2019. január 15., kedd

Tüntetések, tüntetések… Felvillannak a régi emlékeim, a régi tüntetések, elsősorban a ’68-as belgrádi egyetemista tüntetések, majd az utánuk következő hosszú csend, a dermedt állapot, a hetvenes évek, az ólomévek, amelyeket esszéimben jellemeztem. Furcsa fordulatok tanúja voltam, éppen az ólomévek idején irodalmi nemzedékem számos tagja a legmagasabb posztra került, igazgatók, főszerkesztők, vezérigazgatók lettek. Ezért tüntettem 1968-ban? Majd következtek a kilencvenes évek, a béketüntetés Újvidéken, és az évekig tartó Milošević-ellenes tüntetések. Igaz, a Vezér megbukott, de kikozmetikázott szelleme rövidesen visszatért. Efféle emlékek a hatása alatt vetem tekintetem Belgrádra, ahol már két hónapja kormányellenes tüntetése zajlottak. Hányszor kell elveszíteni a reményt, hogy egyszer valóra váljon? Lehet, hogy éppen akkor érkezik meg Godot, amikor nem várunk rá. Keserűen köszönünk neki, és azt kérdezzük tőle: Miért késett az úr? Attól tartok, hogy túl korán érkeztem, válaszolja Godot.