Megjelent: MOZGÓ VILÁG, VL. 9. (2019. szeptember), pp. 91-94

Takács Ferenc

Kentaur, szabadon

Végel László: Temetetlen múltunk. Önéletrajzi regény. Budapest, 2019, Noran Libro Kiadó,

Mint Végel László korábbi könyveiben, a Temetetlen múltunk címet viselő legújabb munkájában is elsőként a könyv műfaját megjelölő alcímnek érdemes némi előzetes értelmezői figyelmet szentelni. Ez a – szakszóval – paratextuális komponens jó ideje érdekesebbnél-érdekesebb változatokban kíséri a szerző könyveinek a címét: esszénapló (Wittgenstein szövőszéke, 1995), esszéregény (Exterritórium, 2000), naplóregény (Bűnhődés, 2012), városregény (Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, 2013).  Amint erről a Neoplantáról írott kritikámban (MOZGÓ VILÁG, 2013/7-8.) megjegyeztem, ezek az alcímek afféle mission statement-ként jelzik, hogy az utóbbi évtizedekben írt műveiben Végel következetesen az írástechnikai hibriditásra és heterogeneitásra törekszik, s mondhatnánk, kötelezően áthágandónak tekinti a “tiszta” irodalmiságot a vallomásos, tényfeltáró, publicisztikai és diszkurzív írástartományoktól elválasztó határokat.

            Ilyesféle transzgressziós küldetés-nyilatkozatként olvasandó a Temetetlen múltunk alcíme, az „önéletrajzi regény” kifejezés is. Nem csupán abban az értelemben, ahogy az önfeltáró és a személyes múltat szükségképpen át- és újraalkotó, azaz végső fokon megalkotó emlékezet maga úgy működik, mint ahogyan a fiktív regényvilágot létrehozó szépirodalmi teremtő képzelet, azaz eleve transzgresszív a működése.  A könyvet olvasva hamar felismerjük, hogy a kifejezés mindkét tagja, az „önéletrajzi” és a „regény” nem csupán egymással való viszonyukban hibridek és határsértők, hanem önmagukban is egymással nehezen megférő elemeket kényszerítenek voltaképpen paradox egységbe. Az önéletrajz ­– az emberi és írói pálya emlékezete – egy öntudat fejlődésregénye. A vajdasági kisebbségi helyzet önkorlátozó szorítása és az össztársadalmi környezet, a „testvériség és egység” – a titóista Jugoszlávia címermondata – univerzalizmusának a felszabadító tágassága között kirajzolódó tér, amely hol mélységesen idegen és kopár senkiföldjének, hol a lehetőségek otthonos és reményteli honának érződik – illetve valamiképp egyszerre ennek is, annak is – az a pszicho-szociális terep, ahol ennek az öntudatnak a fejlődésregénye a helyzet elemeinek folytonos vonzásában-taszításában lezajlik, pontosabban: ahol ez az öntudat kikovácsolhatja önmagát.

            Ami persze azt is jelenti, hogy a Temetetlen múltunk műfajmegjelelő alcímében az „önéletrajz” szót nem árt kiegészítenünk. Végel ugyanis valójában legalább annyira „közéletrajzot” is ír, mégpedig megint csak két értelemben. Egyrészt önmaga és családja történetének alig van olyan mozzanata, amelyet ne determinálna, akár jó, akár rossz értelemben, a „köz” élete, a helyzet és a környezet, mégpedig olyan durván, olyan nyers, sőt nem egyszer erőszakos és véres közvetlenséggel, amelyet nyugalmasabb tájak szülöttei csupán hírből ismerhetnek. Másrészt ezeknek a determinánsoknak a leltározása nélkül az én története sem írható meg. Így az önéletrajzi szándék „közéletrajzi” eredményt hoz: a második világháborúban újjászülető Jugoszlávia történetét.

