Naplójegyzetek – fragmentumok
2020., április 15. szerda
Ortega Y Gasset a hajótöröttek kapálózásához hasonlította a kultúrát. A hajótörött nem fúl a vízbe, még nem süllyed a mélybe, hanem kapálózik a kezével, s „a kezeknek ez a kapáló mozgása, amellyel saját veszte ellen ágál, ez a kultúra: úszómozgás”. Számomra is csak az ilyesféle kétségbeesett kapálódzás maradt. A kultúra. Kapálódzás közben rádöbbenek, hogy a hetek óta tartó elszigeteltségemben közömbös lettem a körülöttem ágáló kétszínű fontoskodó alakokkal szemben. Néha-néha arra gondolok, hogy rokonszenvesebbek a nyílt ellenfelek, mint a kétszínű barátok. Főleg az „óvatos radikálisok” keltenek bennem visszatetszést, akik másokon kérik számon a bátorságot, miközben őket egy karcolás sem éri. Még a Facebook-kommentárokban sem. Úgy látszik ezeknek hiába bizonygatom, hogy nem kérhetem számon senkitől a nyitottságot, ha bennem nincs nyitottság a párbeszédre. Gombrowicz jól tudta, a naplójában szóról szóra le is jegyezte: „nem kerülhetjük el, hogy szembenézzünk mások világával, bármennyire is eltér a miénktől”. A párbeszéd azt jelenti, hogy szemtől-szembe kifejtem a véleményem azok előtt, akik másként gondolkodnak, mint én. Ebben különbözök a „körmönfont nonkonformistáktól”, akik minden oldal felé udvariasan mosolyognak, nem mondják azt, hogy igen, azt sem, hogy nem, de annak ellenkezőjét sem. Csak arra szeretnék emlékeztetni, hogy a Symposion-melléklet első számában Koncz József írt egy remek cikket a hallgatás ideológiájáról. Azt hiszem, ezek a másokat a hallgatás ideológusai gondtalanul várhatják a pandémia utáni időket, amikor a sebzett hatalom felismeri, hogy a pandémia erodálta a karizmájukat, s a járvány utáni félelmetes gazdasági válságban hisztérikusan próbálják visszanyerni régi tekintélyüket. A pandémia után veszélyes idők következnek, az „óvatos radikálisok” azonban gondtalanul büszkélkednek az önkéntes szellemi karanténjukban. Párbeszéd nincs, írja a karantén ajtaja felett.
