Naplőjegyzetek, fragmentumok
- május 5., szerda
Naplójában a szenzibilitás lassú, nehezen felismerhető változásaira figyelmeztet Tőzsér Árpád (Alföld, 2021/5). A pozsonyi magyar író szóba hozza a fiatal költőnemzedék új világlátását, amely „az előttük járó avantgárd-posztmodernek témaszenvtelenségével (areferenciájával, ahogy ők fogalmaznak) és iróniakultuszával való szembenállást is jelenti”. Nálunk a Vajdaságban ez az témaszenvtelenség kisebb vagy nagyobb módosulásokkal a hetvenes évek ólomidéjében jelent meg és ma is divatban van, miközben a világban Európában a beszédaktus-elmélet hívei immár „strukturalista múzeumról” értekeznek. Újabban ezzel szemben a kritikusok radikálisan kiszélesítik az elemzés terét, amelybe nagyon sok mindent besorolnak: a szerzői szándékát, az olvasói értelmezést, a történetiséget; tehát az irodalomelméletbe bevonják a szociológiát, a pszichológiát és a befogást determináló társadalmi környezetet. Tőzsér izgalmas kérdésfelvetésének komoly háttere van, az francia és a német új regények például már erről a komoly fordulatról tanúskodnak. A délszláv irodalmakban úgyszintén erőteljesen jelen vannak. Kétlem azonba, hogy csupán nemzedéki ellentétekről van szó, sokkal inkább a korszellem módosulásáról, amelyet a baljós idők kényszerítenek ránk. Lehet, hogy a magyar irodalomban megkésve köszönt be az „új komolyság” kora. Egyelőre az areferencia az uralkodó kánon. A fiatalabbak között is.