian party leaders were smiling and with pride alluded to them in European political saloons. We also have maverick writers and the bigggest ones, too-boasted they proudly. We issue their books in a fancy set  in the series issued for the aniversary of  the revolution.

I give up to nose after Hungarian writers or Hungarians in Berlin. I was roaming around different parts of the city, but still keeping close to the wall. Around the Tiergarten I was affraid I got lost, or to wind up in East-Germany, perhaps. But, if it would be so, I would hit the wall, I calm down myself, then I found, the wall will protect me from eastern and western border police. Here, in this walk I explored Kreuzberg and theTurkish enclave. Then I heard Serbian words. Arab young people were chatting in front of a café. Cavalcade of nations. Only I didn’t meet Hungarians. In the middle of wandering and observing I’ve noticed, I reached the confines of the city. The unknown was attracting me, it made me wonder, but this adventure wasn’t without any danger, too. I’ve got lost-was on my mind. After few hundred meters, however I met another segment of the city. This town has no end, I concluded. But is contained from many little towns-I chewed over the thing. Then I beheld the wall. The question emerged in me in a street cut in a half by the wall, how do Germans feel themselves? I met European history which was so far completelly overshadowed by socialistic idyll of my youth at the wall.

I recalled stories told by my father. In the willage, where I was born, Germans were living in our neigbourhood before the second world war- told my father, then at once, he chop the sentence. On my question where have they gone his brief answer was it is forbidden to talk of this. German mass graves in Backa considered as taboo. In our street more and more German houses were destroyed by the new settlers and built up a new one. They exterminated everything. Maybe they had fear of coming back German after comrade Tito chums a lot with Willy Brant-rumoured people in our street. On contrary: they pall up in order Germans could never come back. Slowly, it became clear for me there are more and more thing, about  which is not allowed to talk.

Our performance in Wannsee, in LCB ended mournfully. Dozen of German enquirer applauded politely, while Slovenian, Bosnian and Albanian colleagues clapped hands ardently. I read out parts from the  Memoirs of a pimp, first time in my life in a foreign country, earlier than in Hungary, where my book couldn’t be sold at bookshops. I was not in opposition, but my book was not desired in Hungary. While I was reading in Hungarian language, I scanned the audience’s rows. Namely, it can be read from the way of someone’s look whether he understands or not what was said.  I’ve found no Hungarians were in the hall.

We were drinking our beer sadly in the garden of a former villa in Wansee. We had less visitors than Slovenians-said Serbian writer colleagues. Hungarians let us down, too-they looked at me reproachfully.

To dissolve the tense, I shared with them a lesson I drow during one of my trips to the USSR.

In 1985 I traveled to Moscow also with delegation of Alliance of Writers. A Serbian, a Slovenian, a Bosnian, a Macedonian, a Croatian and an Albanian writer formed the Yugoslav delegation together with me. We supposed to stay for a week in Moscow, by plan. They welcomed us very friendly. We didn’t do anything except eat and drink all day at the writer’s headquarters, while giving toasts. Then, to avoid monotony and for a change, we visited museums. In front of them many people was queuing, but of course, we got in out of turn, after our guide had showed up a badge and shouted: International delegation arrived. To interrupt this monotony a bit, our hosts took us to the Moscow Institute of Literature Science, where the director and the party secretary received us. We  drank off few glasses of vodka and the comrade director stated he would guidel us to the International Department, where they record each writer, who have issued at least one book. We were welcomed by literature scientists. First, my Serbian colleague stepped in front of the desk and said his name. The literature scientists found his card-index within few minutes and triumphantly announced, when his first book was issued and counted other titles and any other important data about him. The same thing happened to the Slovenian and the Croatian colleague, as well. The Albanian writer from Kosovo Ibrahim Rugova, who later became the leader of the Albanian resistance movement in Kosovo, was the last but one. But then he was only a modest scientist of literature. He said his name and waited. Minutes passed by awkwardly. Eventually, the literature scientists confessed astoundingly, they could not find Ibrahim Rugova’s file. Then he timidly remarked, to avoid being considered for szakadár: maybe they should search for among Albanian writers, maybe he got lost there. The scientists ran in all directions, and after a new painful pause they said unfortunatelly, but  Rugova’s file couldn’t be find among Albanian writers. Apologizing, they said it would have been found by comrad Rugova’s next visit. I remained last. I stepped in front of the pulpitus of literature scientist and told my name. They were looking for it feverishly among  Yugoslavians, when eventually said unvillingly they didn’t find my file. Yet, at least six of my books have been issued-I claimed out huffily. Maybe try to look among Hungarian writers, perhaps I was mixed with them-I added cautiously, not to be suspected for nationalism. The scientists’ eyes got bright. Our Hungarian documentation is excellent, because our relation with Hungarian Institute of Literary History is very close-they said. Well, I don’t doubt in it-I thought in myself. But came off like Rugova. They didn’t find my  file among Hungarian writers. The party secretary raged, he gave the director a black look and confessed wringing his hands, the documentation seemed not to be perfect yet, but he was going to take measures immediately, they were going to work on it and would remedy shortcomings as soon a spossible.

