2018. december 8., szombat

Slobodan Šnajder remek memoár-esszéjét (Meghalni Horvátországban). Egyre több kortársam írja az apa-történetét. Velük együtt én is. Mintha valamit keresnénk. Én is szeretném eltemetni a temetetlen múltakat, mert véleményem szerint a múlt bosszút áll, ha nem temetjük el tisztességesen.  Visszatér, mint az az apagyilkosság véréből született Erinnüszök. Temetni azonban nem azt jelenti, hogy felejteni. Temetni – szerintem azt jelenti, hogy rászolgálunk saját történelmünkre. Főleg a kisebbségi közösségben fájdalmas kérdés az apagyilkosság, hiszen minden nemzedék úgy érzi, hogy a nulláról indul, ezért lesznek ugyan történetei, de nincs történelme. A kisebbségben a jelképes apagyilkosság majdnem törvényszerű. Sajnos. Egymás után lépnek az apátlan új nemzedékek, akik ennek köszönve szabadabbnak érzik magukat, csakhogy ez a szabadság egyben a teljes kiszolgáltatottság is. Šnajdert olvasva tudatosodik bennem az a tény, hogy nem ismerjük saját apánkat, a vesztünkre holnap saját gyermekink sem ismernek fel bennünket, Egyre több apa-eszét és prózát olvasok, amelyekben apáink múltját keressük, hogy tisztességesen eltemessük és ezzel megtaláljuk a saját történelmünket is.