2019. szeptember 2., hétfő

Szinte érthetetlen, hogy a 2008-as gazdasági válság paradoxona: hogy a baloldalt sodorta válságba, amely a posztszocialista országokban egyébként is ezer sebtől vérzett. A kapitalizmus válságba került, de a baloldalt temették. Szinte az egyik napról a másikra szégyen lett baloldalinak lenni. Olvasom a fiatal írók és művészek műveit és nyilatkozatait, még a szót is, hogy baloldal fanyalogva ejtik ki. Ez nem lep meg, nem is őket hibáztatom, hiszen olyan környezetben szocializálódtak, amely elidegenítette őket a baloldaltól. Az apák lehazudták múltjukat, vagy szégyellték saját ködbeveszett illúzióikat. A szakadás túl nagy volt, nem hiszem, hogy őszinte párbeszéd jött volna létre apák és fiúk, nagyapák ás unokák között. Vasfüggöny épült fel a nemzedékek között. Örültek, ha egymást békében hagyták. Itt-ott mégis félénken feltűnik a baloldali narratíva, amely csak úgy általában bírálja a kapitalizmust, a helyi kapitalizmus bírálatától azonban tartózkodik. Avantgárd írók és művészek egészen váratlanul a feudális szellemiségű pártok holdudvarában találják magukat.