            Ez volna az alcím másik komponensében megjelölt „regény”: ennek az „egy időnek”, Végel László és Jugoszlávia közös idejének a krónikája a könyv. Személyes sors és történelmi elrendelés forr ugyanis egybe a Temetetlen múltunk lapjain, s lesz az írás vezér-metaforájává: külön-külön esetleges és céltalan mindkettő, de egymás metaforájaként értelmet és célt találnak egymásban. Az egyéni és a közösségi történet ennek a metaforikus viszonynak a jóvoltából képes a szükségszerűség kegyelmében részesülni: valóban regénnyé szublimálódni. Olyasféle írássá, amely rendelkezik a könyv Máraitól vett mottójában megfogalmazódó jogosítvánnyal: Végel a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi, s képes arra, hogy ne arról adjon hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzítse, hogyan történt meg a világ benne. (Mint amiképp – tesszük hozzá – fordítva is: hogyan történt meg ő a világban.)

            Ennek a metaforikus viszonynak a szinte jelképes kiindulópontja az egyébként teljességgel tárgy- és tényszerű kezdet: 1941. Ez Végel születési dátuma, egyben az „első”, vagy a „régi” Jugoszlávia halálának éve: német invázió olasz, bolgár és magyar részvétellel, az ország felszabdalása, a horvát usztasa-állam létrejötte. De ez volt az újjászületés kezdetének az éve is; még ebben az évben megindul a partizánháború a megszállók ellen, amelynek eredményeképpen majd létrejön az „új”, vagy „második” Jugoszlávia, Titó szocialista szövetségi állama (kikiáltották 1946. január 31-én). Végel ekkor egy nap híján mindössze 5 éves, de máris egy harmadik ország lakója, miközben – amint ezt a kelet-középeurópai alapvicc poénba foglalja – egész idő alatt ki sem mozdult szülőföldjéről.

            Ez az ország lesz egészen 1992. április 28-ig – hivatalosan ekkor szűnt meg a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság – Végel László fizikai és szellemi életkerete, a maga (viszonylagos) állandóságával és kiszámíthatóságával. Negyvenhat év: elegendő egy élethez, gyerekkorhoz, felnövéshez és megállapodáshoz – ahhoz mindenesetre, hogy az ember, ha mégoly feltételes értelemben is, a hazájának nevezze. Történelmi időnek persze kevés. Nagyjából annyi, amennyi Kelet-Közép-Európában kijut az itteni országoknak, illetve politikai rezsimeknek. (Ezeknek mifelénk gyorsan lejár a garanciájuk. Lásd a magyar példát: a kiegyezéskori Magyarország cirka ötven évig tartott, Horthyé úgy huszonötig, a szocialista változat – ha 1949-től számítjuk – negyven évet ért meg. Átlagos életidővel számolva nemigen volt a térség modern kori történelmében olyan ember, aki ne ért volna meg legalább egy „hazátlanodást és „újrahazásodást”. S voltak sokan, akiknek kettő, sőt három is kijutott ebből.)

            Végel esete persze még ennél is kényesebb és bizonytalanabb eset. Ő hivatalosan a soknemzetiségű Jugoszlávia egyik nemzeti kisebbségéhez, a szintén soknemzetiségű Vajdasági Autonóm Tartományban élő magyarok gyakran és szeszélyesen változó helyzetű közösségéhez tartozott. Kisebbségi mivolta révén persze természetes kötelékek fűzték a „többségi” magyar kultúrához és – mintegy a fortiori ­– annak aktuális történeti-politikai „hordozójához”, Magyarországhoz, pontosabban a Magyar Népköztársasághoz, amely Jugoszláviával kezdetben ellenséges, később csupán feszült, majd végül békés, bár valamelyest tartózkodóan baráti viszonyban volt. Harmadikként – vagyis inkább elsőként – pedig ott volt Végel legtágabb, egyben őt alighanem a legmélyebben meghatározó életkerete, a szocialista Jugoszlávia, mely sokáig páratlan és egyedülálló történelmi kísérletnek tűnt a szemében, olyan vállalkozásnak, amely új életet képes támasztani a nacionalizmus balkáni dögtemetőjéből, és amely azután – egy mind reménytelenebb, de véget nem érőnek tűnő történelmi agónia után – önnön vérébe fulladva hanyatlott vissza oda, ahonnan vétetett.

