Naplójegyzetek – fragmentumok
2019. december 8., vasárnap
Régen töltöttem ilyen hosszú időt Budapesten, tehát személyesen is megtapasztaltam mindazt, amiről eddig a médiából értesültem. Sajnos, a magyar árkok egyre mélyebbek, s nem tudom, hogy mikor születik ebből olyan szakadék, amelyből az ország évtizedekig nem fog kilábolni.
A nyolcvanas évek második felében emlékeibe menekülök. Azokra az időkre emlékezem, amikor a Budapest szálloda pincéjében egy pohár vöröspor és fokhagymás pirítóskenyér mellett békítgetem Eörsi Istvánt és Csoóri Sándort. Eldicsekedhetem, hogy sikerrel, mert a békítgetés közben megtaláltuk a közös pontot, 1956-ot. Nem mondom, hogy szellemi egység született, erre nem is kell törekedni, ellenben létrejött a párbeszéd, amely pacifikálta az ellentéteket. Lehetett dialógust folytatni. Bármennyire is elképzelhetetlen, a posztszocialista országokban többpártrendszer felszámolta a párbeszédet. Ma már elképzelni is nehéz, hogy a Budapest Szálló pincéjében együtt üljön Eörsi és Csoóri, és az is biztos, hogy nem találnám többé közös pontokat. Hiába hivatkoznék Bibóra, ő sem tudna segíteni a mai helyzeten. Látva a mai Kulturkampfot, mit szólna Németh László vagy Illyés Gyula? Egyikük sem értené, mi történt a nemzettel. Takács Ferenc Gróh Gáspár könyvéről írva elismerte, hogy egy dologban igaza van. Illyés Gyulát vagy Németh Lászlót a legjobb esetben is ábrándos fantasztáknak, naiv utópistáknak neveznék. Magányos árvák lettek ők is. Ha valahol, éppen itt keresném a mai magyar „Kulturkampf” gyökerét. Németh is Illyés a saját ellentmondásaikkal együtt túl komplex jelenség lenne. „Egyre kevesebb vigasza van az ország egyik, politikailag elárvult felének”, írta Károlyi Csaba a Parti Nagy Lajosról irt kritikájában. Így indulok én is vissza Újvidékre, mint egy politikailag elárvult csavargó. Még ezen a télen újra kezembe kell vennem Illyés Beatrice apródjait.
