Károlyi Csaba:
Végel László: Temetetlen múltunk
Önéletrajzi regény
Élet és irodalom, 2019. június 21.

Ki vagyok én? Erre keresi a választ Végel önéletrajzi regénye is. Nem személyes confessio ez, inkább történelmi. Néha esszéisztikus, naplószerű betétekkel. Márai (és talán Goethe) nyomán azt vallja, az önéletrajz akkor jó, ha az író „azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne”. Végel megírja felmenőinek három generációra visszamenő történetét, ifjúságának nagy élményeit, de keveset ír saját érett kori magánéletéről és arról, hogyan születtek a művei. Mindezt nem tartja fontosnak. Inkább arra koncentrál, amire legutóbbi regényében, a Balkáni szépségben is: mi történt a kisemberrel az elmúlt jó száz év során a balkáni, vajdasági térségben, a Monarchiától máig. Az életmű ismerője most láthatja, hogy az az életanyag, ami megjelenik az Egy makró emlékirataitól az Exterritóriumon, a Neoplantán át a Márai-naplókig, mennyire a szerző saját életanyaga. A Balkáni szépség Slemilje a legerősebben önéletrajzi alapozású hős, erősebben, mint a Makró Bubja. Habár…

Végel fontosnak tartja megjegyezni, hogy szülei 1941-ben, születésekor sose gondolták volna, hogy háború lesz. Plebejus szívósság közepette nevelkedett, felmenői „mindössze” túlélni szerettek volna („nem, nem voltak hősök az elcsatolt magyarok”). Majd jöttek az újabb „változások”, 1943, 1944, 1948. Apja nemzedéke túl sokat élt meg. Végül a vajdasági magyarok különleges státuszba kerültek Tito alatt. Főhősünket 1956-ban Újvidékre íratta apja gimnáziumba, itt találkozott a diákotthonban először Jugoszláviával, aztán fordíthatta a pesti rádió 56-os híreit soknemzetiségű társainak. Majd jött az ottani ’68, ami a belgrádi diáklázadás megzabolázását jelentette, 1971, a keményítés, 1980, Tito halála, nacionalizmusok, délszláv háború, és a mai, korcs délkelet-európai kapitalista világ („ami a szocializmusban a legjobb volt, azt megtagadtuk, ami pedig a legrosszabb, azt nem temettük el méltósággal”).

A poszttrianon-traumás szülők leszármazottai a Tito-rendszer gyermekei lettek, lázadtak szüleik ellen, majd maguk is csalódtak, még saját lázadásukban is. Végel a kisemberi, paraszti világból jött plebejus ember nézőpontjából írja meg a sajátos jugómagyar létet, „többnyelvű fattyú lettem”, mondja, „győztünk”, azaz végül „vesztettünk”, regisztrálja. A nemzeti írók, mikor azt érezték, győztek, hazafias posztmodern lakomákat rendeztek nemzeti turbófolk zenével… („Tito gyere vissza – nem jövök” – idéz egy korabeli falfirkát.)

Fontos számvetés, gazdag és éleslátó mű született, tele erős történetekkel, habár a vége igen rezignált. A szembenézés egyenessége és következetessége pedig lenyűgöző.

(Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019, 262 oldal, 3590 Ft)