2019. július 2., kedd

Az újvidéki autóbuszok egyre lassabban döcögnek, csikorognak és csörömpölnek, de még közlekednek. A gyalogosjárdákon hatalmas gödrök éktelenkednek, de át lehet vergődni az úttesten. Az éttermek működnek, a hölgyek a kánikulában nekivetkőztek, a szomszédok még köszönnek egymásnak, ám a rangos európai értelmiségiek a fasizmus visszatérésére figyelmeztetnek. Az erőszak megtévesztően észrevétlenül, alattomoson lopakodik be a közéletbe. A hatalom őrzi a demokratikus dekórumot, miközben kívánatossá teszi a vezérelvű demokráciát. A naiv családapa belenyugszik a kiszámítható diktatúrába, remélve, hogy az megvédi őt a kiszámíthatatlan gazdasági kényszerhelyzetektől. Csak ne legyen rosszabb, mondja a ritka családi összejöveteleken, miután elbúcsúzott a külföldön munkát vállaló gyerekeitől. A hétköznapi életben nyoma sincs a diktatúrától való félelemnek. A terjedő utcai erőszak inkább növeli a diktatúra iránti titkos vágyakat. Jöjjön már valaki, aki rendet teremt, legyen végre rend, hallom lépten-nyomon. A polgárok a valóságtól megundorodva a gondtalan szórakozásba menekülnek. A teraszokon vidám a fiatalok kávéznak, és azon töprengenek, hogy mielőbb elhagyják az országot. Mindenki tudja, hogy mitől menekül, de nem mondja ki, hogy nem ilyen rendet akar.