2018. december 25., kedd

Egy fotó ragadta meg a figyelmemet: Orbán Viktor a kabinetjének teraszán a várból szemléli Budapest gyönyörű tájképét. Úgy tekint le a városra, mint egy hódító. Ebben a pózban felismerem a falusi fiatalt, aki hódítóként érkezett a városba és – sikerrel járt. Nem ironizálok, hiszen én is falusi gyerek vagyok és a fotó eszembe juttatja 1956 tavaszát, amikor apámmal kerékpárral megtettük az utat (35 kilométer) Szenttamástól Újvidékig, hogy beírátkozzam a magyar tannyelvű gimnáziumba. Szeptemberben elfoglaltam a helyem a diákotthonban azzal a tudattal, hogy meg kell hódítanom a várost. Ugyanezt érezte a diákotthon többi fiatalja is. Közös nemzedéki lendület sodort magával bennünket, nem sejtettünk, hol kötünk ki és hogy szétszóródtunk anélkül, hogy valahol kikötöttünk volna. Nemzedékemet a szocialista eszme fűtötte, a falusi szegénység gyerekei lehetőséget kaptak az iskoláztatásra, a napszámos először életében gondolhatott arra, hogy a fiából nem lesz napszámos: ez a felismerés kisebbfajta lelki forradalomra hasonlított. Orbánt látva azonban nem ez jut eszembe, hanem a vidéki fiú, aki győzelemre vitte a kapitalizmust, megteremtette a magyar oligarchiát, az új magyar osztályt, a vidéki lázadóból győztes kapitalista lett. A magyar napszámos újra megtanulja, hogy a fiából napszámos lesz. Mondhatja bárki, hogy ez játszódna Orbán nélkül is és igazat adnék neki. Engem csak az bánt, hogy ezt a munkát éppen egy vidéki fiú vállalta fel.

Mire gondolhatok karácsonykor? Arra, hogy az isten nem fejezte be a munkáját. Rádöbbent arra, hogy tévedett.