SIGN IN YOUR ACCOUNT TO HAVE ACCESS TO DIFFERENT FEATURES

FORGOT YOUR PASSWORD?

FORGOT YOUR DETAILS?

AAH, WAIT, I REMEMBER NOW!

Végel László

  • Magyar
  • Deutsch
  • English
  • Српски језик
  • Hrvatski
  • Home
  • Események
  • Naplójegyzetek
  • Szövegek
    • Próza
    • Tárcák
    • Mozgó világ
    • Via Kelebia
    • Újvidék
    • Tanulmányok
    • Cikkek
    • Drama
    • Esszék
    • Naplók
    • Etc
  • Kritike
  • Interjúk
  • Könyvek
  • Bibliográfia
  • Életrajz
  • Gallery
  • Video&Audio
  • Kapcsolat

A demokráciának is vannak buktatói.

by Végel László / péntek, 02 október 2020 / Published in Naplójegyzetek

Naplójegyzetek – fragmentumok

2020. szeptember 21., hétfő
Talán egyszer beköszönt az idő, amikor Márai regénye a San Gennaro vére nem számít „idegennek” a magyar irodalomban. Észrevettem, hogy a magyar író, ha netán Napóleonról ír, akkor is úgy gondolkodik, mintha a magyar világban játszódna le a regény cselekménye. A francia vagy a német hősökből is a külhoni álruhát magára öltő magyar lesz. Az irodalomban ez is lehet izgalmas vállalkozás, azonban mi legyen azokkal a szövegekkel, amelyekben nincs magyar álruhás szereplő. Újabban sok szó esik a magyarok szorongásáról az idegenektől, sokan vélik, hogy erős a politikai xenofóbia, de a szellemi xenofóbiáról alig esik szó. Engem azonban továbbra is nagyon érdekel az idegen – magyar álruha nélkül. Márai regényének „idegenségét” növeli az is, hogy a magyar világot nem „belülről”, hanem európai kontextusból érzékeli. Miért válik idegenné a magyar irodalomban Márai regényvilága? Ezen töprengek újra meg újra kezemben a San Gennaro vérével. Egy helyütt Márai a nem politizáló írókról írva azon töpreng, hogy miért rokonszenveznek az erőszakos rendszerek az apolitikus írókkal? A magyar kánon szerint ez az ellenállás egyik formája volt. És manapság is az. Mindez szépen hangzik, az sem kizárt, hogy őszinte szándékú, esetleg kiváló művekre is hivatkozhatunk, de érzékeljük-e, hogy ezek a kiváló művek összhangban vannak a rendszerrel, amely ezzel otthon is és a világnak is felmutat egy művészt, aki (látszólagos) szabadságban dolgozik, hasznára van a rendszernek és a művészetnek is. A „jó név” hasznos akkor is, ha a művész néha-néha ártatlanul felmordul a rendszerre, de műveiben tökéletesen semleges marad. A nácik üldözték az ellenállókat, de megtűrték az apolitikus írókat, a „tiszta irodalmat”. Ebből tanultak az államszocialista vezetők. Márai már az 1965-ben írt regényében megpendítette az elnyomás tökéletesedését, a gulyás-kommunizmus esztétikáját. A bársonyos elnyomás korában az erőszakos rendszerek vezetői többre becsülnek egy tudóst, egy írót, aki „a rendszer hatalmi körzetében marad, nem lép be a pártba és egyféle csendes, morgó, de mindenestől ártalmatlan világnézeti ellenzékben marad…”. Felismerték, hogy a talpnyaló írók vesztik hitelüket, szükség van olyan apolitikus értékekre, amelyeket könnyen kisajátítanak. Ezt a „stratégiát” tapasztaltam a néhai Jugoszláviában, amikor a kritikusok rádöbbentek arra, hogy létezik „szocialista esztétizmus”. Jugoszláviában a szocialista realizmus egy nap alatt lomtárba került. A párt új utakat keresett. Az írók egy része szép, tiszta hermetikus világot ábrázolt, regények és versek az örök emberi értékekkel bíbelődtek, csak úgy általában írtak a rossz közérzetről, de soha semmiféle vitát nem kavartak fel. A kritikusok nagy elismeréssel nyilatkoztak róluk, joggal, hiszen ezek a szövegek nem voltak fércművek. Ma is akadnak kritikusok, akik lelkesen idézik a semmitmondó szép mondatokat. Idővel azonban a nevük jórészt feledésbe merült, s ma már maradandó értékeknek Mirko Kovač vagy Danilo Kiš, Filip David, Borislav Pekič, később pedig a „fekete hullám” képviselőinek művei számítanak, amelyekről annakidején számos elmarasztaló kritika jelent meg és sok támadás érte őket. A rendszerváltás után a „hatalom esztétikája” nem változott sokat, esetleg tovább finomodott. Manapság beköszöntött az apolitikus irodalom korszaka. A huszadik század elejének progresszív művészi irányzatai – írja Selyem Zsuzsa – egyre inkább belesimulnak a fogyasztói kultúrába. Abba, amelyet a tőkés piac szabályoz, s ez nem csupán a tömegkultúrára, hanem az elitre is érvényes. A hibrid rendszerek, a „homlokzati demokrácia” képviselői sokat tanultak a múltból. A totalitárius rendszerek mártírokat teremtettek, a hibrid demokrácia képviselői egyszerűen nem vesznek tudomást róluk. Ezt az aranyszabályt mindenki ismeri, de senki sem teszi szóvá. Az állami alkalmazásban levő kritikusok sehol sem említik a „hallgatólagosan megbélyegzetteket”, s el vannak ragadtatva az „apolitikus irodalommal”. Ha mégis megemlítik, akkor ők is a „szürke listára” kerülnek. Demokrácia van, mondják, joguk van rá. Ez viszont kétségbevonhatatlan. A demokráciának is vannak buktatói.

What you can read next

Örömünnep Szerbiában
Naplójegyzetek -Fragmentumok – 2017. október 17
Bereményi Géza új regénye

Recent Posts

  • A demokrácia színlelése

    Naplójegyzetek, fragmentumok június 22., szerda...
  • A Neoplanta a bunkerban

    Naplójegyzetek, fragmentumok június 19., vasárn...
  • Bohókás pesszimizmus

    Naplójegyzetek, fragmentumok június 18., szomba...

Categories

  • Deutsch
  • English
  • Српски језик
  • Hrvatski

Recent Posts

  • A demokrácia színlelése

  • A Neoplanta a bunkerban

Végel László 1941. február 1-én született a királyi Jugoszláviában, Szenttamáson (Srbobran).

Regény- és drámaíró, esszéista. A hatvanas években foglalkozott irodalomkritikával, a nyolcvanas években pedig színházkritikával.

  • HOME
  • Bibliography
  • Biography
  • Books
  • Texts
  • Critique
  • Gallery
  • Contact
  • GET SOCIAL

© 2020. All rights reserved.

TOP