You see, Hungarians haven’t came, because the literary history documentation is not perfect yet- I argued in front of my Serbian colleague.

Yet, does perfect documentation exsist?-I ask myself even today. Meanwhile I realised the Soviet documentation was mégiscsak created on the base of sensible considerations. The scientists can gather data, they can put together files, but they face with dilemma, where to fit them, in which national chest. It’s completelly reasonable, they cannot be in two boxes at the same time but only in one and by this they could correct the false step of Soviet literature scientists. One writer only in one box. This sequence of ideas however has got its vulnerable point. If they put it only in one box, it’s not complete, out of this, it doesn’t fit to the international literature. We can approach the problem from other way. Suppose, we can smuggle in both national literature a card-index or file. In this case however what to write on these files, since can’t be same text on both, because it would be forgery. Eventually it would become completely unintelligible text. Either Hungarians would not underestand it or Serbians. Thus, language owns some fatal law. For this reason, It cannot be simply translated, but it should be indicated different texts on both card-indexes. Yes, but in that case a question imerges: which writer-world is genuin? Only halved writer-world exists on both card-index. The whole thing gets lost. This is why I’ve realised, that scientists of a possible  EU Institute of Literary Science would face with the same problem as their Soviet colleagues. In spite of their best intention it would lead to be only one file. They would cut in half the centaurs. Or it would be centaurs who would cut themselves in half, to get rid of one or other selves. Perhaps in this case they would find more easily their place, but they wouldn’t be the same persons. Europe is uniting, on the other hand it doesn’t recognise the centaurs. There is no place for them all over the world and they have no place to stay, only in Greek mythology.

I was in West-Berlin in the middle of 80’s for the first time, where I’ve stayed only for four or five days, and the town sorrounded by wall was a fearful experience for me. I was roaming around the wall every day and was wondering whether to go to East-Berlin to see the Unter den Linden Street, where George Lukac and Bertold Brecht were supposed to meet, after the Second World War. They wanted to conclude the moot question existing between them. I don’t know if they’ve met, but they couldn’t put an end to their debate. I’m sure in that, since there were a lot of havy burdens on their shoulders. After due consideration yet, I decided to go to East-Berlin. When I got off the S-Bahn in Friedrichstrasse, I not only felt I’ve entered an other town, but also, that I am on the other continent. I was walking in the streets watchfully, and was suspicious even about myself, hardly waiting to return to West-Berlin, to surroundigs of the Zoo. When I got off the S-Bahn I felt I’ve arrived home. Still today, I don’t know how to explain the feeling how can someone return home into a city, where has spent only a cuple of days?

Then, I didn’t step into Berlin for twenty years.

I was watching on television the break down of the wall. I did not beleive my eyes. I should be there to beleive it, I thought.

Serbia, the country where I’ve lived was preparing for war.

Can I return home ?- I’ve asked myself.

It was on my mind in 1999, during the Nato srtike, as well. Working on my book with the title Exterritory (issued in German by Matthes und Seitz, in 2007), I wrote down how would be good to have coffee on a terrace in Berlin). Above, in the sky, bombers and fighters were circling, and down I was dreaming.

Then in 2006 I became holder of DAAD scholarship and have been living in Berlin for a year. I was living at the end of Ku’damm and usually travelled to my favourite Wittenberg Platz or further by buses number 19 and 29. I loitered around former wall the most, wanting to fight my fear in that way.

Trawelling on 19 or 29 buses, I knew by heart the names of the bus stops. Halensee, Kurfürstendamm-Joachin-Friedrischtrasse, Lehniner Platz, Adenauer Platz, Olivaer Platz, Bleibtreustrasse, Uhlandstrasse, Kurfürstendamm, Europa Center, Wittenbergplatz. When I’ve heard the name Bleibtreustrasse I became most excited. I didn’t know then, It was the name of an actor from Berlin, I took literally the name of the Street, I thought it means to remain faithful to Berlin. Kicsit berzenkedtem, since I called myself homeless local patriot in Novi Sad, after Yugoslavia in which I grew up and was educated had collapsed. I drew the same conclusion as Josef Roth, after Austro-Hungarian Monarchy was destroyed, who wrote Austria cannot be his home, only Austro-Hungarian Monarchy. Because of this, he called himself homeless after 1918 and went to Berlin.

