Naplójegyzetek, fragmentumok
- február 25., csütörtök A magyar kormány elutasítja az EU-ból érkező bírálatokat. Nem csupán elutasítja, hanem példamutatónak tartja. Deutsch Tamás a Fidesz EU parlamentjének képviselője nyilatkozik: „De az az az állapot, amiben a magyar sajtóviszonyok leledzenek, és általában az európai átlag, a tekintetben inkább Nyugat-Európából nézik irigykedve a magyar helyzetet.”Egykedvűen veszem tudomásul a főfoglalkozású kisebbségi szószólókat, akik úgy vélik, hogy „egyedül ők hivatottak annak megállapítására, hogy mi a magyar nemzeti jelleg, rá nézve, mi üdvös és mi káros” (Fülep Lajos). Kisajátítják maguknak, hogy megítéljék, ki a jó magyar és ki nem az. Természetesen azzal kérkednek, hogy ők a legjobb magyarok! Ahogy látom a „jó magyarok” időközben jócskán megszelídültek, immár nem a hatalmat bírálják, nem is a kisebbségi vezetőket, s az sem lep meg, hogy meglepően lojálisak a Vučić féle párthoz, tehát nem a hatalomban fedezik fel a bajok okozóját, inkább hanyatt-homlok a hatalom nélküliek között keresik a kártékony elemeket. Eddig úgy tudtam, hogy a fennállóért általában a hatalmat gyakorlók érdemlik ki elismerést vagy bírálatot. Lehet őket egyszerre bírálni is és dicsérni is. Nem vonom kétségbe senkinek a jogát, hogy gyakorolja vagy az egyiket, vagy a másikat, esetleg mindkettőt. A főfoglalkozású lojális magyarokkal kapcsolatban viszont nem tennék hozzá semmit ahhoz, amit Fülep Lajos a zengővárkonyi lelkész fogalmazott meg az egyik remek esszéjében (Nemzeti öncélúság). A „nemzetinek nem okvetlenül ellentéte a nemzetközi”, hanem az elzárkózást, az élettelen ál-ideált, a hazug hagyományt, a fejlődni nem akaró önelégültséget hirdető álnemzeti, írta. A nemzetközi a nemzetinek mintegy folytatása, hiszen „megőrzi és megbecsüli mindazt, ami a nemzetiből magmaradásra hivatott”, folytatja Fülep Lajos. Ezen a ponton azonban óhatatlanul eltöprengek. A nemzeti ellentéte az álnemzeti, ám a nemzetközinek is létezik ellenpontja: az álnemzetközi. Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy az álnemzetire való reakció jegyében megszületik a hermetikus álkozmopolitizmus, sajnos a kisebbségi értelmiség körében is. Nem érzékelem a kisebbségi mivoltomat, nem tartom magam kisebbséginek, ah, dehogy, hallom időnként a rátarti kijelentést és felismerem a kisebbségi érzéstől való szabadulás kényszerét. Ilyenkor eszembe jut Jaroslav Hašek egyik szereplőjének a mondata. „Legyünk csehek, de erről senkinek sem kell tudni.” A mondatot a Monarchia egyik tisztje mondja ki, aki egyébként nem rossz ember, hiszen a hadgyakorlatokon gondoskodik az embereiről, emberségesen bánik velük, és alkalomadtán egy-egy korsó sört is rendel nekik Hašek a remek mondatot egy tiszt szájába adja, tehát olyasvalaki mondja ki, aki az adott társadalomban ezzel akar érvényesülni.