Kritika – 2019. június 15.
Litere.hu,

Egy illúzió múltja

Végel László Temetetlen múltunk
Művében talán minden eddiginél komplexebb, a korábbiaknál is megrázóbb, a magyarországi és a balkáni térség történelmi-politikai-kulturális mintázatát ismételt, ám az idáig vezető, fényes reményekre sosem jogosító könyveihez képest is keserűbb erőfeszítéssel feltáró műveletet hajtott végre. – Végel László Temetetlen múltunk című regényéről Jánossy Lajos írt kritikát.

Nem oly régen ajánlottam az olvasók figyelmébe a Temetetlen múltunkat, azzal a személyes megjegyzéssel, hogy szeretem a hűséges írókat, az anyaguk iránt elkötelezetteket. Ez egyetlen, rájuk szabott témát fellelőket. A kitartó éberséggel, szenvedélyes ragaszkodással, mintegy kimeríthetetlen, végeláthatatlan, koncentrikus körökben az örök terepet, a számukra egyetlen világot járókat. Szeretem az állandó vágyakozásban élőket, a hazájukból kivetetteket, a mégis otthon maradókat, a részvét hangján megszólalókat, a bátor, tehát jó-indulatúakat. A vívódókat, a szellem (e)migránsait. Szeretem, akik szeretik Nietzschét.

Végel, az esszéisztikus-epika észjárás és formálás egyik magyar klasszisa, friss regényében sem hagyott cserben. Sőt, ha lehet ilyes fordulattal élni, emelt megint a téten, a műfaji megjelölésként a cím alatt feltüntetett: önéletrajzi regényében még szorosabbra húzta a derékszíjat. Művében talán minden eddiginél komplexebb, a korábbiaknál is megrázóbb, a magyarországi és a balkáni térség történelmi-politikai-kulturális mintázatát ismételt, ám az idáig vezető, fényes reményekre sosem jogosító könyveihez képest is keserűbb erőfeszítéssel feltáró műveletet hajtott végre.

Zavarba ejtően indul a Temetetlen múltunk.

Az alanyi hangütést Végel a tőle megszokott természetességgel veszi fel, a kijelölt nézőpontba a megszokottan helyezkedik el, ám első köreit az önéletrajzírás kortársi történetének a nyomában futja, méghozzá nem csupán hevülten, hanem olykor szinte dúltan-fúltan, azok polgári, avagy paraszti miliőjét és ethoszát, hitelét morogva vonja kétségbe. És második ránézésre is teljes joggal nem megy el az aktuális korszellemnek, a különféle nacionalizmusoknak és antikommunizmusoknak behódolók, a múltjukat kiglancolók, az ide-ida tartozni akarók mellett. Támadási lendülete az emlékiratokat illetően, első ránézésre túlzó. Azonban továbbolvasva könyvét, lapról lapra haladva Végel prózájában az olvasó korai kifogásai elhalványulnak, az oldalvágások visszamenőlegesen elnyerik érvényességüket. Úgy és azáltal, hogy a könyv életvallomásos áradásában, fő- és mellékáramaiban a bármiféle elitkultúrával szemben gyanakvó, a saját gyökereiről számot adó, alapvetően plebejus attitűd áll. Annak is a vajdasági, ha akarjuk, és a szerzővel szólva, miért ne tennénk: jugó változata. Másképpen: Jugoszlávia huszadik századi története egy kisebbségi, ám az anyaországtól magát határozottan, elsődlegesen kulturálisan megkülönböztető, ugyanakkor saját etnikumába sem belesimuló, a nemzetiségi kérdést megszüntetve megőrző (sic!) szocialista berendezkedésben bízó, majd abban csalódott, idős korba lépett férfi tekintetében összegződik. Komoly súllyal esik latba Magyarország történelmi szerepe, annak koroktól függetlenül uralkodó establishmentje, vulgo: a mindenkori urak manőverei, nyerészkedései és elvtelen visszavonulásaik.

Végel velük szemben a névtelen, a jelöletlen, az egymásba fonódó életek kisvilágait, az elfeledett, avagy a feledésre ítélt sorsok hálózatát, a politikai döntések, a határkorrekciók mindenkori kiszolgáltatottjait, a cserben hagyottakat emeli fel, nekik kölcsönöz hangot. Családtörténetét ebbe a szolidaritási keretbe ágyazza, mélyen átélt empátiával rekonstruálja a felmenők életvilágát, döntéseiket, mulasztásaikat, igazodásaikat. A nincstelenek, a múltjuktól megfosztottak történeteit, akiknek utódjául szegődni sem oly könnyű, hiszen nem csupán a szóbeszéd hiányos, a dokumentáció hasonlóképp lukakkal teli. Így eshet meg, hogy a könyv nagy nyitójelenetében az elbeszélő a szülői házát keresi Szenttamás hátsó utcái között, de hiába, teljes biztonsággal meg nem találja. Mígnem kiköt mégis egy épületnél, ahonnan azonban méregetőn villognak a tekintetek, a lakók adóellenőrt neszelnek a személyében. Valóban, ez merőben más megérkezés, mint mondjuk Pilinszkynél: „Visszafogad az ősi rend / Kikönyöklök a szeles csillagokra.” Itt semmi ősiség, semmi magasztos. Minden földszintes, de nem alulstilizált, az ábrázolás csöndes örvénylésében nem kérkedően, szenvelgően peremre szorított.