Still, there is Novi Sad, the city that has left for me, and I became its local patriot. I orientate myself with closed eyes, I know which smile is artifical, which one is genuine, I know which curse should I take seriously and which not, and I don’t mind if people step on my leg or push me on public transport.

On the Berlin bus I was listening with happy remorse to the tempting Street-name of Bleibtreustrasse and when I returned to Novi Sad, its name was sounding in my ears: Nächste Haltestelle Bleibtreustrasse; Bleibtreustrasse. Keep faithful, keep faithful, echoed in my ears the voice of the announcer.

Then-completely unexpectedly- thanks to the Literaturrarum programme of 31, Hotel Bleibtreustrasse, I kiköt in Bleibtreustrasse.

As if we have arrived home-said my wife on our firs walk in Berlin.

In the morning, I usually have capuccino at hotel’s espresso, and then as a faithful lover, I sit in front of my laptop. I write my book about Novi Sad, with title: Neoplanta, or the promise land.

After our last misadventurous flight, when we spent four and a half hours out of the scheduled time in a capture of the destructive power of a tornado, all of Central European airports which were within reach, were closed. In the end, the tower in Vienna gave permission for landing and since Aniko did not want to take another flight, we had to start our 19 hours journey on bus. So far, I couldn’t imagine to get to Berlin in other way than by plane, and making the nearly two thousand kilometres distance by bus and on foreign workers’ line too, was out of question. So, to be honest I was a little bit averse to all this. Among the regular travellers of this shuttle-service there were Serbs, Albanians, Roma people, Macedonians, Bosnians, Hercegovinians, etc., everyone speaking at the same time as usually, using its own language, glorifying its own customs and lifestyle. Confusion of Babel. All of them larding their speach with German words. At the very beginning of the travel I sensed a hint of tension, obviously, the travellers were speaking solely to their own national fellows, while glaring at others somehow suspiciously from the corner of their eye. So, the ethnic wars of the 90’s have done a good job. It left deep traces in them, even if they did not went through the hell of Balkan. The sons of different nations were glaring at each other doubtfully, in a way of those of foreigners. But who would have thought it, as we were getting closer to Berlin, the travellers found their tongue and have changed their attitude and language. More and more of them were speaking German, this time larding German sentences with words of their mother languages. It was interesting to listen to that mixture of languages, I was smiling as they led conversations among them in a wrong German, but I could drow a lesson from it, since the Tarzan-German language by some miracle dissolved the tension. The Albanian, the Macedonian, the Croatian, the Serbs and the Roma people became all friends using this language and it seemed incredible, but they underestood each other pretty well. They still considered themselves to be Serbian, Albanian, Croatian, and Roma, repeating proudly at the same time, they are genuine, ’echte’ Berliners. I couldn’t find better argument for Berlin being one of the European metropolises, since these simple people were waiters, charwomen, workers at public toilets, employees of public sanitation, shopp-assistants of discount-grocerie’s, drivers, porters, etc. So all those, in whose soul the Balkan nationalistic propaganda has left deep traces, identified themselves with this big town. They considered it as if their own, overbiddig each other in prising it. When we arrived at the international bus station of Berlin, their relatives and acquaintances were waiting for them. While we were waiting for our luggages, there was a cacophony. Those, who came to welcome them asked for news from home and vice versa: those just arrived wanted to know about the news in this home-in Berlin. They were talking in a mixture of half-German and half-Serbian, Albanian or Macedonian. They forked out from the depth of their bags the hidden cartons of cigarettes and contentedly lit one, before going to their flats. Drawing a smoke deep into their lungs, they contentedly observed the panorama of the city. The way they looked was speaking of their sureness in arrival at home. They didn’t step on the burning end of their cigarettes dropping it on the road, as they used to do it at home, but carefully put it out in the assigned ash-tray. I experienced the miracle of the language and of the big town at the same time.

