2019. június 15., szombat

Balatonfüred. László Ágnes interjúkötetét (Kossuth Kiadó) böngészve Tolnai Ottó interjúja, amelyben szóba kerül az Új Symposion keletkezéstörte is: „És ne feledkezzem meg Sinkó Ervin szerepéról sem, akit én a legjelentősebb magyar írók között tartok számon, várom mikor fog megjelenni a Magyar remekírók sorozatában nagy trilógiája az Optimisták, valamint a kétkötetes Egy regény regénye”. A mondatot úgy olvasom, mint a palackpostát. Naplójegyzeteimben már évek óta fájlalom, hogy Sinkóról megfeledkeztek a vajdasági magyar szellemi és irodalmi életben. Ünnepi alkalmakor a Magyar Tanszéken elhangzik a tanszékalapitó Sinkó neve, de egyébként a szellemi életben nem kerül szóba. Az Új Symposion munkatársai, szerkesztői az utóbbi időben sokat nyilatkoztak, főleg saját árdemeikről, még a kocsmázások is szóba kerülnek, viszont a folyóirat szellemi arculata elsikkadt. Sinkó fontos szerepe pedig szóba sem kerül. Mi jellemezte a folyóirat szellemiségét? Milyen eszméket képviselt? Babits szavai jutnak eszembe a Nyugatról: „Baloldalon állunk ma is, az Isten balján, mint Ady állt; s még, ahol konzervatívok vagyunk és megóvni akarunk valamit: ott is azt akarjuk megóvni, amit még az Isten is rombolni segít ma. S így vagyunk méltók és hívek a Nyugat régi, dicső, győzelmes harcához, amiről csak mi tudjuk igazán, mit akart s mit jelentett; de egy bizonyos: nem békét és nyugalmat, s nem hideg és akadémikus művészkedést, nem a meglévőbe való belenyugvást s nem kritikátlan imádatát annak, amit a kor és közönség imádott.” Az Isten balján álló Babits a nyugat hőskorára emlékezve ezt kérdezte: „De mily lángot is gyújthassunk, amit el nem oltana ez a szél?” Nem azt hangoztatta Babits Mihály, hogy hány verset közölt a folyóiratban, nem bizony. Nem volt ennyire nárcisztikus. 1932-ban figyelmeztetett a közelgő viharfelvőkre: gyilkos gázok füstölögnek a laboratóriumokban, gyilkos ideológiák a lelkekben. Milyen eszmék terjednek most? Melyeket kellett cserben hagyni? Milyen lángot kell gyújtani, amit nem oltanak el az új szélviharok. Vagy ebben a várva-várt kleptokapitalizmusban elértünk meg kell elégednie az írónak, hogy éljen és legyen, tehát írjon gyönyörűket? Nagyon örülök, hogy Tolnai Ottó Sinkóra emlékezve túllépett az újmódi nárcizmuson és emlékeztette egykori munkatársait Sinkó Ervinre. És nagy örömömre Fenyvesi Ottó egy kiváló egy fájdalmas versben emlékezik Sinkóra. „Nem tartozom sehová,/ Vörösöknek fehér,/ fehéreknek vörös,/ Keresztényeknek zsidó,/ zsidóknak krisztiánus./ Isten előtt egy magányos/ útkereső, szegény ember…”