- február 10., szerda
(Naplójegyzetek, fragmentumok)
A postás hozta Bereményi Géza új dedikált regényét, a Magyar Coopperfieldet. A küldeménynek nagyon megörültem, nem csupán a Bereményivel való régi kapcsolatunk miatt, hanem mint ahogy a dedikációjában írja, az eszmei közösségünkből kifolyólag is. Meg azért is, mert néhány kritikus utalt arra, hogy valamiféle változás játszódik le a magyar regényirodalomban és ennek jegyében együtt emlegette a Temetetlen múltunkkal. Legutóbb Horváth Anna Flóra az Új Forrás 2020/9. számában. „Sőt a nagyregényformátumú, történelmi érdeklődésű önéletírás egy éppen aktuális trendhez csatlakozik (az utóbbi évekből például Nádas Péter Világító részletek vagy Végel László Temetetlen múltunk című regényét érdemes említeni)”, olvastam a kritikában, amely arra is rámutat, hogy Bereményi nem ábrázolja sematikusan a múltat, ugyanakkor „könyörtelenül rávilágít, hogy a rendszer nemszeretői és nemérdeklődői is részei maradtak a rendszernek”. Ilyesféle szándék jelét már érzékeltem Bereményi egyik régebbi a Literán megjelent interjújában, amelyben Géza így nyilatkozott: „Hogy az irodalom csak irodalom. Ennek vége van. Ez nem azt jelenti, hogy vissza kellene fordulni, hanem talán érdekfeszítőbbnek kellene lenni, talán kevésbé műhelybelinek, talán, ami az embert igazából feszíti, azzal kéne foglalkozni. Olyan alkotóerőre volna szükség, ami felfedezi önmagát, mélyebbre ás. De én annyira autodidakta lettem, hogy már csak a saját tapasztalatom érdekel”.