2019. augusztus 19., hétfő

Autorizálom a Vremenek adott interjúmat. Megpróbálok pontos lenni, nem kívánok a populizmus parttalan fogalmával élni, ezért szigorúan etnopopulizmusról beszélek.

Újabb kánikula-hullám.

Nincs erőm írni. Csak az ötletek fordulnak meg a fejemben, elképzelek egy történetet, de gyorsan kiderül, hogy használhatatlan. Csak peregnek a jelenetek a képzeletemben, de egynek sincs folytatása vagy vége.

Bevallom: későn ismerkedtem meg Lengyel József írásaival. Most a Sinkó-nyomvonalon olvasgatom a rettenetes ellentmondásokkal viaskodó író „noteszlapjait”. Kommunista és Gulag lakója. Száműzött, megalázott, félreismert, félremagyarázott író, aki legtöbbet saját magával vívódott. Azt sem tudnám pontosan megállapítani, hogy a történelem hőse volt-e vagy kétbalkezese. Ha kimondom a nevét egy fiatal író előtt, akkor csak legyint és azt mondja, hogy ostoba kommunista volt. Hogy író is volt? Az nem érdekes. A későn születettek kivagyiságával ítélkezhetünk felette, bár attól tartok, hogy nem is tudjuk, miről ítélkezünk. Erre az egyik jegyzete döbbentett rá. „Most hová menjen szabadságot keresni az ember? Undorodom a kapitalizmus minden formája, a manipulált jóléti társadalma iránt csak fokozódott, de a manipulált szocializmus iránt se csökkent. És már nincs ország, ahová vágyó szemmel tekinthetsz…”, írta 1967. november 5-én. Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni sehová – ez a legrosszabb, ami megtörténhetett velem.