Benedek Szabolcs

A hontalan lokálpatrióta

KÖNYVKRITIKA – LXIII. évfolyam, 24. szám, 2019. június 14.

Végel László: Temetetlen múltunk. Önéletrajzi regény. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019, 272 oldal, 3590 Ft

A család- és mikrotörténetből ott lépünk át a személyes történelembe, amikor a diák Végel Újvidékre kerül. A horizont tágul: már nem csak a Tito és Rákosi közötti lövészárokban vergődő magyarokat látjuk, hanem Jugoszlávia többi népét is, beleértve azokat az eseményeket (például a ’68-as belgrádi diáktüntetéseket), amelyekről mindeddig igen keveset tudtunk. Kiderül, hogy nem csak erről, hanem Jugoszláviáról is hiányosak voltak az ismereteink. Végel könyve rádöbbent arra, hogy mindaz, amit a határ innenső oldaláról irigyeltünk, színes máz volt csupán. Egyúttal talán jobban megérthetjük azt is, hogy miért hullott darabokra 300 ezer áldozat árán ez a Tito személye által egybetákolt ország. „Jugoszlávia lett a bűnbak népei bűnei miatt” – írja a magát hontalan lokálpatriótának tekintő Végel. A könyv számos megállapítása közül ez az egyik legfontosabb.

Végel László új könyve műfajmegjelölése szerint önéletrajzi regény. Ez főleg a második felére igaz, egyébként a Temetetlen múltunk több is, kevesebb is regénybe foglalt önéletírásnál.

A Magyar Népköztársaságból nézvést a hajdani Jugoszlávia, ha nem is maga volt a földi mennyország, de kellő távolságból, némi Cezar Vinjak elfogyasztása után már-már hasonlított hozzá. Lehet, hogy nem volt annyira pirospozsgás, érett pláne nem, ám mégiscsak egyfajta paradicsom, földrajzilag és kulturálisan sokszínű ország. A „Jugóba menni” kifejezés jelentette a napsütötte dalmát tengerpartot és a bosnyák hegyeket éppúgy, mint a szabadkai piacot, ahol a farmernadrág mellett be lehetett szerezni a legújabb poplemezeket is. Jugoszlávia szintén szocialista országnak számított, de nem úgy, mint a béketábor államai, hiszen a szovjet minta kritikátlan másolása helyett a föderalizmus és az önigazgatás sajátos formáját valósította meg. Nem csoda, hogy a második világháború utáni Jugoszláviában szocializálódott nemzedékekből sokan ma is egyfajta keserédes nosztalgiával tekintenek vissza a délszláv dolce vitára. A jugoszláv állameszme szerint nem számított, hogy ki szerb, ki horvát, avagy szlovén, bosnyák, albán, montenegrói vagy magyar: mindnyájan jugoszlávnak voltak elkönyvelve, és többé-kevésbé annak is érezték magukat. Ám hogy ez a fajta internacionalizmus mennyire látszat volt csupán, arra tragikus bizonyítékként szolgálnak a kilencvenes évek véres etnikai konfliktusai, amelyekhez hasonlót korábban sokan el se tudtak képzelni a XX. század végi Európában.

Végel könyvének első fele ennek a hol csupán elméleti síkon, hol kézzelfogható módon is megnyilvánuló jugoszláv identitásnak a megszületéséről, a megéléséről, majd a haláláról szól – magyar szemszögből, még közelebbről pedig azt fölelevenítve, ahogyan Szenttamás lakói megtapasztalták. (Ugyanebben a kisvárosban, sőt Végellel egy napon született Gion Nándor, ám róla egy szó sem esik.) A manapság községként funkcionáló, soknemzetiségű bácskai település a második világháború idején ismét Magyarországhoz került, ám későbbi mindennapjait is meghatározta a magyar határhoz való közelsége, beleértve a legutóbbi időket, amikor – Végel megfogalmazása szerint – a „nemzeti identitás helyi őrei” az anyaországból odalátogató politikusokkal karöltve tartanak barokkos ünnepségeket. Mindezekről plasztikus leírásokban számol be Végel, esszéisztikus megközelítésben vetítve elő mindazt, amit később személyes élményeivel támaszt alá. A közben pár bekezdésben elbeszélt megannyi sztori pedig mind-mind novella lehetne – vagy regényfejezet.

A család- és mikrotörténetből ott lépünk át a személyes történelembe, amikor a diák Végel Újvidékre kerül. A horizont tágul: már nem csak a Tito és Rákosi közötti lövészárokban vergődő magyarokat látjuk, hanem Jugoszlávia többi népét is, beleértve azokat az eseményeket (például a ’68-as belgrádi diáktüntetéseket), amelyekről mindeddig igen keveset tudtunk. Kiderül, hogy nem csak erről, hanem Jugoszláviáról is hiányosak voltak az ismereteink. Végel könyve rádöbbent arra, hogy mindaz, amit a határ innenső oldaláról irigyeltünk, színes máz volt csupán. Egyúttal talán jobban megérthetjük azt is, hogy miért hullott darabokra 300 ezer áldozat árán ez a Tito személye által egybetákolt ország. „Jugoszlávia lett a bűnbak népei bűnei miatt” – írja a magát hontalan lokálpatriótának tekintő Végel. A könyv számos megállapítása közül ez az egyik legfontosabb.