Az epikus folyamatban egyidejűleg játszódik le a helyreállítás és a revízió. A szembenézés és a szembesítés. Mert a Temetetlen múltunk egyik bátor vállalása, hogy Végel a saját önazonosságtörténetét, másképpen és inkább: eredettörténetét írja újra, mialatt szülei és nagyszülei forrásmunkáit, azaz egykoron elejtett szavait, illetve félbeharapott mondatait idézi meg. A posztrianoni trauma tünetegyütteseit. Sajátos szellemidézés tanújává avat bennünket, olvasókat, mert a gyakran némaságukban is beszédes, makacs életapizódok a különböző időrétegekben másként összegződnek, felülírják egymást. Egyszer elhallgatnak, máskor gátat rombolóan törnek a felszínre.

A Temetetlen múltunk a gyarmatsított időről, tehát az igába hajtott emlékezetről nyújt felkavaró és lesújtó látleletet.

Végel a háború előtti Vajdaság gyerekkorban húzódó anekdotáit jó színekkel, erős keretben rakja fel. Megannyi emlékezetes képet szerkeszt, az abszurd, mint a közép-kelet-európai életműfaj itt is szárnyal. Az olvasó sosem felejtheti a Franciaországban kertészeti segédmunkásként adósságtörlesztő összeghez és komoly szakmai tapasztalatokhoz (nemkülönben különleges virágmagokhoz) jutó nagyapa esetét, akit, miután hazatért, a jugoszláviai, majd a Délvidékre bevonuló magyar hatóságok kevernek gyanúperbe azzal, hogy „ellenséges növényeket” termeszt, tehát a kapcsolatai a francia kommunista pártig nyúlnak biztosan. A történetek második vonulatában, a mulatságos, fanyar első mögött azonban mindig szenvedés, megaláztatás és megtöretés megy végbe.

Ezt emeli ki Végel, azt, hogy mindezek ellenére anti-hősei hűségesek maradtak földjükhöz, bíztak, reméltek, olykor hittek. A szerb szomszédot bújtatták, amikor jöttek a magyarok, és a szerb szomszéd bújtatta őket, amikor jöttek a partizánok.

A Temetetlen múltunk krónikása azt sem rejti véka alá, hogy a Tito-rendszer gyermekeként a múltat végképp eltörölni hivatott úttörőként, majd középiskolásként tapasztalta meg, hogy a missziót teljesíteni fölöttébb nehéz feladat. A mindennapok forradalmiságára komoly ellenfelek leselkednek. Nem jelentéktelen buktató maga a történelem régi rendjét meghaladni képtelen, tömeggyilkosságokra hajló nemzeti indulat. Végel nem másra vállalkozik, mint alanyesetben a ráeső részt vállára vetve, rendezni végül közös dolgainkat. És ebbe az is tartozik, hogy végigviszi a víviszekciót. Első, nagy, személyes történet etapjának a vége a 68-as belgrádi diáklázadások, illetve azok hatalmi pacifikálása. A szakadékos csalódás idejének, az ólomidők kezdetének a kontúrjait egy remekbeszabott szerelem futókapcsolata szögezi le. Mint végig a regényben; a konkrét, figurális jelenetezés és a történelmi léptékű reflexiók pontosan eldöntött arányban tartják meg a kompozíciót. Az utolsó nagy, személyes történet etapja pedig az elnéptelenedett bácskai faluvilág porverte utcáira és temetőire esik.

Végel László nemzedéki művet írt. A szónak itt és nála van még ereje, értelme. Hallatlanul gazdag anyagot préselt egybe, dolgozott meg: sikerrel. Az elmondottak éppen csak a közelében járnak ennek a világnak. Arra még alaposan szó sem juthattott, milyen kíméletlen következetességgel vonja korrekció alá a magyar berkekben meghonosodott Jugoszlávia-képet.

Bizony, történelmi lecke ez megint. Fiúknak és lányoknak egyaránt.

Búcsú, a megérkezés reménye nélkül.

Végel László: Temetetlen múltunk, 2019. Noran, 262 old., 3590 Ft.

Jánossy Lajos