            Lojalitásoknak és azonosulásoknak folyton változó szövedéke vagy szövevénye, oldások és kötések szűnetlen kényszere és meg-megújuló vágya adódott mindebből Végel számára. Az identitás-választás kényszere és vágya, ott, ahol tucatszám kínálkoztak a lehetséges identitások, mindegyik megtámasztva az oktrojálni kész lelki és politikai hatalommal – és ahol éppen ezért lehetetlen volt választani közülük. A jugoszláv álom mintha ennek a kényszernek a feloldását és ennek a vágynak a csillapítását ígérte volna – de hát kiderült róla, hogy ez az ígéret is kényszer és vágy csupán, börtön vagy legfeljebb – ahogy Végel nevezi – „buborék”, mely megvéd ugyan, de azon az áron, hogy az ön- és közcsalás olcsó vigaszával kímél meg téged a valóságtól: temetővé hazudja a temetetlen múltat.

            Végel már jóval azelőtt megszűnt hinni ennek az ígéretnek, minthogy a buborék – az „új”, a „második” Jugoszlávia – szétpattant volna. Könyvének nézőpontja az után nézőpontja: én és történelem metaforikus viszonyának a felbomlása után vagyunk, élet és történelem külön-külön ismét esetleges és értelem nélkül való.

De van élet a metafora után is. A Temetetlen múltunk ajánlása ­– „Feleségemnek, Anikónak – akivel túléltük” – ennek az életnek a paradoxan kettős értelmére utal. Egyrészt a puszta túlélésre: megmaradtunk, örüljünk neki, bár igazán nincs miért, hiszen mindenünk odaveszett. Másrészt – miután a végére értünk a könyvnek – kihalljuk ebből a „túléltük”-ből a keserűen illúziótlan, ám valamiképp mégiscsak pozitív pátoszt is. Az összeomlás a senkiföldje partjára vetett minket, a se-ide-se-oda tartozás, egyben az ide-is-oda-is tartozás kentaur-létébe, nyelvek, nemzetek, identitások holtterébe – ez viszont az élet egyetlen tere, a kalitkák, börtönök és védőburkok nélküli életé, amely a temetetlen múlttal való teljes szembenézés szabadságának a birodalma.

Kentaur-lét… Jean Améry, az Auschwitz-túlélő esszéista (osztrák zsidó volt hivatalosan, eredetileg Hanns Chaim Mayer, amely névtől megszabadult, mint ahogy osztrák és zsidó voltától is, amennyire ez lehetséges) írja Túl bűnön és bűnhődésen című könyvében az identitástól, közelebbről a Heimat (a haza, a szülőföld) gyermekkori élményei révén belénk vésődő identitástól való megszabadulás lehetőségéről, hogy ez szerinte – akár sajnáljuk, akár nem – lehetetlen. Ugyanennek a másik oldala, teszi hozzá, hogy nincs megszabadulás, ha nincs mitől megszabadulni, Man muß Heimat haben, um sie nicht nötig zu haben, ahhoz, hogy ne legyen szüksége az embernek a hazájára, szükséges, hogy legyen hazája.

Végel esete az Améry-ének a szinte felfoghatatlanul paradox fordítottja. „Végső ideje megvallanom, hazám sohasem volt, miközben egyre erősebb lett a honvágyam utána” – írja a Temetetlen múltunk 225-ik lapján. Ennek a sosemvolt haza iránti honvágynak a foglalata ez a nagyszerű memoár, könyvhossznyi vallomás, esszé és – hiszen az emlékezés teremtés is – regény, Végel életregénye és Jugoszlávia túlélésének regénye.

Végel László: Temetetlen múltunk. Önéletrajzi regény. Budapest, 2019, Noran Libro Kiadó, 262 oldal, 3590 forint.