Európai jubileum

2009. november

Milosz szkepszise

Czeszlav Milosz írta 1985-ben, hogy semmiféle remény nincs arra, hogy az európai kontinens „jelenlegi politikai felosztása belátható időn belül megváltozhat”. Négy évre rá, 1989. november 9-én leomlott a berlini fal. Az események hihetetlen gyorsasággal peregtek. Most, a berlini fal leomlásának huszadik évfordulóján, jobban értem Milosz kelet-közép-európai szkepszisét, mint két évtizeddel ezelőtt.  A berlini fal ledőlt ugyan, de a mi belső, kelet-közép-európai meg balkáni falaink, noha omladozva, de még mindig tartják magukat. Ha így marad – és miért ne maradna így – akkor cipelni fogjuk őket magunkkal még az EU-ba is. Berlinben azonban több derűre lenne okom. A Tagespiegelben olvasom, hogy a német rendőrség keményen leszámolt a neonácikkal, akik „koncertezni” akartak. A német sajtó, legyen az jobboldali vagy baloldali, nem taktizál, a neonácikat neonáciknak nevezi. A rendőrség meg nem tart a pártokról, végzi a dolgát.

Szomorú és elszánt

Tegnap írta Miroslav Ilić barátom, hogy Újvidéken havazik. Ma délelőtt Berlinben kezdődik a csendes hóhullás. Óvatosan lépkedek a fehér avaron, nagy nyugalom borul a november 4-re emlékező városra. Húsz évvel ezelőtt ezen a napon félmilliós tömeg gyűlt össze az Alexandar Platzon, hogy szabadságot követeljen az NDK-hatalomtól. A szónokok közt volt Christa Wolf, írónő és Stefan Heym költő is. Szerbia és Magyarország között, illetve Budapest és Újvidék között ingázva gyakran gondoltam arra, hogy az 1989-ben és az azt követő néhány évben történetek nem is voltak valóságosak, inkább az írók és a művészek álmának neveznék, amit egy álombeli tömeg magáénak vallott. Azért gondoltam ezt, mert egy évtizeddel később semmi sem hasonlított erre az álomra. A méltányosság helyett beköszöntött a vadkapitalizmus, az idealistákat félretették a korrupt politikusok, és a sértődött nemzetek ellenségesen szemlélték egymást, miközben arra hivatkoztak, hogy az EU-ba akarnak belépni. Az egykori rebellis eszmék lényege veszett el. Berlinben azonban valamelyest megvigasztalódom, mert itt, amiként komolyan vették a náci-múlttal való leszámolást, olyan komolyan veszik a berlini fal ledöntését is. A Tagesspiegelben egy nagy fotót veszek szemügyre, Simone von Zglinicki, kelet-német színésznő áll karba tett kézzel a tiltakozó tömeg előtt. Az arca egyszerre szomorúságot és elszántságot sugároz. Talán mosolyog is, de ebben már nem vagyok biztos. Talán fél is, de ez sem látszik a fotón, csak én tenném hozzá. És a tömeg mereven áll, mintha sorsdöntő színielőadást nézne, amelynek a végét még senki sem sejti. Még a színésznő sem, aki a főszerepet játssza. A csendes hóhullásban az Alexander Platz felé baktatva úgy tűnik, hogy ez a fotó a mai Németországról is szól.

A fordító műhelyében

A Bbleibtreu Szállodában, ahol el vagyunk szállásolva, találkozom Kornitzer Lászlóval, az Egy makró emlékiratainak fordítójával. Még egy jó hónap van hátra, ez már az utolsó kéz munkája lenne.  Egy-egy szó értelmezéséről diskurálunk. Mit is jelent ma ez a szó, hogy pártkáder. Szószerinti fordításban semmit, viszont létezik vagy 10 más megoldás, amely ugyanazt jelenti, mint amit nekem jelentett –  akkor. A szavak bizonyítják, hogy a világ mégis keveset és nagyon lassan változik.

Berlini remény

Késő este hosszabb sétát teszek a Brandenburi Kapu környékén. Aztán eljutok a Potsdamer Platzra, ahol az emberek  bámulják a sztiroporból épített „falat”, A fal ironikusan utal az egykori félelmetes falra, amelyet 1961 augusztusában emeltek fel a kelet-németek és az oroszok. A nyolcvanas évek közepén jártam először Berlinben és a legnagyobb hatással éppen a berlini fal volt rám. Napokig csatangoltam a fal tövében, s rémület kapott el, mert ilyennek láttam az én XX., a Jaltához vezető századomat. Húsz évvel ezelőtt azonban olyan csoda történt, amit előtte elképzelni sem mertem, a berlini polgárok ledöntötték a falat. Szimbolikus esemény volt, s azóta, ha elkerülök Berlinbe, mindig körüljárom a fal környékét. Főleg az utóbbi években, amikor keserűen veszem tudomásul, hogy egyre érdesebbek lesznek a kelet-közép-európai bársonyos forradalmak. Mégis van remény, gondolom az egykori fal helyén. Így vált Berlin számomra a remény városába. Ezzel a tudattal szemlélem a sztiropor-fal körül összegyűlt embereket. Nevetgélnek, tréfálkoznak. Játszanak a fallal szabadság ünnepén. Mintha Berlin arra akarnak példát mutatni, hogy a történelmünk romjaival úgy kell játszadozni, mint a sztiropor-lapokkal. Lehetséges-e ez? Mozdulatlanul állok egy sztiropor lap előtt, nem emelem fel e kezem, nem merek a laphoz nyúlni, úgy érzem, hogy ez – legalább is a részemről – nagy felelőtlenség lenne.

Egy szív, két szellem

Egy szív és két szellem, írja Richard Schröder a berlini Tagesspiegelben a német egységről. Tehát a keleti és a nyugati német habitus között továbbra is fennáll némi különbség és ez nem 1945-ben kezdődött. Még azt is megkockáztatja a neves német filozófus és teológus, hogy ez gazdagítja a német kultúrát, tehát nem hátrányról, hanem előnyről van szó. Az eszét olvasva azon töprengek, hogy az „egy szív, két szellem” paradigmája mennyire érvényes az anyaországi magyarok és a kisebbségi magyarok viszonylatában. Sólyom László a közelmúltban tett hasonló megjegyzést, nem véletlenül, hiszen a köztársasági elnök Németországban tanárkodott. Természetesen ez is visszhangtalan maradt, mint miként Sólyom minden nem napi politikai reflexiója. Pedig ezeket a magyar kultúrát gazdagító különbségeket érdemes lenne feltárni, elemezni és elismerni. Persze, nem csak magyar viszonylatban merül fel a kérdés, hanem, például, a szerbben is. Vajon a vajdasági szerbek szembetalálják-e magukat az „egy szív, két szellem” jelenségével? A németek ebben nem találnak semmi különöset, talán ezért tudják egyszerre megőrizni a különbségeket és áthidalni őket. Ezért nem meglepő, hogy  a kelet-német Angela Merkel immár második mandátumban Németország kancellárja. Érdemes emlékeztetni, hogy a gazdaságilag elmaradott Dél-Olaszország soha sem adott miniszterelnököt. Vagy mikor adott a gazdaságilag fellett  Vajdaság szerbiai miniszterelnököt vagy köztársasági elnököt? Lehetséges ez? A mai konstellációkban nem.

Kertész-jubileum

A német újságok ünneplik a 80 éves Kertész Imrét. A Tagesspiegelben nagy fotó és Gregor Dotzauer esszéje, amelyben kiemeli Kertésznek azt a gondolatát, hogy számára a zsidóság csak emberi tapasztalatot jelent, azon túl semmit. De Dotzauer kitér a mai magyarországi politikai és szellemi helyzetre, a Jobbikra, a Magyar Gárdára, az antiszemitizmusra. Sajnos, az elmúlt évek magyarországi eseményei bevésődtek a német emlékezetbe.

Marx után

Az egyesült Németország visszatekint a két Németország múltjára. Kelet-Németországban a figyelmezett ifjúság ünnepli a pártvezetőket. Nyugat-Németországban az ifjúság lázad, elégedetlenkedik. Jelenetek 1968-ról. A német fiatalok Marxot idézik és Lenint. S erről a tényről nem megvetéssel írnak a német értelmiségiek, s nem gúnyolják őket a német médiumok, hanem elismerik a mozgalom emancipációs jellegét, hogy ennek köszönve számolt le véglegesen Németország a náci múltjával, hogy ez a mozgalom készítette elő az emberi jogok forradalmát és ezzel megalapozta a modern jogállam szellemi alapjait. A polgári társadalom nélkülük elképzelhetetlen. Nagy szerencse tehát, hogy a hatvannyolcas ifjak nem a pártvezetők előtt jajbókoltak.

Berlin és Európa

Tegnap este tartották meg a berlini fal ledöntésének központi ünnepségét. Esett az eső, hideg szél fújt, én pedig valahol a Brandenburgi kapu és a Potsdamer Platz között esernyő alatt toporogtam. Arra gondoltam, hogy milyen lenne Európa arculata ma, ha az elszánt berlini polgárok 1989. november 9-én este nem döntik le a falat.

Családi Kör, 2009. november 12.